efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Szépség és a Szörnyeteg - Védd meg őt, Remus Lupin! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 32] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Úgy feldobtak azok, amiket írtatok, hogy tetszik nektek, amit írok, hogy gyorsan írtam is egy következ? fejezetet. Pedig úgy fáj a fejem. :D
Remélem, tetszeni fog. Már én is kezdtem kifejezetten élvezni az írását, hiszen beindultak a dolgok. :)


Nem gondoltam volna, hogy egyszer így be fogjuk nézni. De mégis megtörtént.
Azután, hogy Tapival fél órán keresztül vártunk Féregfarkra, aki a délutáni események miatt kialakult hatalmas rajongótáborával maradt, úgy döntöttünk, tervezés ide vagy oda, nem várunk tovább a barátunkra, ketten indulunk el Holdsáphoz.
Már akkor gyanúsan nehezen kezdõdött minden, mikor a folyosón ténferegtünk a láthatatlanná tévõ köpeny alatt, hiszen kétszer is találkoztunk a ronda Friccsel. Ez pedig tényleg ritkaságszámba ment. Mindenesetre szerencsére nem vett észre minket, csak az ostoba, bundás macskája meredt ránk hatalmas, sárga szemekkel. Alig vártuk már, hogy végre kiérjünk a kastélyból.
A Fúriafûznél viszont minden simán ment. Megdobtuk a törzsén kialakult görcsöt egy kõvel, majd a kis alagútba vetettük magunkat, és átváltoztunk az állatalakunkba. Nem akartuk Tapival megismételni az ötödikes incidenst, mikor csak egy hajszálon múlt a felelõtlenségünknek köszönhetõen, hogy majdnem megevett minket Holdsáp. Emberként.
Így már a felnõtté válás küszöbén azonban már volt annyi eszünk, hogy a minimálisra csökkentsük mind a lebukás, mind a farkaskór elkapására való esélyünket. Ezért alakultunk át már az alagútban. Nem fûlött hozzá a fogunk, hogy Holdsáppal szembetaláljuk magunkat emberként a kis járaton.
Igazából kifejezetten jól ment minden. Egyedül Féregfark hiányzott. Holdsáp jó fiú volt, Tapival pedig kordában tudtuk tartani. Egészen hajnalig.
A Roxmorts utcáit jártuk, mikor egyszer csak a farkas kománk szagot fogott, és eszeveszett rohanásba kezdett pontosan a Száraz hordó nevezetû kocsma felé. Hiába próbáltuk azonban megállítani, Holdsáp teljesen megõrült. A legrosszabb azonban az volt, hogy mi ketten Tapival senkinek a jelenlétét sem éreztük, csak a vér szagát. Azt viszont mindig máshol.
Az egyik percben a kocsma felõl fújta felénk a szél, a következõ pillanatban viszont már a Tiltott Rengeteg felõl terjengett. Ettõl pedig Holdsáp teljesen begõzölt. Együttes erõvel próbáltuk meg barátunkat visszalökdösni a Szellemszállás felé, de õ nem nagyon hagyta magát. Sõt, ez még inkább felhergelte.
Holdsáp még vérfarkasként is teljesen kifordult önmagából, és egyenesen Tapinak támadt. Hiába próbáltam a segítségére sietni, nem tudtam. Szinte semmit sem értek az erõfeszítéseim, hiszen Holdsáp könnyûszerrel hárította az összest, és végig csak Tapi bundáját húzta, cibálta, aki már a végén alig volt képes védekezni. Csak feküdt a földön, és nyüszített.
Miután Holdsáp úgy döntött, barátom már nem sok vizet zavar, és nem is fog meglépni, nekem támadt. Igyekeztem minél messzebb helyezkedni Tapitól, nehogy ráessünk, és még jobb megsérüljön. Szerencsére – hála a reflexeimnek- Holdsáp nem tudott bennem komolyabb kárt tenni, hiszen minden csapását képes voltam hárítani az agancsaimmal.
Aztán mikor utoljára felém kapott, hátsó lábamat találta el. Egyszerûen kihúzta alólam a talajt, én pedig a földre estem, miközben a lábamat ráncigálta hegyes fogaival. Sosem éreztem még hasonlót. Elõször csak kellemetlen melegség árasztott el, aztán…; Égetett a fájdalom. Mart, ahogyan a bõr lassan szétszakadt, majd azt egy rántással letépte a lábamról. A földre hanyatlottam.
Tudtam, hogy nem szabad elveszítenem az eszméletemet, és állatbõrben kell maradnom, hiszen ha Holdsáp még egyszer megtámad, akkor én is vérfarkassá válhatok. Azt pedig nem akartam. De olyan nehéz volt szarvas alakban maradnom…; Olyan könnyû lett volna megadni magam a késztetésnek. Elengedni azt az apró szikrát, azt az erõfeszítést, ami még az ébrenlét határán tartott.
Tapira meredtem, aki pár méterre tõlem feküdt. Már nem nyüszített. Emberré változott. Elájult. Holdsáp pedig felé tartott.
Hirtelen eltûnt minden fájdalom, és csak arra tudtam gondolni, hogy csak Siriust ne. Szinte egy szempillantás alatt felemelkedtem, és Holdsáp felé csaptam az agancsaimmal. Egy fának esett.
Morogva lapult le, hogy nekem ugorjon, ám a következõ pillanatban behúzta a fülét, és nyüszítve lehajtotta a fejét. Az elsõ napfény pedig megcsillant a bundáján. Én azonban már nem foglalkoztam vele. Megadtam magam. A fülemben a zúgás felerõsödött. Aztán elnyelt a fehérség.

Valami az arcomat csapkodta. Baromi idegesítõ.
Orromat felhúzva fordítottam arrébb a fejem, mikor meghallottam a nevemet.
Egy szempillantás alatt kinyitottam a szememet.
Holdsáp térdelt elõttem, meztelenül. Arcán pedig megállás nélkül folytak végig a könnyek, miközben minden ízében remegett. A szeme tiszta vörös volt. Megütközve meredtem rá, miközben láttam, hogy lekonyuló ajkai szavakat formálnak, azonban a fülemben lévõ zúgástól semmit sem hallottam. Kábán meredtem rá, miközben hagytam magam felültetni.
- …;ni? – halkult el végre a sípolás. Zavartan bólintottam, holott azt sem tudtam, mit akar. Úgy tûnt, ez elég volt neki, mert rögtön oldalra fordult. Követtem a mozdulatát a tekintetemmel.
Tapi ült ott egy fának vetett háttal. Tele volt zúzódással, és egy nagy vörös folt éktelenkedett az inge mellkasán, azonban úgy tûnt, még bírja. Felrepedt ajakkal mosolygott rám fáradtan, mikor meglátott. Bár inkább vicsor volt.
Tehetetlenül rávigyorogtam, de rögtön lefagyott az arcomról, mikor megéreztem a furcsán ismerõs fájdalmat a bokámon. Ahogy megmozdítottam olyan elviselhetetlen méretûre nõtt az égõ érzés, hogy könnyek szöktek a szemembe, és felszisszentem.
Aztán eszembe jutott. Minden.
Holdsáp persze rögtön felém fordult, és bizonytalanul a lábam fölé tartotta a kezét, de nem tett semmit. Látszott rajta, hogy szörnyen érzi magát. Úgy éreztem, nem tehetem meg ezt vele. Nem hagyhattam, hogy így szenvedjen emiatt.
A vádlimat markolva, a seb fölött, lehajtott fejjel kezdtem el. Próbáltam valami mosolyt is magamra erõltetni, de végül felhagytam a próbálkozással. Pokolian fájt. Ha meg ránéztem a bokámra, melyen a lábfejemig és egy kicsit fölötte sem volt bõr, egyszerûen eltûnt minden önbizalmam.
- Oké. Mondom, mi lesz – motyogtam, és megpróbáltam határozottnak tûnni. Tudtam, hogy hármunk közül Holdsáp az egyetlen, aki perceken belül összetörik. – Te felmész a gyengélkedõre. Nem tudhatják meg, hogy veled voltunk – láttam, hogy közbe akar szólni, és felháborodottan ellenkezni, de én megelõztem. Az eszére akartam hatni. Hogy végre elkezdjen gondolkodni. Hogy abbahagyja a pánikot, és leküzdje a sokkot. – Meg tudjuk csinálni, Remus. Minél gyorsabban felérsz, és úgy teszel, mint ha mi sem történt volna, annál hamarabb indulhatunk mi is a gyengélkedõre.
Keményen felnéztem a barátaim arcába. Tapién elszántság tükrözõdött, habár minden igyekezetével azon volt, hogy összeszorítsa a fogait, és ne mutassa a fájdalmát. Holdsáp azonban úgy tûnt, belátta. Õ is rájött valahol, hogy ez az egyetlen járható út. Így ha gyanút is fognak, nem tudnak semmit sem ránk bizonyítani. Tudta, hogyha hárman, együtt, egyszerre megyünk fel a gyengélkedõre, vége. Lebukunk. Egy szempillantás alatt felpattant, és már el is futott.
Tudtam, hogy nem magát félti, hanem minket. Nem akarta, hogy mi bajba keveredjünk – már ha ezek a sérülések nem bizonyulnak olyan komolynak. Összeszorítottam a fogamat. Figyelnem kell majd Holdsápra, nehogy õrültséget tegyen. Például elmenjen Dumbledorehoz, és bevalljon mindent.

Beletelt egy kis idõbe, míg Tapival egymás húzva-vonva elértünk a kastélyig. Aztán a bejáratnál egyszerûen összeestünk.

Melegre ébredtem. Mindenhol ott volt, de legfõképpen a hátamnál összpontosult. Egy gyors mozdulattal, még mindig csukott szemekkel lerúgtam magamról a takarót, de a mögöttem lévõ forróság nem szûnt meg. A bõröm többi részét viszont kellemes hûvösség vette körbe.
Megpróbáltam a hátamra fordulni, de nem tudtam. Valami volt mögöttem.
A mellkasomra pillantottam, melyet egy kéz ölelt hátulról. Máris tudtam kié. A cseresznye illata mindent elárult. Mély levegõt véve próbáltam meg lefejteni a húgom karját magamról, de nem eresztett. Az ingemet markolta, így egyesével le kellett fejtenem az ujjait magamról.
Aisha azonban erre sem ébredt fel. Úgy durmolt mellettem, mint egy bolhás kutya. Lemondóan felemeltem a kezét, majd felé fordultam, és egyik karomat a feje alá csúsztattam. Egy ideig figyeltem, ahogyan minden lélegzeténél emelkedik és süllyed a mellkasa, majd óvatosan kisöpörtem pár tincset az arcából. Aztán felnéztem.
A gyengélkedõn voltam. Hát akkor sikerült.
Oldalra lestem. A mellettem lévõ ágyon Holdsáp ült, és olvasott, de úgy tûnt, nem vett észre. Amit kétlek. Õ a legapróbb neszt is képes volt érzékelni, hála a kis szõrös problémájának. Kissé felemeltem magam a hasizmommal, és a másik oldalamra néztem. Tapi nyugodt arccal feküdt az ágyon. Még mindig aludt. Felsóhajtottam.
- Te, figyelj, Holdsáp – kezdtem bele halkan, nehogy meghallja valaki. – Ne érezd szarul magad. Ezt mi is elcsesztük.
Azonban úgy tûnt, ez a barátomat nem hatotta meg, mivel egy hirtelen mozdulattal lecsapta a kezében tartott könyvet, és a szemembe bámult. Egy pillanatra láttam a tekintetében a vérfarkas szempárját is. Atán lehunyta a pilláit. Mikor újból kinyitotta nyoma sem volt benne semmilyen kitörni készülõ, lobbanékony indulatnak. Remus szeme volt az. Az igazi Remusé. Nem Holdsápé, nem a vérfarkasé. Csak Remusé.
- Rettentõen szarul érezem magam – túrt bele a hajába, és az egyik lábát felhúzta, hogy rákönyököljön. – Szóval ne mondd nekem, hogy ne érezzem szarul magam! – suttogta. Nem volt indulatos, ami kifejezetten zavart. Úgy tûnt, elhatározta, hogy az elkövetkezendõ életében, ezért az egy alkalom miatt szarul fogja magát érezni.
- De hiszen, egész végig szarul érezted magad, mióta elkaptad ezt – mutattam rá. – Annyit érezted már szarul magad emiatt, hogy most már a mai miatt nem is kell szarul érezned magad!
Egy pillanatig megütközve meredtünk egymásra, és megpróbáltuk felfogni a mondat jelentõségét. Aztán egymásra néztünk, és elvigyorodtunk.
- Úgy látom, nem ártana valakinek néhány nyelvtan óra – emelte fel végül a könyvét, és vigyorogva beletemetkezett.
Az arcomon mosollyal fordultam a húgom felé, majd meglendítettem a kezemet, és egy egyszerû mozdulattal lelöktem magam mellõl az ágyról. Egy halk nyögéssel tért magához, majd a fejét markolászva rögtön felült, Holdsáp pedig abban a pillanatban felpattant, hogy segítsen neki.
- Ez meg mire volt jó?! – ugrott fel Aisha, hatalmasra nyitva a száját. Néha elcsodálkoztam rajta, hogy fér el ekkora hang egy ilyen kicsi lányban.
Vállat vontam, és vigyorogva felhúztam magam ülõ helyzetbe. Húgom, elengedve Holdsáp segítõ kezét egy szempillantás alatt az ágyra ugrott, keresztbe rajtam.
- Jesszus! – nyögtem fel, de végül mégsem próbáltam meg lelökni magamról Aishát. Elengedtem az izmaimat, és hagytam, hogy a fejem a párnába süppedjen.
A húgom sem mozdult.

Délután kettõ körül engedtek ki minket a gyengélkedõrõl, miután térden állva könyörögtünk Madam Pomfreynak. Szerencsére a javasasszony nem csinált ügyet abból, hogy pont egyszerre kerültünk a gyengélkedõre Holdsáppal, tiszta véresen, feltépdelt bõrrel. Õ nem kérdezõsködött.
Féregfark ebédidõben állított be a kórterembe, és azóta percenként bocsánatot kért, amiért nem jött velünk, és hagyta, hogy a hirtelen jött népszerûsége elvegye az eszét. Nem hibáztattuk, sõt, megkértük, menjen, és élvezze ki. Õ azonban lecövekelt az ágyunk mellett, szintúgy, mint Aisha.
Igazából örültem, hogy nem volt ott Féregfark. Csak még több gondot okozott volna. Sõt, lehet, õ komolyabban is megsérült volna. Mikor ezt elmondtam neki, kicsit jobb kedvre derült, hogy nem vagyunk mérgesek rá.
Végül aztán az utolsó órára felértünk a klubhelyiségbe, ahol fáradtan dõltünk bele a fotelekbe. Nekem a lábam még mindig nem volt az igazi, és azon kívül, hogy az új bõrréteg még nagyon gyenge és vékony volt rajta, nehezen is tudtam ráereszteni a súlyomat. Egyszerûen kifordult alólam a lábam.
Tapi sem volt jobban, sõt, neki egyenesen a gyengélkedõn kellett volna maradnia, hiszen a sérülései még mindig nem forrtak össze teljesen. Õ azonban hajthatatlan volt, és esze ágában sem volt tovább ülni Madam Pomfrey társaságában. Holdsápra támaszkodva felvonszolta magát a Griffendél tornyába, miközben nekem a húgom és Féregfark segített feljutni a lépcsõn.
A javasasszony szerencsére ismert minket, talán ezért bízott abban, hogy fent a klubhelyiségben nyugton maradunk. Kaptunk egy csomó üvegcse bájitalt, gézt, és két tubus kencét, amivel a sebeinket kellett kenegetni.
Aisha készségesen játszotta az ápolónõ szerepét, Holdsáp és Féregfark pedig a konyháról hozott nekünk egy csomó kaját.
Igazából rettentõen furcsa volt, hogy a húgom miért nem kérdezett rá, hogyan szereztük a sebeket, és mi ez a különös, letört hangulat közöttünk. Mindig megérezte az ilyesmit, és nagyon jól beletrafált. Azonban furcsa módon a teliholdas éjszakákról, az eltûnéseinkrõl sose kérdezett. Még csak úgy sem tett, mint akit érdekel, miért sérültünk meg.
Most volt az elsõ alkalom, hogy ez feltûnt. Pedig neki – aki már lassan hét éve igazán ismeri a Tekergõket- már gyanakodnia kellett volna. Kérdezõsködni. De nem tett ilyet. Vajon azért, mert tud Holdsáp kis szõrös problémájáról?
Gyanakodva figyeltem Aisha arcát, de õ a gézzel szórakozva, éppen a lábamat tekerte be a kötéssel.
- Nem is érdekel, hogy mi történt? – kérdeztem végül, mire felkapta a fejét.
- Miért, elmondod? – kérdezte vigyorogva, közelebb mászva hozzám.
- Nem – toltam arrébb a fejét az állánál fogva.
- Akkor meg miért kérdezõsködnék? – vont vállat, én pedig gyanakodva figyeltem. – Sose mondjátok el, mit csináltok ilyenkor. Mindig havonta egyszer – tûnõdött el, majd hirtelen rám kapta a tekintetét. – Vagy ez ilyen havibaj?
Várakozva néztem õt. Ennyibõl már bárkinek leesett volna. Ezt a logikát követve. Bárki kitalálta volna, aki látta már Holdsápot. Ám úgy tûnt, õ nem. Egyszerûen hihetetlen.
- Te hihetetlenül ostoba vagy – csúszott ki a számon végül.
- Micsoda? – kapta fel rögtön a vizet, és hozzám vágott egy párnát. Azonban nem törõdtem vele.
A karfára könyökölve meredtem a kandalló tüzére. Nem is tudtam, mérgelõdjek-e, amiért ilyen ostoba húgom van, hogy ilyen összefüggések után nem jön rá Holdsáp titkára, vagy esetleg örüljek-e neki. Hiszen bárki kitalálta volna, ha ezt a gondolatmenetet levezeti magában. De tényleg. Bármelyik roxfortos diák könnyûszerrel képes lenne kitalálni, hogy Remus egy vérfa…;
Bármelyik roxfortos diák…;
Csakhogy Aisha nem roxfortos. Õ sose tanult varázslényekrõl, se vérfarkasokról. Õ csak annyit tud róluk, amennyit hallott. Vagyis jóformán semmit. Fogalma sincs, mik az ismertetõ jelei, se semmi mást. Biztos voltam benne.
Kínomban elnevettem magam. Immár tényleg biztos voltam benne, hogy Aisha annyit tud a vérfarkasokról, amennyit gyerekkorunkban mesélt róla apu.
Egy nagy szõrös állat, ami imádja az emberi vér szagát, és ha megharap, te is azzá válsz. Pfff.
A húgomra lestem, aki unottan a kanapéra vetette magát, és egyik lábát a másikra téve lógázta azt.

Estefelé már halálra untuk magunkat. Mind a négyen ott fetrengtünk a klubhelyiségben, miközben figyeltük az embereket, akik a házit körmölték félálomban. Aztán éjfél felé közeledve, lassan kiürült minden, és mindenki a szobájába ment aludni.
Tapi unottam forgatta a pálcáját az ujjai között, én pedig egy darab cérnával játszottam, amit az ingemrõl téptem le. Féregfark egyszerûen bealudt, Holdsáp pedig egy vaskos könyvet olvasott. Végül Tapi eddig bírta, vigyorogva elõvette a Tekergõk Térképét, és felütötte azt.
- Haha! – nevetett fel kárörvendõen. – Sue McFlower és Alarhim Klein együtt mókáznak a prefektusi fürdõben.
- Micsoda véletlen – tette hozzá epésen Holdsáp, de fel sem nézett a könyvébõl. Tapi rávigyorgott, majd felemelte az egyik lapot, hogy jobba széthajtsa a térképet.
- Mi a…;? – tátotta el a száját, majd hirtelen ránk kapta a szemét. Rögtön felültem. Tapi soha nem szokott így nézni. – Fenrir Greyback…; - nyögte halkan, majd rám szegezte a tekintetét. Holdsáp kezébõl pedig kiesett a könyv. – És Aisha…;
Egy szempillantás alatt felpattantam. Soha az életben nem futottam ilyen gyorsan.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.