efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Segtsg, fi lettem! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 55] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Tesséééék, egy extra hosszú fejezet magamhoz képest! :D Remélem, örültök neki, és tetszik nektek! Ugye tetszik? Ugye, ugye, ugye? :3
Nagyon lelkes vagyok most, és be vagyok zsongva, szóval muszáj tetszenie nektek. Ugye, hogy így van? ;)
ApplePatronum ez így jó? Nem függővég, igaz? ;)


Órák teltek el néma mozdulatlanságban, míg végül kinyílt az ajtó, és megjelent két láb az ágy takarásában. Hevesen megdobbant a szívem az örömtől, hogy végre Black kiszabadít a sóbálvány-átok hatása alól, de legnagyobb csalódottságomra a cipő gazdája levetette magát Remus ágyára.
Majdnem sírva fakadtam a gondolatra, hogy most sem fogok kiszabadulni. Blacken kívül ugyan ki venne észre?
Hirtelen mocorgást hallottam meg, majd a cipő tulajdonosa felállt, és elindult felém.
- Keith? – suttogta Remus, én pedig hevesen dobogó szívvel próbáltam meg valami hangot kicsikarni magamból, de hasztalan. – Keith? – közeledett hozzám Remus körbe-körbe pillantva a szobában, de nem vett észre engem.
Ne, ne, ne, ne, ne!
Felnyögni sem tudtam, mikor a fiú megbotlott a lábamban, és egyenesen rám esett.
- A francba! – nyögött fel, miközben feltámaszkodott a két karjára, így valamennyire lekerült rólam a súlya. A szeme élesen villant, majd egy pillanattal később letépte a fejemről a láthatatlanná tévő köpenyt. - Finite Incantatem – szegezte rám hirtelen a pálcáját, én pedig úgy éreztem, mintha kiszabadultam volna egy mély, sötét börtönből a friss levegőre. Egyrészről végre tudtam mozogni, másrészt pedig az bors-bűbáj hatása is elmúlt.
- Kösz – nyögtem mélyet lélegezve, majd Remusra meredtem. – Jól vaggy? – kérdeztem, még mindig alatta feküdve. Nem válaszolt, csak egy aprót bólintott, és kissé összevont szemekkel méregetett.
- Mi történt veled? – suttogta az arcomba, miközben sápadtan végignézett rajtam.
- Sir’jjus – nyögtem. Remus szörnyen nehéz volt, hiába nem látszott rajta. Ám ő nem mozdult, hanem elkomorodó tekintettel meredt rám. Hirtelen mintha elsötétedett volna egy szempillantásnyi időre a tekintete. Nagyot pislogtam. Remus szeme azonban borostyánbarnán figyelt engem.
Biztos megártott a sóbálvány-átok…
- Öhm… Remus – krákogtam jelentőségteljesen végignézve rajta, miközben kissé elpirulhattam. Egy másodpercig meghökkent arcot vágott, majd hirtelen megértette: túl közel van.
Egy pillanat alatt ugrott le rólam, de a következő másodpercben lehunyt szemmel támaszkodott egy kézzel a falnak.
- Jól vaggy, Remus? – kérdeztem, miközben elgémberedett tagjaimat masszíroztam, majd egy határozott mozdulattal lehúztam magamról a láthatatlanná tévő köpenyt.
Nem válaszolt, csak bizonytalanul egy aprót bólintott. Még a szemét sem nyitotta ki. Láttam, hogy mélyről veszi a levegőt. Úgy tűnt, mint aki menten összeesik.
- Gyere, felkíjsérlek a gyengélkedőre – tápászkodtam fel, miközben a könyökéért nyúltam. Nem szólt semmit, de mikor hozzáértem egy pillanat alatt kipattantak a szemei.
- Nem kell – morogta, de a tekintete metszőn, borostyánsárgán villant. Laposat pislogtam, majd Remus borostyábarna szemeibe meredtem. Barna volt…
- Ööö… - nyögtem megbabonázva. Azt hiszem, amikor Sirius megátkozott, lehet, hogy bevertem a fejemet. Vagy James átkának az utóhatása? Mégis reakcióba lépett szememen lévő izlandi boszorkánymester bűbájával a varázslata? Lehet, hogy az a mellékhatása, hogy fokozatosan nem ismerem fel rendesen a színeket? Remus szemének árnyalatát már többször is másnak néztem…
- Miért csinálta Sirius? – térített ki a gondolataim közül immár élénk tekintettel Remus, de a szemei alatt karikák sötétlettek. Meglepetten kaptam rá a pillantásomat, mikor megértettem, miről beszél.
- Hogy James el tudjjon menni Lijlyvel Roxmortsba… - meséltem vállat rántva, mikor Remus mérgesen összeszorította a száját.
- És megátkozott?
Vonakodva bólintottam. Remus szemei pedig villámokat szórtak, de mégsem mondott semmit.
Zavartan meredtem a fiúra, majd kissé hátrébb léptem. Túl közel volt hozzám, és elállta az egyetlen utat az ajtó felé, ez pedig most hirtelen nagyon zavarni kezdett.
- Figyelj, Holdsáp, nem találta… - nyitott be az ajtón hirtelen Black, ám a mondata közben megakadt. – Megtaláltad?! – nézett rám a fekete hajú fiú hihetetlenkedve. – Hogy vetted észre? – kérdezte elképedve Remustól, én pedig eltátottam a számat.
- Tényleg… hogy vettél észre? – kérdeztem összevont szemöldökkel, mire a mellettem álló fiú zavartan lesütötte a pillantását.
- Én csak… - nézett mindenfelé, majd segélykérőn Blackre pillantott, aki egy hallhatatlan „Ó”-t formázott az ajkaival, mint aki hirtelen valamit megértett. Kerekre nyílt szemekkel meredtem hol Remusra, hol Blackre. Valami titkuk van… - Mégis hogy gondoltad, hogy megátkozod, aztán leteríted a köpennyel?! – váltott témát hirtelen a mellettem álló fiú, miközben dühösen meredt Blackre, de az csak flegmán megrántotta a vállát.
- Ugyan már, semmi baja nem lett.
- És ha nem veszem észre?!
- Tényleg… hogy vettél észre? – kotyogtam közbe, de oda sem figyeltek rám.
- De észrevetted – mondta zsebre tett kezekkel Black, majd gúnyosan hozzátette. – Hiszen Te, mindig mindent észreveszel… Holdsáp.
Megrándult a szemöldököm. Úgy éreztem, több jelentése volt ennek a mondatnak, mint amit valójában kihallottam belőle. Ezt Remus is alátámasztotta, mert hirtelen rám kapta a pillantását, majd villámló szemekkel összeszorította az ajkait.
Hirtelen nem is akartam annyira választ kapni a kérdésemre. Gyorsan elkaptam a tekintetemet az előttem álló fiúról, majd a padlóra szegezett tekintettel kikerültem, vigyázva, nehogy hozzáérjek, majd az ajtó felé indultam.
- Hová mész? – kérdezte Black rám sem nézve. Hirtelen megpördültem.
- Semmij közöd hozzá, Sir’jjus Black!
- Jézusom, most pont olyan vagy, mint az anyám! – kapta a kezét a mellkasához tettetett ijedséggel. Összeszorítottam az ajkaimat. – Ezt ne vedd dicséretnek – tette hozzá lenézően. – Megátalkodott nőszemély.
Elkerekedett a szemem. Tudja?!
- Persze… te nem vagy nő, de ugyanolyan jól értesz a fekete mágiához – tette hozzá, majd felém lépett. – őszintén csodálkozom, hogy ide kerültél, és nem a Mardekárba! – állt meg előttem, de most tudatosan nem mozdultam hátra. Nem láthatja rajtam, hogy megijedtem.
- Mij a bajod velem? – kérdeztem egyenesen a szemébe nézve, mire vállat vont.
- Talán az a baj, hogy élsz…
Elnyílt az ajkam, és megsemmisülten meredtem a fiúra. Eszembe jutott, mikor anyám élettelen testét markoltam, miközben apa halott alakja ott feküdt mellettem. Eszembe jutott, mikor egy hajszálon múlt, hogy nem talált el az a szemét Karkarov átka, és ölt meg. Eszembe jutott, hogy majdnem rám borult a plafonról leesett gerenda, és csak egy tizedmásodpercen múlt, hogy arrébb tudtam ugrani. Eszembe jutott, hogy mekkora szerencsém van, hogy nem égtem benn a házban.
Hirtelen megkeményedett a tekintetem, Blacké pedig ezzel arányosan kerekedett el.
- Nem érdekel, hoggy nem kedvelsz, Sir’jjus Black! – sziszegtem egyenesen a szemébe nézve. – De most elmondok neked pár dolgot, amihez elvárom, hoggy tartsd magad! Nem ismersz, nem tudsz rólam semmijt, amij nem baj, de ne merészelj az életemről, vagy bárkij máséról íggy beszélnij. Ha nem tudod értékelnij, az a te bajod, de azt nem tűröm el, hoggy másokéról íggy beszélj! Nem vaggyok a haverod, se a puszijpajtásod! Ha bajod van, mondd el nekem normá’jisan, vaggy ha csak utálnij akarsz, tedd! De csendben! Nem kérek az utálatodból, se a megjegyzése’íjdből! Ha az zavar, hoggy eggy szobában vaggyunk, nyuggodtan mondd kij, úgysem tudunk rajta változtatnij. Kezdd el megszoknij, hoggy ezt az évet velem egy levegőt szívva kell kibírjnod!
Black tátott szájjal meredt rám, úgyhogy szó nélkül hátat fordítottam neki, és méltóságteljesen kimentem a szobából. A szemem sarkból még sikerült elkapnom Remus fáradt, de halvány mosolyát.
Azonban alig léptem pár lépést, összerezzenve megtorpantam, ugyanis Black kiáltását hallottam meg és egy tompa puffanást.
- Basszus, Remus!
Csak nem összeverekedtek?
Vetettem egy kíváncsi pillantást az ajtóra, majd vállat vontam. Ez kettőjük dolga…
Épp újból elindultam volna a lépcső felé, de Black hangja újból megállított.
- Miért nem vagy már a gyengélkedőn?
Megtorpantam.
Remusnak a gyengélkedőn kellene lennie?
Hirtelen eszembe jutott, mennyire sápadt volt az arca, és hogy mennyire erőtlenül támaszkodott neki a falnak. Akkor igazán úgy tűnt, mint aki szédül.
Zavartan fordultam vissza a szobánk felé, és pont abban a pillanatban nyitottam ki az ajtót, mikor Black Remust támogatta ki a hálókörletből. Remus erőtlenül vetette át a karját a barátja vállán, miközben halkan pihegve meredt a távolba. A szemei láztól égtek.
- Mij történt vele? – kérdeztem megrökönyödve. Az előbb még nem nézett ki ennyire rosszul. – Megátkoztad? – meredtem Blackre, mire az sértetten kapta rám a pillantását.
- Nem! – vágta rá rögtön, és elindult Remusszal a lépcső felé.
- De akkor mij a baja? – kérdeztem, miközben megragadtam Remus másik karját, és átvetettem a vállamon. Nevetséges voltam, ahogy megpróbáltam megtartani a nálam két fejjel magasabb fiút.
- Semmi. Beteg – préselte ki az ajkain Black, de nem úgy tűnt, hogy különösen erőlködik a fiú súlya alatt. Inkább idegesnek tűnt.
- Aha… - morogtam. Rémlett, hogy Remus már napok óta sápadt és fáradékony volt. De mi van, ha Black mégis megátkozta? – Biztos, hoggy nem átkoztad meg?
- Mondom, hogy nem! – dörrent rám hihetetlenkedő éllel a hangjában a fiú. – Héé, Flynnigen, nem láttad Jamest? – kiáltott oda az egyik osztálytársunknak Black, mikor leérünk a lépcsőn.
- Mi történt Remusszal? – kérdezte egy barnabőrű fiú, de a fekete hajú szobatársam tudomást sem vett róla.
- Black megátkozta – mondtam nem kis rosszallással a hangomban, mire Black átdöfte rajtam a rosszalló tekintetét.
- Mondtam már, hogy nem!
- Akkor mégis mij a baja? – vontam kérdőre, mire összepréselte az ajkait.
- Mondtam már, hogy beteg! – fordult velem szembe idegesen Back, miközben a klubhelyiség ajtaja felé terelte Remust, és ezzel engem is. – Akkor most tudja valaki, hol van James? – bődült el hangosan, mire egyöntetű morgás volt a válasz. Senki sem tudta, hogy a szobatásunk merre jár. – Vidd fel Remust a gyengélkedőre, én megkeresem Ágast! – adta ki az utasítást Black, majd elengedte a lázas fiút, és elviharzott.
Halk nyögéssel próbáltam megtartani az egyensúlyomat, miközben Remus majdnem az egész testsúlyával rám nehezedett. A falnak dőltünk, de nem borultunk fel.
- Jesszus, Remus! – fújtam ki a levegőt, hogy felszívjam magam. – Te naggyon nehéz vaggy!
Megpróbáltam kiegyenesedni, hogy el tudjunk indulni. Úgy tűnt, azért Remus is valamennyire magánál volt még, mert ő is próbált velem együtt lépkedni, és minél kevésbé terhelni a testsúlyával.
- Hi'hetetlen, hoggy Black itt haggyott minket, csak hoggy megkeresse Jamest! – morgolódtam, miközben lassan lépdeltem Remusszal.
- Muszáj megkeresnie – suttogta a fiú halkan, fátyolos tekintettel. Oldalra kaptam a fejemet, de annyira közel volt hozzám, hogy majdnem összeért az ajkunk. Elpirultam, és elkaptam a pillantásomat róla, de hirtelen ezerszer jobban elkezdtem érzékelni a nekem feszülő testét. Remus hihetetlenül forró volt. És ahogy felidéztem az elmémben a fiú nyakának az ívét, és a pár centire levő ajkát, hirtelen az én arcom is hihetetlenül átmelegedett.
- Jó, men'jjünk – zártam le a témát, és innentől kezdve nem szóltunk egymáshoz. Próbáltam rendezni a zabolátlan gondolataimat, de ahogy Remus halkan szuszogott a fülembe, folyamatosan libabőrös lettem, és furcsa, ismeretlen érzés cikázott végig a gerincem mentén. Nem tudom, miért váltotta ki belőlem hirtelen ezt a reakciót a fiú, de ijesztő volt. És rettentően jól eső.
Levegő után kapva nyitottam be a gyengélkedőre, ahol Madam Pomfrey egy szempillantás alatt mellettünk termett.
- Szent ég, Lupin! Már rég a gyengélkedőn kellene lenned! – förmedt a sápadt fiúra, miközben segített nekem egy ágyhoz kísérni őt.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor ledobtuk Remust az ágyra, aki mint egy kumpliszsák eldőlt. Elakadt a lélegzetem, amikor végignéztem az alakján. Remus pulcsija kicsit feljebb csúszott, és kilátszott egy leheletnyi csík a nadrágja és az alsója felett a bőréből. Égő arccal kaptam le róla a pillantásomat, de nem bírtam kiverni a fejemből a kissé kipirult, sápadt arcát, és az égő, karamellbarna szemeit. Elképesztő, mennyire jóképű volt még így is.
- És maga? – térített ki a gondolataimból a javasasszony hangja. – Maga is beteg?
Gyorsan megráztam a fejemet, és hátrébb léptem. Jobb nekem, ha minél kevesebb időt töltök Madam Pomfreyval, nehogy rájöjjön arra, hogy én lány vagyok.
Tanácstalanul néztem a javasasszonyt, ahogy serényen elkezdett megitatni egy csomó előre odakészített bájitalt Remusszal.
- Uggye, ez nem fertőző? – kérdeztem Madam Pomfreyt hosszú hallgatás után, mire a javasasszony metszőn rám nézett.
- De, kedvesem, úgyhogy kérlek, menj a hálókörletedbe!
Nem kellett kétszer mondania. Úgy siettem ki a teremből, mintha kergettek volna. Mindenesetre különös volt Remus betegsége. Általában nem egyik pillanatról a másikra szokott ennyire rosszul lenni az ember, mint Remus. Persze, napok óta látszott rajta, hogy nincs jól, de azért ennyire nem tűnt betegnek, hogy miután kimenjek a szobából már ne bírjon lábra se állni egyedül… Mi van, ha Black átkozta meg? Mi van, ha Remus pedig megpróbálta fedezni?
De akkor miért keresték ennyire nagyon Jamest, hogy Black még a gyengélkedőre sem segített felvinni Remust? Komoly dolog lehetett, ha ennyire nagyon meg kellett keresni Jamest, elvégre reggel még Black átkozott meg, hogy ne tudjak elmenni Lilyvel Roxmortsba, és James tudjon helyettem a lánnyal randizni. Amit egyáltalán nem bántam… De akkor most mi az oka, hogy Black az összes erőfeszítését eldobva keresni kezdte Jamest, miközben tudta, hogy a barátja végre valahára Lilyvel randizik? Mi lehet az oka annak, hogy még onnan is hajlandó lett volna elrángatni, holott tudta ez James legnagyobb vágya? És ráadásul még Remust is ott hagyta velem… És Remus is magától értetődőnek kezelte, hogy Blacknek meg kell keresnie Jamest. Miért? És miért pont akkor, mikor Remus hirtelen ennyire rosszul lett?
Ráadásul Madam Pomfrey is furcsa volt. Azt mondta Remus beteg, és hogy fertőző, pedig meg sem vizsgálta őt. Akkor honnan tudta? Vagy a fiú volt már bent nála korábban? De ha a javasasszony tudta, hogy Remus beteg, akkor hogy-hogy kiengedte, pláne, ha fertőző? Ez furcsa. És várta a fiút, hiszen kérdőre vonta, miért csak most érkezett vissza a gyengélkedőre… Vagy lehet csak Remus fent felejtett valamit a halókörletben, és a Madam visszaengedte, hogy levigye? De akkor miért nem sietett vissza a gyengélkedőre? Még lefeküdt az ágyra, mikor bejött… segített nekem, végig hallgatta, ahogyan Blacket leteremtem… Nem úgy tűnt, mint aki siet vissza.
Azt pedig mondanom se kell, hogy a szobatársaim közül senki sem jelent meg a hálókörletben. Mintha a föld nyelte volna el őket… Be sem dugták az orrukat még a klubhelyiségbe sem. Hol lehetnek? És miért csak hajnalban jöttek vissza?
És ami a legfontosabb, honnan tudta Remus, hogy hol kell keresnie engem, amikor a láthatatlanná tévő köpeny volt rajtam, nem tudtam beszélni, ő pedig nem tudta, hogy a szobában vagyok? Habár el tudtam aludni az éjszaka, mégis felébredtem arra, mikor a Tekergők egy emberként érkeztek meg hajnalban. Ahogy lopakodtak és suttogtak, egyértelműen lejött, hogy rosszban sántikálnak. Éppen ezért úgy tettem, mint aki alszik.
- És akkor azt mondta, hogy szokjam meg, mert úgyis ezt az évet ki kell bírnunk egymással… - panaszolta Black, és egyértelműen lejött, hogy arról van szó, amit tegnap este mondtam neki.
- Hát haver, bocs, hogy ezt mondom, de Keithnek igaza van… - szólalt meg James, amivel engem is nagyon meglepett. Igaz, amikor megátkoztam Lilyt, nagyon pipa volt rám, de a gyengélkedős incidens óta nem az ellenséget látta bennem. Úgy gondoltam, a semleges zónába kerültem a fiú szemében, éppen ezért nagyon meglepett, hogy kiállt mellettem a legjobb barátjával szemben.
Bár ha belegondolok, a gyengélkedőn Black is kiállt értem, amikor James szidott engem, holott mégis utál.
- Már hogy lenne igaza?! – kapta fel a vizet túl hangosan Black, mire Peter és James egy emberként pisszegték le.
- Halkabban, alszik! – szólt rá az alacsony fiú, miközben becsukódott az ajtó.
- Érdekel is engem…
- Nem értem, mi a bajod vele. Keith rendes srác, akármennyire is nem akarom bevallani – hallottam meg James hangját, mire halványan elmosolyodtam. – Kár, hogy Lilynek tetszik…
- Mi?! – nyögte egyszerre a két fiú, és én is hegyezni kezdtem a fülemet.
- Az elején mondta Lily, mikor meglátott – válaszolta keserűen James, én pedig hirtelen nagyon megsajnáltam. – Vissza is akart jönni a Roxfortba, mikor megtudta, hogy Keith beteg. Csak én meg elkezdtem könyörögni neki, meg azzal érvelni, hogy Keith kért meg rá. Úgyhogy végül velem volt egész nap.
- És? – kérdezte Black várakozva.
Igen, James, mondd már!
- Hát kedves volt végig – kezdett bele kissé bátortalanul a fiú. Olyan édes volt! – Sikerült egyszer sem megbántanom, és egyszer sem pofozott meg – tette hozzá kajánul, mire belevigyorogtam a párnámba.
Szép munka, James!
- És megcsókoltad? – suttogta Black izgatottan.
- Nem…
- Miért nem? – ugrott neki hirtelen a barátjának a fiú.
- Mert ő nem olyan lány – felelte szégyenlősen James, én pedig gondolatban hátbaveregettem a fiút.
- Hát ezt nem hiszem el! – morogta Black, és hallottam, ahogyan az ágya alatt megsüllyednek a rugók. – Lehet nem kellett volna elrángatnom téged a randidról – tette hozzá szemtelenül. – Akkor talán lett volna egy kis… - cuppogó hangot hallatott, mire elhúztam a számat. Sirius Blacknek semmi érzéke nem volt a nőhöz, hiába a sármos pofi és a szép haj.
- Nem gáz, Lily megértette, hogy Remusnak szüksége van rám…
- Remélem, nem sejt semmit… - morfondírozott hangosan Black, én pedig visszatartottam a levegőt.
- Csss, halkabban! – hallottam meg Peter hangját.
- Ugyan már, alszik! – vágta rá flegmán Black. – Lily elég okos lány… Remélem, tényleg nem tűnt fel neki a dolog.
- Nem hiszem – felelte gyorsan James, de a hangjából kiszűrődött az aggódás.
- Hát Ágas-bogas, ezentúl figyelnünk kell erre is, ha Lilyvel kezdesz flangálni…
- Ugyan mire? – kérdezte a fiú kissé túlontúl támadóan.
- Hogy Lily ne is sejtsen meg semmit…
- Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy feltűnjön neki, ha egy éjszaka kimaradok – morogta szomorúan James.
- De még lehettek – tette hozzá Peter, és gondolatban erősen bólogattam. De most jobban érdekelt az, hogy mit nem sejthet Lily.
- Hát remélem talán egyszer magától is ad nekem egy esélyt – sóhajtott fel vágyakozóan a fiú, és innentől kezdve halkan bemásztak az ágyukba. Nem esett több szó közöttük.
Összeszorított ajkakkal meredtem a plafonra.
Tehát van valami, amit a fiúk titkolnak, és amihez köze van Remusnak is. Valószínűleg ez egy olyan dolog, amire Lily rájöhet. De hogyan jöhet rá? Lily tudhat valamit, ami alapján összerakhatja a fiúk titkát? Viszont Sirius azzal érvelt, hogy azért jöhet rá a titkukra, mert Lily okos. Tehát összefüggéseket kell keresnem, ami alapján egy kis logikával rájöhetek, mit akarnak ennyire eltitkolni a lány elől.
Annyit tudok, hogy ez a titok a mai éjszakára vonatkozott, ami különös, hiszen Remus beteg lett. Miért nem halasztották el a csínytevésüket egy másik napra, amikor Remus meggyógyul? Vagy lehet, hogy Remus se tud a fiúk titkáról?
De ez valószínűtlen. Ha Peter tud a titokról, akkor Remusnak még inkább tudnia kell róla, hiszen ha be sem avatták a barátai, neki fel kellett tűnnie a dolognak. Ráadásul, ha Lily rájöhet, hogy mit csináltak a fiúk éjszaka, csak azért mert a lány okos, akkor Remus, hogy ne találná már ki, amikor ugyanolyan eszes, mint Lily, ráadásul csak a barátairól van szó!
Vagyis akkor Remusnak is benne kell ebben lennie.
De ő beteg.
De mi van, ha nem is beteg, csak egy alibi? De akkor viszont Madam Pomfrey is benne van…
Ez hülyeség…
Megsértődve fordultam át a másik oldalamra a párnámat ölelve. Az összeesküvés elméleteim hihetetlenül élénkek…
Kinyitottam a szememet.
Egy arc volt közvetlenül az enyémmel szemben, és egy sötét szempár meredt egyenesen a tekintetembe. Felsikoltottam, mire ő megragadta a vállamat, és a karomnál fogva erősen felrántott.
- Mennyit hallottál?! – kérdezte dühösen, és egy nagyot taszított rajtam, minek a következtében majdnem átestem az ágyon le a földre.
- Mij, mijcsoda? – suttogtam ijedten, és a szemeim ide-oda cikáztak menekülési utat keresve Black elől.
- Mit csinálsz, haver? – ült fel kócosan James az ágyából.
- Ez a kis mitugrász hallgatózott! – ragadta meg újból a karomat, és felrántott maga mellé álló helyzetbe.
- Nem is hallgatóztam! – próbáltam meg kitépni a karomat a fiú szorításából, de nem engedett.
- Azóta fent voltál, hogy bejöttünk!
- De ez nem azt jelentij, hogy hallgatóztam! – vetettem ellen, mire leglepetten pillantott le rám. – Tij beszéltetek hangossan, én pedig nem tehetek róla, hoggy hallottam.
- Tehát kihallgattál minket… - szűrte le a lényeget nyugodtan James, én pedig vállat vontam. A fiú fürkészően nézett rám pár másodpercig, míg Black elvigyorodott.
- Gondolom, majd belehalsz a kíváncsiságba…
- Azért annyira nem – vontam meg újból a vállamat, mire Black arca még ádázabb mosolyra húzódott.
- Ha többet akarsz tudni, miért nem nyomozod ki?
- Sirius! – szólt rá figyelmeztetőleg James, de a fiú nem is foglalkozott vele.
- Mit szólnál… mondjuk egy hónap múlva? – hajolt közelebb kissé az arcomhoz, én pedig megmerevedve figyeltem őt. Nem tetszett az, ahogyan viselkedett. Az összes riasztóm azt jelezte, hogy ez csapda.
- Sirius! – mondta újból James, de már felállt. A hangjában félelem vibrált.
Sokáig álltam Black pillantását, majd elvigyorodtam.
- Bocs, Black, de kicsit sem ijzgat, miről beszéltek! – azzal egy határozott mozdulattal kitéptem a karomat az ujjai közül, és visszafeküdtem az ágyamba. – Ne hidd, hogy mindenkij élete a tiéd körül forog!
- Ez mégis mi a francot jelent?! – kérdezte indulatosan, de többet nem szólt. Ám még sokáig éreztem a tekintetét a hátamon.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.