efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Még egy csésze Metafizikát? Szerző: VirginiaJ
[Vélemények - 11] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
Megjegyzések a történethez:
Minden jog J.K.Rowlinggé.<br /><br />Bár azt mondtam, a történetet nem fogom folytatni, amíg egy másikat be nem fejeztem, de az olvasók lelkesedésére, kell?képpen motiválttá váltam, hogy mégis belefogjak. Köszönöm nektek, mindenkinek, aki véleményt írt, és mindenkinek, aki olvasta! :)
A szerző megjegyzései a fejezethez:
És megérkezett a folytatás. Négy évvel járunk Flover halála után, és szép lassan kiderül, kivel mi is történt ez alatt az idõ alatt. Meg mi nem. Na megy hogy mi fog? Véleményeket kérek! :)


Dumbledore rózsaszín bolyhos köntösben ücsörgött az ágyam szélén, és teát ivott a Hupikék törpikés bögrémbõl.
- Nem számítottam a látogatására – hallottam a saját hangom.
Az ágyamban feküdtem, nyakig betakarózva, és azon gondolkoztam, hogy egyáltalán nem zaklat fel kedvenc képzeletbeli professzorom jelenléte. Bár a körülmények nem voltak a legmegfelelõbbek egy lightos reggeli dumcsizásra, és biztos voltam benne, hogy a kávém nélkül ennek a felére nem fogok emlékezni, de azért összpontosítottam az öregre, és arra, amirõl beszélt.
- Váratlanul érint az érkezésem? – kérdezte. – Nagyon megváltoztál.
Hangjában nem volt semmi fedõ, vagy csalódottság, egyszerû tényként közölte ezt velem. Mit tehettem volna? Bólintottam, és megerõsítettem a felfedezését:
- Négy év hosszú idõ.
- Na, és mivel töltötted? – nyúlt bele hosszú mutatóujjával a teába, hogy megkeverje.
- Tanulással – vontam vállat. – Úgy néz ki, tanár leszek.
- Mi lett a mûvészeti vonallal?
- Nem jött be.
- Feladtad.
- Csak rájöttem, hogy nem nekem való. Megzavarja az elmém. Ez van akkor, ha rajzolok. Ezért van itt most maga is.
- No.
A professzor arckifejezése teljesen megváltozott. A tekintete elsötétedett, összevonta a szemöldökét, felállt, letette a bögrémet az ablakpárkányra, és lemondóan sóhajtott.
Nem értettem, mi baja.
Öt évvel ez elõtt, mikor nekimentem a székesfehérvári pláza egyik kirakatüvegének, nagyon bevertem a fejem, és mindenféle kényszerképzeteim születtek, mint például, hogy a Roxfort tanulója voltam majdnem fél évig, meggyõztem róla Voldemortot, hogy a szeretet nem is gáz, jártam Sirius Blackkel, és még Harry Potter is idõutazott a kedvemért. Aztán egy gigantikus harcban meghaltam, és ismét a plázában ébredtem.
Senki nem hitt nekem, Atin kívül, aki figyelmesen meghallgatott, és elmesélte az õ saját verzióját. Egy darabig mereven ragaszkodtam ahhoz, hogy valóság, ami velem történt, de az idõ múlásával egyre inkább magamra maradtam a gondolataimmal, Ati kábitószerezni kezdett, én pedig rájöttem arra, hogyha semmi mûvészi dologgal nem foglalkozok, elmúlnak a képek a fejemben. Az egyik pszichológus, akinél jártam, azt mondta nekem: rcsak egy hajszál választja el a kreativitást az õrülettõl.r1;
Megpróbáltam normális életet élni, elmentem egyetemre, és soha többet nem nyitottam ki Harry Potter kötetet, és minden ezzel kapcsolatos médiát, és forrást kerültem. Elõzõ este unalmamban firkáltam egy baglyot a jegyzeteim szélére, majd lefeküdtem aludni. Csak ezért lehet. Ezért iszogatja Dumbledore rózsaszín köntösben a teát a szobámban.
- Sajnálom – szólaltam meg, mert úgy éreztem, valamit mondanom kell a rosszkedvû tanárnak.
- Elfelejtettél egy életet – vonta meg a vállát a professzor. – Azért, hogy élhess. Én megértem. Ideje indulnom. Még egy csésze metafizikát?
- Tessék…? A szemeim kipattantak, és felültem az ágyban. Egyedül voltam a lakásomon, senki nem ült az ágyam szélén, és semmilyen jel nem utalt rá, hogy bárki is lett volna itt. Álmodtam. Ez az egyetlen reális magyarázat – nyugtattam meg magam.
Felkeltem, megfésülködtem, és belebújtam az elõzõ este elõkészített ruháimba. Még van két órám beérni az elõadásra – konstatáltam, majd csalódottan szemrevételeztem, hogy elfogyott az instant kávé.
Felkaptam a táskám, beleléptem a cipõmbe, és kiléptem az ajtón.
Egy dolog mégis csak igaz volt az álomból – pislogtam. – Kell egy kávé.
Miközben a kulccsal matattam, végignéztem a szobán, tekintetem végigsiklott az ablakpárkányon lévõ bögrén, majd kattant a zár, és elindultam a boltba. * Az épület hatalmas volt, a kislány szinte elveszett a hosszú szürke könyvespolcok között. Nem mintha nem ez lett volna a célja, elvégre egy tizenkét éves kölyöknek nincs engedélyezve, hogy a fõvárosi varázslókönyvtár tiltott részén ezeréves könyveket olvasgasson.
A figyelmét egyetlen varázslat foglalta le éppen. Már hónapok óta készült a megvalósítására, és most végre eljött a pillanat, hogy bejezze a munkáját.
Egy dolog számított, az pedig Sirius lelki üdvének elnyerése volt, akinek történetesen ma volt a születésnapja.
Amióta a Legendás Lány meghalt, a fiú magába fordult. A Tekergõk elbeszélései alapján miden szabad percét az õ sírjánál töltötte, sosem lett utána barátnõje, az iskola végeztével a fõsulin kívül sehova nem járt el. Bezárkózott, csendesen élt, az arca beesetté vált, a haja megnõtt, a szemeibõl eltûnt a csillogás, és sohasem mosolygott.
Tom, Joy nevelõapja sokat mesélt neki a Lányról. Bella szerint Sirius elveszett volt, és egyedül csak egy csoda menthetné meg. A kislány elhatározta, hogy meglépi a csodát.
Már csak egy pillanat, és megtörténik.
Szinte izgult. Pedig soha semmi nem tudta felizgatni, de most rettegett, hogy a terve balul sül el, és az egész varázslat kamu.
- Joy! – hallatszott egy lihegõ hang a háta mögött. – Már mindenhol kerestelek! Neked ide tilos bejönnöd. Mégis mit mûvelsz?
Joy imádta Petert. Ugyanakkor tudta, hogy õ a világ legnaivabb embere, ami egyet jelentett azzal, hogy tökéletes a terve megvalósításához, ugyanis tárt karokkal fog besétálni a csapdájába. A kislány egy kicsit röstellte magát, amiért fel kell használnia Pettigrewt, de muszáj volt.
- Jaj, Peter bácsi, olyan jó, hogy jössz, nem tudom elolvasni, mi van ide írva – mondta kerekre tárt kiskutya szemekkel.
Peter ez elõtt egy perccel még nagyon ideges volt, és elhatározta, hogy most, na, most aztán leteremti Joyt a lábáról az állandó elkódorgása miatt, de mihelyt a lány ilyen aranyosan, szinte könyörögve megszólította, nem tudott ellenállni neki, és hangosan felolvasta a régi varázsigét.
Egy pillanat erejéig úgy érezte, mintha az egész könyvtár elkezdett volna pulzálni, de aztán ez abba maradt. Joy kikerekedett szemekkel bámulta, majd lelkesedése lassan elült, és ingerülten összecsapta a régi könyvet, és csalódottan elindult a kijárat felé.
Peter alig gyõzte követni. * - Na, idefigyelj! – csattant fel James.
Sirius persze még arra se méltatta, hogy felé forduljon, nemhogy figyeljen rá. A szokásos litánia következett arról, hogy mennyire fontos a család, a boldogság, és hogy a halottakat egy idõ után el kell engedni…
- …egy életed van, és õ sem akarná, hogy így éld le!
- Persze, James.
- Igazat adsz?
- Ahogy mindig.
- Fejezd be!
- Mit?
- Ezt! Ezt a közönyösséget, a nemtörõdömséget! Önzõ vagy, és csak magaddal foglalkozol! Fogalmad sincs mekkora teher számunkra az, hogy végig kell néznünk a lassú elsorvadásodat…
A hiszti második felvonása.
Sirius lassan felállt a székébõl, és az asztal másik felére lépett. Lily már gyönyörûen megterített, csak a vendégeket várták a születésnapi ebédhez.
Négy év. Négy év telt el azzal, hogy hallgatta James sosem szûnõ jó tanácsait, és életvezetési kurzusát. Mindenki kedves volt vele, és sajnálta, mindenki megértette õt, és fel akarta vidítani…
Azzal persze senki nem foglalkozott, hogy õ nem akart megváltozni. Õ akkor abban a háborúban a lánnyal együtt örökre meghalt, és nem is támad fel soha többet. Nem állt szándékban. Ahhoz valami csoda kellene – gondolta Sirius, és szembefordult Jamesszel.
- Amilyen mázlim van, örökké fogok élni – mosolyodott el kényszeredetten.
James ekkor próbálta meg ledobni a papucsával, ami elõl reflexszerûen elhajolt volna, ha a papucs elérkezett volna addig, ahol õ állt. Persze James annyira belelovalta magát a szónoklásba, hogy neki nem tûnt fel, hogy az említett tárgy valahol félúton a levegõben szublimált, Sirius pedig túl érdektelen volt ahhoz, hogy foglalkozzon ilyesmivel.
- Na, add vissza! – támaszkodott rá Ágas az asztalra.
- Nincs nálam – vonta meg a vállát Sirius.
- Az a papucs a kedvencem. Nagyon egyedi darab. Add ide!
- Nincs itt, Potter.
- Ide figyelj, Black! – Jamest elfutotta az indulat. – Nem érdekel, hogy neked mennyire szar, nekem kell az az idióta papucs, de most mondok valamit, mert már nagyon elegem van belõled. Flover Hyde rohadtul halott! A teteme ott bomlik a koporsójában, és soha a büdös életben nem jön vissza, hiába várod!
- Fejezd be! – sziszegte Sirius.
- Ide a papucsot!
- Nincs nálam, te idióta!
- Okés. Halott. Alulról szagolja az ibolyát. Feldobta a bakancsát. Kiszenvedett. Kinyúlt. Megmurdált. Megdöglött!
- ELÉG! – ordította Sirius, és rácsapott az asztalra, úgy hogy a teríték legalább fél centit repült.
- IDE A PAPUCSOT! Lily tanácstalanul ácsorgott a konyhaajtóban, és nézte a mindennapos vitát. Hányszor játszották ezt végig. De hol van James papucsa? * Az elsõ dolog, amit észrevettem, a szokatlan tárgy volt a fotelom közepén. Egy fél pár hímzett szarvasos papucs, amit az elõtt sosem láttam. Egyedül laktam a lakásban, és lehetetlen volt, hogy a lábbelit én hoztam volna magammal, tekintve a papucs méretei, és az én gyûszûnyi lábacskámat.
Leraktam a táskámat, és bizalmatlanul méregettem a papucsot, mintha bármelyik pillanatban megharaphatna. Végül sóhajtottam, megvontam a vállam, lendületesen megragadtam, hogy odébb dobjam… és nem történt semmi.
Aztán hirtelen berántott az éter. * - Örülök, hogy végre sikerült leülnötök – morogta Lily ingerülten. – James, nem értem, hogy problémázhatsz egy papucson, amikor Tapmancs születésnapja van…
- Ellopta! És a kedvencem… gondolj bele, ha felfázik a méhem, nem lehetnek gyerekink…
- Lily, én a helyedben megvárnám, hogy felfázzon a méhe – kuncogott Remus lazán elnyújtózkodva a székén. – Finom ez a lötyi, hogy hívják?
- Még nem adtam neki nevet – mosolyodott el a háziasszony.
- Hadd csak, kedvesem, majd én segítek a levessel – kelt fel Bellatrix az asztaltól.
Mind ott voltak. Lisa Remus oldalán, Peter, Tom, Bella, Joy, Perselus, Regulus, Dumbledore, lufis talárban, és még Hagrid is. Sirius mellett egy üres szék árválkodott, mintha várnának még valakit, valójában azonban ez egy olyan hely volt, amit soha senki nem foglalhatott el.
Egészen addig, amíg James a papucsa miatt morgott, Sirius még viszonylag kellemesen is érezte magát. Azután megjelent Jessica, és köszönés helyett az ölébe ült csurom egy merõ vizesen.
- Szia, Siri, felmelegítenél?
- Nem érzem magam tûznek – morogta az említett, és elnézett a lány mellett.
- Ne legyél már ilyen! – csattant fel a csaj. – Kezdem azt hinni, hogy az se érdekelne, ha ruha nélkül ülnék rád.
Jessica volt az egyetlen nõnemû, aki nem adta fel Sirius megszerzési kísérleteit, mióta Flover meghalt. James hívta meg minden egyes rendezvényre, partira, hétvégére, hátha végre kedves barátja magához tért, feleszmél révületébõl, és rájön, hogy kell neki egy nõ méghozzá azonnal.
Joyt Jessica puszta látványa is undorral töltötte el, ahogy mindenki mást is az asztalnál, csak õ még gyerek volt, és lelkiismeret-furdalás nélkül nyilvánította ki abszolút nem tetszését a vendég irányába. Kitolta a székét, és felállt, majd elegánsan közölte, hogy elmegy hányni, mire többen felkuncogtak (Tom megpróbálta komolyan megróni az illetlen viselkedésért, miközben maga is alig bírta elfojtani a mosolyát), és végül kiment az elõtérbe.
Rettenetesen csalódott volt, hogy nem sikerült a varázslata. Talán egy erõsebb mágus kellett volna – gondolkozott. – Akkor most nem Jessica próbálná megnyalni Sirius orrhegyét.
Dühében belerúgott a kabátakasztóba, ami illedelmesen el is dõlt, a robaj pedig elnyomta a pukkanást, és a felhangzó nyögést, úgyhogy a kislány már csak a sóhajra, és az öklendezésre lett figyelmes. * Kavargó színes pontok, majd hirtelen sötétség, és a becsapódás után legnagyobb örömömre megszûnt a forgás.
A gyomrom rettenetesen felkavarodott, de szerencsémre nem hánytam, úgyhogy a gyerekkori csirke leveses incidens címvédõ maradt. Felnyomtam magam fekvõtámaszba, és nagy nehezen feltápászkodtam.
Amikor felnéztem egy tágra nyílt szempárral találtam szembe magam, na meg egy óriási hallal, ami biztos, hogy nem tartozott a lépcsõházunkhoz.
- Hali – köszöntem. – Hol vagyok?
- Te – közölte.
- Én.
- TE!
- Én.
- Te vagy!
- Én vagyok, igen, nagyszerû, de hol is tulajdonképpen? – csattantam fel.
- Oh, hát természetesen Londonban – vigyorodott el a kislány.
- Lehetetlen – sápadtam el.
Tekintetem a kezemben szorongatott papucsra tévedt. Az agyam kétségbeesetten kereste a magyarázatot a jelenségre, de semmit nem talált, így az egyetlen lehetséges megoldás az volt, hogy a papucsból valaki zsupszkulcsot csinált.
Már csak egy kérdés volt hátra.
- Grimauld tér 12.?
- Pontosan – a lány vigyora egyre szélesebb lett.
Hirtelen ötlettõl vezérelve szembefordultam az eldõlt fogassal, amit az imént pillantottam meg az ajtó mellett, és megpróbáltam felállítani. Természetesen nem mozdult meg. Ingerültebben próbálkoztam, még mindig nem történt semmi.
Hogy gyulladnál fel… - szitkozódtam magamban.
A fogas ruhástul fellobbant, és lángolni kezdett, mintha valaki leöntötte volna egy kanna benzinnel. A kislány tátott szájjal bámulta, én meg kétségbeesetten könyörögtem a tûznek, hogy fejezze be az égést.
Na, tessék. Már megint a pirománia.
Két lehetõségem volt. Elhitetem magammal, hogy az egész csak egy álom, amibõl fel fogok ébredni, vagy elhiszem, hogy ez az egész tényleg velem történik meg. Az utóbbi valahogy kézenfekvõbbnek tûnt, bár mindegy egyes részletét ennek az ismerõs és mégis idegen világnak kétkedéssel fogadtam.
- Gyere, mindenki az ebédlõben van – vigyorgott a lány, és elkezdett maga után húzni.
- Tudom, ki vagy! – született meg bennem a felismerés. – Joy! De nagyot nõttél! Hány éves vagy?
- Tizenkettõ. Amikor elõször találkoztunk csak nyolc voltam, bár tudom, hogy idõsebbnek néztem ki – magyarázta. – Senki nem tudja, hogy itt vagy… Te jó ég, hogy fognak örülni…
- Õ milyen? – kérdeztem hirtelen.
- Kicsoda? – állt meg egy pillanatra.
- Sirius.
- Olyan, amilyennek egy hûséges pasinak lennie kell – mosolyodott el a kislány, én pedig hittem neki. Eközben az ebédlõben rendkívüli csata folyt Jessica, és Sirius között.
- Mássz már le rólam! – csattant fel a férfi.
- Addig nem, amíg meg nem gyõzlek róla, hogy érzel irántam valamit! – replikázott a nõ.
- Ingyen cirkusz – morogta Piton, és elõvarázsolt egy doboz popcornt, majd Reg elé tartotta -, kérsz?
- Komolyan, Tapi – ütötte a vasat James. – Hetero vagy még?
- Hány ilyen agybeteg hülyeség fér el az agyadban? – kérdezett vissza az említett, miközben az ölében ülõ nõt próbálta letuszkolni magáról.
- Ha nem csókolod meg, azt fogom hinni, hogy meleg vagy.
- James! – kiáltott fel Lily, utalva Dumbledore jelenlétére, aki láthatólag nagyon jól szórakozott a fiatalok közjátékán.
- Nézd, Tapi. Ha Flover tíz másodperc alatt nem sétál be azon az ajtón, akkor te megcsókolod Jessit, és õ leszáll az öledbõl, én meg elhiszem, hogy rendben vagy még. Mit szólsz?
- Tíz másodperc, és leszáll – morogta Sirius. Mi ekkor érkeztünk meg Joyjal az ajtóba, aki kitárta a nyílászárót, így mind a ketten láthatóvá váltunk.
Elsõként Dumbledore vett észre, aki rám kacsintott. A többiek látszólag sokkal fontosabb dologgal voltak elfoglalva, miszerint, hogy Sirius Black a lányokat szereti-e még.
Sirius pont háttal ült az ajtónak, így õ nem vehetett észre, és a mellette hangosan számoló Jamesnek se tûntem fel.
- Ez undorító – szólalt meg Joy mellettem, én meg egyetértõen bólogattam.
James ekkor fejezte be a számolást, és lopva felénk nézett, majd tátva maradt a szája, ahogy mindenki másnak is. Hagrid keze megállt félúton a kupája és a szája közt, Per szájából kifordult a falat, Regulus félrenyelt, Lily kezébõl kiesett a kés, Bella épp hogy le tudta tenni a levest az asztalra, mielõtt magára borította volna, Tom még az általánosnál is jobban elfehéredett, Peter csak tátogni tudott, Remus a szemét dörzsölte, Lisa a szája elé kapta a kezét, és azt hittem, ülve elájul. Leginkább Jessica reakciója tetszett azonban, aki miután beazonosított, hogy ki vagyok, arca eltorzult a rémülettõl, és visítva kiugrott Sirius ölébõl, befutott a kandallóba, és köddé vált.
Ezután természetesen a mit sem sejtõ Sirius kifakadása volt a legjobb, miután mindenki õt kezdte nézni:
- Mi a franc bajotok van? Nem haltam meg!
- Ami azt illeti, én sem – szóltam közbe.
A férfi egy pillanatra megfagyott, majd akkora lendülettel állt fel, hogy leverte az evõeszközét, és felborította a székét. Azután szembefordult velem.
Megint következne az a rész, ami ilyenkor a romantikus filmekben szokott. De mindig most sem ez történt, ahogy eddig oly sokszor nem.
- Szia, Levél. Istentelenül pocsékul nézel ki – léptem elé kezemben a papuccsal.
- Virág – rebegte döbbenten – Hogyan?
- Ezzel – mutattam fel a régóta hordozott lábbelit.
James torkát ekkor valami állatias hörgés hagyta el, és kivetõdött a székébõl, egyenesen rá a papucsra, én meg ijedten ugrottam Sirius nyakába, hogy elkerüljem a támadást.
A férfinek jellegzetes kölni illata volt. Pontosan olyan, amilyenre emlékeztem.
- Nyugi, ezért az illatért még akkor se cserélnélek ki, ha elkezdenél hasonlítani egy favágóra – ezzel megcsókoltam.
Nem tudom meddig álltunk ott úgy. Sirius miután feleszmélt a csodálatból, úgy szorított magához, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatnék. Intim pillanatainkat Joy ellentmondást nem tûrõ kijelentése szakította félbe:
- Most már ti is undorítóak vagytok.
Elváltam a vigyorgó Siriustól, és a még mindig fagyott társaságra néztem, majd egyenként odamentem mindenkihez, köszöntem, de a sor végén még mindig csak a csodálkozó némaságuk ült a szobában.
Kedvenc Levelem eközben felszedte a még mindig földön hasaló Ágast, majd nagy komolyan megfogta a vállát, és szembefordította magával:
- Két dolog. Köszi a papucsot, életmentõ volt. És még valami. Hetero vagyok. Nagyon.
A Black kúria ebédlõjében ekkor okozott maradandó károkat egy egyetemes röhögéshullám.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.