efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Szépség és a Szörnyeteg - Védd meg őt, Remus Lupin! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 33] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Elfogytak a fejezetek. :) Remlem, azrt tetszeni fog nektek. :)
Sajnos, ennyi volt, nem tudom, hnyan olvasstok, de elfogyott az ihlet, s nincs sok időm mostanban rni. Tnyleg nem tudom, mikor lesz j fejezet.


Nem mentem a klubhelyiségbe. Helyette órák óta jártam a folyosókat, míg az éjszaka teljesen be nem borított mindent sötétséggel. Kedvetlenül álltam meg az egyik ablak előtt, és a kastély falának döntve a halántékomat csak meredtem az éjszakába.
Nem értettem Remust. Nem értettem, miért csókolt meg így. Hogyan tudott ilyen szenvedélyesen és érzéssel csókolni és ölelni, amikor mégsem kellettem neki?
Hirtelen elkomorodtam. Az előző éjszakát is egy lánnyal töltötte… Lehet, hogy Remusnak egy csók nem jelent semmit. Lehet, hogy csak azért nem ment tovább, mert nem akart sem engem, sem Jamie-t megbántani. Evégre az öcsém a barátja volt. Bár eddig azt hittem, én is…
Kedvetlenül bámultam a fák lombjait. Az az igazság, hogy összezavarodtam.
Vagy csak nem tetszettem Remusnak? De akkor miért csókolt volna meg?
Nem olyannak ismertem meg, aki csak poénból bárkit megcsókol. Pláne nem engem.
Úgy gondolom, Remusnak többet jelentek, mint egy lány, akit csak megcsókolhat, hiszen éveken keresztül barátok voltunk! Vagyunk… Nem tudom.
Akartam azt a csókot. Remus puha ajkait az enyémen érezni. Közel akartam érezni magamhoz a fiút. De soha nem rúgtam volna fel egy egyszerű csókért a barátságunkat, hogy utána ott hagyjam. Remus valóban megtenné? Nem tudom róla elképzelni.
Vagy megijedt? Fél, hogy tönkreteheti az eddigi kapcsolatunkat? De akkor, miért csókolt meg? Meg akart csókolni? De ha meg akart csókolni, akkor most miért vonul vissza?
Kissé nekivertem a homlokomat a falnak. Ez nem vall Remusra. Vagy csak kifogásokat keresek neki, mert kedvelem? Kifújtam a levegőt.
Nem. Ismerem Remust. Tudom, hogy nem az a fajta, aki egy komoly barátságot feláldozna egy csókért, ha csak tényleg ennyit akarna tőlem. De akkor mi történt? Mi volt az oka annak, hogy Remus elutasított? Megijedt, hogy Jamie hogyan reagálna?
Sehogyan sem állt össze a fejemben.
Ismertem Remust. Tudom, hogy ez nem jellemző rá. Velem szemben legalábbis biztosan nem. De akkor…?
Elhúztam a számat, hirtelen halk neszre lettem figyelmes, és a következő pillanatban egy fényes fénycsóva ütődött nekem. A falnak estem, de bevertem a fejemet. Rögtön tudtam, hogy egy ártás talált el.
- Talán jobb lenne, ha eltűnnél az iskolánkból! – lépett elém egy rövid, fekete hajú lány karba font kezekkel, mögötte még páran sorakoztak. Fiúk-lányok vegyesen. – Tudjuk, hogy milyen veszélyes vagy! Hiába próbálják meg a tanárok eltusolni a dolgot, tudjuk, hogy miattad halt meg az osztálytársad, mert megtámadtad! – állt meg felettem. Meg sem próbáltam felállni, csak elképedve néztem rá. Tényleg ezt gondolják rólam? – Azt akarjuk, hogy húz vissza a többiekhez az iskoládba!
- Úgy van! – szólalt meg egy kék nyakkendős lány. – Nem akarjuk, hogy itt maradj! Nem akarjuk, hogy minket is megtámadj!
- Mi folyik itt? – hallottam meg egy ismerős hangot, mire a gyomrom rögtön ugrott egyet. Senki sem válaszolt, ezért közelebb lépett hozzánk. Találkozott a pillantásunk.
Úgy tűnt, nem lepődött meg, hogy engem talált a felfordulás közepén. Az iskolatársai felé fordult, de a vonásaiból semmit sem tudtam kivenni.
- Mindenkitől húsz pontot levonok! – szólalt meg, hangjába mérhetetlen düh vegyült. – Most pedig menjetek a hálókörletetekbe, ezt pedig jelenteni fogom mindegyikőtök házvezető tanárának!
Szó nélkül tűnt el a kisebb csődület, de én nem mozdultam. Tényleg azt gondolják, hogy én öltem meg Melanie-t?
- Jól vagy? – guggolt elém Remus, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni.
- Remus… - néztem rá elkerekedett szemekkel, mire összevonta a szemöldökét.
- Megyünk a gyengélkedőre! – tudta be agyrázkódásnak a reakciómat, és már állt is fel, én azonban megragadtam a talárja ujját.
- Remus… Mit pletykálnak rólam? – néztem egyenesen a borostyánbarna szemeibe, mire összeszorította a száját.
- Nem kellene ezekkel foglalkoznod – húzott volna fel. Nem mozdultam, mire megadóan felsóhajtott, majd megdörzsölte a halántékát. – Sokféle dolgot hallottam már – kezdett bele óvatosan, én azonban csak néztem rá. Tudnom kellett. – Tényleg nem kellene ezzel foglalkoznod… - gondolta meg magát végül.
- Kérlek, Remus! – nyögtem elkeseredetten, mire mély levegőt véve leguggolt elém, majd leült mellém a falnak támasztva a hátát.
- Aisha, mind tudjuk az igazat, hogy mi történt akkor. Nem kell…
- Remus! Kérlek – néztem esketőn a szemébe. Hallottam, ahogyan elakad a lélegzete.
- De tudnod kell, hogy nagyon sokan nem hisznek ezeknek a szóbeszédeknek – szögezte le komolyan, mire mohón bólintottam, habár tudtam, hogy rettentően fájni fog, amit hallani fogok. – Többféle pletyka terjeng…
- Hallottam őket – szóltam közbe, mire bólintott.
- Reggel óta egy újabb verzió is elkezdett terjedni – kezdett bele Remus, de láttam, hogy nem akarja elárulni. Tétovázva kinyitotta a száját, majd becsukta. Végül felsóhajtott és belekezdett. – Azt hallottam, hogy szándékosan csaltad ki Melanie-t a parkba, és vetted rá az edzésre, majd megölted őt…
Szinte felnyüszítettem a szavaira, és a szám elé kaptam kezeimet, hogy elfojtsam a zokogásomat. Nem tudtam uralkodni az érzelmeimen, kontrollálatlanul kapkodtam a levegőt, miközben csukladozva hangosan sírtam. Remus egy szempillantás alatt a karjai közé kapott, és a hajamat simogatva hagyta, hogy eláztassam a felsőjét.
- De hát én szerettem őt! – zokogtam szinte kivehetetlenül a szavat.
Remus nem válaszolt, csak megértően szorított magához. Nem tudom, mikorra fogytak el a könnyeim, és hagytam abba a hüppögést, de Remus nem mozdult mellőlem. Sőt, valahogyan az ölébe is kapott, így a combjai között féloldalasan ülve meredten bámultam a semmibe, miközben ő megnyugtatóan, egyenletes ritmusra simogatta a hajamat. Nem éreztem semmit, és egyetlen gondolat sem kavargott a fejemben.
Jól esett Remus mellkasának dőlni, és vállára fektetnem a fejemet, míg hallgattam a légzését és a szívdobbanásait. Megnyugtatott, és biztonságban éreztem magam a teste melegétől. Nem hagyta abba a hajam simogatását, de a mozdulata megállt és a tarkómra szorította a tenyerét, úgy húzott magához.
- Sajnálom, Aisha – suttogta a fülembe. Egy aprót pislogtam, de más jelét nem adtam, hogy hallottam volna a szavait. Kimerülten meredtem továbbra is a folyosó sötétjébe. – Én tudtam, hogy ott volt Melanie azon az éjszakán… Én észrevettem, hogy van veled valaki, amikor kiértünk a többiekkel… De nem szóltam a többieknek… - hangja megnyugtató volt, de tele volt megbánással és keserűséggel. – Ha odafigyeltem volna rendesen… De engem csak a bosszú érdekelt. Aisha… Kérlek, bocsáss meg nekem, mert én nem tudok magamnak! – ölelt még szorosabban magához, mire lassan megemeltem a kezemet, és végigsimítottam vele az alkarját. Úgy tűnt, ez bátorságot adott neki, hogy folytassa. – Én megmenthettem volna őt, de nem voltam elég óvatos… Ha megtettem volna, senki sem gyanúsítana téged ilyen képtelen baromságokkal – éreztem, ahogyan a falnak döntötte a fejét. – Én vagyok az egyetlen, akinek a lelkén szárad Melanie halála… Nem figyeltem rá eléggé…
A szavai értelmét végül nem fogtam már fel, mert egy pillanat alatt zuhantam mély, tudatlan álomba.
Egy valamire azonban rájöttem. Ebben biztos voltam.
Remust nagyon bántotta Melanie halála, és felelősnek érezte magát miatta. Mert nem figyelt a lányra eléggé…
És akkor hirtelen megértettem, miért volt ennyire maga alatt az elmúlt napokban. És hogy miért utasította el a közeledésemet a gyengélkedőn.
Remus menthetetlenül szerelmes volt Melanie-ba.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.