efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Szépség és a Szörnyeteg - Védd meg őt, Remus Lupin! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 32] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Egy újabb átvezet? fejezet. Ebb?l a szemszögb?l nem olyan jó, viszont így érthet? lesz az ez utáni fejezet, ami majd mindent megmutat és megmagyaráz. Szerintem már mind sejtitek, kinek a szemszögéb?l fogom megírni. ;D De várom a tippeket. :D
Javítva!


Nem igazán értettem James mit akart kihozni ezzel az egész beszélgetéssel, de nem is nagyon érdekelt. Vagyis, a francba! Persze, hogy érdekelt! De már hozzászoktam, hogy ne foglalkozzak mindig vele. Az, hogy a fiúk minden egyes hónapban eltûntek, és titokzatosan sutyorogtak elõtte napokig, már megszokott volt. Így szépen lassan nem érdekelt.
Igazából ez az egész nem érdekelt már. Úgyis elmondják majd. Egyszer.

Egyszer volt, hol nem volt, egy icipici házikó. Icipici házikóban egy icipici ágyikó…; A roxfortos ágyak olyan kényelmesek. Otthonillatuk van. Otthon vajon mi van? Anya mit fõzött? Úgy ennék egy kis sült banánt. Annak jó illata van. Vajon a fiúk tudnának szerezni? Vagy menjek el a konyhára, és kérdezzem meg? Hm. Igazából Lilyt is meg kellene kérdeznem, tényleg tetszik-e neki James…; James lába elég ronda. Vajon mit csinálhatott vele? Bár Sirius is…; Mármint Sirius nem ronda. Hogy lenne már Sirius ronda?! Sirius az egyik leghelyesebb srác, akit ismerek. Tényleg, mióta ismerem? Pff. Ez olyan kiábrándító. Sirius igazából csak helyes. De õ nem fiú. Kiskorom óta ismerem. Akit kiskorom óta ismerek, az nem lehet fiú. A többi Tekergõ sem fiú…; Vagyis…; hát persze, hogy fiúk. Hiszen fiúk. Csak nekem nem fiúk. Ááá! Bár, Remus keze igazán meleg…;

Észre sem vettem, hogy kijöttem a kastélyból, és egyenesen Hagrid kunyhójához tartok. Igazából még sosem találkoztam a vadõrrel, de a fiúk megmutatták, hol lakik, és nagyon sokat meséltek a hatalmas férfirõl…; akinek a kertjében most az egyik osztálytársam álldogált.
Melanie észre sem vett engem. Egy hatalmas tök mellett állt, és csak nézett lefelé, miközben a csuklóját alig észrevehetõen mozgatta. Vigyorogva sétáltam mellé, és én is a földre tekintettem, melybõl lassan kezdett elõbújni egy aprócska hajtás.
Mindig is irigyeltem Melaniet, hogy ilyen gyönyörû képességet kapott. Az õ erejével építeni, és teremteni lehetett. Igaz, õ nem az elemeket irányította, mint a legtöbbünk, mégis hihetetlenül jó harcos volt. Sose gondoltam volna, hogy a növényekkel így le lehetne fegyverezni valakit, ahogy õ szokta tenni. Ez mindig elbûvölt. A semmibõl tudott egy pillanat alatt újabb indákat, virágokat, gyökereket létrehozni, és hatalmasra növeszteni õket másodpercek alatt.
Meghatódva figyeltem a hajtást, ahogy egyre nagyobbá vált, majd lassan egy tök nõtt ki belõle. Mikor elérte a mellette levõ növény méretét, Melanie felpillantott rám, de nem tûnt meglepettnek.
- Hogy-hogy nem a testvéreddel vagy? – kérdezte végül, és kilépett az ágyásból, majd mellém sétált. Elindultunk a Tiltott Rengeteg mentén.
- Jóból is megárt a sok – húztam el a számat, õ pedig vállat vont.
- Az a fiú…; - kezdett bele rövid hallgatás után, én pedig zavartan összevontam a szemöldökömet.
- Melyik?
- Akivel harcoltál…; - nézett ismét rám. – Õ a barátod?
Magam elé pillantottam, majd hirtelen beugrott, kirõl beszél. Peterrõl.
- Nem. Õ James barátja – magyaráztam egyszerûen.
- Rendes volt tõletek, hogy segítettetek neki. Az a tanár, igazán szemét volt vele…; - mosolygott rám, majd hirtelen elkapta a tekintetét. Valamit még mondani akart, így türelmesen vártam, miközben halkan sétáltunk egymás mellett.
Igazából bárki, bármit hisz, nem zavart, hogy az egész iskola elõtt „legyõzött” Peter. Én tudtam az igazságot, és a bátyám is. És úgy tûnt, Melanie is. Egyedül talán Peter nem is sejtette, hogy végig Jamesszel harcoltam, aki nonverbálisan küldte rám a rontásokat vagy védte a barátját. Szegény fiú egyetlen varázst sem tudott indítani felém egész végig, annyira meg volt ijedve. Szerencsére James végig úgy állt mögötte, hogy senkinek sem tûnt fel a turpisság. Hogy õ harcol Peter helyett. Bár az utolsó bûbáj meglepett. Nem számítottam rá, hogy Peter észbe kap, és õ is kilõ egyet felém. Így végül is elmondható, hogy legyõzött, lefegyverezett. Azt az átkot õ küldte rám, aminek köszönhetõen kiestem a párbajból. Így tulajdonképpen nem is csalás volt az egész.
- Akkor bemutatnál neki? – térített ki a gondolataim közül Melanie hangja, mire megrökönyödve meredtem rövid, szõke fürtjeire.
- Kinek?
- Hát annak a fiúnak, akivel párbajoztál!
- Ó…; - nyögtem meglepetten. – Igen, persze – hebegtem zavartan, majd az osztálytársamra pillantottam.
Melanie igazán szép lány volt. Az állig érõ, szõke haját mindig is irigyeltem, és a hatalmas zöld szemét is. Én sajnos én ilyen unalmas barnának születtem, de õ igazán különleges volt. Ezért nem értettem, mit akarhat Petertõl, habár rendes fiúnak tûnt. Csak nem illett Melanie-hoz. Igazából senki sem illett Melanie-hoz. Õ túl…; túl volt. Tökéletes.
Halk neszre lettem figyelmes az erdõ felõl, mire egész testemben megborzongtam. Aztán a szellõ elállt. A gyomorom pedig görcsbe rándult. A Tiltott Rengeteg felé lestem, de semmi különös nem volt ott. Fellélegezetem. Mindebbõl, úgy tûnt, az osztálytársam ebbõl semmit sem vett észre, mert álmodozó arccal meredt az égre.
- Nem megyünk vissza? – törtem meg a csendet, miközben a kastély irányába mutattam. – Kezdek fázni…; - ami nem is volt hazugság, hiszen egy méregzöld ruhán kívül, ami a combom közepéig ért, semmi sem volt rajtam.
Melanie egy aprót bólintott, majd hátat fordítottunk az erdõnek, és lassan elindultunk az iskola irányába.
Hirtelen rántott egyet a kezemen, és én alig bírtam megtartani a súlyomat, nehogy felboruljak. Fel sem fogtam, mit történt, azonban mikor felemeltem a fejemet, az ereimben meghûlt a vér. Melanie két méterrel errébb feküdt tõlem, fölötte pedig egy hatalmas férfi térdelt.
Reflexszerûen emeltem fel a kezeimet, és egy csuklómozdulattal tûzoszlopot küldtem a férfi felé. Ám õ - mintha csak egy labdától hajolt volna félre-, ugrott arrébb az osztálytársamtól, aki nem mozdult. Ijedten akartam közelebb jutni Melanie-hoz, ám tudtam, hogy ezt addig nem tehetem meg, míg ezt a férfit le nem fegyverezem.
Újabb adag tüzet lõttem ki felé, de õ egyetlen pálcaintéssel megállította azt, miközben lassan közeledett felém. Pánikszerûen támadtam az összes elemmel, ami csak hirtelen a kezemre állt, de egyik sem ért célba. Mindenféle megerõltetés nélkül sétált felém, én pedig egyre jobban megijedtem.
A következõ pillanatban szinte eltûnt a szemem elõl, én pedig hanyatt vágódva a földön terültem el. Mindkét csuklómat a talajhoz feszítette. Megpróbáltam a lábammal belé rúgni, de mintha csak kitalálta volna a szándékomat, mindkét térdemre ránehezedett a sajátjával. Felszisszentem a fájdalomtól, és felhagytam a vergõdéssel, hiszen minden apró mozdulat következtében összeért a csontunk, és éles hasogatás cikázott végig bennem a bokámig.
- Hát igaz, amit a mardekárosok írtak a Nagyúrnak…; - suttogta az arcomba hajolva, én pedig elképedve vettem észre, hogy a szemei aranysárgán csillannak meg. Nagyot nyeltem. Úgy bámult engem, mint valami különleges dolgot, amit megérinteni sem szabad. – És milyen finom, kis fehér husikának tûnsz…; - húzta fel a karjaimat a fejem fölé, majd egyik kezével lefogta azokat, így szabaddá tette a másikat.
Ujjaival lassan végigsimított az arcomon élén, majd le a nyakamon a kulcscsontomig. Aztán hirtelen elkapta a torkomat, és erõsen megszorította. Éreztem, ahogyan bennem reked a levegõ. Rettegve bámultam a különös szempárba, miközben megpróbáltam nyelni, és leküzdeni a már szinte fájó, küszködõ érzést, ami a torkomat csiklandozta. Köhögnöm kellett, de nem tudtam.
- Tudod, Hófehérke, ki vagyok én? – hajolt le a fülemhez, és végignyalt azon. Megremegtem az undortól, miközben alig észrevehetõen megráztam a fejemet.
A halántékom kezdett fájdulni, és úgy éreztem, mintha az egész egy vákuumba került volna. Az egész tudatom beszûkült, és csak arra tudtam figyelni, ahogyan a rekeszizmom rángatózik a levegõért. Aztán megszûnt a szorítás a nyakamon, én pedig csak oldalra buktam, hogy magamba szívjam az összes oxigént.
Halkan felkuncogott, majd megragadta az államat, és kényszerített, hogy ránézzek.
- Fenrir Greyback, szolgálatodra – vigyorgott az arcomba, láthatóvá téve sárgás, mégis hegyes fogait, én pedig összeszorított szájjal meredtem rá, miközben minden ízemben reszkettem.
Még én is tudtam, mit jelent ez a név. Õ egy vérfarkas.
Meg fog enni!
Megpróbáltam arrébb húzódni, de a térde az enyémen elviselhetetlenül fájt, és már az egész lábam lezsibbadt, ezért egyszerûen csak igyekeztem beleolvadni a földbe, hátha távolabb tudok tõle kerülni.
Fürkészõ pillantással figyelt engem, miközben egyre közelebb hajolt hozzám, én pedig remegve fordítottam oldalra a fejemet. A lehelete a bõrömet csiklandozta. Meleg volt és dög szagú. Felfordult a gyomrom.
Hiába próbáltam erõsnek mutatkozni, könnyek folytak végig az arcomon, miközben lassan a nyakam hajlatába ejtette a fejét. A felettem pihenõ két karomon lejjebb vett a szorításon, de tudtam, hogy így is túl erõs hozzám képest. Egyetlen esélyem volt...
Mikor a meleg ajkait éreztem meg a bõrömön, gondolkodás nélkül meglendítettem a szabad csuklómat, mire a földbõl egy hatalmas kõtömb emelkedett ki, pontosan mellettem. Bennem nem tett kárt, a felettem térdelõ férfi viszont leesett rólam.
Hátra sem fordulva kezdtem el feltápászkodni, de mielõtt futásnak eredhettem volna, a zsibbadt lábam kifordult alólam, engem pedig valami a hajamnál fogva a hátra lökött.
A következõ pillanatban a hátamra fordított a férfi, én pedig egy másodpercre még láttam a sárga szemeit, aztán a hajamnál fogva felemelte a fejemet, és egyenesen a mellettem lévõ tömbnek vágta azt. Éles, mégis tompa fájdalom cikázott végig a halántékomon, én pedig a szúró, és mégis folyamatosan rázkódó nyilallástól lehunytam a szememet, miközben hagytam, hogy a földre essek.
Kábán nyitottam fel a pilláimat, de semmit sem láttam. Olyan volt mintha egy homályos hártyát húztak volna a szememre. Mindenhol csak alaktalan, elmosódott foltok voltak. Halk nevetést hallottam távolról, majd erõs nyomást éreztem, azon a részen, ahol bevertem a fejemet. És valami csiklandozó meleget.
A világ ugrott egyet, mikor kissé valahogy felemelkedtem. Nem tudom, hogyan, de valami eszméletlenül húzott felfelé a hajamnál fogva. Azt hittem kiszakadnak a bõrömbõl a hajszálaim, én pedig a földre hanyatlok kopaszon. Vajon hogy néznék ki kopaszon? A szempillám megrebbent.
Vaktában meglendítettem a csuklóm. A homályos képen keresztül is láttam, a felettem lángra lobbanó, hosszú tûzoszlopot, majd a következõ másodpercben már ki is hunyt. A kezem ernyedten hanyatlott az oldalamra.
Valahonnan egy hangot hallottam, de nem értettem, mit akar. Aztán egy erõs ütést éreztem meg a járomcsontomon, én pedig a földre borultam. Hiába próbáltam meg nyitva tartani a szememet, már semmit sem láttam.
Éreztem, ahogyan valami nedves az ajkamhoz ér, én pedig megrázkódtam, miközben a könnyeim megállás nélkül folytak végig a halántékomon. Nem sírtam. Nem rázott a néma zokogás. Semmi okom nem volt rá. Egyszerûen csak kicsordult a szemembõl, mindenféle érzelem nélkül.
Annyira tompa volt a tudatom, hogy semmit sem éreztem. Mégis tisztán tudtam, hogy a férfi nyelve simít végig az számon, hiszen éreztem a bõrömön a leheletét. Aztán két kézzel megragadta a halántékomnál fejemet, és kissé megemelte azt. Elõször a homlokomnál lévõ meleg seben éreztem meg az ajkait. Annyira égetett! Aztán lassan végighúzta száját az állam vonalán, és a nyakamba csókolt.
Nem tettem semmit. Olyan fáradt voltam. Egyszerûen hagytam, hogy had tegye, amit akar. A két kezem mellettem pihent a földön, de semmi erõm nem volt, hogy felemeljem vagy megmozdítsam azokat.
Hirtelen eltûnt fölülem a súlya, a fejem pedig a földre hanyatlott, hangosan koppanva azon. Éreztem, ahogyan beleremeg az agyam. Mosolyra húzódott a szám. Legalább ez ékes bizonyítéka annak, hogy van.
Ismerõs hangok ütötték meg a fülemet, de nem tudtam kiké. Csak azt, hogy biztonságban vagyok. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de semmi értelme sem volt. Aztán megéreztem az illatát, én pedig teljesen megnyugodtam. Most már nincs semmi baj. Tudtam.
Az összes görcs bennem egy másodperc alatt kisimult, és nem éreztem mást, csak mérhetetlen békét. És a fájdalmat.
- Aisha – suttogta torz hangon, miközben éreztem, hogy felhúz. Hagytam magam, habár semmit sem tettem azért, hogy felálljak. Olyan nehezen mozgott mindenem.
- Hahó! – húztam mosolyra az ajkamat, melyen furcsán feszült a bõr. Eléggé akadozott a nyelvem, lehet nem is annak hangzottak a szavaim, mint amit mondtam. Mindenesetre úgy tûnt, mintha kissé megnyugodott volna.
- Vidd innen! – hallottam meg egy hangot. Talán Siriusét? Vagy Remusét?
- De…; - motyogta a bátyám, miközben én a mellkasának estem, és beszívtam a jól ismert illatát. Olyan jó volt. Nagy, puha és meleg.
- Ezt hagyjátok rám! - ordította valaki sürgetõen a távolból. A mellkasomat pedig ismeretlen, kellemes melegség járta át a hangtól.
James hirtelen megragadta a könyökömet hátulról, másik kezével pedig a csuklómat, és tolni kezdett maga mellett. Botladozva mentem, szinte vakon. Tudtam, hogy a kastélyba visz, hiszen pár percen belül meghallottam az ajtó jellegzetes nyikorgását, miközben bátyám a falnak támasztott.
- Figyelj, Aisha! – ragadta meg a két vállam, én pedig kissé megemeltem a fejemet, és magam elé meredtem. – Segítek a fiúknak. Te felmész a gyengélkedõbe! Jó? – kapott a könyököm után, én pedig kábán bólintottam. Hogy mi?
Hallottam, hogy elsuttogja azt a mondatot, mellyel azt az ezüstszínû szarvast idézte meg mindig, majd feltépi az ajtót, és elrohan.
Fejemet a falnak támasztottam, miközben hagytam magam lecsúszni a földre. Úgy éreztem, menten elhányom magam, miközben kivert a veríték, mégis majd megsültem. A térdemre ejtettem a fejemet, és vártam. Nem tudom mire. Hogy elmúljon a szédülés? Hogy a testvérem visszajöjjön? Nem tudom. De valamire várnom kellett.

Mit is mondott James, hogy maradjak itt, míg visszajön?
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.