efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Segtsg, fi lettem! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 55] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Remélem, tetszeni fog nektek!


Dermedten álltam, kezemben a félig feltartott pálcámmal. Az idõ szinte teljesen lelassult, így olyan volt, mintha mindent láttam volna.
Az elsõ, aki észrevette Lily sérülését, az James Potter volt, aki a fél szemét végig a lányon tartotta. Épp ezért õ volt az elsõ, aki faképnél hagyva a társát, a lány mellé ugrott, és aggódva próbálta meg magához téríteni. Utána egyszerre bolydult fel az osztály.
A tanár úr rögtön James és Lily mellé vetõdött, majd varázsolt egy hordágyat, ráfektette az eszméletlen lányt, és felküldte Madam Pomferyhoz, a javasasszonyhoz. Ezután dühösen felém fordult, de mielõtt bármit is mondhatott volna, James állt fel izzó tekintettel, majd három lépéssel átszelte a termet, megszüntette ezzel a köztünk levõ távolságot.
Nem mozdultam, de nem ért teljesen váratlanul a fiú felém közeledõ ökle. Hátraestem az ütés lendületétõl, és elterültem a földön, de idõm sem volt felfogni a fájdalmat, a szobatársam rám vetette magát, és az ökle ismét az arcomba csapódott. Rögtön éreztem, hogy valami eltört bennem, de még mindig nem tudtam megmozdulni a félelemtõl, hogy Lilynek valami komolyabb baja lehet.
- Te rohadék kis mitugrász! – csapott újra felém Potter, de most a gyomromat találta el. Bennem rekedt a levegõ, és összegörnyedtem a fájdalomtól. Ez volt az elsõ ütés, amit a sokk óta ténylegesen, a teljesen valójában érzékeltem. Levegõ után kaptam, de nem jött semmi a tüdõmbe.
Fél szememmel láttam, hogy James újabb ütésre lendíti az öklét, de a várt fájdalom elmaradt, és a súlya is eltûnt rólam.
A tanár állt tõlünk pár méterre kinyújtott pálcával, Potter pedig két méterre tõlem a földön feküdt, és a barátai segítségével épp tápászkodott fel, de az égetõ, gyûlölködõ tekintetét le nem vette volna rólam.
- Menjen a házvezetõ tanárához, Potter! – szólalt meg a tanárunk ellentmondást nem tûrõ hangon, de engem nézett.
- Ha bármi baja lesz, megöllek – ígérte James még egy utolsó sötét pillantás kíséretében, majd sarkon fordult, és dühödten elviharzott, hangosan becsapva az ajtót.
Mindenki dermedt csöndben állt, egy pisszenést sem lehetett hallani.
- Vége az órának! Mindenki menjen a hálókörletébe! – adta ki az utasítást a tanerõ, mire mindenki szedelõzködni kezdett, és csendben kivonult az osztály. – Mi pedig most, Mr. Dupont, felmegyünk az igazgatóhoz!
Teljesen összezuhanva szédelegtem a tanár mögött, miközben az igazgatói irodába sétáltunk. Nem magam miatt aggódtam, hanem Lilyért. Nem tudtam pontosan, melyik ártást használhattam akaratlanul is ellene, mivel két rontást is tudtam, mely ugyanezt az állapotot idézheti elõ. Épp ezért aggódtam. Az egyik varázslat igazán fájdalmassá tudott válni, ha nem látták el idõben.
- Csótánycsokor –zökkentett ki a gondolataimból a tanár úr hangja, mire hirtelen az elõttük lévõ kõszörny arrébb állt, és egy lépcsõ emelkedett ki a semmibõl. – Menjen tovább, ez már nem az én hatásköröm – lökött egyet rajtam, én pedig tétovázva felálltam a lépcsõre.
Hirtelen megrohamozott a reménytelenség, és súlyosan ült a szívemre. Biztos voltam benne, hogy most ki fognak csapni.
Mély levegõt véve, meggörnyedve a hasamat mardosó fájdalomtól kopogtam az ajtón, de mikor nem jött válasz, beléptem.
- Elbézést – szólaltam meg, és lassan beljebb sétáltam az irodába. Sok mindenfélének elképzeltem az igazgatói irodát, de ilyennek soha.
Idõs férfiaknak a képei lógtak a falakról, melyeknek lakói úgy tettek, mintha aludnának. A falak mentén rengeteg könyvespolc volt megtömve rogyadozásig. Különös kacatok hevertek mindenhol, és egy merengõ volt az egyik szekrényen. A szoba közepén egy fõnix pihent.
- Hát végre, itt vagy! – hallottam meg az igazgató hangját, mire összerezzentem, és felé fordultam. Ha meg is lepte az összevert, vérzõ ábrázatom, nem adta jelét, csak lassan lesétált a lépcsõn. – Foglalj helyet! – intett az asztala elõtti székre, miközben õ is leült, majd félhold alakú szemüvege mögül figyelt engem.
Zavartan nyeltem egyet. Még mindig keveredett a nyálam a vér fémes ízével. Lassan leereszkedtem a székbe.
- Gondolom, nem magadtól jöttél ide, mint ahogyan azt reméltem – dõlt kissé elõre a székében, de a jóindulatú csillogás nem szûnt meg szemében.
- Deb, uram – feleltem szemlesütve, de mivel nem szólt semmit, kénytelen voltam én beszélni a várakozásteljes pillantásának a súlya alatt. – Én begátkoztam az egyik osztálytársabat – vallottam be, de nem mertem a szemébe nézni.
- Ez nem egyedi eset a Roxfort történetében – felelte félvállról az igazgató, én pedig meglepetten felkaptam sajgó fejem.
- Deb egy barátom begsérült – motyogtam zavarodottan.
- Ez sem kirívó eset az iskolánkban – zárta össze hosszú ujjait maga elõtt Dumbledore professzor. – Mit szeretnél nekem igazából mondani?
Egy pillanatra levegõt venni is elfelejtettem. Szíven ütött a nyílt kérdése, hiszen az agyam megállás nélkül üvöltötte: „Mindent!”. Így csak lesütöttem a pillantásomat.
- Esküszöb deb szándékosan tetteb, professzor úr. Egyszerûen csak jött. Észre seb betteb, hogy barázsolok – pillantottam fel végül a szemébe. Kissé csalódottnak tûnt, de igyekezett jól titkolni. Végül lassan bólintott. – És bogalbab sincs, milyen ártást küldteb Lijlyre – vallottam be teljesen összezuhanva.
- Hiszek neked, Keith – mondta gyorsan. – Tisztában vagyok vele, hogy nem akartad bántani Miss Evanst, éppen ezért nem büntetlek meg. De örülnék neki, ha tisztában lennél vele, hogy én ebben az iskolában nem támogatom az ilyen erõs és sötét varázslatokat – nézett mélyen a szemembe a félhold alakú szemüvege mögül, mégis úgy éreztem, hogy valamire fel akarja, hívni a figyelmemet. De fogalmam sem volt, mit akarhatott, ezért megszeppenten bólintottam. – Van még valami, Keith, amit el szeretnél mondani nekem?
Hirtelen ismét rákaptam a tekintetem, és azt kívántam, bár még jobban bízhatnék ebben a jóindulatú szempárban, és mindent elmondhatnék neki. De végül csak megráztam a fejemet, és lesütöttem a szememet.
- Ez esetben látogasson el a gyengélkedõre – adta ki az utasítást, mire rögtön felálltam. – És ne aggódjon semmi miatt! – tette még hozzá, de nem igazán értettem, mit akarhatott ezzel mondani, ezért csak egy aprót bólintottam.
- Kösz’döb – néztem mélyen a szemébe, majd az ajtóhoz léptem, és kinyitottam azt. – Biszont lábtásra, Du’b’dore professzor! – mondtam, és már be is csuktam volna magam mögött az ajtót, mikor meghallottam a hangját.
- És Keith…; Az ártást, amelyet használtál…; azt csupán egyetlen helyen tanítják!

Vadul kalapált a szívem, a gyomrom pedig apróra zsugorodott, ha az igazgató úr utolsó szavaira gondoltam. Szinte biztos voltam benne, hogy Dumbledore professzor rájött a titkomra, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy az az átkot, melyet Lilyre küldtem egyetlen más iskolában sem tanítják, csak a Dumstrangban. Kivéve természetesen, ha azt hazudom mindenkinek, hogy a svéd iskolámban az új SVK tanárunk tanította…; De úgy éreztem, az igazgató urat ezzel nem tudom becsapni.
És szinte biztos voltam benne, hogy rájött arra, hogy honnan származom. Ez a megjegyzése biztossá tette. De akkor miért nem mondta ki? Miért nem leplezett le?

Zavarodottan és rettegve fordultam be a következõ folyosóra, de be kellett látnom, hogy egyedül nem fogom megtalálni a gyengélkedõt. Viszont a többi diák meg nem mert velem szóba állni az SVK-n történtek miatt, így senkitõl sem tudtam megkérdezni, merre találom a javasasszonyt. De úgy gondoltam, inkább James Potter keze volt a dologban, amiért a diáktársaim egy emberként kerültek.
Fáradt sóhajjal fordultam be a mosdóba, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem a lányokhoz mentem be. Óvatosan lestem be a férfi wc ajtaján, és legnagyobb megkönnyebbülésemre senkit sem találtam ott.
Fellélegezve botorkáltam el a mosdóig, de nem tartott sokáig a megkönnyebbülésem. Az arcomat eláztatta a lüktetõ és furcsán zsibbadt orromból ömlõ vér. A talárom és az ingem eleje is tocsogva vöröslött. Remegõ kezekkel nyitottam meg a csapot, hogy lemossam magamról a mocskot. Halkan felszisszentem, amikor a kezem hozzáért a sérült járomcsontomhoz és a törött orromhoz, mely lilára dagadt. A könnyeimmel küszködve vettem elõ a pálcámat, majd szegeztem az orromhoz.
- Hibbokrabx- nyögtem ki nehezen, de semmi sem történt, mivel nem tudtam kiejteni a varázslat nevét helyesen. Elkeseredetten csaptam le a pálcámat, majd az ingem alját az orromhoz tartottam, hogy ne kenjem össze még jobban az arcomat. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, így reményvesztetten csúsztam le a hideg földre.
Fájdalmas nyögéssel kaptam a hasamhoz, és a csempének döntöttem a hajamat. Fáradtan figyeltem a csöpögõ csapot, és csak bámultam magam elé, és a történteken rágódtam.
Nagyon aggódtam Lilyért, és szégyelltem magam, hogy így elbántam vele, pedig õ csak kedves akart lenni hozzám. Ráadásul hihetetlenül szerencsétlennek éreztem magam. Hirtelen õrült súllyal nehezedett rám az elmúlt pár hónapnak a magánya, a vesztsége és a fájdalma. Levegõ után kapva próbáltam meg egyenletesen lélegezni, mielõtt erõt vehetett volna rajtam a pánik.
Magamat nyugtatgatva gondoltam gyorsan más dolgokra, miközben egy szempillantás alatt felpattantam, hogy a hasamba nyílaló fájdalom elterelje a figyelmemet. Nem engedhettem meg magamnak, hogy pont most engedjem szabadjára a bennem tomboló fájdalmat, ezért gondosan elzártam magamba.
Persze, tudtam, hogy ki kell engednem a bennem levõ keserûséget, ha nem akarom magamat is tönkretenni az elfojtott érzelmeimmel, de ennek nem most volt itt az ideje. Összeverve nem tehettem meg, hogy most összeomoljak. Elõbb el kellett látnom a sérüléseimet és meg kellett gyõzõdnöm róla, hogy Lily jól van-e.
Emellett biztos voltam benne, hogy James Potterrel még lesz egy köröm, amirõl már elõre tudtam, hogy nagyon fog fájni.

Végül addig próbálkoztam a non-verbális varázslattal, míg össze nem forrt az orrom. A többi sérülésemet már nem volt erõm ellátni, és habár a duzzadás teljesen lelohadt az orromról, a felcsattant, véres bõrt rajta nem tudtam eltakarni. Meg kellett elégednem ennyivel. A felrepedt ajkamon a seb, az orromon és a járomcsontomon a lilás elszínezõdés úgyis el fog múlni idõvel. Ebben biztos voltam. Szerencsémre a bordáim sem törtek el, csak egy jó nagy lila folt jelezte a hasamon James öklének a nyomát. De emiatt sem aggódtam.
Mély levegõt véve álltam meg éjfélkor a Kövér Dáma festménye elõtt. Nem mertem bemenni, hiába tudtam, hogy már mindenki alszik a toronyban. Túlságosan szégyelltem magam, és bevallom féltem is James öklétõl.
Körülbelül negyed óra ácsorgás után erõt vettem magamon, és beléptem a klubhelyiségbe, melyben teljes csend honolt. Az egyetlen zaj forrása az elvarázsolt tûz volt a kandallóban, mely inkább az esztétika miatt ropogott, hiszen valódi fûtõértéke a kora õszre való tekintettel még nem volt.
Alig észrevehetõen kifújtam a levegõt megkönnyebbülésemben, hogy már mindenki aludni tért, és nem volt senki sem a toronyban. Halk léptekkel a fiúk lépcsõjéhez siettem, de mielõtt ráléphettem volna az elsõ lépcsõfokra, egy alak emelkedett fel a kanapéról.
- Csak elõdugtad azt a mocskos képedet – hallottam meg James Potter hangját, bennem pedig megállt az ütõ. Nem mertem semmit sem mondani neki, de megtorpantam, és felé fordultam. A kezemet a zsebembe süllyesztettem, hogy szükség esetén elõránthassam a pálcámat.
James se szólalt meg, csak nézett engem dühtõl izzó szemekkel.
- Nem akartam bántani Lijlyt – törtem meg a tekintete súlyától, de õ csak gúnyosan felhorkantott, és rám szegezte a pálcáját.
- Ezt még be is venném, ha legalább egyszer meglátogattad volna Evanst a gyengélkedõn. De oda sem dugtad a feldagadt képedet – emelte feljebb a pálcáját, mire egy hajszálnyival hátrébb húzódtam tõle.
- Nem tuddom, hol a gyengélkedõ – feleltem, majd a zsebemben megmarkoltam a pálcámat, mintegy erõt gyûjtve. Az elõttem álló fiú egy idõzített bomba volt. – Lijly bijztosan nem bocsájtana meg nekem – mondtam szemlesütve, mire James kezében megremegett a pálca, és erõsen összeszorította az állkapcsát.
- Nos, ezt nem most fogjuk megtudni, ugyanis még mindig nem tért magához – vágta rá egyre indulatosabban, és a mondat végére meglendítette a pálcáját, és egy vörös fénycsóvát repített felém. Gondolkodás nélkül varázsoltam magam köré egy pajzsbûbájt.
- Mit akarsz tõlem? – kérdeztem kissé ijedten, hátrébb sasszézva a fiútól, miközben a pálcámat közénk tartottam.
- Ágas? – hallottam meg Remus álmos hangját a lépcsõ tetejérõl.
- Hogy hagyd békén Evanst – sziszegte dühösen Potter úgy, hogy csak én halljam. – Nincs szüksége egy ilyen barátra, aki csak sötét varázslatokat ismer – engedte le a pálcáját, majd feltrappolt a lépcsõn mit sem törõdve a meglepett Remus-szal.
Fáradt sóhajjal néztem fel a lépcsõ tetején álldogáló fiúra, de õ csak szótlanul méregetett borostyánsárga szemével. Nem engedtem el a pillantását.
- Ne vedd túlzottan magadra! Csak féltékeny és szörnyen aggódik Lilyért – mondta végül engem nézve, majd sarkon fordult, és visszasétált a hálókörletünkbe.
Fáradtan sóhajtottam fel, majd leültem a lépcsõ aljára. De felmenni nem mertem.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.