efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Segtsg, fi lettem! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 55] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Sikerlt jl lebetegednem. Vgre azt hittem, mra mr jobban leszek, de sajnos rment a betegsg a td?mre. Ennek rmre, hoztam nektek egy j fejezetet. :) Nem lett tl hossz, de a kvetkez? fejezetben majd krptollak titeket ezrt. :D
Nektek ki szimpatikusabb, Sirius vagy Remus? :D


Elgondolkozva lépdeltem a folyosón jobbra-balra, mikor hirtelen Remus kanyarodott be a sarkon, egyik kezében a pálcájával, másikkal pedig egy ósdi pergament szorongatva. Lassan rám emelte a tekintetét, majd mély levegőt véve csak meredt rám.
- Csak te vagy az… – mondta magát győzködve, majd a pillantását újra az öreg papírra kapta, aztán ismét rám. Összevonta a szemöldökét, majd a pálcáját a pergamenhez érintette, és valamit motyogott.
- Minden oké? – néztem rá, ő pedig rám kapta a tekintetét, és egy pillanat alatt eltüntette a fekete nadrágja zsebében a papírt, de az átható szemeit nem vette le rólam.
- Majd meglátjuk – szelte át két lépéssel a köztünk lévő távolságot, majd a karomat megragadva erősen falnak lökött. – Ki vagy te? – csapta a két karját a falnak pontosan a fejem mellett.
Ijedten néztem fel rá, de nem mondtam semmit. A szívem a torkomban dobogott, úgy megijedtem tőle, hogy meg akar ütni. De jobban féltem a kérdésétől. Lebuktam volna?
- Nem értem – nyögtem alig hallhatóan, mire még közelebb hajolt hozzám az arcával.
- Pedig ez egy egyszerű kérdés, Keith – suttogta, de a nevemnél gúnyosan megnyomta a hangsúlyát.
Az ajkamba haraptam, mert éreztem, hogy a pániktól könnycseppek gyűlnek a szemembe. Remus rögtön a számra kapta a szemét, majd ismét a szemembe nézett. A tekintete elszántan izzott, én pedig egyre kisebbnek éreztem magamat a pillantásának súlya alatt.
- Kérdeztem valamit – suttogta az arcomba, mire összerezzentem. Abban reménykedtem, az agyam járni kezd, de teljesen lefagytam. Csak meredtem rá félve, kissé elnyílt szájjal.
Remus várakozóan méregetett, majd tekintete a felszakadt orromra siklott, onnan pedig a kicsattant számra, melyet James ökle okozott. Elkomorodó szemekkel méregette a sebes járomcsontomat, jól szemügyre véve az összes sérülésemet és horzsolásomat.
Éreztem a belőle áradó feszültséget, de meg nem szólaltam volna.
Egyik kezét lassan felemelte, és megragadta az államat, de nem szorította meg, csak megemelte azt, hogy a tekintetem az övébe mélyedjen. Alig észrevehetően simított végig az állam vonalán.
- Ki. Vagy. Te? – mormolta darabokra szedve a kérdést, de most elmélyedve figyelte az arcomat és a szememet. Elgondolkozva kapta a pillantását a nyakamra, mikor nyeltem egyet, a pupillája pedig hatalmasra tágult hirtelen. Egy szempillantás alatt megragadta a kezemet, majd felemelte, és kényszerített arra, hogy szétnyissam a tenyeremet.
Három másodpercig figyelmesen szemlélte az ujjaimat és a kezemet, majd leengedte azt, és újra a falnak támaszkodott a fejem mellett a bal kezével is.
Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy leplezni tudjam a remegésem. Leleplezett volna?
Összerezzenve kaptam el Remusról a pillantásom, majd a földet kezdtem el oldalt bámulni. Nem mertem a fiúra nézni, de úgy tűnt, nem akar elereszteni. Feszülten figyelte percekig minden rezdülésem, majd halkan kifújta a levegőt, és kissé ellökte magát a faltól.
- Sajnálom – mondta a hajába túrva, de nem nézett rám. – Egy kicsit elragadtattam magam – hátrált egy lépést, és úgy nézett rám. Nem mozdultam. Inkább még jobban a falhoz lapultam. Megijesztett Remus. – Ki vagy te, Keith? – morogta alig hallhatóan. Szinte hallottam, ahogyan az agya megállás nélkül zakatol.
Hevesen dobogó szívvel vártam, hogy folytassa, de újból csak figyelt engem, és a sérüléseket az arcomon. Biztos voltam benne, hogy rájött a titkomra. Kivert a víz, amikor újból szólásra nyitotta a száját.
- Dumbledore mindig kivételezik veled. Ki vagy te? – szegezte nekem a kérdést, de úgy, mintha alig akarná kiejteni a szavakat. Hatalmas kő gördült le a szívemről. Mélyen beszívtam a levegőt. – A rokona vagy?
- Ne… nem – nyögtem, mert ennél értelmesebb mondatot nem voltam képes összerakni. Ahogy elöntött a megkönnyebbülés, a testem hirtelen elernyedt, én pedig végtelenül fáradtnak éreztem magamat.
- Akkor? – sziszegte Remus, és láttam, hogy az agya megállás nélkül dolgozik. Mégis… úgy éreztem, nem különösebben érdekli se a téma, se a válaszom. Lehet, hogy rájött?
Fürkészve figyeltem az arcát, de nem sok mindent tudtam leolvasni róla, csak a feszültséget. Úgy éreztem, valami nagyon felkavarta.
De ha rájött volna a titkomra, akkor nem Dumbledore professzorról kérdezne.
- Ha nem vagy a rokona, akkor miért jött ide egy ilyen apróság miatt személyesen, hogy megkérjen minket, hogy ne áruljuk el, hogy a szemed megsérült a párbaj során? Dumbeldore nem szokta túlságosan a szívére venni a házak közötti harcot. Nem szokott így utánajárni a dolgoknak, csak mert valakinek lesz egy kontaktlencséje – magyarázta Remus, mire elgondolkozva meredtem magam elé.
Igaza lehet. Nem tűnt az igazgató túlságosan felkavartnak, mikor megátkoztam Lilyt. Sőt, inkább félvállról vette az egészet… Most akkor miért aggódik azért, hogy a mardekárosok vagy más aranyvérmániások megtudhatják, hogy mugli lencse van a szememben? Biztos rengeteg más mugliszármazású diáknak vannak itt mugli kacatjai. Miért aggódhat akkor értem Dumbledore? És miért kérte az igazgató, hogy a Tekergők ne mondják el senkinek, hogy miért van szükségem a mugli kontaktlencsékre? Vajon arra gondolt, hogy ne mondják el senkinek, hogy „James ártása miatt megsérült a szemem, és felemás színű lett”, vagy azt ne mondják el, hogy párbajoztunk az iskolában, és én is megsérültem?
Elgondolkozva mérlegeltem, mire Remus élesen beszívta a levegőt.
- Szóval te sem tudod… - morogta, és alig észrevehetően ökölbe szorította a kezét. Az izmok és az inak megfeszültek a bőre alatt.
- Foggalmam sincsen – motyogtam tűnődve, mire ismét csak meredt rám azzal az átható pillantásával. Hirtelen fáradtan felsóhajtott, majd oldalra kapta a fejét. – Fé’tékeny vagy rám, mert Dumb’dore professzor sokat foglalkozik velem?
Meglepetten rám kapta a pillantását, majd lemondóan sóhajtott.
- Mondhatjuk – nyögte kelletlenül, de nem nézett a szemembe csak még erősebben szorította ökölbe a karját. Nem hittem neki, de ráhagytam.
Tétován léptem egy lépést oldalra. Úgy éreztem, végeztünk. Ő nem így gondolhatta, mert várakozóan nézett rám, de nem szólt semmit.
- Akkor én meggyek – néztem rá zavartan. Azt hittem, meg fog állítani, de nem szólt semmit. Szinte már menekülve fordítottam neki hátat, és próbáltam meg nyugodtan lépkedni. A hátamban éreztem a tekintetét, mely perzselően égette a lapockámat.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor beléptem a gyengélkedőre.
Ez meleg volt. Azt hittem, lebuktam. Nem is sejtettem, hogy a folyosón Remus éppen most csapta bele teljes erőből az öklét a falba…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.