efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Szépség és a Szörnyeteg - Védd meg őt, Remus Lupin! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 33] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Kitettem magamrt, ez egy extra hossz fejezet lett magamhoz kpest. :D s egy picit engedtem a komor hangulatbl is. :) Remlem, szeretni fogjtok! :D


Elkedvetlenedve rúgtam le magamról a takarót, mielőtt hetet ütött az óra. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni az éjszaka, főleg mióta beleolvastam Remus levelébe. A mellkasom furcsán fájdalmasan összeszorult, amikor visszaidéztem az emlékezetemben a pillanatot, ahogyan széthajtogattam az összegyűrt papírlabdát.
Egy csinos női írás állt benne…
Felnyögtem, és a térdemre terített párnába fúrtam az arcomat.
Szóval ezért érkezett hajnalban a klubhelyiségbe Remus. Gondolom, próbált felosonni mielőtt a többi diák is felkelne. Igaz, láttam rajta, mikor lehuppant mellém a kanapéra, hogy kimerült és fáradt, de sosem gondoltam volna, hogy ennek más oka is lehet, mint az a hatalmas probléma a Tekergőkkel, melyen napok óta kattog.
Rossz kedvem volt, ha arra gondoltam, hogy Remus egy lánnyal töltötte az éjszakát. Persze, Rem eszméletlenül jóképű volt, a szeme pedig bámulatosan igéző. Ráadásul a hihetetlen kedvessége mellett volt benne valami titokzatos aura, ami mindenkit vonzott, így nem csodálom, hogy a gyerekkori barátom népszerű a lányok körében. Mégis… csalódottnak éreztem magam.
Siriusról például tudtam, hogy egy büdös nagy nőcsábász, de tőle természetesnek éreztem ezt. Remus viszont… Azt hittem, ő amolyan romantikus típus, aki az igazira vár.
Hirtelen eszembe jutott egy beszélgetésünk, amikor alig múlhattunk tizenhárom évesek. Pont előtte próbáltam ki Jamie seprűjét életemben először. Emlékszem, hogy rettenetesen kiakadtam, mert a testvérem Nimbusza meg sem moccant velem, akárhogy próbálkoztam. Akkor döbbentem rá életemben először, hogy én más vagyok, mint az öcsém. Más mágia csörgedezik bennem. És ettől tombolni kezdtem, melynek az lett a következménye, hogy úgy elragadtak az érzelmeim, hogy nem tudtam kordában tartani a képességemet, és leégettem a házunk felét.
„- Ne szomorkodj, Aisha – ült le mellém a kanapéra Remus, de szinte tudomást sem vettem a jelenlétéről. Pánikolva meredtem a szemben lévő falra, miközben átöleltem magamat, és abban reménykedtem, így egyben tarthatom saját magamat, mielőtt szétesnék.
- Rem… - kaptam hirtelen a fiúra tekintetemet, kinek egy vastag vágás éktelenkedett a bal arcán a kezén pedig egy kötés volt. – Én nem vagyok normális. Én nem olyan vagyok, mint te…
Láttam, hogy már nyitotta is a száját, hogy közbevágjon, de én nem adtam rá neki esélyt, mert folytattam.
- Rem… Tudod, én egy szörnyeteg vagyok – kaptam hirtelen az arcom elé a kezeimet, mert a mondat végére elsírtam magam.
- Hééé – próbálta meg kedvesen lefejteni az ujjaimat a szememről, miközben a másik kezével a hajamat simogatta. – Hogy lehetnél már Te szörnyeteg, mikor te vagy a leggyönyörűbb lány, akit ismerek?
- Nem indul el velem Jamie seprűje! – zokogtam hangosan csukladozva, mire Remus még közelebb húzódott hozzám, és a vézna karjával lassan simogatni kezdte a hajamat. – Ráadásul felrobbantottam a házat!
- Csak a felét… - kotyogott közbe, de épp az ellenkező hatást érte el vele, mivel még keservesebb sírásba kezdtem.
- Miért nem tudok úgy varázsolni, mint tiii? – hüppögtem, miközben a hajam végével a szememből kicsorduló könnyeket törölgettem. – Kvibli vagyok?
- Nem vagy az, Aisha – fordított magával szembe, miközben komoly és elszánt tekintettel meredt rám. –És szörnyeteg pedig semmiképpen sem vagy! - Hüppögve emeltem rá a pillantásomat, majd megbabonázva figyeltem a borostyánbarna szemeit, melyek izzva mértek végig engem. – Te vagy a legcsodálatosabb és leggyönyörűbb lány a világon!

Tudom, gyerekek voltunk még, és Remus csak meg akart nyugtatni engem, mikor kiderült, hogy a bennem csörgedező erő - melynek segítségével irányítani tudok pár elemet-, nem is olyan mágia, mint ami Remust, az öcsémet és mindenki mást átitatott. Akkor döbbentem rá – és ők is-, hogy az én hatalmam más, mint az övéjük, és emiatt szörnyetegnek éreztem magam. Úgy gondoltam, nem vagyok normális. Már csak azért sem, mert valami alapvető dologban különbözök Jamietől – és a családomtól is-, pedig ő az ikertestvérem.
Tudom, és akkor is tudtam, hogy Remus ezeket a szavakat az én megnyugtatásomra mondta akkor, és azóta sem került szóba köztünk hasonló, mégis… én valahol, valamilyen szinten komolyan vettem a szavait.
Legalábbis abban biztos voltam, hogy ő az a fiú, aki soha nem keveredne egyéjszakás kalandokba, és nem kezdene lányokkal, nem játszana velük, ha nem érezne irántuk semmit. Ebben biztos voltam. Abban nem is reménykedtem, hogy irántam bármit is érezne, hiszen évekkel ezelőtt mondta nekem azokat a szavakat, és az ember nem lesz örökké szerelmes a gyerekkori barátjába. Ezt én is tudtam, és úgy gondolom, mindenki más hasonlóan gondolkodott.
Éppen ezért ha volt is valami kis szerelem vagy ehhez hasonló érzelmem a fiú felé még fiatalabb koromban, mára már biztosan eltűnt. De a két évvel ezelőtt kezdődő exkapcsolatom elején mindenféleképpen. Mégis… valamiért fájdalmas volt a tudat, hogy egy lánnyal töltötte az éjszakát. Remus ennél több volt.
Nagyot nyeltem.
De miért is foglalkoztam ezzel? Remus felnőtt férfi, azt tesz, ami neki jól esik, és biztos vagyok benne, hogy képes eldönteni, mit akar.
Egy szempillantás alatt rúgtam le magamról a párnámat is, majd a fürdőbe vetettem magamat. Gyorsan letusoltam, majd felvettem egy fekete harisnyát, egy barna, lapos talpú csizmát, és egy sötétebb árnyaltú okkersárga ruhát, a hajamat pedig egy kontyba illesztettem, és a végére ráhúztam egy hasonló színű anyagból varrt, elég vastag hajgumit.
Nem foglalkoztam különösebben a még mindig durmoló lányokkal, hanem inkább gyorsan a klubhelyiségbe vezető lépcsőhöz siettem. Legnagyobb meglepetésemre, mikor leértem, Sirius ott ült a nekem háttal levő Remus mellett, és kaján vigyorral figyelte a barátját.
- Na, milyen volt a csaj? – bökdöste a vörösesbarna hajú fiút, de az nem reagált rá. Nagyot nyeltem. Sejtettem, mi a téma: Remus éjszakai kis légyottja.
Gyorsan felöltöttem a legszebb mosolyomat, és melléjük léptem.
Remus az ujjai között szorongatta a kis papírlapot, amire szép betűkkel volt felvésve a tegnap esti találka helyszíne.
- Sziasztok, fiúk! – mosolyogtam rájuk, miközben megpróbáltam úgy tenni, mint aki észre sem veszi Remus kezében a kis pergamendarabot. Sirius futólag rám pillantott, Remus azonban zavartan felkapta a fejét, majd legnagyobb döbbenetemre elvörösödött, és gyorsan összegyűrte a kezében szorongatott fecnit, majd a zsebébe süllyesztette.
- Mi az? – tettem úgy, mintha fogalmam sem lenne róla, mi volt Rem kezében, mire kissé nyugodtabban megrázta a fejét.
- Semmi különös – mondta kedvesen, mire elhúztam a számát.
- Na, elmondod végre, hogy mi… - szólt közbe hirtelen Sirius, de Remus egy gyors pillantással elhallgattatta. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre a kis közjátékot, és teljesen süket, vak és legfőképpen hülye.
- Itt aludtál végig? – néztem csodálkozva a fiúra, aki fáradt bólintott egyet, miközben fájós nyakát nyomogatta. Együtt érzően elhúztam a szám.
- Szörnyen nézel ki – szegezte nekem a gondolatait Sirius, mire felhorkantam, Remus pedig megrovóan meredt a barátjára.
- Szeretem a bókjaidat, Sirius – mondtam neki lesajnálóan. – Hol van Jamie?
- Fent durmol – bökött a fejével a fiúk hálókörlete felé Sirius, de mire befejezte volna a mondatot, már ott sem voltam.
Persze nem az öcsémhez siettem el, hanem a Nagyterembe. Szerettem volna tudni, elment-e valaki az éjszaka Mandex professzorral. Kettesével ugráltam lefelé a lépcsőfokokon, de mikor a végére értem, máris választ kaptam a kérdésemre.
A lefelé jövetelem lendületét Keith törte meg, aki nemes egyszerűséggel a lépcső aljában elém állt, én pedig egyenesen nekiestem.
- Örülök, hogy maradtál – tolt el kissé magától, hogy szemügyre vegyen. Rávigyorodtam, és úgy éreztem, egy apró kő zuhant le a szívemről.
- A többiek? – tettem fel a kérdést rögtön, mire eltolt magától, de a mind a két tenyerét a vállamon nyugtatta.
- Jeremy elment – mondta a fejét csóválva, nekem pedig összeszorult a gyomrom. Felsóhajtottam.
- Minden oké? – lépett mellénk hirtelen Remus, mire összerezzentem, és egy lépéssel hátrébb ugrottam Keith-től, akinek a keze a teste mellé hullott.
Egy aprót bólintottam, és Remusra hunyorogtam, így nem vettem észre a waltres osztálytársam kutató pillantásait.
- Jeremy elment – feleltem Remusnak, aki összeszorította az ajkait.
- Sajnálom – mondta őszintén. Elhúztam a számat, és a borostyánbarna szemeibe pillantottam. Jó érzés volt, hogy mellettem áll, és törődik velem.
- Na, én mentem – szólalt meg hirtelen Keith, mire meglepetten rákaptam a tekintetemet. – Ja, Aisha! – fordult vissza felénk, mire kérdőn pillantottam rá. – Reggeli után tudnánk beszélni? Négyszemközt – tette hozzá Remusnak címezve az utolsó szót.
- Persze – bólintottam meglepetten, mire Remus szeme összeszűkült, és csak állt mellettem zsebre dugott kézzel. Ismertem ezt a pillantását, hiszen lyukat égetett a Nagyterembe siető Keith hátába. Mi a baja vele? – Nem bírod Keith-t? – fordultam a fiú felé, aki elkapta a tekintetét az osztálytársamról, majd rám meredt. Nem válaszolt, mint aki nem tudja, mit is mondjon, mire felvontam a szemöldökömet, és karba fontam a kezeimet. Megadóan beszívta a levegőt. Tudtam, hogy nem akar válaszolni.
- Oké, Remus – szólaltam meg, és engem is meglepett, mennyire hűvös a hangom. – Nem tudom, mi a bajod vele, de Keith a barátom, szóval légy szíves próbáljátok meg elviselni egymást – fúrtam a pillantásomat az övébe, mire a karamelles árnyalat a szemében újból izzani kezdett. Megfeszülő állkapoccsal bólintott egyet, de tudtam, hogy nem adja meg ilyen könnyen magát.
Lemondóan felsóhajtottam. Igaz, mikor megkaptuk a levelet Voldemort-tól, nem igazán bíztam senkiben sem az osztálytársaim közül, hiszen biztos voltam benne, hogy lesz közöttünk áruló, aki majd meg fogja magát adni a sötét varázslónak. De minél többet gondolkoztam, arra kellett jutnom, hogy a barátaimat nem zárhatom ki az életemből, hiába waltresak ők is. Keith pedig igazán a barátaim közé tartozott, és a szívem mélyen, higgadt fejjel tudtam, hogy soha sem ártana nekem.
- Menjünk enni… - mondtam végül lezárva ezzel a témát.
Remus szokatlanul rosszkedvű és hallgatag volt a reggeli közben, ez pedig fokozódott, mikor megérkezett a többi Tekergő is. Sirius minden áron egy Amber nevű lányról kérdezgette Remust, aki a végére megunta az egészet, ledobta a kanalát, majd otthagyva minket kimenekült a teremből. Meglepetten néztem Rem hátát, majd megrovóan Siriusra meredtem, aki értetlenül nézett rám.
- Most mi van? Muszáj tudnom, milyen az ágyban! – védekezett, majd tömni kezdte az arcát. Az öcsémre pillantottam.
- Neked meg mi a bajod?
Értetlenül kapta fel a fejét.
- Egész végig méregetted Remust – mutattam rá, mire vállat vont.
- Csak gondolkoztam.
Tudtam, hogy hazudik. Keith egyszerű kérdéssel fordult hozzám. Szeretett volna gyakorolni. Úgy gondolta, nem hagyhatjuk el magunkat csak ezért, mert a többiek hazamentek, és nincsenek itt a tanáraink. Egyetértettem vele, így arra jutottunk, hogy kezdésként minden délelőtt edzünk egy kicsit egymás ellen, és ha jól megy minden, megpróbáljuk bevezetni a délutáni gyakorlásokat is később.
- Nem hiszem el, hogy máris el akarod kezdeni – morogtam, miközben a park közepén szembe álltam a fiúval.
- Ha már itt vagyunk, használjuk ki – vigyorgott rám fesztelenül. – Még ma beszélek az igazgató úrral, hogy biztosítson számunkra egy termet, ahol tudunk gyakorolni.
Hirtelen elkomorodtam. Valamiért én is beszélni akartam Dumbledore professzorral. De miért is?
Zavartan kaptam a pillantásomat Keith-re.
- Miért?
- Úgy gondolom, nem lenne túl biztonságos itt kint edzenünk – sóhajtott fel, de mikor látta, hogy bővebb magyarázatra várok, folytatta. – Szerintem a kastélyban kevésbé valószínű, hogy Melanie elrablói esetleg megtalálnak minket, mint itt kint a birtokon.
Rögtön bólintottam. Hirtelen a maradék életkedvem is elpárolgott, ahogy eszembe jutott a lány.
- Kezdjük inkább – morogta Keith is, és induló állásba helyezkedett.
Kissé lelapulva hallgattam, ahogyan számol.
Keith nem volt egyszerű eset. Biztos voltam benne, hogyha részt tudott volna venni az első megmérettetésünkön a roxfortosok ellen, könnyűszerrel leverte volna a Tekergőket.
Keith nagyon erős elem irányító volt.
Jellemzően egy ember több elemet is képes volt uralni egyszerre. Nem volt ritkaság az sem, hogy valaki hármat tudott kordában tartani, így én nem voltam valami különleges eset, ráadásul én csak az alap elemeket voltam képes használni. Azonban Keith ebben is elképesztő volt. Nem csak négy elemmel tudott harcolni, de többek között képes volt irányítani nagyon különleges dolgokat is. Keith az uralma alatt tartotta a fényt, a mágnesességet, a vizet és a levegőt.
Ha akarta egy szempillantás alatt megvakultam, és az orrom közepéig sem láttam, vagy csak nemes egyszerűséggel olyan erőt összpontosított a földnek arra a pontjára, ahol álltam, hogy a mágneses hatás szó szerint a földhöz szegezett.
Persze Keith sem volt legyőzhetetlen. Kétszer már nekem is sikerül túljárnom az eszén, és néhány tanárunk is képes volt rendszeresen legyőzni a fiút. Ezért nem volt meglepő, hogy Keith általában nem velünk, diákokkal gyakorolt, hanem a tanárokkal.
Csakhogy most már egyedül Elder professzor maradt mellettünk, aki nem arról volt híres, hogy különösen szeret velünk edzeni. Egyetlen elemet volt képes csak irányítani, viszont a tudása másik három képességgel ért fel. Ő tanította meg nekünk a taktikázás rejtelmeit. Azt mondta mindig, hogy nincs legyőzhetetlen ellenség, csak túl jó taktika. Rengetegszer bebizonyította nekünk, hogy ez így van. De attól még Keith nehéz dió volt.
-…Három! – hallottam meg a kiáltását, és máris arrébb ugrottam.
Keith szeretett gyorsan egy-egy csata végére érni, így tudtam, hogy csak úgy maradhatok legtovább a játékban, ha sosem állok meg, hiszen így nem tudott rám hatást gyakorolni a mágneses erejével. Fáradtan fújtam ki a levegőt. A nyirkos hajam kibomlott a csata hevében, és rettenetesen elfáradtam. Keith pár centire tőlem kapkodta a levegőt, miközben egyik kezét az oldalához szorította. Én csak nemes egyszerűséggel a földön feküdtem, és az eget bámulva pihegtem.
- Bocs, a harisnyád miatt – nyögte oda nekem, de nem reagáltam. Ő is tudta, én is tudtam, hogy az edzések alatt megsérülhetünk, és bármelyik ruhadarabunk tönkremehet. Ezerszer előfordult már.
- Éhen halok – motyogtam fáradtan, és oldalra fordultam. Jó érzés volt, ahogyan a szellő lassan végigsimított az izzadt hátamon.
- Menjünk vacsorázni – nyújtotta felém a kezét. Lassan felé fordultam, és rá bámultam. Semmi kedvem sem volt megmoccanni.
A tervezett délelőtti edzés helyett végül egész napra kint maradtunk a parkban gyakorolni. Nem voltunk ebédelni sem, és csak annyi időre pihentünk le, hogy szerezzünk egy kis vizet magunknak, ezért nem volt meglepő, hogy a végére állni sem bírtunk a kimerültségtől.
Habár rettenetesen sajgott minden porcikám, jól esett egész nap edzeni Keith-szel. Sikerült elterelnem Voldemortról, Melanie-ról és a minket fenyegető veszélyről a figyelmemet, illetve a bennem kavargó feszültséget és dühöt is sikerült kiadnom magamból. Most már egyedül arra vágytam, hogy felfalhassam az összes ennivalót a Nagyteremben, aztán bevetődjek a javasasszonyhoz, hogy ellássa a sérüléseimet.
De előbb a kaja.
Kinyújtottam a karomat Keith felé, aki megragadta a könyökömet, és álló helyzetbe húzott.
- El kellene látni a kezeden a sebeket – mondta csak úgy mellékesen, mikor egy futó pillantást vetett a jobb tenyeremre, melyről teljesen lejött a bőr.
- Jó – hagytam rá, és elindultunk egymás mellett a kastély felé.
- Az a srác, aki ma veled volt… - kezdett bele, de nem válaszoltam neki. – Tudod, reggel…
- Remus.
- Ő kicsoda neked?
Rákaptam a pillantásom, és csak néztem a mellettem álló fiút, amitől zavarba jött, és magyarázni kezdett.
- Tudod, ő egy kicsit… - túrt hátulról a hajába, és zavart mosollyal fordult felém. – Fura volt. Veszélyes srácnak tűnik… - nézett rám bátortalanul, mire egy laposat pislogtam.
- Akkor most elmondom neked is, Keith – szólaltam meg végül, mert úgyis tudtam, hogy arról akar továbbra is beszélni, hogy nem szimpatikus neki Remus. – Remus a barátom, és az is marad. Próbáljátok meg elviselni egymást, légy szíves, és ne beszélj róla semmi olyasmit, ami ellene hangolhatna! Ő az egyik legjobb barátom! – morogtam hűvösen, és összefontam a mellem előtt a karomat. Keith szótlanul bólintott egyet, és innentől kezdve csendben sétáltunk a Nagyterem felé.
Szó nélkül köszönt el tőlem, majd sietett az egyik ház asztala felé. Egykedvűen néztem utána. Nem bírom a kakasharcokat.
Számat belülről harapdálva lépkedtem a mi asztalunkhoz, majd lehuppantam a padra. Tudtam, hogy bámulnak a diákok, de igyekeztem nem törődni velük. Bal kézzel teleraktam a tányéromat, de az evéssel már gondjaim adódtak. Sajnos nem tudtam egyszerre használni a kést és a villát is, hiszen a jobb kezem használhatatlan volt.
- Van egy fél lombkorona a hajadban – sétált el mellettem unottan Sirius, miközben lecsippentett a hajamról egy falevelet. – Csajbunyó volt? – kérdezte kajánul, miközben levetette magát mellém, ám ahogyan az arcomra nézett lehervadt a vigyor a képéről. – Veled meg mi történt?
- Mi?! - hallottam meg majdnem magam mögül Jamie hangját. Idegesen csenget, és egy szempillantás alatt mellettem termett Remusszal együtt. – Hogy nézel ki?! – szinte már rám kiabált, amikor maga felé fordított, ám én a mögötte álló fiút figyeltem.
- Kibékültetek? – címeztem Remusnak a kérdésemet.
- Össze sem vesztünk… - vont vállat a fiú.
- Mi a fészkes fene történt veled? – rázta meg az öcsém a vállamat, és végigmérte az összes sebemet. A szeme hosszasan elidőzött a lábamon szivárgó sérülésen.
- Jó, akkor kérdezem másképp... Minden rendben veletek? – kérdeztem Remust, aki elhúzta a száját, miközben Jamie a vállamat szorongatva vizslatott.
- Alakul – lépett el az öcsém mellett, majd lehuppant a bal oldalamra.
- Mégis mi történt veled?! – sápítozott továbbra Jamie, miközben még mindig a vállamat markolta.
- Gyakoroltunk – vontam vállat, mire a testvérem szemében dühös szikra gyulladt.
- Keith-szel! – vágta rá vádlón, mire felvontam a szemöldökömet. – Nem megmondtam neked, hogy soha többet ne merj vele edzeni? – dühöngött tovább, mire a sérült kezemmel lelöktem magamról a karját, és mérgesen meredtem rá.
- Ne merészeld nekem megmondani James Potter, hogy mit csináljak!
- De megmondom! – dühöngött tovább. – Az a csávó egy állat! Múltkor is eltörte a karodat!
- Minden óránk ilyen, te észlény! – vágtam rá, és a padra csaptam az ép kezemmel.
- Aha, persze! Érdekes módon mindig csak akkor vagy szétverve, ha ellene kell megküzdened! – bökött meg vádlón az ujjával, mire én felháborodottan tátogtam.
- Nem vagyok soha szétverve!
- Tényleg nem, amikor normális emberekkel edzel együtt!
- Keth rendes srác! – kiabáltam túl az öcsémet, de addigra már Remus megragadott, és a Nagyterem ajtaja felé kezdett el tolni, míg az öcsémet Sirius terelgette. Bár nem értem miért, mert amerre én mentem, a dühös testvérem arra csattogott utánam.
- A francokat rendes! – morogta utánam lépdelve. – Remus! Remus rendes! Én rendes vagyok! Longbottom rendes!
- Hééé! És én? – kotyogott közbe Sirius.
- De ez a bájgúnár minden, csak barmira nem rendes! – kiabált tovább az öcsém, miközben én az utolsó pillanatban lekaptam az egyik tálról egy rántott húst.
- Keith nem bántana soha! – fordultam szembe Jamesszel teli szájjal, mikor kiértünk a Nagyteremből.
- Nézz már magadra! Hogy nézel ki?! – mutatott rám undorodva az öcsém, mire én ökölbe szorítottam a kezeimet.
- Srácok! Beszéljük meg, elvégre rólam van szó – lépett hirtelen mellénk békítőleg Keith, mire az öcsémmel egyszerre fordultunk felé:
- Pofa be!
- És még te mondod, hogy rendes?! – esett nekem újból a testvérem.
- Idejött most is nekem segíteni, mert az öcsém egy idióta!
- Nézz már rá, mekkora egy tejfeles szájú! – mutatott Keith-re James, mire a fiúra kaptam a pillantásom, és elgondolkodva néztem rá.
- Jó! De most nem ez a lényeg!
- Háhá! Persze, hogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy már megint hogy nézel ki! – mutatott rám, majd Keith-hez fordult, pontosan abban a pillanatban, mikor Remus egy unott sóhaj kíséretében a falnak dőlt. Sirius dörzsöltebb volt a vitáinkkal kapcsolatban, hiszen ő már jó pár perce ott ült a lépcsőn, és kajánul vigyorgott. – Na, idefigyelj, te görény! Ha még egyszer hozzáérsz a húgomhoz, úgy szétátkozlak, hogy Madam Pomfrey sem tud téged helyrehozni…
- De hát hozzám se ért! – kiabáltam hisztérikusan.
- De hát hozzá sem értem! – védekezett Keith meghökkenve.
- Te csak ne utánozd a húgomat! – lépett a fiú felé az öcsém, aki pontosan velem egyszerre kiáltott fel.
- Te csak ne utánozz engem! – fordultam mérgesen Keith felé, aki tátott szájjal meredt rám és Jamie-re.
- Szóval itt a közös gén!– nyögte vigyorogva Keith. – Ti nem vagytok normálisak! - és zsebre vágott kezekkel visszasétált a Nagyterembe.
- Na, látod, milyen gyáva disznó a barátod?! – fordult felém James kárörvendve, mire Sirius hangosan felröhögött.
- Gyáva disznó? Elviselhetetlen vagy, azért ment el!
- Neeem, húgi. Azért ment el, mert egy beszari alak, aki lányokat ver, és maga elé tolja őket, hogy ők vigyék el helyette a balhét! – mutatott rá az öcsém, de alig fejezte be a mondatot egy vízsugár repült felé hátulról. Jamie megtántorodva előrezuhant. - Mi a…? – nyögte mérgesen, és egy szempillantás alatt felugrott. A pálcája már ott is volt a kezében, mikor a támadója felé fordult.
- Ha valami bajod van velem, az én szemembe mondd az alaptalan vádjaidat – szólalt meg nyugodt hangon Keith, miközben a kezei még mindig a zsebében voltak.
- Te szemét! Ezt tudod csak! Hátulról támadni! – sziszegte Jamie, mire lemondóan prüszköltem egyet, és a plafonra meredve megforgattam a szemeimet.
- Én legalább nem a másik háta mögött köpködök mindenkire hazugságokat – morogta az osztálytársam vészesen nyugodtan.
- Ez igaz, te inkább jobban szeretsz védtelen lányokat elintézni! – emelte fel a pálcáját James, pontosan abban a pillanatban, mikor megjelent McGalagony professzor.
- Mr. Potter! Mr. Bosworth! Mi folyik itt? – nézett végig rajtunk a tanerő. A pillantása egy másodpercre megnyugodott rajtam, majd újból a két fiú felé fordult. – Remélem, nem jól látok, uraim – jegyezte meg hűvösen, majd újból végignézett rajtam. – Mr. Lupin, kérem, kísérje fel Miss Pottert a gyengélkedőre, Önök ketten pedig legyenek szívesek az irodámba követni, ahol elbeszélgetünk majd az iskolák közötti békés együttműködésről! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
- Ezért még számolunk! – sziszegte oda nekem az öcsém, mikor elsétált mellettem, ellenben Keith csak vigyorogva rám kacsintott. Jamie-re fintorogtam, majd botladozva követtem Remust, aki megragadta a könyökömet, és a lépcső felé tolt.
- Már majdnem elfelejtettem, mennyire gyerekesek is tudtok lenni – tette hozzá kis éllel a hangjában, mire kissé szégyellve magam elhúztam a számat.
Igaza volt.
- De ugye hozol fel majd nekem kaját?
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.