efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Segtsg, fi lettem! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 55] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
A Harry Potter knyvek szerepl?i s vilga kizrlag J. K. Rowling teremt? fantzijnak gymlcsei. n csak klcsn vettem ?ket a magam s msok szrakoztatsra. Megrsukban semmifle anyagi haszon nem vezrelt."


A szívem megállás nélkül zakatolt. Nem hallottam más hangot, csak az egyeletlen dobogásokat. Szinte kiszakították a dobhártyámat. Nagyot nyeltem, miközben éreztem, hogy az egész testem úszik a verítékben, és ráz a hideg.
Remegve szorítottam magamhoz anyám élettelen testét, miközben minden porcikámat átjárta a rettegés. Mélységes rettegés fogott el, ahogy hozzáérem a meleg bőréhez, és tudtam jól, hogy már soha többé nem fogok. Mélységes rettegés fogott el, ha oldalra pillantottam apám testére, mely ezer sebtől felszabdalva feküdt a földön. És mélységes rettegés fogott el, mikor magam elé néztem a kegyetlen, hideg szempárba.
Minden porcikámban reszkettem, miközben a tehetetlen kétségbeesés megbénított. A pálcám tíz centire hevert mellettem, de nem nyúltam érte. Többen voltak.
Ellenem.
Esélyem sem volt.
Minden részemben remegve szívtam be a levegőt. Tudtam, most én következem. Meg fogok halni pontosan úgy, mint a szüleim. Egy suhintás lesz az egész. Talán nem is fog fájni. Mégis… minden porcikám tiltakozott a gondolat ellen. Élni akartam és megmenekülni.
Hirtelen kicsapódott a házunk ajtaja, és egy sötét taláros férfi lépett be rajta. Egy szempillantás alatt mindenki megfeszült, és a szobában megfagyott a levegő. Az arca nem látszódott a fején lévő csuklyától, de én pontosan tudtam, ki az. Minden egyes nap láttam őt, ismertem ezt a járást, ezt a tartást. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem.
- Tanár úr! – leheltem, miközben könnyáztatta, piszkos arcomon végigfolyt pár újabb könnycsepp.
Ő rám kapta a tekintetét, de nem lépett felém, csak megemelte a pálcáját. A támadóink elálltak az útjából, ő pedig rájuk sem nézve, lassan felém indult. Erősebben szorítva anyámat meredtem az arcába, és a döbbenettől megszólalni sem bírtam. Egyenesen rám szegezte a pálcáját.
- Karkarov professzor, kérem, segítsen! – néztem egyenesen a szemébe, melyet immár megvilágított a lámpánk fénye. Nem szólt semmit, csak halványan elmosolyodott. Bennem rekedt a levegő.
Hirtelen megértettem. Ő volt az! Ő volt az, aki elárult minket! Megbénított a felismerés.
Ez volt az a férfi, aki bújtatott minket éveken át. Ez volt az a férfi, akit a családunk a bizalmába fogadott. Ez volt az a férfi, aki az első patrónusomat látta. Ez volt az a férfi, aki menedéket biztosított számunkra, hogy soha ne találjanak meg.
Most mégis itt voltak. És az ő vezetésével.
Mérhetetlen düh öntött el, és száguldott végig az ereimen.
- Te szemét! Bíztunk benned! Mindannyian! – kaptam a pálcám utána, de már késő volt. Hang nélkül küldte felém az átkot, de a földre vetettem magam. A zöld villanás a falba csapódott, és az egész ház belerengett.
Hörögve kaptam fel a fejem, hogy a pálcám után kapjak, de egy ártás pontosan a közém és a pálcám közé repült. Ijedten húztam vissza a kezemet.
Hirtelen hatalmas reccsenést hallottam, és a hang irányába kaptam a fejem. De alig mozdultam meg kissé, a tetőt tartó egyik gerenda hatalmas robajjal esett pontosan édesanyám testére. Semmit sem láttam. És semmit sem hallottam. Csak por volt mindenütt.
Levegő után kapkodva szívtam magamba az oxigént, de a tüdőmbe csak az apró porszemcsék kerültek. Gyorsan megragadtam a felsőmet a nyakamnál, és a szám elé húztam, de semmit sem ért. Mindenhol por volt, és a szememet marta a sok piszok. Nagyokat pislogva próbáltam felállni, hogy kimeneküljek. Biztos voltam benne, hogy ez az egyetlen esélyem.
Vakon tapogatózva a földön emelkedtem négykézlábra, majd reszketve kúsztam az ajtó irányába. A tenyerembe hirtelen tompa fájdalom hasított, mikor ránehezedtem valami kiálló dologra. Oda sem nézve kaptam utána, és vonszoltam tovább magammal. A pálcám volt az.
Hirtelen ötlettől vezérelve, hátra sem nézve mondtam ki az első átkot, ami eszembe jutott. A gerenda fényesen fellobbant, majd egy szempillantás alatt továbbterjedt a tűz. Kalapáló szívvel araszoltam előrébb négykézláb állva. Éreztem a hátamon a forróságot. Biztos voltam benne, hogyha nem jutok ki fél percen belül én is elégek… Akárcsak anyám teste.
Felzokogtam a gondolatra, hogy a törékeny, karcsú alakja ott fekszik az égő gerenda alatt. Nem kaptam levegőt. Nagyot nyeltem, és a lélegzetemmel együtt a zokogást is benntartottam. Ki kellett jutnom! Nem gondolhatok rá!
Semmit sem hallottam. Nem tudtam, van-e valaki mögöttem, hova tűntek a halálfalók és Igor Karkarov. Semmit sem tudtam, csak azt, hogy ki kell jutnom a házból. A házból, ahol éveken keresztül éltem boldogan. A házból, ami most lángokba borulva hamvasztja el az én drága szüleim testét.
Levegő után kapkodva nyúltam az ablak kilincse után, mely a nagy melegtől teljesen átforrósodott. Az oxigén már nem áramlott a tüdőmbe, félúton megállt. Úgy éreztem, mintha egy kéz folyamatosan szorítaná, és csak a torkomig jutna el a levegő. Fogamat összeszorítva fordítottam el az ablak kilincsét, mit sem törődve az égető fájdalommal, majd áttornáztam magam a párkányon.
A földre esve érkeztem az udvarunkba, pontosan a nárciszok közé. Sípolva kaptam levegő után, majd hátra sem nézve szaladtam a házunk másik végébe. Onnan tovább a gyümölcsös felé rohantam, ami az erdőbe nyílt. Nem dehoppanálhattam. Még rajtam volt a nyomjel. Holnapig. Nyolcvanhét nappal később… Remegő kézzel szorítottam a tenyeremben az ollót, miközben perceken keresztül annak csak a pengéjét bámultam. Nem volt merszem levágni.
Annyi éven keresztül növesztettem a hajamat! Gyönyörű volt, derékig érő. Nem veszíthettem el ezt.
Dehát már annyi mindent elveszítettem…
Egy szempillantás alatt mozdult a kezem. Éreztem, ahogyan a nehéz hajtömeg a padlóra hullik. A fejem furcsán könnyűvé vált. Legörbülő ajkakkal vettem tudomásul, hogy megtettem. De tudtam, csak ez az egyetlen esélyem.
Csak így mehettem újra emberek közé. Csak így mehettem újra iskolába, ahol senki sem ismer fel. Úgy kellett iskolába mennem, ahogyan senki sem keres. Tökéletes álcában. Nekem pedig iskolába kellett járnom, hogy tanuljak! Tanulnom kellett! Muszáj volt! Minél több varázst sajátítok el, és minél több ismeretet szerzek, annál több esélyem lesz. Esélyem lesz, hogy egyszer bosszút álljak.
Mert valakinek bosszút kellett állnia!
Én pedig ezt nem tehetem meg! Rólam mindenki azt hiszi, hogy halott vagyok. És ennek így is kell maradnia. Ha pedig a halálfalók sejtik, hogy élek, sose találhatnak rám, amíg én azt nem akarom. De addig is sokat kell tanulnom. És ezt csak egy helyen tehetem meg. Egy helyen, ahol biztonságban lehetek. A Roxfortban. Albus Dumbledore diákjaként.
Egy átlagos fiúként. Keith Dupontként.
A szememhez tartottam a pálcám...
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.