efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Szépség és a Szörnyeteg - Védd meg őt, Remus Lupin! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 33] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
gy feldobtak azok, amiket rtatok, hogy tetszik nektek, amit rok, hogy gyorsan rtam is egy kvetkez? fejezetet. Pedig gy fj a fejem. :D
Remlem, tetszeni fog. Mr n is kezdtem kifejezetten lvezni az rst, hiszen beindultak a dolgok. :)


Nem gondoltam volna, hogy egyszer így be fogjuk nézni. De mégis megtörtént.
Azután, hogy Tapival fél órán keresztül vártunk Féregfarkra, aki a délutáni események miatt kialakult hatalmas rajongótáborával maradt, úgy döntöttünk, tervezés ide vagy oda, nem várunk tovább a barátunkra, ketten indulunk el Holdsáphoz.
Már akkor gyanúsan nehezen kezdődött minden, mikor a folyosón ténferegtünk a láthatatlanná tévő köpeny alatt, hiszen kétszer is találkoztunk a ronda Friccsel. Ez pedig tényleg ritkaságszámba ment. Mindenesetre szerencsére nem vett észre minket, csak az ostoba, bundás macskája meredt ránk hatalmas, sárga szemekkel. Alig vártuk már, hogy végre kiérjünk a kastélyból.
A Fúriafűznél viszont minden simán ment. Megdobtuk a törzsén kialakult görcsöt egy kővel, majd a kis alagútba vetettük magunkat, és átváltoztunk az állatalakunkba. Nem akartuk Tapival megismételni az ötödikes incidenst, mikor csak egy hajszálon múlt a felelőtlenségünknek köszönhetően, hogy majdnem megevett minket Holdsáp. Emberként.
Így már a felnőtté válás küszöbén azonban már volt annyi eszünk, hogy a minimálisra csökkentsük mind a lebukás, mind a farkaskór elkapására való esélyünket. Ezért alakultunk át már az alagútban. Nem fűlött hozzá a fogunk, hogy Holdsáppal szembetaláljuk magunkat emberként a kis járaton.
Igazából kifejezetten jól ment minden. Egyedül Féregfark hiányzott. Holdsáp jó fiú volt, Tapival pedig kordában tudtuk tartani. Egészen hajnalig.
A Roxmorts utcáit jártuk, mikor egyszer csak a farkas kománk szagot fogott, és eszeveszett rohanásba kezdett pontosan a Száraz hordó nevezetű kocsma felé. Hiába próbáltuk azonban megállítani, Holdsáp teljesen megőrült. A legrosszabb azonban az volt, hogy mi ketten Tapival senkinek a jelenlétét sem éreztük, csak a vér szagát. Azt viszont mindig máshol.
Az egyik percben a kocsma felől fújta felénk a szél, a következő pillanatban viszont már a Tiltott Rengeteg felől terjengett. Ettől pedig Holdsáp teljesen begőzölt. Együttes erővel próbáltuk meg barátunkat visszalökdösni a Szellemszállás felé, de ő nem nagyon hagyta magát. Sőt, ez még inkább felhergelte.
Holdsáp még vérfarkasként is teljesen kifordult önmagából, és egyenesen Tapinak támadt. Hiába próbáltam a segítségére sietni, nem tudtam. Szinte semmit sem értek az erőfeszítéseim, hiszen Holdsáp könnyűszerrel hárította az összest, és végig csak Tapi bundáját húzta, cibálta, aki már a végén alig volt képes védekezni. Csak feküdt a földön, és nyüszített.
Miután Holdsáp úgy döntött, barátom már nem sok vizet zavar, és nem is fog meglépni, nekem támadt. Igyekeztem minél messzebb helyezkedni Tapitól, nehogy ráessünk, és még jobb megsérüljön. Szerencsére – hála a reflexeimnek- Holdsáp nem tudott bennem komolyabb kárt tenni, hiszen minden csapását képes voltam hárítani az agancsaimmal.
Aztán mikor utoljára felém kapott, hátsó lábamat találta el. Egyszerűen kihúzta alólam a talajt, én pedig a földre estem, miközben a lábamat ráncigálta hegyes fogaival. Sosem éreztem még hasonlót. Először csak kellemetlen melegség árasztott el, aztán… Égetett a fájdalom. Mart, ahogyan a bőr lassan szétszakadt, majd azt egy rántással letépte a lábamról. A földre hanyatlottam.
Tudtam, hogy nem szabad elveszítenem az eszméletemet, és állatbőrben kell maradnom, hiszen ha Holdsáp még egyszer megtámad, akkor én is vérfarkassá válhatok. Azt pedig nem akartam. De olyan nehéz volt szarvas alakban maradnom… Olyan könnyű lett volna megadni magam a késztetésnek. Elengedni azt az apró szikrát, azt az erőfeszítést, ami még az ébrenlét határán tartott.
Tapira meredtem, aki pár méterre tőlem feküdt. Már nem nyüszített. Emberré változott. Elájult. Holdsáp pedig felé tartott.
Hirtelen eltűnt minden fájdalom, és csak arra tudtam gondolni, hogy csak Siriust ne. Szinte egy szempillantás alatt felemelkedtem, és Holdsáp felé csaptam az agancsaimmal. Egy fának esett.
Morogva lapult le, hogy nekem ugorjon, ám a következő pillanatban behúzta a fülét, és nyüszítve lehajtotta a fejét. Az első napfény pedig megcsillant a bundáján. Én azonban már nem foglalkoztam vele. Megadtam magam. A fülemben a zúgás felerősödött. Aztán elnyelt a fehérség. Valami az arcomat csapkodta. Baromi idegesítő.
Orromat felhúzva fordítottam arrébb a fejem, mikor meghallottam a nevemet.
Egy szempillantás alatt kinyitottam a szememet.
Holdsáp térdelt előttem, meztelenül. Arcán pedig megállás nélkül folytak végig a könnyek, miközben minden ízében remegett. A szeme tiszta vörös volt. Megütközve meredtem rá, miközben láttam, hogy lekonyuló ajkai szavakat formálnak, azonban a fülemben lévő zúgástól semmit sem hallottam. Kábán meredtem rá, miközben hagytam magam felültetni.
- …ni? – halkult el végre a sípolás. Zavartan bólintottam, holott azt sem tudtam, mit akar. Úgy tűnt, ez elég volt neki, mert rögtön oldalra fordult. Követtem a mozdulatát a tekintetemmel.
Tapi ült ott egy fának vetett háttal. Tele volt zúzódással, és egy nagy vörös folt éktelenkedett az inge mellkasán, azonban úgy tűnt, még bírja. Felrepedt ajakkal mosolygott rám fáradtan, mikor meglátott. Bár inkább vicsor volt.
Tehetetlenül rávigyorogtam, de rögtön lefagyott az arcomról, mikor megéreztem a furcsán ismerős fájdalmat a bokámon. Ahogy megmozdítottam olyan elviselhetetlen méretűre nőtt az égő érzés, hogy könnyek szöktek a szemembe, és felszisszentem.
Aztán eszembe jutott. Minden.
Holdsáp persze rögtön felém fordult, és bizonytalanul a lábam fölé tartotta a kezét, de nem tett semmit. Látszott rajta, hogy szörnyen érzi magát. Úgy éreztem, nem tehetem meg ezt vele. Nem hagyhattam, hogy így szenvedjen emiatt.
A vádlimat markolva, a seb fölött, lehajtott fejjel kezdtem el. Próbáltam valami mosolyt is magamra erőltetni, de végül felhagytam a próbálkozással. Pokolian fájt. Ha meg ránéztem a bokámra, melyen a lábfejemig és egy kicsit fölötte sem volt bőr, egyszerűen eltűnt minden önbizalmam.
- Oké. Mondom, mi lesz – motyogtam, és megpróbáltam határozottnak tűnni. Tudtam, hogy hármunk közül Holdsáp az egyetlen, aki perceken belül összetörik. – Te felmész a gyengélkedőre. Nem tudhatják meg, hogy veled voltunk – láttam, hogy közbe akar szólni, és felháborodottan ellenkezni, de én megelőztem. Az eszére akartam hatni. Hogy végre elkezdjen gondolkodni. Hogy abbahagyja a pánikot, és leküzdje a sokkot. – Meg tudjuk csinálni, Remus. Minél gyorsabban felérsz, és úgy teszel, mint ha mi sem történt volna, annál hamarabb indulhatunk mi is a gyengélkedőre.
Keményen felnéztem a barátaim arcába. Tapién elszántság tükröződött, habár minden igyekezetével azon volt, hogy összeszorítsa a fogait, és ne mutassa a fájdalmát. Holdsáp azonban úgy tűnt, belátta. Ő is rájött valahol, hogy ez az egyetlen járható út. Így ha gyanút is fognak, nem tudnak semmit sem ránk bizonyítani. Tudta, hogyha hárman, együtt, egyszerre megyünk fel a gyengélkedőre, vége. Lebukunk. Egy szempillantás alatt felpattant, és már el is futott.
Tudtam, hogy nem magát félti, hanem minket. Nem akarta, hogy mi bajba keveredjünk – már ha ezek a sérülések nem bizonyulnak olyan komolynak. Összeszorítottam a fogamat. Figyelnem kell majd Holdsápra, nehogy őrültséget tegyen. Például elmenjen Dumbledorehoz, és bevalljon mindent. Beletelt egy kis időbe, míg Tapival egymás húzva-vonva elértünk a kastélyig. Aztán a bejáratnál egyszerűen összeestünk. Melegre ébredtem. Mindenhol ott volt, de legfőképpen a hátamnál összpontosult. Egy gyors mozdulattal, még mindig csukott szemekkel lerúgtam magamról a takarót, de a mögöttem lévő forróság nem szűnt meg. A bőröm többi részét viszont kellemes hűvösség vette körbe.
Megpróbáltam a hátamra fordulni, de nem tudtam. Valami volt mögöttem.
A mellkasomra pillantottam, melyet egy kéz ölelt hátulról. Máris tudtam kié. A cseresznye illata mindent elárult. Mély levegőt véve próbáltam meg lefejteni a húgom karját magamról, de nem eresztett. Az ingemet markolta, így egyesével le kellett fejtenem az ujjait magamról.
Aisha azonban erre sem ébredt fel. Úgy durmolt mellettem, mint egy bolhás kutya. Lemondóan felemeltem a kezét, majd felé fordultam, és egyik karomat a feje alá csúsztattam. Egy ideig figyeltem, ahogyan minden lélegzeténél emelkedik és süllyed a mellkasa, majd óvatosan kisöpörtem pár tincset az arcából. Aztán felnéztem.
A gyengélkedőn voltam. Hát akkor sikerült.
Oldalra lestem. A mellettem lévő ágyon Holdsáp ült, és olvasott, de úgy tűnt, nem vett észre. Amit kétlek. Ő a legapróbb neszt is képes volt érzékelni, hála a kis szőrös problémájának. Kissé felemeltem magam a hasizmommal, és a másik oldalamra néztem. Tapi nyugodt arccal feküdt az ágyon. Még mindig aludt. Felsóhajtottam.
- Te, figyelj, Holdsáp – kezdtem bele halkan, nehogy meghallja valaki. – Ne érezd szarul magad. Ezt mi is elcsesztük.
Azonban úgy tűnt, ez a barátomat nem hatotta meg, mivel egy hirtelen mozdulattal lecsapta a kezében tartott könyvet, és a szemembe bámult. Egy pillanatra láttam a tekintetében a vérfarkas szempárját is. Atán lehunyta a pilláit. Mikor újból kinyitotta nyoma sem volt benne semmilyen kitörni készülő, lobbanékony indulatnak. Remus szeme volt az. Az igazi Remusé. Nem Holdsápé, nem a vérfarkasé. Csak Remusé.
- Rettentően szarul érezem magam – túrt bele a hajába, és az egyik lábát felhúzta, hogy rákönyököljön. – Szóval ne mondd nekem, hogy ne érezzem szarul magam! – suttogta. Nem volt indulatos, ami kifejezetten zavart. Úgy tűnt, elhatározta, hogy az elkövetkezendő életében, ezért az egy alkalom miatt szarul fogja magát érezni.
- De hiszen, egész végig szarul érezted magad, mióta elkaptad ezt – mutattam rá. – Annyit érezted már szarul magad emiatt, hogy most már a mai miatt nem is kell szarul érezned magad!
Egy pillanatig megütközve meredtünk egymásra, és megpróbáltuk felfogni a mondat jelentőségét. Aztán egymásra néztünk, és elvigyorodtunk.
- Úgy látom, nem ártana valakinek néhány nyelvtan óra – emelte fel végül a könyvét, és vigyorogva beletemetkezett.
Az arcomon mosollyal fordultam a húgom felé, majd meglendítettem a kezemet, és egy egyszerű mozdulattal lelöktem magam mellől az ágyról. Egy halk nyögéssel tért magához, majd a fejét markolászva rögtön felült, Holdsáp pedig abban a pillanatban felpattant, hogy segítsen neki.
- Ez meg mire volt jó?! – ugrott fel Aisha, hatalmasra nyitva a száját. Néha elcsodálkoztam rajta, hogy fér el ekkora hang egy ilyen kicsi lányban.
Vállat vontam, és vigyorogva felhúztam magam ülő helyzetbe. Húgom, elengedve Holdsáp segítő kezét egy szempillantás alatt az ágyra ugrott, keresztbe rajtam.
- Jesszus! – nyögtem fel, de végül mégsem próbáltam meg lelökni magamról Aishát. Elengedtem az izmaimat, és hagytam, hogy a fejem a párnába süppedjen.
A húgom sem mozdult. Délután kettő körül engedtek ki minket a gyengélkedőről, miután térden állva könyörögtünk Madam Pomfreynak. Szerencsére a javasasszony nem csinált ügyet abból, hogy pont egyszerre kerültünk a gyengélkedőre Holdsáppal, tiszta véresen, feltépdelt bőrrel. Ő nem kérdezősködött.
Féregfark ebédidőben állított be a kórterembe, és azóta percenként bocsánatot kért, amiért nem jött velünk, és hagyta, hogy a hirtelen jött népszerűsége elvegye az eszét. Nem hibáztattuk, sőt, megkértük, menjen, és élvezze ki. Ő azonban lecövekelt az ágyunk mellett, szintúgy, mint Aisha.
Igazából örültem, hogy nem volt ott Féregfark. Csak még több gondot okozott volna. Sőt, lehet, ő komolyabban is megsérült volna. Mikor ezt elmondtam neki, kicsit jobb kedvre derült, hogy nem vagyunk mérgesek rá.
Végül aztán az utolsó órára felértünk a klubhelyiségbe, ahol fáradtan dőltünk bele a fotelekbe. Nekem a lábam még mindig nem volt az igazi, és azon kívül, hogy az új bőrréteg még nagyon gyenge és vékony volt rajta, nehezen is tudtam ráereszteni a súlyomat. Egyszerűen kifordult alólam a lábam.
Tapi sem volt jobban, sőt, neki egyenesen a gyengélkedőn kellett volna maradnia, hiszen a sérülései még mindig nem forrtak össze teljesen. Ő azonban hajthatatlan volt, és esze ágában sem volt tovább ülni Madam Pomfrey társaságában. Holdsápra támaszkodva felvonszolta magát a Griffendél tornyába, miközben nekem a húgom és Féregfark segített feljutni a lépcsőn.
A javasasszony szerencsére ismert minket, talán ezért bízott abban, hogy fent a klubhelyiségben nyugton maradunk. Kaptunk egy csomó üvegcse bájitalt, gézt, és két tubus kencét, amivel a sebeinket kellett kenegetni.
Aisha készségesen játszotta az ápolónő szerepét, Holdsáp és Féregfark pedig a konyháról hozott nekünk egy csomó kaját.
Igazából rettentően furcsa volt, hogy a húgom miért nem kérdezett rá, hogyan szereztük a sebeket, és mi ez a különös, letört hangulat közöttünk. Mindig megérezte az ilyesmit, és nagyon jól beletrafált. Azonban furcsa módon a teliholdas éjszakákról, az eltűnéseinkről sose kérdezett. Még csak úgy sem tett, mint akit érdekel, miért sérültünk meg.
Most volt az első alkalom, hogy ez feltűnt. Pedig neki – aki már lassan hét éve igazán ismeri a Tekergőket- már gyanakodnia kellett volna. Kérdezősködni. De nem tett ilyet. Vajon azért, mert tud Holdsáp kis szőrös problémájáról?
Gyanakodva figyeltem Aisha arcát, de ő a gézzel szórakozva, éppen a lábamat tekerte be a kötéssel.
- Nem is érdekel, hogy mi történt? – kérdeztem végül, mire felkapta a fejét.
- Miért, elmondod? – kérdezte vigyorogva, közelebb mászva hozzám.
- Nem – toltam arrébb a fejét az állánál fogva.
- Akkor meg miért kérdezősködnék? – vont vállat, én pedig gyanakodva figyeltem. – Sose mondjátok el, mit csináltok ilyenkor. Mindig havonta egyszer – tűnődött el, majd hirtelen rám kapta a tekintetét. – Vagy ez ilyen havibaj?
Várakozva néztem őt. Ennyiből már bárkinek leesett volna. Ezt a logikát követve. Bárki kitalálta volna, aki látta már Holdsápot. Ám úgy tűnt, ő nem. Egyszerűen hihetetlen.
- Te hihetetlenül ostoba vagy – csúszott ki a számon végül.
- Micsoda? – kapta fel rögtön a vizet, és hozzám vágott egy párnát. Azonban nem törődtem vele.
A karfára könyökölve meredtem a kandalló tüzére. Nem is tudtam, mérgelődjek-e, amiért ilyen ostoba húgom van, hogy ilyen összefüggések után nem jön rá Holdsáp titkára, vagy esetleg örüljek-e neki. Hiszen bárki kitalálta volna, ha ezt a gondolatmenetet levezeti magában. De tényleg. Bármelyik roxfortos diák könnyűszerrel képes lenne kitalálni, hogy Remus egy vérfa…
Bármelyik roxfortos diák…
Csakhogy Aisha nem roxfortos. Ő sose tanult varázslényekről, se vérfarkasokról. Ő csak annyit tud róluk, amennyit hallott. Vagyis jóformán semmit. Fogalma sincs, mik az ismertető jelei, se semmi mást. Biztos voltam benne.
Kínomban elnevettem magam. Immár tényleg biztos voltam benne, hogy Aisha annyit tud a vérfarkasokról, amennyit gyerekkorunkban mesélt róla apu.
Egy nagy szőrös állat, ami imádja az emberi vér szagát, és ha megharap, te is azzá válsz. Pfff.
A húgomra lestem, aki unottan a kanapéra vetette magát, és egyik lábát a másikra téve lógázta azt. Estefelé már halálra untuk magunkat. Mind a négyen ott fetrengtünk a klubhelyiségben, miközben figyeltük az embereket, akik a házit körmölték félálomban. Aztán éjfél felé közeledve, lassan kiürült minden, és mindenki a szobájába ment aludni.
Tapi unottam forgatta a pálcáját az ujjai között, én pedig egy darab cérnával játszottam, amit az ingemről téptem le. Féregfark egyszerűen bealudt, Holdsáp pedig egy vaskos könyvet olvasott. Végül Tapi eddig bírta, vigyorogva elővette a Tekergők Térképét, és felütötte azt.
- Haha! – nevetett fel kárörvendően. – Sue McFlower és Alarhim Klein együtt mókáznak a prefektusi fürdőben.
- Micsoda véletlen – tette hozzá epésen Holdsáp, de fel sem nézett a könyvéből. Tapi rávigyorgott, majd felemelte az egyik lapot, hogy jobba széthajtsa a térképet.
- Mi a…? – tátotta el a száját, majd hirtelen ránk kapta a szemét. Rögtön felültem. Tapi soha nem szokott így nézni. – Fenrir Greyback… - nyögte halkan, majd rám szegezte a tekintetét. Holdsáp kezéből pedig kiesett a könyv. – És Aisha…
Egy szempillantás alatt felpattantam. Soha az életben nem futottam ilyen gyorsan.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.