efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Szépség és a Szörnyeteg - Védd meg őt, Remus Lupin! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 33] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Lassan beindulnak igazn az esemnyek, gy az j cm is rtelmet fog kapni. n mr fejezetekkel el?rbb jrok rg az rsban, csak lassabban tltm fel ?ket, ezrt merszkedem ezt most gy kijelenteni. Alig vrom, hogy veletek is megoszthassam! Addig is rdekelne a vlemnyetek. :)


Meliane elvesztése sokkal jobban megviselte Aishát, mint gondoltam volna. Mielőtt magához tért volna, megkértem az igazgatót, had mondjam el én a testvéremnek, ne pedig valaki idegen. Én akartam neki elmondani, hogy az a lány, akivel az este a Tiltott Rengetegnél beszélgetett, eltűnt.
Nem kellett rávezetnem a húgomat arra a következtetésünkre, hogy valószínűleg Fenrir Greyback rabolta el az osztálytársnőjét, hiszen ő is ugyanezt gondolta.
Láttam a szemében a kétségbeesést. Olyan szintű kétségbeesés és rettegés volt a szemében, melyet még sohasem láttam azelőtt. És ezt engem is megrendített.
Szörnyű bűntudat marcangolt, amiért nem vettem észre az osztálytársát. Észre kellett volna vennem! Hiszen ott lehetett tőlünk, alig pár méternyire. Miért nem láttam akkor meg? Szívem mélyén tudtam a választ. Tudtam, hogy Aishára figyeltem. Tudtam, hogy végig ő járt a fejemben, nehogy valami baja essen. Tudtam, hogy csak arra tudtam figyelni az éjszaka folyamán, hogy őt biztonságban tudjam. És azt is tudtam, hogy most is így tennék. De hogy nem vettem észre az osztálytársát… az szörnyű volt. És a bűntudat szétmarcangolt, mikor Aisha a karjaimba borulva zokogni kezdett, miközben csak azt mondogatta, hogy „Ne, csak őt ne!”.
Nem tudtam megnyugtatni. Csak rendíthetetlenül zokogott, én pedig nem tehettem mást, csak összeszorított ajkakkal simogattam a fejét, miközben hagytam, hogy könnyei szétáztassák a felsőmet. Végül a zokogása hüppögésé szelídült, majd Aisha elaludt. Madam Pomfrey adott ugyan neki nyugtatót és altatót, de nem vette be egyiket sem. Mélyen kifújtam a levegőt. Nem csak a húgom volt az egyetlen, akit szörnyen megviselt ez az eset.
Holdsáp teljesen maga alatt volt, és sose láttam ennyire dühösnek, mint miután rájött, hogy Melanie eltűnt. Türelmetlen volt és ingerült, ami nem volt jellemző rá. Emellett azt se engedte, hogy Madam Pomfrey ellássa a sebesüléseit, hanem felviharzott a hálókörletünkbe, és Féregfark állítása szerint szétverte az egész kócerájt. Fel akartam menni hozzá, de Aisha mellett kellett maradnom. Óvatosan lefejtettem magamról a húgomat, majd az ágyra fektettem és betakargattam. Csak ezután ráztam meg kissé Aisha vállát. Ő egy pillant múlva hatalmas, kába szemekkel pislogott rám, de nem mozdult. Talán nem is volt magánál, ezért kihasználtam az alkalmat, és kissé megemeltem a fejét, majd belédiktáltam az álomitalt. Alig itta meg a felét, rögtön elaludt.
Ezután óvatosan Tapmancs ágyához sétáltam, aki halkan szuszogott. Egy fél percig felette állva figyeltem, ahogyan alszik, majd halk sóhajjal fordultam meg, és sétáltam az ajtó felé. Nem akartam őket felkelteni, úgyhogy úgy döntöttem, inkább megszelídítem Remust, mielőtt még szétveri az egész szobát. Lélegzet visszafojtva hallgatóztam a hálókörletünk ajtaja előtt, de semmiféle zajt nem hallottam. Arra számítottam, hogy mire felérek, Holdsáp éppen a kedvenc fényképemet szaggatja szét Lilyről, és az ablakot töri be Tapmancs seprűfényesítő készletével. Azonban semmi erre utalót nem hallottam, ami felettébb aggasztó volt. Óvatosan benyitottam az ajtón…
Holdsáp az ágyán ült, tenyerébe temetve arcát, miközben a térdein könyökölt. Egyeletlen zihálását lehet csupán hallani, de azon kívül semmi mást. Nem nézett rám, mikor bejöttem, de tudtam, hogy észrevett. Mindig sokkal több mindent észrevett, mint azt nekünk bevallotta volna. Tökéletes volt a hallása és a szaglása is. Jóformán minden apróságról tudott, ezért nehéz volt Remust becsapni vagy az eszén túljárni.
Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, habár teljesen felesleges volt finomkodni: a szobánk úgy is romokban állt. Féregfarknak igaza volt, nem hiába menekült ki Holdsáp elől. És ahogy látom, azóta sem merészkedett vissza.
- Holdsáp? – kérdeztem halkan, miközben lassan barátom felé sétáltam, ő azonban meg se mozdult, csak halkan zihált.
Lépésről-lépésre sétáltam a saját ágyam felé, hogy leüljek Remus mellé, mikor ráléptem Tapmancs pennájára, ami hangos reccsenéssel kettétört. Egy pillanat alatt történt… Holdsáp morogva felkapta a fejét, és szinte támadóállásban meredt rám. Ijedten hátráltam egy lépést. Remus szeme sárga volt. Sárga volt, mint minden egyes teliholdas éjszakán. A pálcám után kaptam, de nem szegeztem rá, és ő sem mozdult, csak meredt rám zihálva. Feltépett nyakán -ahol épp nem borította vér-, sötétkéken, szinte feketén duzzadtak az erek. Gyanítottam, hogy az egész teste így néz ki, csak a ruháktól nem látszik.
- Remus? – szólítottam meg ismét, majd lassan és rendkívül óvatosan léptem felé egy lépést, mire felmordult. A szívem a torkomban dobogott. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy a barátom ül-e előttem, vagy Holdsáp emberi alakban. Sose láttam még Remust így, de nem akartam megtámadni.
Tanácstalanul vártam a csodára, de Holdsáp nem mozdult, csak meredt rám zihálva. Nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, hallgat-e a szóra. Nem tudtam, érti-e, amit beszélek. És nem volt más választásom, ezért beszélni kezdtem.
- Siriusnak nincs semmi baja. Madam Pomfrey kezelésbe vette, és szinte minden kis karcolást eltüntetett róla. Most a gyengélkedőn fekszik, kapott egy kondér álomitalt, úgyhogy valószínűleg péntek estig aludni fog – magyaráztam ellazázva a dolgokat, így próbálva megnyugtatni a ziháló Holdsápot. Ám csak egy pillanatra a szeme rebbent, és mintha a pupillája tágult volna ki emberire, azonban más jelét nem adta, hogy eljutottak volna hozzá a szavaim, de már ettől is felbátorodtam.
- Aisha is remekül van – hazudtam szemrebbenés nélkül. Jó talán nem is hazudtam, hiszen fizikailag pár zúzódáson kívül semmi baja nem volt. – Szépen begyógyultak a sebei, egy apró heg sincs rajta – magyaráztam kényszeredetten vigyorogva, de úgy tűnt, Remushoz végre eljutottak a szavaim, mert a tartása kissé lazábbá vált, a szemei pedig egyre borostyánbarnábbá kezdtek változni.
Levegő után kapkodva nézett fel rám, én pedig hirtelen azt kívántam, bár Aishával maradtam volna a gyengélkedőn. Annyi keserűség és fájdalom volt barátom tekintetében, hogy nem bírtam elviselni. Tudtam, hogy rettentően kiakadt Melanie eltűnése miatt, de nem tudtam miért. Vagy kedvelte a lányt, vagy tényleg ennyire megviselte a Greybackkel való találkozás.
- Remus? – suttogtam ismét, és a zsebembe süllyesztettem a pálcámat. – Minden rendben? – léptem felé, miközben azt latolgattam, felajánljam-e neki, hogy lekísérem a gyengélkedőre Madam Pomfreyhoz.
Barátom nem válaszolt, helyette lesütötte a szemét, és erősen szorította az ágyneműjét.
- Figyelj, Remus! Nem lesz semmi baj! – léptem még közelebb, és nagyon lassan leültem vele szemben az ágyamra, mire rám kapta a tekintetét. Annyi visszafojtott indulat kavargott az íriszében, hogy nyeltem egyet.
- De van baj, James… - suttogta keserűen, mégis alig hallhatóan. – Melaniet elrabolta Greyback. Szerinted mit tesz majd vele? – nézett egyenesen a szemembe, nekem pedig kiszáradt a szám a pillantásától, és a gondolattól, melyet a válasz tartalmazott. – Ki tudja? Lehet, már meg is harapta. Sose bírnám elviselni a tudatot, hogy ha belőle is vérfarkas lenne. Az én hibámból… Ti nem vettétek észre, én azonban éreztem az ő illatát. Tudtam, hogy van még valaki ott, de egyszerűen elfelejtettem. Annyira meg akartam védeni Aishát és titeket is, hogy teljesen megfeledkeztem a lányról. Pedig amikor odaértem, még éreztem az illatát. Tudtam, hogy van ott valaki. És az a valaki eszméletlen. Éreztem őt, de annyira belemerültem a harcba, és abba, hogy bosszút állhatok… - lehelte alig hallhatóan, én pedig megkövülten néztem a barátomat, ahogy marcangolja magát. Marcangolja, ahogy mindig is szokta… Minden teliholdkor, ahogy marcangolja a saját bőrét. Ő azonban nem hagyja abba az önmarcangolást az átalakulása után… Hirtelen rádöbbentem valamire. Valamire, amit talán mindig is sejtettem. Fenrir Greyback nem csak egy kis szőrös problémát adott Remusnak. Nem egy kórt, mely minden hónapban egy napig tart. Nem egy fájdalmakkal teli éjszakát. Nem. Remus ennél sokkal többet kapott Fenrir Greybacktől. Lehunytam a szememet, ahogyan mellbe vágott a felismerés.
Remus egy egész életet kapott ettől a rohadéktól. Egy egész életet csupa fájdalommal és önmarcangolással. Remus élete másról sem szól, csak arról, hogy magát hibáztatja. Remus nem szerencsés, amiért túlélte a vérfarkas támadást. Fenrir nem véletlenül hagyta életben. És most sem azért hagyta életben, mert nem bírta volna megölni. Azért nem ölte meg egyikünket sem ez a rohadék, hogy Remus szenvedjen. Hogy Remus rettegjen. Hogy féljen. Hogy újra átélje azt, ami vele történt gyerekként. Azt akarta, hogy Remus magát hibáztassa. Hogy saját magát marcangolja a történetek miatt. Hogy szenvedjen. Szenvedjen, amíg meg nem hal.
Szaggatottan kaptam levegő után, majd barátomra meredtem, aki szomorú tekintettel figyelt engem, ajkán halvány mosollyal.
- James. Én nem bírnám elviselni, ha bármelyikőtöknek bármi baja esne… Ráadásul miattam – rázta meg a fejét, és olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek.
- Hogy érted, hogy miattad?
- Nem tudtalak megvédeni titeket – magyarázta magától értetődően, én pedig ökölbe szorítottam a kezemet. Ilyenkor szoktuk általában orrba gyűrni egymást, hogy kijózanodjunk az önvádunkban való dagonyázásból, de Remus nem volt olyan állapotban. Ha most megütöm, még jobban magába zuhan.
- Ez nem rólad szól, Remus! – vágtam rá végül, ő azonban mintha meg sem hallotta volna.
- Vissza fog jönni. De most már miattam – morogta az ablakon kinézve, majd hirtelen rám kapta a tekintetét. – És én nem akarom, hogy akkor mellettem legyetek!
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.