efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Segítség, fiú lettem! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 55] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Remélem, tetszeni fog nektek ez a fejezet, mert nagyon nagyon izgatottan írtam meg. :D
Egy olyan kérdésem lenne felétek, hogy tudnátok jelezni, kb. hányan olvassátok a történetemet? :) Kis statisztikát végzek, mely történeteimet éri meg gyakrabban folytatni - mert többen olvassák-, és melyikeket kellene lassabban frissíteni - mert nem olvassa senki vagy nagyon kevesen. Abba a fanfictionbe szeretnék több energiát fektetni, amit többen olvastok. :) El?re is köszönöm nektek a segítséget! :)


Megsemmisülten meredtem az ölemben tartott tükörre, de nem mertem belenézni. A szobában a csönd elviselhetetlenné vált, de nem volt bátorságom felnézni Madam Pomfreyra vagy a Tekergőkre, holott tudtam, hogy soha sem találkoztunk ezelőtt, és fogalmuk sem lehet arról, hogy a felemás színű tekintet az Atalas család jellegzetes ismertetőjele, mely generációról-generációra öröklődött. Így nem is tudhatták, ki vagyok valójában, és le sem tudtak buktatni. De mi van, ha az iskolában mások ismerik a családomat? Vagy valakinek a szülei? Előttük rögtön lebuknék.
Forogni kezdett velem az egész szoba.
- Kedvesem, azért ennyire nem szörnyű – nyugtatott meg a javasasszony. – Alapos vizsgálatot végeztem a szemeden, és igaz, úgy látom, végleges a színelváltozás, de pár hónap múlva a szemedet ért ártás hatása megszűnik. Sajnálom, kis drágám, de úgy tűnik az átok kölcsönhatásba lépett egy számomra ismeretlen bűbájjal, ami rajtad volt, és károsította a látásodat. Míg meg nem gyógyulsz teljesen, addig vigyáznod kell magadra, mert most a szemed világa a tét. De amint újból megerősítjük a retinádat, és teljesen kiürül a szervezetedből az ártás hatása, akkor már nem fogja veszélyeztetni a látásodat, ha egy egyszerű bűbájjal visszaváltoztatjuk a szemed színét barnára. Nem is fog látszódni, hogy az ártás miatt sok pigment eltűnt a jobb retinádból – magyarázta Madam Pomfrey, én pedig nagyot nyeltem. – Természetesen ez a bűbáj nem lesz végleges, hiszen csak pár napig működik a hatása, de ha beleépíted a napi rutinodba, senki meg nem mondja, hogy csupán csak egy varázslat miatt barna színű a szemed. Szinte minden olyan lesz, mint régen – világosított fel a javasasszony, de én nem nyugodtam meg.
És addig mit fogok tenni? Hogy tüntethetném el a szemem kék színét? Már így is tudnak róla a Tekergők. Mennyi idő alatt terjedhet szét az iskolában a hír, hogy az új diáknak felemás színű a szeme? Mennyi idő lehet, míg az iskolán kívül is elterjed az információ? Mennyi idő lehet, míg valaki rájön, hogy igazából életben vagyok? Mennyi időbe telhet, míg valaki összeköti az én szemem színét, Nedalya Atanas-szal? Mennyi időm lehet még a Roxfortban bujkálva, míg le nem lepleznek?
- És nem tud ellene valamijt tenni, Madam Po’frey, hogy ne látszódjjon? – kérdeztem fásultan, mire a javasasszony együtt érzően megrázta a fejét.
- Sajnálom kedvesen, de a szervezeted nem bír el több varázslatot, így nem merem semmilyen bűbájjal vagy főzettel kezelni a szemedet, nehogy elveszítsd a látásodat. Így is súlyosan roncsolódott mindkét szemed világa, habár ezt csak a sötétben fogod igazán érzékelni – magyarázta a Madam, majd hirtelen elhallgatott. – Hacsak…
- Hacsak? – kaptam a szaván, de csak elgondolkodva meredt maga elé.
- Lehet, hogy lenne egy járható opció, de ennek utána kell járnom az igazgató úrnál – nézett rám tűnődőn. – Maradj a gyengélkedőn, kedvesem, és pihenj még egy keveset! – utasított kedvesen, majd elviharzott. Tátott szájjal meredtem utána, majd elvörösödve kaptam a fejemet a Tekergők felé, akik fülüket hegyezve figyeltek.
- Mij az? – morogtam, mire ők gyorsan mindenfelé kezdtek el nézelődni. Csak Remus figyelt engem továbbra is átható, megfejthetetlen tekintettel, karba font kezekkel.
- Sajnálom – szólalt meg Potter, mire megmerevedtem. – Azt hiszem, az én ártásom volt az – túrt bele zavartan a hajába. – Nem akartalak komolyabban bántani – nézett rám szégyenlősen, én pedig tágra nyílt szemekkel meredtem rá. – Túllőttem a célon, azt hiszem. Nem gondoltam, hogy ilyen komolyan bajod lehet belőle. Sajnálom.
Zavartan pislogtam egyet. Jól estek a szavai, és szerettem volna megnyugtatni, hogy az egyik szemem eredetileg is kék volt, és nem ő tehet róla, a látásom pedig a javasasszony szerint úgy is meg fog gyógyulni, de nem tehettem. Ezért pedig szégyelltem magam, mert nem akartam kihasználni a bűnbánatát.
- Semmij baj, James – szólítottam most először a keresztnevén, amit ő is észrevett. – Egyikünk sem gondolta volna, hoggy ez lesz, és tuddom, hoggy nem akartál engem bántani. Te nem olyan vaggy, aki komolyabb ártásokat használ, ha valakivel el akar bánnij – magyaráztam neki, és tudtam, hogy igazam van. James Potter ha bajba is keveredett, annyira megvetette a sötét és ártó varázslatokat, hogy biztos voltam benne, hogy soha nem használná őket. Egy egyszerű iskolai párbaj során legalábbis biztosan nem. Persze, tisztában voltam vele, hogy az élet hozhat olyan fordulatokat, mikor az ember kénytelen ezekkel megvédeni magát és a szeretteit. De ez nem az a szituáció volt.
James elmosolyodott, majd már nyújtotta is a tenyerét, hogy kezet fogjunk. Hálásan viszonoztam a gesztust, és halványan rávigyorogtam, ahogy megráztuk egymás karját.
- Milyen varázslat volt a szemeden? – szúrta közbe hirtelen Remus, mire megmerevedtem, és a kezemet is elfelejtettem kivenni James szorításából. – Amivel James ártása reakcióba lépett… - tette hozzá, habár e nélkül is tökéletesen értettem a kérdését.
Egy pillanat alatt kivert a víz, a szívem pedig heves vágtába kezdett. Csak a vérem dübörgését hallottam a fülemben, miközben lázasan kerestem a választ. Mit mondhatnék?
- Tényleg… – kapta fel a fejét James is, de még mindig nem engedte el a kezemet.
Egy szempillantás alatt rántottam ki a karomat a szorításából, de biztos voltam benne, hogy érezte, ahogyan izzadni kezdett a tenyerem.
- Én csak… - néztem rájuk tétován, mire ők várakozóan figyeltek engem. Nagyot nyeltem. – Tudjátok, én színté’esztő vagyok – nyögtem ki az első mondatot, ami az eszembe jutott, de fogalmam sem volt, honnan jött a gondolat. Így viszont már könnyedén találtam ki és folytattam a hazugságot. – A naggymamám rakta rám ezt a varázst. Tartós és jó. Ez segít, hoggy a színeket meg tudjam rendesen külö’böztetnij egymástól, és ne kelljen állandóan figgyelnem arra, milyen szín lehet az, ami előttem van, ha nem vaggyok benne biztos. Naggyon hatásos – magyaráztam, majd hirtelen elszomorodtam, ahogyan az eszembe jutott, hogy a mamám is halott, mint a családom többi tagja. – A mamám meghalt pár éve, és foggalmam sincs, melyik bűbájt használta. Valamij régij, családij varázs volt, de nekem sose tanította meg. Leszednij pedig nem akartam, és nem is tudtam. Sokban megkönnyítij az életemet – vontam vállat, majd a fiúkra néztem, hogy elhitték-e a mesémet. Mégsem vallhattam be nekik, hogy a szüleim halála után az első dolgaim között volt, hogy az én kis házilag eszkábált bűbájommal -mely úgy-ahogy elfedte a szemem kékjét - rögtön egy boszorkánymesterhez rohantam, aki egy nagy kockázattal járó varázslattal eltüntette a szemem valódi színét, és ezzel együtt a valódi kilétemet is elfedte.
Nem bíztam annyira a Tekergőkben, hogy ezt a hatalmas titkot eláruljam nekik. Meg akkor el kellett volna mondanom nekik mindent. Azt is, hogy lány vagyok, és hogy valójában kicsoda.
Ezt pedig senki sem tudhatta meg.
- Nahát! Nem is tudtam, hogy van ilyen varázslat! – lelkesedett James. – Bár ha jobban belegondolok, színtévesztővel sem találkoztam még…
- És most akkor nem látod rendesen a színeket? – kapott a szón Black, és kissé előrébb hajolt az ágyon.
- Csak van pár szín, amit nem tudok megkülö’böztetnij egymástól – meséltem, miközben Iskenre gondoltam a volt iskolámból, aki valóban színtévesztő volt. Egyszer kifaggattam a színtévesztéséről, és most ezeket az információkat próbáltam a Tekergőknek tovább adni.
- Az szívás, haver – dőlt vissza az ágyra Black.
- Nagyon baró! – lelkesedett Potter pontosan a barátjával egyszerre.
- Hát… én is inkább szívásnak mondanám – néztem Jamesre, majd vállat vontam. – De nem olyan szörnyű. Együtt lehet vele élnij, és nem ront el semmijt. Csak így kényelmesebb.
- Tényleg, Holdsáp, megtaláltad a térképet? – kapta hirtelen a fejét Remusra James, mire az rám kapta a tekintetét, és pár másodpercre engem fürkészett.
- Tényleg nem tudom, hol lehet – rázta meg lemondóan a fejét a fiú, mire James elgondolkodva elhallgatott. – Már arra is gondoltam, hogy otthon hagytam – húzta el a száját Remus, és a falnak vetette a fejét.
- Az nem lehet – morgott Black, de azért érdeklődve felült. – Az első nap még azzal terveztük a… - kezdett bele, de elhallgatott, mikor metszőn rám kapta a tekintetét. – Lehet, a pergamenek között van…
- Milyen térkép? – kapcsolódtam bele a beszélgetésbe, mire hirtelen megfagyott a levegő.
- Semmi különös – vont vállat James, és a tarkójára kulcsolta a tenyerét. Hiába próbált nemtörődömnek tűnni, biztos voltam benne, hogy hazudik. Valószínűleg jobban szüksége lehetett arra a térképre, mint ahogy bevallotta.
- Majd körülnézek a dolgaijm között, hátha oda’everedett – ajánlottam, mire megmerevedett, de aztán mégis rám mosolygott.
- Nem hiszem, hogy megtalálod – vetette oda Black, épp csak rám nézve.
- Hát azért megnézem, hátha a cuccaijm között találok egy domborzatij térképet – próbáltam viccelődni, de csak annyit értem el, hogy Black lenézően felhorkant.
- Nem lesz meg – zárta le a témát, én pedig vállat vontam.
- Kölcsön tudok nektek adnij én is egy térképet – ajánlottam, de nemet intettek a fejükkel. – Gondolom, a nyaralás miatt kell… Mij is már ilyenkor elkezdjük tervezgetnij, hova menjünk majd nyáron… - hirtelen elhallgattam, ahogy eszembe jutott, ez már soha többet nem fog előfordulni. A szüleim meghaltak.
- Nem kell, kösz – kapott a szón James, szinte már vidáman. – Be volt rajta jelölve pár hely, ahova el akartunk menni. Tudod, egy bakancslista. Ha hallottunk egy király helyről, rögtön bejelöltük a térképen, hogy oda el akarunk majd menni. Sokra már nem is emlékszünk, hogy hol van. Majd meglesz… - nyugtatott meg végül, mire vállat vontam. Ha így jó nekik, nekem is.
- Ja – morogta Black kevésbé meggyőzően. Egy ideig őt bámultam, majd Remusra kaptam a tekintetem, aki engem figyelt.
Zavartan viszonoztam a pillantását, de ő nem kapta el a sajátját.
- Keith! – szólalt meg Dumbledore hangja, mire odakaptam a fejemet. – Örülök, hogy mind jól vagytok – nézett végig a fiúkon, akik ártatlannak tettetve magukat viszonozták az igazgató tekintetét.
- Jó napot, Dumbledore professzor! – köszöntünk szinte egyszerre, mire a tanerő derűsen végignézett rajtunk.
- Nos, Keith, azt hiszem, Madam Pomfrey-val sikerült megtaláltunk a megoldást a problémádra – magyarázta az igazgató. – Arra gondoltunk, hogy mugli kontaktlencséket fogunk neked addig adni, amelyek tökéletesen képesek arra, hogy elfedjék a szemeid közötti különbséget – zárta össze az ujjait maga előtt.
- Nahát… - tátottam el a számat az egyszerű ötletét hallva. – Kösz’nöm, igazgató úr!
- Madam Pomfrey éppen beszerzi a lencséket – folytatta a professzor meg sem hallva a köszönetemet. – Amennyiben megkérhetlek titeket, kérlek, senkinek se beszéljetek erről az esetről – fordult a Tekergők felé, én pedig összehúztam a szememet.
- Mármint mire gondol, Dumbledore professzor? – kérdezte James.
- Arra, hogy ne mondjátok el senkinek, hogy Keithnek miért van szüksége a mugli kontaktlencsékre, és ha megkérhetlek titeket, a lencsékről se beszéljetek senkinek – magyarázta az igazgató, de látva az értetlenkedő pillantásainkat folytatta. – Mint tudjátok, ebben az iskolában sajnos nagyon sokan Voldemorttal szimpatizálnak. Hiába reménykedem az ellenkezőjében, tudom, hogy sokan lenézik a muglikat és a velük barátkozókat. Éppen ezért nem szeretném, hogy kiderüljön, hogy Keithnek mugli kontaktlencséket szereztünk be, hogy elrejtsük egy ártás hatását ahelyett, hogy mágiát használtunk volna – magyarázta a professzor, mire a fiúk hümmögni kezdtek.
- Ez jogos, bár azért ez nem nagy dolog. Nem hiszem, hogy bárki ezen kiakadhatna… - kezdett bele James, de Black újból gúnyosan felhorkant.
- Kivéve a rokonaimat – vágta rá. – Egy pillanat alatt szétszednék – bökött felém a fejével, én pedig az ajkamba haraptam.
- Ez igaz? – kérdeztem kissé aggódva, mire az igazgató aprót bólintott, Black pedig elsötétülő szemekkel figyelt engem.
- Ezért kérlek titeket, hogy ne beszéljetek inkább semmiről – zárta le a témát Dumbeldore, a fiúk pedig egy emberként bólintottak.
- Úgyse terveztem, hogy ezzel dicsekedek – vetette oda Black rosszkedvűen, mire az igazgató egy pillanatra rám nézett, majd kacsintott egyet. Meghökkenve figyeltem, ahogyan elköszön, majd tovalibben. Lassan James és Remus is elbúcsúzott tőlünk, majd magunkra hagytak minket Sirius-szal.
- Nagyon fontos lehet neki az épséged, ha ezért személyesen idejött – vetette oda nekem Black a másik ágyról az igazgató látogatására célozva, mire rámosolyogtam.
- Te mindig ilyen morgós vagy? – kérdeztem, de rögtön meg is bántam, ahogyan kiejtettem a számon, mert azonnal az eszembe jutott, hogy James-szel szemben ma már egyszer megvédett, mikor beszélgettek, és azt hitték, hogy alszom.
- Csak bizonyos emberekkel – vágta rá, de nem moccant. A hátán feküdt továbbra is, a feje alatt pihentek a kezei, a szemei pedig csukva voltak.
- Mi a bajod velem? – kérdeztem, mire hirtelen kinyitotta a szemét, és engem figyelt. Pár másodpercig fürkészett sötétkék pillantásával, majd mélyen a szemembe nézve válaszolt.
- Teher vagy a számunkra.
- Tessék? – nyögtem meghökkenve.
- Jól hallottad. Nem akarom, hogy veled kelljen foglalkoznunk, hogy téged kelljen pátyolgatnunk – mondta halkan, de mégis jól érthetően. – Nem vagy lány, hogy meg kelljen védenünk téged, de úgy tűnik, te amerre jársz, akármit csinálsz, mindig bajba keveredsz. Bocs, de nekünk épp elég a saját bajunk, nem kell nekünk még egy kolonc, akinek fognunk kell a kezét. Úgyhogy jó lenne, ha meghúznád magad, és nem ütnéd bele minden balhéba az orrodat. Pláne nem a mi balhénkba. Eddig olyan jól ment neked a stéberkedés. Miért nem szoksz vissza rá?
A szám is tátva maradt Black fájó őszinteségén, de be kellett látnom, valahol igaza lehetett. Én egy betolakodó voltam az összeszokott csapatukban, aki már nemegyszer fejfájást okozott nekik. Ezt belátva, csak egy aprót bólintottam, majd lehangoltan elfordultam a fiútól.
Igaza volt teljes mértékben. Az utóbbi pár napban kiesett a kezem közül az irányítás, és semmi sem úgy történt, ahogyan elterveztem. Azt hittem, majd sikerül elbújnom és csendben végigjárnom az idei évet, hogy minél több ismeretet szerezzek, de sajnos nem ez történt. Mindenféle bajba keveredtem, mióta megtámadott az a mardekáros lány, és kicsit megismerkedtem Lilyvel. Ez pedig úgy tűnt, nem csak nekem okoz gondot, hanem a szobatársaimnak is.
Fáradt sóhajjal rúgtam le magamról a takarót, majd a folyosóhoz sétáltam. Ki kellett szellőztetnem a fejemet, és egy kis sétára vágytam, hogy átgondoljam, mit szeretnék csinálni, és egy újabb tervet készítsek magamnak az idei évre.
Elgondolkozva lépdeltem a folyosón jobbra-balra, mikor hirtelen Remus kanyarodott be a sarkon, egyik kezében a pálcájával, másikkal pedig egy ósdi pergament szorongatva. Lassan rám emelte a tekintetét, majd mély levegőt véve csak meredt rám.
- Csak te vagy az… – mondta magát győzködve, majd a pillantását újra a pergamenre kapta, aztán ismét rám. Összevonta a szemöldökét, majd a pálcáját az öreg papírhoz érintette, és valamit motyogott.
- Minden oké? – néztem rá, ő pedig rám kapta a tekintetét, és egy pillanat alatt eltüntette a fekete nadrágja zsebében a pergament, de az átható szemeit nem vette le rólam.
- Majd meglátjuk – szelte át két lépéssel a köztünk lévő távolságot, majd a karomat megragadva erősen falnak lökött. – Ki vagy te?
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vĂ©lemĂ©ny Ă­rásához.