efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
"A „Hallfal” nvre keresztelt egyed jl alkalmazkodik mindenfle krnyezethez, gyorsan talakul, fejlődik, szinte elpusztthatatlan, agresszv, biolgiai fegyver. Hatkonysga: Ismeretlen. Irnytsa: sikertelen. Alkalmazsa: szigoran tilos. "


Sirius szemszöge Elengedtem Sarah kezét, aki búcsúzóul egy csókot lehelt a számra, és meghagyta, hogy délben legyek az irodájában. James ezt pont elcsípte, és gigantikus vigyorral az arcán közeledett felém a folyosón, Lisa Benettel az oldalán.
Miért is nem láttam Lisát már egy ideje?
Már emlékszem. Külföldi bevetésre küldték, körülbelül két napra rá, hogy Flover ismét eltűnt. Egyiptomban kellett utána néznie pár elvetemült muglinak, akik beragadtak egy piramis belsejébe.
Valami megváltozott rajta. Azon kívül, hogy lebarnult, szőke haját pedig még világosabbra szívta a nap, mintha meghízott volna. De nem úgy, ahogy az össze-vissza zabáló emberek többsége, inkább olyan volt, mintha csak egy icipicit megpuffadt volna. A vádlija, az arca, a karjai… és mintha a hasa is nagyobb lenne…
– Úgy látom, valaki kirúgott végre a hámból – kacsintott rám James, és úgy vállon vert, hogy majdnem kirepült a másik oldalon a szegycsontom. – Milyen érzés volt?
Mielőtt válaszolhattam volna, Lisa képen vágott. Nem tudom, hogy az ütés, vagy a meglepetés ereje volt nagyobb, de neki csapódtam a folyosó falának, és égő arcomhoz kaptam a kezem.
– Mi a franc bajod van, én nem Remus vagyok, hogy verj! – csattantam fel.
– Nekem mi a bajom?! – ordított a nő magából kikelve. – Néztél te már tükörbe?
– Édes, kicsi, bogaram, mennyei mámorban úsznék, ha nem most jönnél rá, hogy milyen sármos vagyok – szóltam vissza epésen.
– Nem csak sármos vagy, hanem kétszínű is – sziszegte.
És akkor esett le, hogy miről beszél.
Sarahról beszél.
Rólam beszél.
– Ez nem az, aminek látszik – nyögtem ki.
– Teljesen mindegy, hogy micsoda – válaszolta - , egy ilyen húzás után, meg sem érdemled Flovert. És tudod, mit mondok, Black? Soha nem is voltál elég jó hozzá.
Teljesen lefagytam. Annyira igaza volt. Undorító vagyok.
A nő még utoljára kinyitotta a száját, de végül csak legyintett egyet, és faképnél hagyott. James pislogva nézett hol utána, hol rám, végül óvatosan megszólalt.
– Ne emészd magad miatta.
– Ágas. Megcsaltam őt. Teljesen mindegy, hogy milyen célból, tegnap este lefeküdtem Sarahval.
– Flover nem jön vissza, Sirius. Nem is vagytok együtt. Nem bánná, ha megtudná, hiszen nem emlékszik semmire, és nem is fog.
– James. Mi lenne akkor, ha Lilyvel történt volna ugyanez? Képes lennél lemondani róla? Képes lennél akárcsak ránézni egy nőre valaha?
A férfi barna szemében fájdalom és megbánás fénye villant.
– Ha Lilyvel ez történne, megölném magam – suttogta.
– Nekem is ezt kellett volna tennem – morogtam.
Most rajtam volt a sor, hogy magára hagyjam a falnál ácsorgó James Pottert súlyos gondolataimmal.
Fogalmam sem volt, hová menjek. Az irodámban valószínűleg temérdeknyi elvégezetlen feladat várt volna rám, nekem azonban se kedvem, se energiám nem volt hozzá, hogy visszaszálljak a mókuskerékben.
Sarah délben mutatja meg az adatokat az lényről, amin Tomék távoztak, utána körülbelül tíz percünk van, még valaki észre nem veszi, hogy lenyúlták a titkosított aktát, és nem kerülünk börtönbe.
Hát ezt a részt kellett valahogy kiküszöbölni.
Drizzt. Drizzt kell nekem.
Mintha az elf csak megérezte volna, hogy rá gondolok, hirtelen kinyúlt egy kéz a folyosón elém, és berántott egy szürke ajtón.
Tök sötét volt.
– Remélem megint valami életveszélyes helyen kötöttünk ki – szólaltam meg.
– Amennyiben a takarítószertár annak számít, akkor feltétlenül. Hogy ment?
– Megcsaltam Flovert.
– Azt kérdeztem, hogy ment.
– Délben kiderül minden, utána le kell lépnünk.
– Jól van.
Hallgattunk. Bent a mosószeres lapátok meghitt társaságában, a vaksötétben.
Aztán Drizzt megszólalt.
– Tudom, hogy elég hosszúnak, és sötétnek látszik az a lépcső, Sirius, de néha le kell mennünk rajta, ha nincs más út.
– Drizzt. Én már a lépcső legalján vagyok.
– Bármikor megfordulhatsz.
– Már nem találom a lépcsőt – vágtam rá.
A szűkös helyen az elf megragadta a vállamat, és izomból megrázott, ami azt eredményezte, hogy aznap már másodszor csapódtam neki a falnak, de ezúttal magammal rántva egy polcot is, aminek köszönhetően valószínűleg beleléptem egy vödörbe, valami szőrős, és vegyszerillatú paróka a fejemen landolt, jó magam pedig megmarkoltam egy kiálló rudat, amit a kezem ért.
– Ez már réges-régen nem arról szól, hogy visszakapod-e Flovert – szólalt meg a férfi. – Ez arról szól, hogy hagyod-e valakinek, hogy élő fegyverként kisemmizze őt, elhitetve vele, hogy a jó oldalon áll. Ezért fekszel le Sarahval. Ezért megyünk azonnal az irodájába, és ezért csinálsz úgy, mintha számítana még bármit is az erkölcsi magatartásod. A lelked elkárhozott, Sirius Black, de még van egy utolsó dobásod, hogy helyre hozd, amit lehet.
– Megindító beszéd – nyílt ki a szertár ajtaja, és a hirtelen támadt világosságban Lisa, és egy döbbent takarítónő nézett vissza ránk.
– Segíthetek valamiben? – pislogtam sokkolva.
– Visszaadná a felmosórongyot? – tátogta az öreg hölgy, én pedig realizáltam, hogy amit parókának hittem, végig egy mocskos padló szolgálatában állt.
– Tessék… pedig már úgy hozzám nőtt… – szinte elszomorodva váltam meg az egykor fehér darabtól, és valószínűleg az érzés kiülhetett az arcomra is, mert a nő hitetlenkedően motyogva tova totyogott.
– Kifelé – morogta Lisa, mi pedig kimásztunk a polcok közül.
Én azt hittem, hogy elgémberedtem. Mikor az elf kinyújtózott mellettem, akkorát roppant a háta, hogy biztosra vettem, kettétört a gerince. Aggódó pillantást vetettem rá, mire ő elvigyorodva konstatálta, hogy végre valahára nem ősellenségként kezelem. Azt hiszem, a lelkem tényleg elkárhozhatott valahol…
Lisa ott állt előttünk csípőre tett kézzel, többször is végigmérve mind a kettőnket. Lövésem sem volt róla, hogy ezek után mit fogunk kapni tőle, de jól ismert, parázsló tekintete semmi jót nem ígért nekünk.
– Hadd foglaljam össze. Megvezettél egy nőt azért, hogy Flover után tudj menni, ennek a fekete, jóképű izének a sugallatára.
– Valami olyasmi, csak nem ennyire tömören – magyarázkodtam. – Kihagytad az események közben átélt érzelmi válságom, és a törést ami…
– Ami a takarítószekrényben következett be benned, persze, hogyne – húzta el a száját gúnyosan.
– Figyeljen, hölgyem – szólalt meg mellettem Drizzt. – Siriusnak és nekem segítségre van szükségünk ahhoz, hogy illegális dolgokat csináljunk a minisztérium tudta nélkül. Kérem, ne nehezítse meg.
– Ó, nem, fiúk, azt már nem – vigyorodott el a nő. – Ha a szöszit felhasználtátok, engem is muszáj lesz bevonnotok. Eléggé unatkozom mostanság.
– Ez beteges, de rendben van – sóhajtottam fel.
– Beteges? – néztek rám furcsán.
Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy neki álljak-e elmagyarázni, mennyire tűnik őrült ötletnek, hogy valaki azért akar részt venni egy olyan ismeretlen életveszéllyel, és nem kevés buktatóval járó magánprodukcióban, mint Flover megmentése, mert az illető unatkozik, mellékesen a nyakába kapva annak lehetőségét, hogy a minisztérium is hajtóvadászatot indít majd utánunk, de végül arra jutottam, hogy semmi értelme.
Legyintettem, és keresztbe fontam mellkasom előtt a karomat, várakozó álláspontra helyezkedve.
– Mit csinálunk, ha megtudjuk a titkot? – kérdezte Lisa izgatottan.
– Hát… megpróbálunk lelépni.
– Ez a legjobb terv, amit ki tudtatok találni? – kérdezte döbbenten.
Összenéztem az elffel.
Én baromi feszült voltam, most hogy tudatosult bennem, hogy nincs tervünk, ő viszont széles vigyorral bólintott. Mint egy teljesen nem normális.
Elgondolkodtam rajta, mégis hogy tudja ekkora lazasággal kezelni a helyzetet, de rájöttem, hogy ezen nincs mit töprengeni. Drizzt Do’ Urden karaktere azért volt vonzó, mert egész lényéből az sugárzott, hogy nem lehet olyan probléma, amin ő ne tudna átlépni. Ha arról volt szó, veszélyes szamurájként felaprította szabályos kockákra az ellenfelét, hogy bármelyik szakács megirigyelte volna, máskor csipkelődő egykedvűséggel szórakoztatott rosszabbnál rosszabb favicceivel.
De valami sosem változott benne. A laza magabiztossága. A hite önmagában, az életben, a szerencsében.
Világ életemben ezt a szerepet próbáltam eljátszani. Ilyen férfinak akartam tűnni, aki megállíthatatlan, akire fel lehet nézni. Drizzt a jelenlétével kispadra küldött.
És ha igen? Sirius Black vagyok Merlin szerelmére!
Elvigyorodtam, és Lisára néztem, aki végigkövette az arcomon lejátszódó érzelmi orkánt, és most rajta volt a sor, hogy teljesen hülyének nézzen.
– Tapmancs. Te egy Tekergő vagy. Egy Tekergőnek mindig kell, hogy legyen terve.
– És ha rögtönzünk?
– Ez a minisztérium, nem a Roxfort, itt nem csak büntetőmunkára küldenek, te szerencsétlen! – csattant fel a nő, őszinte aggódással a hangjában.
– Jól van. Kitalálunk valamit – bólintottam.
Ezúttal biztos volt, hogy tőlem várják a megoldást.
A Tekergők. Mi voltunk a Roxfort legnagyobb bajkeverői, mi követtük el a legnagyobb kópéságokat, akkor buktunk le, ha le akartunk, és tökéletesen kifundált ötleteinkkel szemben mindenki védtelen volt.
Mi kell ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas csínyt ne vegyenek észre azonnal?
Egy másik. Hasonlóan hangos, zajos, kevésbé jelentékes, de mindenképpen látványosabb csíny!
– Van egy ötletem – csillant fel a szemem. – De ehhez kellenek a többiek is… * Virág szemszöge CSATT!
Öt perccel ez előtt kiugrottam egy repülőből, és szélsebesen zuhantam a föld felé. Áttörtem a felhőkön, széttártam a kezem, és pár percig csak élveztem a szabadesés nyújtotta kellemes örömöt.
Aztán jött a felismerés, hogy nincs ejtőernyőm, hogy fejjel előre bele fogok csapódni a talajba. Pánik lett úrrá rajtam, és a tehetetlenség kínzó érzete. Csapkodtam a kezemmel, mintha érne valamit, de tudtam, hogy nincs megállás.
Meg fogok halni.
Aztán jött a csatt.
És éltem.
Hirtelen kipattant a szemem, és felültem. Valószínűleg túl hirtelen, és túl hamar, mert azonnal kínzó fejfájás hasított a halántékomba, és szédülni kezdtem. Amit legelőször sikerült realizálnom, az a szobabelső volt. Díszes faragású ébenfa bútorok, baldachinos ágy, párkányos ablak, zöld-ezüst festés. Az egész furcsán ismerősnek tűnt. Mintha jártam volna már itt korábban.
Megpróbáltam emlékezni rá, hogy kerültem ide, de semmi nem ugrott be hirtelen.
Végignéztem magamon. Egy hosszú fehér hálóruhát viseltem, kellemesen puha anyagból készítették, nem hiszem, hogy valaha is hordtam volna ehhez hasonló minőségi ruhát.
Ki öltöztetett át?
Lassan kinyújtottam a lábaimat, és leengedtem őket a földre.
A bal bokámba tompa fájdalom nyílalt.
Hirtelen bevillant. A tárna, a tűz, a menekülés, a robbanás, a repülés, Ab, a tó, Tom, és a meséje, aztán a tanár úr megjelenése, és Tom rám támadt…
Mi? Rám támadt?
Tom az én oldalamon állt. Egészen olyan volt, mintha barátok lennénk. Miért támadott volna meg?
Próbáltam megerőltetni magam, egy kézzelfogható indok megtalálására, de az agyam úgy zsongott, mint egy méhkaptár csúcsidőben. Még azon sem lepődtem volna meg, ha valóban kiszáll egy potrohos a fülemen.
Megdörzsöltem az arcom, és körbenéztem, valami elfogadható öltözéket keresve magamnak. Rápillantottam a szekrényre, óvatosan felálltam, és miután sikerült összecsuklás nélkül megállni, komótosan elbicegtem odáig.
Összesen egy darab ruha lógott a fogason.
Első pillantásra megállapítottam, hogy az én méretem, és viszonylag az ízlésemet is tükrözte. Ujjatlan, elől a derekamig, hátul térd alá érő, fekete fűzős szoknya, külön egy fehér rakottal, kicsit steam-punkos beütéssel. Mindig is szívesen felpróbáltam volna egy hasonlót, de sose jutottam el a megvalósításáig.
Pillantásom a szekrény aljára tévedt. A fekete platformos, fűzős magas sarkú nézett farkasszemet velem.
Ezt komolyan gondolták? Ezzel a bokával?
Végül a ruhát felvettem, mégsem akartam hálóingben nekivágni felfedező utamnak, a cipőt azonban ott hagytam, ahol volt. Vettem egy nagy levegőt, az ajtóhoz sétáltam, és mezítláb kiléptem rajta.
Hideg fekete kő.
Eszembe jutott, hogy boszorkány vagyok, és igazán nyugodtan megelőzhetnék egy felfázást, úgyhogy összpontosítottam egy kicsit, és legnagyobb meglepetésemre, szinte azonnal éreztem, hogy a lángok megjelennek a talpam alatt. Ahogy léptem, követték a mozdulataimat, kellemesen melegen tartva édes kis csülkeimet.
A folyosó hosszú volt, rengeteg elágazással, ajtóval, és nézegetni való képekkel, nekem meg időm, mint a tenger, jó turistához híven, alaposan megszemléltem a környezetemet. Negyed óra céltalan kóválygás után felfigyeltem egy dologra: a kígyómotívum szinte mindenhol ott volt, és minden egyes kereszteződésben beleütköztem egy zöld-ezüst kígyós címerbe, hatalmas „M” betűvel az elején.
Biztos voltam benne, hogy már láttam valahol, és hogy pontosan tudom, milyen jelentést hordoz magában.
Hol vagyok?
Talán a varázslóiskolában, amiről Tom mesélt.
Nem. Egyáltalán nem ilyen egy iskola.
Megtorpantam a folyosón, és jobbra fordultam. Csak pillanatok múlva jöttem rá, hogy céltudatosan haladok egy irányba, mintha tudnám, hogy mit is keresek. Hamarosan ott álltam egy kétszárnyú, kígyófejes ajtó előtt, és lenyomtam a kilincset.
Az várt, amire számítottam. Egy hatalmas fogadóteremben, aminek a közepén egy trónszék szerű, faragott ülésen ott ült…
– Natália? – kerekedtek el a szemeim.
– Inkább Natalie – válaszolt rám se nézve. – Ha kérhetem.
– Hol vagyok? – kérdeztem gyanakodva.
– Semmi közöd hozzá – válaszolta a körmeit nézegetve.
Nyeltem egyet. Natalie jóval fiatalabb volt nálam, mégis úgy viselkedett, mintha az alattvalója lennék. Már éppen szóvá akartam tenni ezt, mikor egy ismerős alakot véltem felfedezni, ahogy szélsebesen közeledik felém.
Fehér tanár úr két kezébe fogta az arcom, és aggódó tekintettel a szememet figyelte.
– Szerencsére nem esett bajod – motyogta inkább magának, mint nekem. – Natalie, több tiszteletet, ez a lány itt nagyon sok mindenen ment keresztül!
– Csakugyan? – vonta fel a szemét az illető. – Most már védelem alatt áll. A Pókkirálynő kezelésbe vette azt az álnok kis dögöt…
– Hol van Tom? – néztem rá az öregre. – Milyen Pókkirálynő?
– Tom, nem Tom, édesem – mondta a férfi. – Aljasul átvert téged, fel akart használni saját terve megvalósítására, visszaélt azzal, hogy elvesztetted az emlékeidet. A Pókkirálynő egy nagyhatalmú mágusnő, aki jelenleg is azzal foglalkozik, hogy az áruló megkapja méltó büntetését. Szerencsére időben érkeztünk.
– Időben mihez? Tom nem bántott engem – vágtam közbe. – Nem akarom, hogy bántódása essen, úgy, hogy fogalmam sincs, kiben bízhatok.
– A férfi, akit Tomnak nevezel, Voldemort Nagyúrnak hívatja magát, és éppen a levegőt szorította ki törékeny kis nyakacskádból, mikor az ő közbelépett – szólt közbe Natalie, aki időközben felállt, és odajött hozzánk. – Hol van a cipőd?
– A helyén – válaszoltam, cseppet sem kedvesen, figyelmen kívül hagyva őt. – Találkozni akarok vele – fordultam a professzorhoz. – Látni akarom Tomot.
Az öregen látszott, hogy nehezére esik higgadtnak maradni. Valószínűleg arra számítottak, hogy ha a nem létező emlékeimre alapoznak, bármit el fogok hinni, amit állítanak, de én kézzel fogható bizonyítékot akartam kapni.
Tom megmentett. Nem Voldemort. Már nem. Többé nem. Ha minden igaz, miattam nem.
Hogy kerül ide Natalie?
Egyáltalán. Mit keres itt egy gazdaságtörténet tanár?
Ki ez az alak valójában?
– Tudom, hogy mennyire értetlen számodra ez a helyzet, de muszáj megbíznod bennünk. Mindent el fogok mondani.
– Most. Mondja el most! – meredtem rá.
Egy pillanatra nem kaptam levegőt, láttam, ahogy az öreg szeme dühösen megvillan követelőzésemre, de elég gyorsan észbe kapott, és ismét visszatért a nyugodt, megfontolt szerephez.
– Maga varázsló – simogattam a nyakamat, miután lélegzethez jutottam. – Tudni akarom, mi ez az egész. Semmiben nem vagyok hajlandó együtt működni, amíg nem tudom, mi történik velem.
A válasz egy kimért biccentés volt, a férfi intett, hogy kövessem őt. A jobb oldali ajtón mentünk ki, és egy kicsi, félhomályos szobába jutottunk, ahol összesen egy medence volt, benne valamilyen fekete, vízszerű tömeggel.
Kérdő tekintettel ránéztem, ő meg bólintott. Közelebb léptem.
Gyorsan történt minden. Valaki hátulról meglökött, én pedig belezuhantam a különös folyadékba. * Sirius szemszöge – Kész vagytok? – kérdeztem suttogva Sarah irodája előtt Drizztel az oldalamon a tenyeremet.
– Teljesen – jelent meg az ikertükör másik oldalán James és Remus feje.
– A többiek?
– Lily az előbb jelzett. A csapda azonnal beindul, a miniszter már úton az irodájában, mi a katasztrófa-elhárítási osztályon, Reg a kandallóknál vár rátok, Lisa pedig perceken belül szabadjára engedi az összes varázslattal megbütykölt mugli cuccot, amit valaha is beszállítottak ide az emberek – vigyorgott a férfi.
– Ez nagyot fog szólni – vigyorogtam vissza – Amint elszórtátok a könnygránátot, és bűzbombákat tűnjetek el onnan. Ha minket elkapnak…
– Tudom, ha titeket elkapnak, mi nem tudunk semmiről.
Egészen addig, amíg össze nem szedtem a régi csapatot, biztos voltam benne, hogy a testi épségünk féltése okán nemet mondanak elképzelhetetlenül ingatag tervemre. Vagy azért, mert tudták, hogy nélkülük viszem véghez, vagy azért, mert beletörődtek mániákus öngyilkossági hajlamomba, azonnal belementek a bajkeverésbe. Még Lily is. Lily, aki soha semmilyen csínyre nem volt rávehető, most kíséri Caramelt az irodájába, hogy ott egy általa korábban elhelyezett, színváltó festéket tartalmazó vödör találja képen, amint kinyitja az ajtót.
Fura melegség járta át a szívemet. Annyi éven keresztül, hogy nem vettem észre, hogy milyen barátaim vannak?
Drizzt megbökdöste a vállamat, és az ajtóra mutatott.
Dél volt.
A férfi láthatatlanná vált, én pedig kopogtam, majd beléptem az ajtón.
– Milyen pontos vagy – mosolyodott el a nő, mikor meglátott. – Nincs sok időnk. Az akta öt perc múlva vészjelzéseket fog kibocsátani és az egész minisztérium minket fog keresni.
– Várj, minket? – néztem rá csodálkozva.
– Persze, hogy minket – meredt rám. – Mindenkit, aki belenéz engedély nélkül, szkennel, és elküldi a képmásod a megfelelő ügyosztályra.
– Biztatóan hangzik – nyeltem egyet. – Mindegy, csináljuk.
– Az asztalon van.
Fekete bőrtokos akta volt, vastag por fedte, régen nem nyithatták ki. Kipattintottam a kapcsot, és felnyitottam. Vibrálás futott végig a testemen. Szinte hallottam az óra ketyegését a fülemben, ahogy fogy az időnk.
Szigorúan titkos ügy – olvastam magamban. Az N67-es projekt sikerrel zárult. A sárkány, lidérc, thesztrál, kereszteződéséből létrejött genetikai mutáns, a…
Itt egy pillanatra megakadtam. Képtelen voltam elhinni, hogy ez a valóságban létezik, és nem is olyan rég, még egy csoportot hívtak így… A „Halálfaló” névre keresztelt egyed jól alkalmazkodik mindenféle környezethez, gyorsan átalakul, fejlődik, szinte elpusztíthatatlan, agresszív, biológiai fegyver. Hatékonysága: Ismeretlen. Irányítása: sikertelen. Alkalmazása: szigorúan tilos. Egyedszám: ismeretlen…
– Ismeretlen?! – csattantam fel hangosan. – Ez a szar bármikor kirághatta volna magát a föld alól, és ha jól értem, nem tudják kezelni, fogalmuk sincs róla, hogy mennyi van…
– Valószínűleg már semennyi, hiszen az egész tárna felgyulladt – fogta meg Sarah a karomat.
– El kell tűnnünk innen – szólalt meg mögöttem Drizzt.
– Uramisten! – kiáltott fel a nő. – Ő végig itt volt? Mit jelentsen ez? Sirius? Ugye…?
– Sajnálom – néztem rá. – Induljunk.
A nő elsápadt. Valószínűleg most jött rá arra, hogy egészen eddig csak kihasználtam, és hogy most rángattuk bele egy közel életveszélyes helyzetbe.
Megragadtam a karját, és magam után vonszolva kihúztam az irodából. Drizzt szerencsére jött a saját lábán.
Egyszerre több hibaüzenet villódzott az éterben. Folyamatosan érkeztek a jelentések a bűzbombákról, könnygázról, meghibásodott tároló ajtóról, és a miniszter ellen elkövetett szégyenteljes cselekedetről, aztán hamarosan felhangzott az aktalopás ügye, ezúttal Sirius Black, és…
Ismeretlen tettestárs?
Nem volt időm megkérdezni Saraht arról, hogy mit jelentsen ez, csak rohantam a liftekhez, félrelökdösve a megzavarodott tömeget, aki még nem eszmélt rá arra, hogy ilyen helyzetben mit is kell csinálni.
Éppen becsukódott volna mögöttünk a lift, mikor egy auror egyenruhás kéz vágódott a nyílásba.
Ész nélkül kezdtük el Drizztel közösen kifelé tolni az illetőt, és a reccsenésből arra következtettünk, hogy szerencsétlen módon eltörtük a karját.
A lift becsukódott. Elindultunk felfelé. A kandallók az elsőn voltak, mi a harmadikon.
A másodikon szerencsére nem álltunk meg.
– Édes jó Merlin, csak add, hogy elérjünk egy átkozott kandallót – esdekeltem csendesen.
– Ez már fél siker – veregetett vállon Drizzt.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, a csendesen sírdogáló Saraht. Nem tudom, hogy a megaláztatástól, vagy a sokktól tört ki könnyekben, de biztosra vettem, hogy nem én vagyok a megfelelő személy arra, hogy megvigasztaljam.
A liftajtó kinyílt, mi pedig egy rakat fegyveres aurorral találtuk szembe magunkat.
Egy pillanatra álltunk, mint a faszent, aztán egyszer csak baromi sötét lett.
– Hé?
– Fogd meg a kezem, Sirius.
– Ne most éld ki rajtam a ferde hajlamaid, te elf, inkább csinálj fényt.
– Csend!
Egy kéz ragadta meg a csuklómat, és vonszolt előre céltudatosan.
Hirtelen megint világos lett. Visszatekintettem, és láttam, hogy az egész auror csoportot egy nagy fekete gömb tartja fogságban.
– Egyszerű sötétségvarázs – motyogta a férfi. – Ott van a fiú, aki nagyon hasonlít rád.
– Lehet, hogy azért, mert a testvérem? – mosolyogtam rá negédesen, mire ő elvigyorodott.
– Igyekezzetek, le kell zárnom a kandallókat – sürgetett Regulus.
– Kösz mindent – öleltem meg. – Informálj róla, mi lesz a következmény.
– Szerintem kirúgnak – vigyorodott el. – Hová mentek?
– Ahol utoljára Flover volt.
– Ezt mégis hogyan?
– Fogalmam sincs.
Drizzt megragadta a jobb kezem, én elkaptam az összetört Saraht, akinek már minden mindegy volt, és hoppanáltunk. * Virág szemszöge Fuldokolva kapaszkodtam ki a medencéből. Két kar fogott meg, és húzott ki a folyadékból.
Fogalmam sincs mennyi időn keresztül lehettem odalent, de az az idő teljesen más megvilágításba helyezte a dolgokat.
Láttam magamat, ahogy Lucius elrabol, láttam Sirius árulását, hogy átadott a halálfalóknak. Láttam Tomot, ahogy megkínozza Atit, és arra kényszerít, hogy belépjek a seregébe, láttam magamat fekete csuklyában állatokat kínozni, és ölni. Láttam, hogy fellázadok, és elszökök a toronyból, ahová bezárt, és láttam, ahogy elveszi az aranytőrt, és belém döfi. Illetve, nem azt nem láttam, hogy belémdöfi, de éreztem, hogy áthalad rajtam egy éles fém tárgy.
Voldemort volt. Kétség kívül. Sirius neki adott ajándékba, én pedig hittem valamennyi kedves mosolynak, aki eddig tőrbe csalt.
Észre sem vettem, hogy sírok. A könnyek egyre gyorsabb ütemben áztatták az arcomat, a vállamat egyre jobban rázta a zokogás, és én egyre mélyebbre süppedtem a felismerés átkozott pillanatában.
Egy egyszerű eszköz voltam a számukra. Siriusnak, Tomnak. Egy fegyver. Az erőm kellett nekik.
– Natalie Voldemort lánya – hallottam meg az öreg hangját mellőlem. – Ott hagyta egy árvaházban, és egy másik varázslóivadékot hozott el helyette, mert ő erősebb volt. Az utcán találtam rá, az éhhalál küszöbén.
– Köszönöm, hogy megmentett tőle – töröltem meg a szemem. – Igazat mondott róla. Tudja, nagyon nehéz így…
– Emlékek nélkül.
– Honnan tud róla?
– A mi világunkban mindenki ismer téged, kedvesem – váltott át egy sokkal ábrándosabb hangnembe. – Nem mindegy, hogy melyik oldalon leszel a végső pillanatban.
– Mit jelentsen ez? – térdeltem föl, hogy a férfi szemébe nézhessek.
– Mi Voldemorték ellen harcolunk. Ők el akarnak kapni téged, hogy felhasználják a benned lévő hatalmas erőt a saját gyarapodásukra. Mi felkínáljuk neked, hogy bosszút állj Siriuson, amiért elvette az emlékeidet, és meg tudjuk állítani az egész varázsló, és boszorkány társadalom terjeszkedését, akik mind azon munkálkodnak, hogy a hozzád hasonló, kiemelkedő tehetségeket elpusztítsák, a helyett, hogy megbecsülnék.
– Azt akarja, hogy csatlakozzak… pontosan kihez is?
– Hozzám. Nataliehoz. A Pókkirálynőhöz. Valamennyinkhöz, akiket valaha is jogtalan sérelem ért – billentette oldalra a fejét.
– Maga szerint a bosszú az egyetlen járható út? – kérdeztem vissza.
– Dumbledore számára nem létezik békés megoldás – bólintott sajnálkozva.
– Köszönöm a segítségét – suttogtam megtörten.
– Bármikor szolgálatodra állok. Hamarosan elkezdjük a tanításodat, hogy hogyan használd az erődet, most azonban, enned kell, és pihenned – segített felállni, és az ajtóhoz tessékelt.
Csendesen lépkedtem előtte, és mikor megpillantottam Nataliet a trónteremben egy halvány mosolyt küldtem felé, amit ő félszegen viszonzott. Sorstársak voltunk. Voldemort mind a kettőnket cserben hagyott.
Csak a kétszárnyú ajtóban jutott eszembe, hogy megkérdezzem:
– Bocsásson meg, uram!
A hófehér szakállú és hajú köpenyes öreg kérdőn felém fordult.
– Hogy szólíthatom? – néztem rá.
– Szarumán. A nevem, Fehér Szarumán – biccentett.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.