efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Segtsg, fi lettem! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 55] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ez még nekem is egy cseppet unalmas fejezet lett, de úgy érzem, sikerült most ráéreznem a történetre. Úgyhogy sietni fogok az új fejezettel. :)


Mereven lépkedtem a hálókörlet felé, ahol állítólag aludni fogok. Mindenhol fiúk császkáltak, nem eggyel majdnem összeütköztem a folyosón, de szinte nem is foglalkoztam ezzel. Kissé idegesen követtem az elõttem sétáló vörösesbarna hajú fiút, aki körbevezetett a Roxfortban, miután a Teszlek Süveg beosztott a Griffendélbe.
Igazából nekem édes mindegy volt, melyik házba kerülök, hiszen csak az volt a célom, hogy minél több varázslathoz és ismerethez jussak hozzá, és egyáltalán nem volt érdekes, hogy ezt melyik házban szerezhetem meg. De úgy tûnt, ebben az iskolában csak errõl szólt minden. Mindenki arra volt kíváncsi, melyik házba osztanak be, és mindenki azt leste, mit süvölt majd a Teszlek Süveg. Így mikor a Griffendél neve csendült fel, az egyik asztal – melynél a diákok piros-aranyba voltak öltözve- egy emberként tapsolt és fütyölt. Nem értettem, minek ez a nagy tapsvihar, de azért halvány mosollyal az ajkamon huppantam le az egyik barna hajú lány mellé, és zavartan köszöntem meg a gratulációkat, a fiúktól pedig a fájós hátbavágásokat.

Összeszorított fogakkal szuggeráltam az elõttem lépkedõ fiú széles hátát, és megpróbáltam igazodni a hosszú lépteihez. Kedves volt és segítõkész, de ez sem segített eltörölni a bennem lévõ feszültséget. Lélekben felkészültem arra, hogy mostantól fiúkkal kell laknom. Felkészültem az ezzel járó kellemetlenségekre…; de attól még féltem. Fogalmam sem volt róla, hogyan viselkednek a fiúk. Mit szeretnek, mirõl beszélgetnek, milyen tusfürdõt használnak, miben aludnak. Aggódtam, hogy nem tudom jól leplezni a csípõm vonalát és a melleimet – hiába fogytam rengeteget az utóbbi idõben, olyannyira, hogy már a csontjaim is kilátszottak, és a domborulataim is rendesen megfogyatkoztak. Féltem, hogy nem tudok elvegyülni a tömegben, és feltûnés nélkül végigcsinálni ezt az egy évet.
- Itt is vagyunk – állt meg az egyik ajtó elõtt a furcsa nevû fiú, és kitárta azt elõttem. Bizonytalanul léptem beljebb, de mikor megláttam, kik vannak a szobában, legszívesebben visszafordultam volna. Három fiú lakott a halóban, és közülük ketten hihetetlenül jóképûek voltak, a harmadik fiú pedig eszméletlen édes és szép arcú. Nagyot nyelve dermedtem meg, és õk is abbahagyták a röhögést, és kérdõn fordultak felém.
- Srácok, õ itt Keith Dupont - lépett be utánam a kísérõm, és kissé beljebb lökött az ajtón. – És õ lesz az új szobatársunk – vigyorgott rám, mire a gyomrom még kisebb gombóccá zsugorodott.
Õszintén szólva mindenféle reakcióra számítottam, de arra nem, hogy így megfagy a szobában a levegõ.
- A szobatársunk…;? – nyögte ki végül a fekete hajú srác, akinek eszméletlen édesen göndörödtek a hajvégei, miközben bizalmatlan pillantásával méregetett. – Úgy érted, a miénk? – fordult hirtelen a mögöttem álló fiú felé, aki értetlenül bólintott. – Miért? – szegezte nekem a kérdést.
Megdöbbentett az ellenségessége, de nem volt idõm vele foglalkozni, mert a mellette ülõ barna hajú fiú felhorkantott.
- Neked meg mi bajod van? – nézett rá a barátjára, majd felpattant. – James Potter vagyok – nyújtotta felém a kezét, én pedig zavarodottan szorítottam meg az övét. A fiúk így szokták jelezni az erõviszonyokat, nem? – Ez a tuskó pedig itt az ágyon, Sirius Black – bökött a háta mögé a fejével, mire a fekete hajú fiú, gálánsan meghajolt a kezével. – Õ pedig Peter Pettigrew – mutatott a már mellettem álló, velem egy magas fiúra, aki a kezét nyújtotta felém. Bájos arca csupa kérdés volt velem kapcsolatban.
- Naggyon ö’ülök – feleltem, de a hangom tompán csengett, mire Sirius ellenségesen felhorkant. Megforgattam a szememet.
- Ez lesz a te ágyad – mutatott az egyik üres ágyra a mögöttem álló prefektus. Hogy is hívták? Ramiel?
- Kösz – léptem az üres fekhely felé, majd zavaromban, mert nem tudtam magammal mit kezdeni, leültem rá, és feszülten figyeltem.
- És honnan jöttél? – ült le a saját ágyára a velem egy magas fiú, de teljes testével felém fordult.
- A Chalwersrõl – felelem szemrebbenés nélkül. Rendesen kitaláltam a szerepemet, hogy a svéd iskolába jártam. Az akcentusomra még azt is rá lehetett volna fogni, hogy svéd vagyok, pedig igazából Bulgáriából származtam. De ezt honnan tudhatta volna bárki is?
- Az meg mi? – vágta rá Sirius, de mielõtt felelhettem volna, a kísérõm megelõzte. Mi is volt a neve? Valami mondának a szereplõje volt.
- A Chalwers a svéd társiskolánk.
- Aha…; - nézett rá unottan Sirius, majd újra felém fordult. – Na, és milyenek ott a csajok?
Zavartan kinyitottam a számat, majd becsuktam. Milyenek is? Fogalmam sem volt, hogy néznek ki a lányok Svédországban, és mi rájuk a jellemzõ, ezért csak vállat vontam, és csak annyit mondtam, hogy túl hidegek.
- Hát akkor jó helyen jársz, mert a Roxfort a tüzesvérû cicák Mekkája! – vágta rá jókedvûen Sirius, mire a vörösesbarna hajú kísérõm megforgatta a szemét.
- Csak akkor, ha üresfejû libákra vágysz – vetette oda, majd leült a mellettem levõ ágyra. Ezek szerint mellette fogok aludni. Ez valamiért kissé megnyugtatott.
- Nem csajoznij jöttem – vágtam rá, és máris átkoztam magam, amiért ez kicsúszott a számon. Melyik fiú mondja azt, hogy nem akar csajozni?
- Kár. Pedig mindenki más igen.
- Csak a saját nevedben beszélj, Tapmancs barátom – szólalt meg James, és ábrándos arccal meredt maga elé.
- Két éve bele van zúgva Evansbe, és egy éve egyáltalán nem csajozik – fordult felém Peter mintegy magyarázatképp. Egy szót sem értettem abból, amit mondott, ezért csak egy nagyot bólintottam. – Most mit nézel? Úgyis mindenki tud róla – fordult James felé, mikor az rosszallóan felhorkant.
- Természetes, hogy nem csajozom! Lily Evans a legcsodálatosabb nõ a világon, és senki más nem kell rajta kívül!
Meghökkenve figyeltem a kitörését, de úgy tûnt, a többiek már megszokták ezt, mert egyikük sem reagált a hallottakra, sõt, unottan nézték a jelenetet.
- És miért jöttél ide a Roxfortba? – fordult felém ismét az a fiú, akinek még mindig nem sikerült megjegyeznem a nevét.
- Bocsi, de hoggy is hívnak…;? – kérdeztem én is, mire megnyúlt képpel meredt rám, a többiek pedig kárörvendõen elkezdtek röhögni. Kellemetlen vagy sem, nem tudtam a bemutatkozás közben az õ nevére figyelni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy a sajátomat jól ejtsem ki. Emellett a kérdésére sem akartam válaszolni.
- Remus.
- A farkasos mondából! – mutattam rá hevesen, mire meglepett csend támadt, Remus pedig láthatóan egész testében megfeszült. Zavartan néztem végig a velem szemben ülõ fiúkon. – Valamij ’osszat mondtam?
- Nem – nyögte Remus, de teljesen elvörösödött, és a keze továbbra is ökölbe volt szorítva. Nem engedett a merev tartásából.
- Csak mindenki elsõ reakciója ez, mikor meghallják szerencsétlen nevét – válaszolt vállrándítással Sirius. El is hittem volna, ha nem látom a villanást a szemében, mikor a többiekre nézett.
Tudtam, hogy hazudik. Felismertem az ilyesmit, de nem érdekelt. Nem az én dolgom volt, mások a dolgába pedig nem akartam belekeveredni. Elég volt nekem a saját bajom. Ha Remus utálta a nevét, az nem az én problémám volt.

Érdekes módon elég könnyen eligazodtam az iskolában, hiába ajánlotta fel Remus, hogy egy ideig szívesen kísérget az órákra. Hamar megjegyeztem a tanárok és a diákok neveit, és könnyedén be tudtam csatlakozni a tananyagba. A lehetõ legtöbb tantárgyat felvettem, kivéve azokat, amelyeknek a halálfalók ellen biztosan nem veszem majd hasznát. Így a számisztika és a jóslástan gyorsan lekerült a listámról, míg az órarendemben megjelent a mugliismeret és a Legendás lények gondozása. Úgy mérlegeltem, ha a helyzet úgy adja, lehet, hogy jó, ha értek mindkét tárgyhoz, habár a szüleim halála elõtt biztosan fordítva döntöttem volna az órarendemmel kapcsolatban.
Hamar rátaláltam a könyvtárra is, és igaz, sok háztársam csábítgatott magával, hogy megismerjen, én mindenki közeledését rendre visszautasítottam. Nem azért, mert bajom lett volna velük, hanem csak nem engedhettem meg magamnak most azt, hogy barátkozással töltsem az értékes idõmet. Így pár nap alatt a hálótársaim is és az összes diák rám aggatta a béna lúzer jelzõt, aki mindig a könyvtárban magol. De ez engem nem érdekelt.
Igyekeztem a házi feladatok elkészítése után minél több bûbájt, varázsigét és bájitalnak a receptjét megtanulni fejbõl, és kiírni egy füzetbe. Reggelente korán keltem, mikor még a fiúk durmoltak, így egyrészt korán el tudtam kezdeni a tanulást, másrészt pedig nem kellett amiatt aggódnom, hogy zuhanyzás közben rám törik az ajtót, és lelepleznek. És így el is tudtam kerülni a kínos csendet, ami a jelenlétemben mindig beállt.
Szinte az elsõ nap rájöttem, hogy a lehetõ legrosszabb szobába kerültem, hiszen egy olyan egységbe, titkos szövetségbe furakodtam bele, ahol nagyon nem volt helyem. Mint kiderült a szobatársaim – a Tekergõk- elsõ óta legjobb barátok voltak, és olyan mély volt a kapcsolatuk, hogy senki sem tudott igazán beférkõzni a csapatukba, mint új tag. Így én voltam a hálószobában a kellemetlen ötödik, aki nem tudta felvenni a beszélgetés fonalát, a magának való különc, a gennyes kelés a homlok közepén. Ezért hát nem volt okom, hogy sok idõt töltsek a hálóköretünkben.
Kora reggel keltem, és késõ este mentem vissza a szobánkba, miután már rég takarodót hirdettek. De a fiúkat ez nem érdekelte. Õk sem kérdezõsködtek, hol voltam, és én sem érdeklõdtem, hova tûnnek el mindig. Ez egy ki nem mondott egyezmény volt közöttünk.
Igaz, magányos voltam, néha jó lett volna beszélgetni valakivel, és sokszor éreztem késztetést, hogy levelet írjak a régi barátaimnak, de soha nem hagytam magamnak idõt ezeken a dolgokon túl sokat agyalni. Nem szabadott közel kerülnöm senkihez, és nem szabadott engednem, hogy ez elterelje a figyelmemet. Pedig néha mennyire vágytam rá, mikor fáradtan figyeltem a diáktársaimat, ahogyan nevetve sétálgattak a parkban! De végül mindig elfordultam, és a könyvekbe temetkeztem.
Könnyû volt így elevickélnem az elsõ hónapban. Szép lassan megszokták az arcomat, és kezdték elfelejteni a társaim, hogy én vagyok az új diák. Helyette csak tudomásul vették, hogy immár én is roxfortos vagyok, habár csak egy szürke, unalmas egér. És ezzel együtt azt is kezdték elfelejteni, hogy létezem. De ez így jó volt nekem. Ezt akartam. Beleolvadni a környezetbe, és elrejtõzni.
És ez általában sikerült is.

Az ebédszünetek voltak a kedvenceim, mert könnyedén el tudtam rejtõzni egy gyors evés után a könyvtárban, és ez sok idõt megspórolt nekem, ha tanulásról volt szó.
Most is a könyvtárba tartottam, mikor beleütköztem egy hollófekete hajú lányba. Azonnal megragadtam a vállát, nehogy elessen – ezt a reakciót a fiúktól lestem el.
- Ne haragudjál! –kértem bocsánatot, de haragosan elütötte a kezemet.
- Hozzám ne érj, te betolakodó! – lépett tõlem hátrébb, és a rám szegezte a pálcáját.
- Bocsánatot kértem – léptem én is egyet hátrébb, és felemeltem a kezemet. – Sajnálom, ha fájdalmat ókoztam.
- Ne legyél már hülye – nézett rám lekicsinylõen, de a hideg szemében valami villant. – Semmilyen kárt nem tud tenni bennem egy undorító griffendéles! – lendítette felém a pálcáját indulatosan. A zsebemhez kaptam a sajátomért, de már késõ volt. Hatalmasat taszított rajtam az ártás, és a falnak estem.
Éreztem valami hatalmas koppanást, és alig elviselhetõ fájdalom nyílalt a fejembe. Nyekkenve kaptam a fájó fejemhez, és kábán simítottam végig az élesen fájó, lüktetõ ponthoz. Szerencsére nem vérzett, mégis alig bírtam megtartani a fejemet.
- Mondok neked valamit – emelte fel hirtelen az államat a pálcájával a lány, és lenézett rám. Próbáltam a szemére fókuszálni, de a kép folyamatosan elszökött a tekintetem elõl. – Adok neked egy jó tanácsot, mert látom, új vagy itt. Kerülj el minket messzirõl! Ne kelljen újra összefutnom veled, mert szétátkozlak! Értetted? – lustán lehunytam a szempillámat, mert egy pillanatra elszédültem, amit õ igennek vehetett, mert egy dacos hümmögés kíséretében elsétált.
Nem mozdultam. Ahhoz túlságosan szétesve éreztem magam, és alig bírtam nyitva tartani a szememet. Gyengén a táskám után nyúltam, mely nem messze feküdt tõlem. Csalódottan láttam, hogy elszakadt rajta a szíj. Az ajkamba haraptam. Nem sírhatok!
Tavaly kaptam azt a táskát a szüleimtõl. Anya választotta nekem, míg én csak húztam a számat, mert nem lehetett szép nõi táskákat vinni az iskolába, csak ezeket az egyforma, unalmas zsákszerûségeket. Most mégis…; bármit megadtam volna, hogy tovább hordhassam ezt a táskát.
- …;rendben? – szakított ki egy hang az önsajnálatomból, mire felkaptam a fejemet. Nem kellett volna, mert azonnal megfájdult a halántékom.
- Tessék? – néztem rá az elõttem álló vörös hajú lányra.
- Azt kérdeztem, minden rendben? – hajolt le a szintemre, miközben aggódva figyelte az arcomat.
- I-igen – nyögtem kissé lassan, és a szakadt táskám után nyúltam.
- Hadd segítsek! – kapott a kezem után, és felhúzott. – Hú, de könnyû vagy! – csodálkozott el hangosan, de ahogy az elsötétülõ arcomra pillantott, elpirult. - Ne haragudj, nem úgy értettem.
- Nincsen semmij baj, Lijly – próbáltam rámosolyogni, de elég szánalmasra sikerülhetett.
- Nahát! Nem gondoltam volna, hogy tudod a nevemet! – nevette el magát, mire két gödröcske jelent meg az arcán. Lily igazán elbûvölõ volt. Teljesen meg tudtam érteni Jamest, amiért beleszeretett. Lily maga volt a megtestesült jóság és szépség.
- Mindenkij nevét tudom –feleltem rögtön, mire rám kapta a tekintetét.
- Neeeem igaz! – nézett rám huncutul csillogó szemekkel, mire lassan elmosolyodtam.
- Tegyél p’óbára! – vágtam rá, mit sem törõdve az enyhe szédüléssel a hirtelen mozdulatok hatására.
- Hát jó! – kacagott fel, majd újra aggodalmasan pillantott rám. – Tényleg minden rendben? – nem válaszoltam, csak egy aprót bólintottam, de szörnyû fájdalom hasított a halántékomba, mire megvonaglott az arcom. – Hát jó…; - mondta végül, de hallatszott a hangján, hogy nem hisz nekem. – Ki õ? – mutatott egy felénk sétáló barna hajú fiúra.
- Sebastijan Mjiller – vágtam rá, mire hangosan felnevetett. Többen is felénk fordultak.
- Nagyon aranyosan mondod – magyarázta, én pedig vállat vontam. Nagyon nehéz volt angolul ejtenem a szavakat, és úgy tûnt, még mindig erõs akcentussal beszélem. Pedig azt hittem, egy hónap alatt sikerült szépen elhagynom. – És õ kicsoda?
- Eleonnóra…; - feleltem egy szõke lányra nézve, aki a barátnõivel nevetgélt.
- Igen? – csillant fel Lily szeme, hogy nem tudom a lány vezetéknevét.
- Asszt hiszem, Dot.
- Oké. Akkor nézzünk egy tanárt – mutatott a hatalmas vadõrre, de én tudtam, ki õ, pedig sose láttam még. De esténként a fiúk sokat beszéltek róla.
- Õ ’agrid – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire elismerõen végigmért.
- Nem is gondoltam, hogy így tudod, ki kicsoda. Nagyon jó megfigyelõ vagy! – mosolygott rám ismét, de értetlen arcomat látva kissé elkomorodott. – Tudod…; nem láttalak még senkivel sem beszélgetni…; - kezdett bele tétovázva, de mivel látta, hogy nem akarok közbe szólni, így folytatta. – Úgy látom, nem igazán sikerült ide beilleszkedned. Nem találtál barátokat, magányos lehetsz.
- Kedves vagy, Lijly – mosolyodtam el. – De jól vagyok. Sokat kell tanulnom, íggy nem sok idõm marad barátokra. Ezé’t nincsenek is – vontam vállat.
- Mit szólnál hozzá, ha együtt tanulnánk órák után? Én is mindig a könyvtárban szoktam a fele idõmet tölteni. Sokszor láttalak – kacsintott rám.
Meghatott a nyíltsága és kedvessége, épp ezért egy pillanatra megtorpantam. Nem akartam megbántani, mert nagyon kedveltem Lilyt, de nem rám volt szüksége. Én nem vagyok valami jó barát, és nem is ezért jöttem.
- Bocs, Lijly – hajtottam le a fejemet, és a lábammal már léptem is -, de nekem ez nem megy! – néztem mélyen a szemébe, majd sarkon fordultam, és elindultam a könyvtár irányába. Hallottam a megrökönyödött levegõvételét még, de nem álltam meg. Nem akartam megbántani, de nem akartam vele barátkozni.
Lily igazán kedves volt, és szívesen maradtam volna vele beszélgetni. Jó volt végre olyasvalakivel beszélni, aki ennyire közvetlenül tudott velem lenni. De mégis…; Hiába sajnáltam, hogy otthagytam Lilyt, nem barátkozhattam vele!
Pedig biztosan nagyon jó barátnõ lett volna…;
Fáradtan kifújtam a levegõt, majd mégis irányt változtattam, és a hálószobánk felé indultam. Szörnyen elkezdett hasogatni a fejem, ahogy felfelé sétáltam a lépcsõkön. Ráadásul, mikor lenéztem, még meg is szédültem, épp hogy csak sikerült megkapaszkodnom a korlátban, mielõtt leestem volna.
Úgy döntöttem, adok ma magamnak egy pihenõt, mielõtt a délutáni órákra indulnék, hiszen sokkal jobb egy kis pihenéssel töltött idõ, mintha túlhajszolnám magam, és utána napokig nem tudnék tanulni. Akkor inkább csak pár óra essen ki…;
Komótosan lépkedtem a hálónk felé, és halk sóhajjal nyitottam be rajta. Legnagyobb meglepetésemre a Remus és Sirius is bent voltak, és egy szempillantás alatt elhallgattak.
- Szijjasztok – motyogtam fáradtan, és az ágyra dobtam a szakadt táskámat. Nem vártam hangos csevejt, de eddig mindig köszöntek nekem. Most viszont csak csendben néztek ellenségesen.
- Láttam, hogy Evans-szel beszélgettél – szólalt meg végre Sirius, le nem véve a szemét rólam. Fáradtan leültem az ágyam szélére.
- Igen – feleltem, oda sem nézve, és a táskámon a szakadást kezdtem el vizsgálni. Talán még meg lehet javítani…;
- Talán jobban tennéd, ha nem próbálkoznál nála – vetette még oda megfejthetetlen pillantással Sirius, majd elfordult tõlem.
- Sirius! – csattant fel Remus, majd rám nézett. –Ne haragudj, nem úgy értette, ahogyan hangzott…;
- De, pontosan úgy értettem! - vágott közbe a fekete hajú fiú. Meglepetten bámultam rá, de õ ezután úgy tett, mintha nem is léteznék. Vállat vontam, és elhúztam az ágyam elõtti függönyt.
Mielõtt teljesen elhúzhattam volna, még elkaptam Remus kíváncsi pillantását. Aztán csak beestem az ágyba.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.