efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Segtsg, fi lettem! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 55] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Lent aludtam a klubhelyiségben, de még így is hamarabb keltem fel mindenkinél. Szerettem volna felmenni a szobánkba a dolgaimért és megfürödni, de mégis inkább a Nagyterem felé vettem az irányt, hogy megreggelizzek. Úgy gondoltam, bőven ráérek még tisztálkodni és felkészülni a napra azután is, hogy a Tekergők elhagyták a szobánkat.
Elmélázva baktattam az ebédlő felé, mikor halk nyögést hallottam meg a folyosó sarkából. Egy szempillantás alatt előkaptam a pálcámat, és feszülten figyeltem a neszekre.
- Hahó? – szólaltam meg halkan, de nem érkezett válasz.
Aztán egy újabb halk nyikkanás hallatszott, majd egy elfojtott káromkodás és lábdobogás. Lassan befordultam a folyosón, és magam elé tartottam a pálcámat, hogy szükség esetén rögtön használni tudjam.
Legnagyobb megrökönyödésemre, senki sem volt a folyosón.
Hunyorogva kémleltem körbe, de sehol senkit sem találtam. Lassan beljebb lépdeltem, és meglepetten sikkantottam fel, mikor elbotlottam valamiben. Tenyeremmel és a térdemmel fogtam fel az esést, de nem foglalkoztam a fájdalommal, rögtön megfordultam, és a földön ülve meredtem magam elé. Semmi nem volt a lábam alatt, amiben eleshettem volna. Mégis… a lábam a levegőben pihent.
Tátott szájjal kaptam el a bokámat onnan, majd egy szempillantás alatt négykézlábra emelkedtem. Lélegzetemet visszafojtva meredtem a levegőbe, és lassan előrenyújtottam a kezemet. Összerezzentem, mikor a hozzáértem a... semmihez?
Nem volt ott semmi, de mégis… Valaminek nekiütközött a kezem.
A szívem még hevesebb dobogásba kezdett, de csak az ajkamba haraptam, és még közelebb hajoltam ahhoz a furcsa jelenséghez. Óvatosan érintettem a sziládnak tűnő levegőhöz a tenyeremet, majd megpróbáltam megmarkolni. Legnagyobb meglepetésemre sikerült.
Hirtelen elrántottam a kezemet, és a vérem megállíthatatlan száguldásba kezdett, mikor a földön megjelent egy cipő, majd egy hozzátartozó láb. Aztán egy test. A kezemben pedig egy furcsa anyag pihent.
Elképedve figyeltem a különös szövetet, majd beledugtam a karomat. És… eltűnt. Majdnem felsikoltottam az izgalomtól, mikor rájöttem, hogy egy láthatatlanná tévő köpenyt tartok magam előtt. Izgatottam néztem meg jobban az anyagot, mikor a pillantásom hirtelen a földön pihenő lábra siklott. Beharaptam az ajkamat, mikor rádöbbentem, kihez tartozik a testrész.
Sirius Black feküdt a földön ájultan. Valószínűleg sóbálvány-átok lehetett rajta, mely nem engedte tovább terjedni a mellkasát és karjait borító vérzést. Egy szempillantás alatt az ölembe ejtettem a köpenyt, mikor felismertem a varázslatot. Sötét mágia volt a Sectumsempra. Sosem szerettem használni, hiszen gyorsan elvérzett tőle az ember, hacsak nem vonták vissza az ártást. Azonban ahhoz, hogy meg tudjam szüntetni a Sectumsemprat, le kellett vennem Blackről a sóbálvány-átkot. Akkor viszont gyorsan kellett cselekednem, mert pillanatok alatt elvérezhetett. Már így is túlságosan sápadt volt.
Remegő kezekkel szorítottam a pálcámat, és a fiúra emeltem. Féltem elvégezni a Sectumsempra ellenvarázslatát, mivel nehéz bűbáj volt, amit könnyű volt elrontani. Nekem pedig a sóbálvány-átok feloldása után valószínűleg csak pár pillanatom maradt - Black arcát elnézve-, hogy megszüntessem a sötét mágia hatását. Nagyot nyeltem, majd kinyitottam a számat, hogy elmondjam az ellenvarázst, mikor hirtelen a falnak repültem.
Fájdalom nyílalt a nyakamba és a fejembe, és egy pillanatra minden zúgni kezdett. Félő volt, hogy menten elhányom magam. Nyöszörögve, mélyeket lélegezve hunytam le a szememet, miközben négykézlábra emelkedtem, és a homlokomat a hűvös földre ejtettem. Biztos voltam benne, hogy most rögtön hányni fogok.
Nagyokat nyelve próbáltam visszatartani a gyomrom tartalmát, miközben valahonnan messziről hallottam, ahogyan valaki indulatosan mond valamit. Távolról érzékeltem, hogy kirángatják a kezemből a pálcámat, majd valaki a hónom alá nyúl, és talpra rángat. Erőtlenül dőltem neki, de rögtön eltaszított magától, és még erősebben szorította a karomat, hogy állva maradjak, mégse érjek hozzá.
- Mit csináltál, Tapival, te kis rohadék? – sziszegte egy hang a fülembe, miközben még erősebben szorította össze a karomat. Beletelt pár másodpercbe, míg rájöttem, James Potter kérdezte ezt tőlem.
- Tapij? – leheltem kábán, és megpróbáltam a földön fekvő fiúra szegezni a tekintetemet, de túlságosan szédültem.
- Mit szórtál rá? – rántott közelebb az arcához, de nem értettem a kérdést.
- Nem értem – nyögtem, miközben megbicsaklott a térdem, de megpróbáltam talpon maradni.
- Persze, hogy nem érted, te szemét halálfaló. Még a nyelvet sem tudod rendesen – rántott egyet rajtam, mikor majdnem felmondta a lábam a szolgálatot. – Holdsáp, feloldanád az átkot?
- Inkább nem – szólalt meg Remus, miközben vizsgálódva lehajolt az ájult Black szintjére. – Úgy látom, ez menti meg az éltét. Nem engedi, hogy Tapmancs elvérezzen – kapta rám a tekintetét, majd felém szegezte a pálcáját, és alig hallhatóan mondott valamit. Egy pillanat alatt kitisztult a látásom, és már nem éreztem a heves szédülést és a hányingert. Már csak a fejem és a nyakam lüktetett. – Milyen ártás van rajta?
- Sectumsempra – leheltem megilletődve, és felé léptem, de Potter visszarántott.
- Te kis szemétláda! – csapott neki hitelen a falnak, én pedig ijedten pillantottam fel rá. Megnyikkanni is elfelejtettem a fájdalomtól. – Nem megmondtam, hogy húzd meg magad?! –vágta neki az öklét a falnak, mire összerezzentem. Örülhettem, hogy nem engem ütött meg újra, de ezt szinte fel sem fogtam.
Újra annak a tehetetlen lánynak éreztem magam, aki az anyja holttestét szorongatja a karjai között, és arra vár, hogy a halálfalók vele is végezzenek, mint a családjával. Remegve próbáltam elhessegetni a képet, miközben ökölbe szorítottam a kezemet.
- Ágas! – szólalt meg Remus erélyesen, megfejthetetlen pillantással méregetve engem. – Engedd el!
- Normális vagy? – engedett a szorításomon, de csak azért, hogy Remus felé fordulva dühönghessen. – Megátkozta Siriust!
- Nem én voltam! – ütöttem el felháborodottan magamról a kezét, és arrébb szökkentem.
Potter úgy meglepődött, hogy eltátotta a száját.
- Akkor honnan tudtad, hogy milyen átok találta el Siriust? – kérdezte Remus, de mégis úgy éreztem, tudja a választ, és csak Potter miatt csinálja.
- Attól, hogy ismerem az átkot, még nem foggom meggátkozni Blacket – sziszegtem sértetten, de mozdulni nem mertem a pálcám felé. Potter felhorkantott.
- Persze, mert Evanst sem te átkoztad meg!
- De. Az én voltam – ismertem el karba tett kezekkel.
- Háh! De ezt is csak azért vallod be, mert az egész osztály látta!
- Nem én voltam – néztem mélyen a szemébe, mire egy pillanatra megakadt, és visszatartotta a levegőt.
- Akkor sem hiszek neked! – sziszegte az arcomba, majd Black felé intett a fejével. – Hozd helyre! –nyomta a kezembe a pálcámat, én pedig sértetten az ájult fiúhoz sétáltam.
Remus átható pillantással lépett hátrébb, miközben letérdeltem Black mellé. Volt egy olyan érzésem, hogy a prefektus jelenlétének köszönhettem, hogy James Potter elengedett ennyivel.
Mély levegőt véve szegeztem Blackre a pálcámat.
- Finite Incantatem – mondtam halkan, mire még jobban elernyedt az eszméletlen fiú teste, a vére pedig rögtön ömleni kezdett, vörössé és ragadóssá téve a padlót. - Vulnera sanentur - mormoltam gyorsan az ellenvarázslatot, de megremegett a kezemben a pálcám, így a mozdulat végére beraktam egy pöccintést, ami miatt nem hatott a bűbáj. Idegesen kezdtem neki újra a varázsnak, miközben próbáltam lenyugtatni magam. Szerencsére most rögtön sikerült.
Black sebei egy pillanat alatt elkezdtek összehúzódni. Megkönnyebbülten ejtettem az ölembe a kezem, de egy kéz azonnal talpra rántott az ingem gallérjánál fogva.
- Ezt akartad? – lökött neki a falnak, de nem eresztett el. Szabad kezében a láthatatlanná tévő köpenyt tartotta. – Ezért átkoztad meg?
- Nem. Én nem… - nyögtem ijedten, de James Potter szemében vad tűz lobogott.
- Ott volt az öledben a köpeny, mikor megtaláltunk, ne is tagadd! Te pedig Tapira fogtad a pálcádat! – sziszegte az arcomba, és egy erőset csavart az ingem nyakán, mire az belevágott a bőrömbe a nyakamon. – Meg akartad szerezni a köpenyt, ezért megátkoztad!
- Nem átkoztam meg… - ragadtam meg a csuklóját, hogy lefejtsem magamról a kezét, de meg sem érezte. – Itt találtam meg…
- Te hazug rohadék! – emelte meg az öklét, hogy lesújtson vele. Lehunytam a szemem, és összeszorított fogakkal vártam az ütést, de az nem érkezett. Félve nyitottam ki a tekintetem.
Potter ökle pár centire feszült az arcomtól, miközben Remus egy kézzel megfogta a karját, hogy megállítsa az ütést. Bennem rekedt a levegő. Pislogtam egyet.
- Mi… mit csinálsz, Holdsáp? – pillantott a mellette álló fiúra Potter, de nem engedte le a kezét.
- Nem ő volt.
- Te meg azt honnan tudod? – vágta rá rögtön a szemüveges fiú, mire Remus jelentőségteljes pillantást vetett rá, amitől Potter mintha kissé megnyugodott volna.
- Miért uttálsz ennyire? – találtam meg újból a hangomat, mire mind a két fiú rám tekintett. Potter sokáig meredt rám tompán, mégis ellenségesen, majd közelebb rántott magához.
- Ez egyszerű. Bántottad Evanst – szinte köpte az arcomba.
- Nem inkább az a bajjod, hogy téged észre sem vesz, Lijly? –vágtam rá merészen, bele sem gondolva abba, mi csúszott ki a számon.
- Ezen lehet változtatni – vetette oda félvállról, de éreztem, hogy erősebben szorítja az anyagot a nyakamnál. – De azon semmit sem lehet, hogy egy undorító betolakodó vagy mások nyugodt életében, aki miatt mindenki csak bajba kerül – taszított egyet rajtam, én pedig elnyílt szájjal, megsemmisülten meredtem magam elé. Kiesett a pálca a kezemből, a szememet pedig elfutotta a könny. Anyám is ezt mondta nekem az álmomban…
Tettem egy lépést oldalra, és elfutottam. Észre sem vettem, hogy zokogtam.
Alig jutottam két méterrel arrébb, mikor a folyosó sarkán valakinek nekiütköztem, és a lendülettől visszaestem a hátamra. A velem szemben álló alak megtorpant, de különösebb jelét nem adta annak, hogy megtántorodott volna. Rám sem nézett.
- Nocsak, Potter – szólalt meg felettem egy hang, és mire kettőt pisloghattam volna, máris egy átok suhant a három fiú felé. A pálcám után kaptam, de nem volt nálam. – Stupor! – pillantott rám hirtelen a fekete hajú mardekáros – talán Dereknek hívták?-, és csak egy hajszálon múlt, hogy el tudtam gördülni az ártás elől. Egy pillanat alatt talpra ugrottam. – Nahát, nahát! Az új diák mugli módszereket használ… - nézett rám áthatóan, rám szegezve a pálcáját. – Milyen kár. Pedig azt hallottam, jól ismered a sötét varázslatokat…
Nem feleltem, csak néztem rá ugrásra készen, hogyha támadna, rögtön neki tudjak ugrani. Derek azonban nem mozdult, csak elgondolkodva figyelt engem.
- Milyen kár, hogy arra nem méltókkal szűröd össze a levet… Mindenesetre észben tartom majd a képességeidet, amikor jelentést teszek… - suttogta szinte csak maga elé. Elnyílt a szám. Voldemortról beszél? – Reducto!
Egy szempillantás alatt repültem hátra pár métert, pontosan a Tekergők lába elé. Bennem rekedt a levegő, de nem maradt időm a lélegzésre összpontosítani, mert valaki máris megragadta a karomat, és arrébb lökött, pontosan abban a pillanatban, mikor egy átok csapódott arra a pontra, ahol még az előbb feküdtem. Hálásan néztem fel a karomat szorongató Remusra, aki a kezembe nyomta a pálcámat, majd csatlakozott a rontások hadát szóró Potterhez.
Zihálva tápászkodtam fel, és én is a csatába vetettem magam, ugyanis a semmiből még öt mardekáros tűnt fel. Kiegyenlítetlen küzdelem volt, hiába volt Remus és Potter is a legjobbak között SVK-ból.
Gyorsan repkedtek az átkok, én pedig nagyon nehezen tudtam védekezni és támadni is, mivel reflexből rögtön a sötét varázslatok csúsztak a számra. Azokat viszont nem akartam használni. Úgy tűnt, már így is eléggé felhívtam magamra figyelmet. Próbáltam egy egyszerű pajzsbűbájjal, és pár kábító átokkal és egy gumiláb-rontással végigharcolni a küzdelmet, de elég eredménytelennek bizonyult.
- Jesszusom, Dupont! Velük vagy, vagy velünk? – kiáltott felém Potter, mikor az ötödik rontásom sem talált célba. Arra azonban nem figyelt, hogy amíg nekem magyarázott, egy mardekáros mögé került, és már nyitotta is a száját, hogy Potterre küldjön valami ártást.
- Brahium Ermando – intettem a pálcámmal a sunyi mardekáros lába felé, mire az egyszerűen összerogyott, mikor mindkét végtagjából hirtelen eltűntek a csontok. Addigra azonban Potter átka is elért engem és hátra lökött. Csak nem azt hitte, hogy őrá tartom a pálcámat, hogy megátkozzam, a mögötte levő mardekáros helyett?! Ezt azonban már nem tudtam megkérdezni. Hirtelen minden eltűnt. Halk hangokra figyeltem fel. Szorosan hunytam össze még jobban a szememet, és a kifújtam a levegőt.
- Nem mondhatja komolyan, Dumbledore professzor! – hallottam meg újból egy női hangot, én pedig mocorogni kezdtem. Hirtelen egy kéz tapadt a számra, mire kipattantak a szemeim, és az egész testem görcsbe rándult.
Egy steril, fehér szobában voltam, ami tele volt ágyakkal. Felettem pedig Sirius Black hunyorgott az ajkához érintve a mutatóujját, hogy maradjak csöndben. Valamit a másik oldalamon figyelt, mert szinte le sem vette róla a szemét. Egy apró bólintással jeleztem, hogy értettem, elengedhet, mire bizalmatlanul, lassan elvette a tenyerét a számról, de nem mozdult mellőlem, csak még lejjebb guggolt az ágyam takarásába.
- Sajnálom, professzor asszony, de sajnos, ez a helyzet – hallottam meg az igazgató hangját, mire lassan oldalra fordítottam a fejemet. – Igor Karkarov professzort halálfalónak nyilvánította a Minisztérium. Muszáj elmennem, hogy tisztázzam az ügyét.
- De hiszen, ez abszurdum! Mit képzel a miniszter úr? Karkarov mélyen tisztelt varázsló és a Dumstrang igazgatója!
- Ez igaz, Minerva, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az iskolájában sötét varázslatokat is tanít a diákoknak. Valamint nemrégiben volt az a szörnyű eset az Atanas családdal… feltételezéseink szerint ő volt a titokgazdájuk…
Hitelen megfagyott az idő. Még levegőt venni is elfelejtettem. Anyám élettelen teste lebegett a szemem előtt, és újra átjárt az érzés, ami akkor. A halálfélelemé. Pánik ölelte körbe a testemet, megpihenve a tüdőmön. Bennem rekedt a levegő. Dumbledore ezt az embert akarta megvédeni és tisztázni a hírnevét, aki elárulta a családomat?! Megmarkoltam a rám terített takarót, majd egy szempillantás alatt felültem volna, hogy odarohanjak Dumbledorehoz, és elmondjam neki, hogy Karkarov árulta el a családunkat, mikor hirtelen egy kéz nekiszegezett a párnának.
- Mi bajod van? Nyughass –lehelte a fülembe, miközben én kalapáló szívvel meredtem a plafonra. Tudtam, hogy Blacknek igaza van, és nem mehetek oda jelenetet rendezni.
Senki sem tudhatta meg, hogy ki vagyok, és hogy még mindig élek. Az én bosszúm még nem érkezett el. Még nem álltam rá készen. Karkarovot pedig később is elintézhettem, ha már elég ismeretem volt, és elég erőssé váltam. Addig azonban meg kellett húznom magam, akármilyen nehéz is volt. Nem leplezhettem le a valódi kilétemet, mert különben felhívtam volna magamra Voldemort figyelmét. Arra pedig még nem álltam készen.
így hát az ajkamat összeszorítva, tomboló érzelmekkel hallgattam McGalagony professzor áradozását arról a szemétláda Karkarovról, miközben végig azt mondogattam magamnak: „Nem tudhatja, milyen ember”. Mi sem tudtuk…
Csak mikor már elárult minket Voldemortnak.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.