efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Segtsg, fi lettem! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 55] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
És ezennel hivatalosan is elakadtam ebben a történetben. :D Sajnos, most nem jön az ihlet, hogyan folytathatnám. De fogom, csak most éppen elveszítettem az érdekl?désemet. :p :)


Mire Madam Pomfrey kiengedett a gyengélkedõrõl, már Lily is magához tért. Szerencsére nem voltak fájdalmai, sõt, elmondása szerint kitûnõen érezte magát. Azt mondogatta nekem, hogy úgyis ráfért már a pihenés a sok tanulás után. Ez nem enyhített a gyötrõ bûntudatomon, hogy egy ilyen kedves lányt megátkoztam, de legalább annyival jobban éreztem magam, hogy tudtam, Lily nem mérges rám.
- De Keith…; – kezdett bele a vörös hajú szépség, mire rákaptam a tekintetemet. – Szeretném, ha kiengesztelésképp együtt mennénk Roxmortsba – mosolygott rám, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem az örömtõl.
- Nem vagy mérges rám? – kérdeztem huszadjára, mire már csak forgatta a szemeit.
- Tudom, hogy nem direkt csináltad – nevetett rám, és elõrébb hajolt ültében. – Na? Akkor megyünk?
- Igen – mosolyogtam rá vidáman, mire meglepetten pislogott rám. – Kíváncsi vagyok, milyen lehet a falu. Azt hallottam a többiektõl, hogy csomó minden van ott – lelkesedtem, mire kedvesen rám mosolygott.
- Majd körbevezetlek. Én már mindent ismerek ott, elviszlek a legjobb helyekre – kacsintott rám, én pedig jókedvûen bólintottam. Örültem, hogy Lily megbocsájtott nekem, és továbbra is a társaságomat kereste. Úgy gondoltam, más körülmények között jó barátnõk lehetnénk.
- Ööö…; Lily, bejöhetek? – hallottunk meg egy tétova hangot, mire mind a ketten a gyengélkedõ ajtaja felé fordultunk. James Potter állt ott megszeppenve.
Rögtön eszembe jutott, hogy mennyire szerelmes a fiú Lilybe, ezért felugrottam a lány mellõl. A vörös szépség rám sem nézett, csak csodálkozva bámulta az ajtóban várakozó Jamest. Elhiszem, hogy meglepõdött, hiszen a fiú nem szokta kérni bárki engedélyét arra, hogy bárhova bemehessen, ráadásul ezelõtt bármikor képes volt kéretlenül a lány után koslatni vagy odasomfordálni hozzá egy randi reményében.
- Bocs, Lily, nekem még el kell intéznem valamit – vakartam meg a tarkómat, és rá sem nézve a kijárat felé siettem. James mellett elhaladva felnyújtottam neki a hüvelykujjamat, és egy „Hajrá!”-t tátogtam. Hálásan rám mosolygott, és belépett a gyengélkedõre.
Vigyorogva csuktam be magam mögött az ajtót. Reméltem, sikerül megpuhítania a vörös szépséget.
Elégedetten vigyorogva a klubhelyiség felé indultam, miközben azon morfondíroztam, mikor veszi már észre Lily, hogy James igazán oda van érte, és nem csak ki akarja használni.
Nagy sóhajjal léptem át a Griffendél-torony ajtaját, de három másodévesen kívül senki sem tartózkodott a klubhelyiségben. Ajkamat belülrõl rágcsálva indultam fel a hálókörletünk felé. Sajnos a szobáink közötti folyosón nem egy fiú sétálgatott félmeztelenül. Éreztem, hogy pirulni kezd az arcom, úgyhogy a fiúkra sem nézve próbáltam meg eloldalazni mellettük. Annyira zavarba ejtõ helyzet volt!
A fal felé fordulva siettem a szobánk felé, mikor David hangja megállított.
- Helló, Keith! – intett nekem, és hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Szijjasztok! – intettem feléjük, de nem mertem rájuk nézni. Égett az arcom.
- Hééé! – kapott hirtelen a vállam után, és azzal a lendülettel maga felé fordított. – Mi van, haver? Valami bajod van velünk?
- Mij? – kaptam rá a pillantásom, de az arcom csak a kidolgozott mellkasával találta szemben magát. Hátráltam egy lépést. Aztán gyorsan kihúztam magam, és oldalra kaptam a szememet.
- Mi van? Miért nem akarsz velünk beszélni? – kérdezte újból, miközben izmos testével felém tornyosult. – Bajod van velünk?
- Ne-nem – nyögtem vörösödve, de még mindig nem mertem rá nézni, mire dühösen felszisszent, majd a falnak lökött.
- Persze…; - morogta dühösen. – Azt hiszed, jobb vagy nálunk, mi? – lökött újra a vállamon, mire rákaptam a pillantásomat, de most sikerült az arcára néznem.
- Ez nem igaz!
- Akkor? Miért kerülsz minket? – hajolt hozzám közelebb zsebre tett kezekkel. – Lenézel? – lökött újat rajtam.
- Nem! – mondtam határozottan a szemébe nézve, és ellöktem a kezét a vállamról. – Nincs semmij bajom veletek!
- Ja, persze. Ezért nem nézel még ránk sem…; - morogta még mindig fölém tornyosulva. – Te is aranyvérmániás vagy? – kapta el a nyakamnál az inget, és újból a falnak passzírozott.
- Mij? – nyögtem ijedten. – Én nem!
- Ja, persze…; - morogta dühösen, én pedig beleharaptam az ajkamba. Biztos voltam benne, hogy mindjárt megüt, de ehelyett csak zavartan a számra kapta a pillantását, majd elvörösödött. Aztán megkeményedett a tekintete, és szinte már undorodva fürkészett. – Fura vagy! – lökött el magától, majd hátra sem nézve elsétált a barátjával együtt.
Megkönnyebbülten kifújtam a levegõt, miközben megigazítottam az ingemet.
Várjunk csak…; Mi az, hogy fura vagyok?!
Megütközve meredtem a fiúk hátára, miközben gyorsan végigsimítottam a mellkasomon. Nem, nincs semmi baj. A mellemen ott volt a szorító kötés, nem látszódott semmi. Gyorsan hátra kaptam a pillantásom, és a fenekemet kezdtem el bámulni jobbról-balra fordulva.
- Hát te meg mit csinálsz? – hallottam meg Remus hangját, mire rögtön kiegyenesedtem. Úgy tûnt, jól szórakozik.
- Én? – kérdeztem fülig vörösödve, de õ csak állt ott karba font kezekkel. A válaszomra várt. – Én…; én csak…; beleültem valamibe, azt hiszem – nyögtem ki az elsõ dolgot, ami eszembe jutott, mire felvonta az egyik szemöldökét, majd visszafordult a szobába, nyitva hagyva nekem az ajtót, hogy utána tudjak menni. Feszülten léptem be én is a hálókörletünkbe. Nem tudtam, milyen a hangulata a gyengélkedõ elõtt történt beszélgetésünk óta. Vajon gyanít valamit?
Összevont szemöldökkel figyeltem a nekem háttal álló alakját, miközben az ágyán a könyveit rendezgette.
Neem, biztosan nem is sejt semmit.
- Hallottam, Lily magához tért – szólalt meg természetes hangon, én pedig összerezzentem, és elkaptam róla a pillantásomat.
- Igen – ültem le az ágyamra, majd zavartan dobolni kezdtem az ujjaimmal a combomon. – Jól érzi magát.
- Gondolom, akkor megkönnyebbültél – válaszolta túlontúl kedvesen, mire az ajkamba haraptam. Olyan furcsa volt köztünk a légkör…;
- Igen – bólintottam, majd a falat kezdtem el nézni, de a pillantásomat újra Remusra kaptam, mikor lekapta magáról a pulóverét, és hanyagul ledobta az ágyra. Újból a szobában levõ tárgyakat kezdtem el figyelni.
- És mi volt az Danielékkel? – fordult felém újból Remus, miközben kikötötte a nyakkendõjét.
- Semmi különös – vontam vállat, de a hangom a mondat végére elhalt, ugyanis a velem szemben álló fiú elkezdte kigombolni az ingjét. Vörösödve kaptam el róla a pillantásom, ám õ továbbra is fürkészve figyelt. Mintha villant volna valami a szemében…;
- Nem lenne jó összetûzésbe keveredned velük – tanácsolta Remus, mire újra felé pillantottam. Éreztem, hogy még jobban égni kezd az arcom. Remus igazán jól nézett ki az ing alatt... Nagyot nyelve fordítottam el újból a tekintetem. A szemem sarkából láttam, mintha mosolyra rándult volna az ajka.
- Majd figgyelek rá, hogy ne bá’tsam meg többet õket – motyogtam rekedten, pontosan abban a pillanatban, mikor a fiú lehúzta a karján a felsõt, és a nyakkendõje mellé hajította.
Nagyot nyeltem. Hiába próbáltam meg nem végigmérni a fiút, nem tudtam levenni a tekintetem a szépen formált karjáról és a férfias kezérõl. Oldalra kaptam a pillantásom, de csak visszatévedt a széles vállára a szemem.
Szerencsére õ nem vette észre, hogy mennyire bámulom, ugyanis háttal állt nekem, és a szekrényében a dolgait keresgélte. Épp az izmos hátát vettem szemügyre, és a rajta húzódó hegeket, mikor hirtelen felém fordult, és végigmért. A francba! Lebuktam.
Zavartam kaptam el róla a szememet, de úgy tûnt, nem hozta zavarba a mustra. Az ajkain alig észrevehetõ, halvány mosoly játszott. Valamiért jó kedve volt.
Nekem viszont fogalmam sem volt, hogy mit mûvelek. Ezerszer láttam már Remust felsõ nélkül. Igaz, akkor sose voltunk kettesben. De miért nem tûnt fel eddig, hogy ennyire jól néz ki?
Hirtelen nem tudtam magammal mit kezdeni, ide-oda kapkodtam a fejem, majd megragadtam a törölközõmet, és a fürdõbe siettem.
Megkönnyebbülten vetettem a hátamat az ajtónak. Észre sem vettem, hogy eddig bent tartottam a levegõt. Hevesen dobogó szívvel fújtam ki az oxigént, miközben a tenyeremet a szívemre szorítottam. Mi van ma velem?
Kábán megnyitottam a zuhanyzóban a csapot, majd levettem az ingemet, és a földre hajítottam. A mosdó elõtti tükörhöz sétáltam. A vállaim keskenyek voltak, és a soványságom miatt pedig eléggé kiállt a kulcscsontom. A mellemet viszont szépen leszorította a kötés... Az orromon egy véres seb húzódott, a járomcsontom és az ajkam is fel volt szakadva, mégis a szépnek tûntem a tükörben. Az arcom ki volt pirulva a szemeim pedig különösen csillogtak. Beharaptam az ajkamat.
Hirtelen a számra tévedt a tekintetem, és beugrott egy emlékkép.

„- Te is aranyvérmániás vagy? – kapta el a nyakamnál az inget Daniel, és újból a falnak passzírozott.
- Mij? – nyögtem ijedten. – Én nem!
- Ja, persze…; - morogta dühösen, én pedig beleharaptam az ajkamba. Biztos voltam benne, hogy mindjárt megüt, de ehelyett csak zavartan a számra kapta a pillantását, majd elvörösödött. Aztán megkeményedett a tekintete, és szinte már undorodva fürkészett. – Fura vagy! – lökött el magától.”

- Ááá! – kiáltottam fel, miközben a hajamba túrtam. Egy szempillantás alatt vörösödtem el, de úgy, hogy még a nyakam is kipirult.
Te. Jó. Ég! Beharaptam az ajkamat egy fiú elõtt! Basszus!
- De hát én is fijjú vaggyok! – kiáltottam el magam hangosan, pontosan abban a pillanatban, mikor kivágódott a fürdõ ajtaja, és Remus ugrott be rajta. Felsikoltottam, és magam elé rántottam a kezemet.
Õ is meglepetten pillantott rám, majd egy szempillantás alatt fülig vörösödve oldalra kapta a fejét a padlóra.
Remegve meredtem rá, miközben minden izmomban megfeszülve próbáltam egyenletesen lélegezni, és minél jobban eltakarni magam.
- Bocsánat, én csak…; - kezdett bele, de nem nézett rám. Pattanásig feszültek az idegeim. – Azt hittem, van valami baj. Kiáltottál…;
Nagyot nyeltem, miközben zihálva figyeltem a félmeztelen Remust, de õ egy pillanatra sem nézett rám. Két kezemet tartva a mellem elõtt, próbáltam meg lazának tûnni, de közben reménykedtem, hogy mielõbb kimegy innen. Égõ arccal álltam szinte félmeztelenül a fiú elõtt, miközben minden rezdülését lestem.
- Nincs semmij baj – nyögtem végül ijedten, õ pedig rám sem nézve bólintott, majd ökölbe szorított kezekkel hátat fordított, és kilépett a fürdõbõl, aztán behúzta maga után az ajtót.
Az egyik öklömet a számba gyömöszöltem, miközben próbáltam elnyomni az elkeseredett kiáltásomat. A francba! Elfelejtettem bereteszelni az ajtót!
Elkeseredetten bámultam az csukott ajtót, miközben hallgattam a víz csobogását.
Biztos, hogy lebuktam.
Remus nem lehet olyan hülye, hogy nem veszi észre a mellemen a kötést. Kizárt dolog.
Tenyerembe temettem az arcomat. Hirtelen elment a kedvem a fürdéstõl, ezért gyorsan magamra kaptam az ingemet.
Biztos voltam benne, hogy Remus észrevette a mellkasomon a leszorító kötést. Látta a csípõm szélesedõ vonalát is. Ráadásul úgy viselkedtem, mint egy lány. Felsikoltottam, és a mellem elé kaptam a kezeimet. Csak az nem rakja össze az egyértelmû képet, aki nagyon hülye. Remus pedig minden volt, csak hülye nem. Sõt! Túlságosan is okos volt.
Tudtam, hogy lebuktam, máskülönben miért is pirult volna el? Miért nem mert rám nézni? A fiúkat nem hozza zavarba egymás félmeztelen látványa.
Magamba zuhanva vetettem le magamat a hideg padlóra, miközben ezer és ezer gondolat cikázott a fejemben, de akárhogyan is csûrtem-csavartam a történteket, mindig arra jutottam, hogy Remus meglátott. Tudja a titkom.
Elkeseredve emeltem fel a fejemet, majd mikor már elég idõ telt el, felálltam. Tudtam, hogy ezt a beszélgetést nem kerülhetem el Remus-szal. Könyörögnöm kell neki, hogy ne áruljon be. Muszáj lesz…;
Hatalmas sóhajjal az ajkamon kaptam fel a törölközõmet, és lendítettem át a vállamon, majd lekonyuló ajkakkal kinyitottam a fürdõ ajtaját. Úgy mozogtam, mint akit a vesztõhelyre visznek. Ami igaz is volt. Feltéve, ha Remus rosszul reagál a mondandómra.
Nem lepõdtem meg, hogy az ágyán ülve találtam a fiúra. Karjait a térdén támasztotta, a fejét pedig lehajtotta. Mikor meghallotta a lépteimet, felkapta a pillantását, és végignézett rajtam. Megremegett a szám széle.
- Remus, én…; - kezdtem bele halálra váltan, mire megkeményedett a tekintete. Tudta! – Tudod, én…; - kezdtem neki újra az ujjaimat tördelve, de õ csak nézett azokkal az átható szemeivel. A tekintetén szánalom suhant át. – Én nem akartam ezt, de tényleg. Én csak…;
- Te meg mirõl beszélsz? – vágott a szavamba értetlenül, és furcsálló arckifejezéssel mért végig. Tátott szájjal elhallgattam.
- Én…; - nyögtem, de hirtelen nem is tudtam, mit akarok mondani. – Te nem…;?
- Nem tudom, mi bajod van – húzta el a száját, majd felállt az ágyáról.
- Én csak…; - kezdtem volna a magyarázkodást újból, de aztán elhallgattam. Mi van, ha mégsem látta? Lehet, hogy mégsem tudja a titkom? Nagyot nyelve kaptam az arcára a pillantásomat. Semmit sem tudtam róla leolvasni.
- Nem tudom, mi bajod van – vont vállat, de a hangja természetellenesen érzelemmentes volt. – Mindenesetre bocsánatot kérek, amiért rád törtem. Nem akartam, csak azt hittem, valami baj van. Ne zavarjon az, amit bent láttam. Nem mondom el senkinek. Én is utálom, ha sebesülten valaki meglát öltözködés közben. Eléggé kiszolgáltatott helyzet – húzta el a száját, majd vállat vont. Elnyílt ajkakkal meredtem rá. Mirõl beszél? – Gondolom, még mindig nem épültél fel teljesen, azért van a kötés…;
Bennem rekedt a levegõ. Micsoda? Remus nem…;? Remus azt hiszi…;? Remus azt gondolja, a kötés egy sérülést takar?!
Majdnem felujjongtam örömömben, és nem tudtam elrejteni a hirtelen támadt mosolyomat.
- Igen! – vágtam rá boldogan, mire furcsállva pillantott rám. Rögtön levakartam a vidámságot az arcomról. – Mármint…; Igen. Utálom, ha valaki meglátja a sebeimet.
Remus nem szólt semmit, szinte rám sem nézve kurtán bólintott, majd gépiesen az ajtó felé sétált, és kilépett azon.
Kimerülten, szemhéjamat lecsukva rogytam le az ágyra.
Ezt. Nem. Hiszem. El.
Tényleg azt feltételezte, hogy ez egy sérülés?!
Ajkamat biggyesztve, szomorúan néztem le a mellemre. Tényleg ilyen kicsi lenne?
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.