efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Szépség és a Szörnyeteg - Védd meg őt, Remus Lupin! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 32] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Az az igazság, hogy annyira benne vagyok a történetben, hogy hat és fél fejezettel járok ez el?tt, és csak jön és jön az ihlet, ezért ezt a történetemet mostanában fogom befejezni.
Ez az egyik kedvencem az írásaim közül, ezért ha belejövök, nem tudok könnyen kikerülni az írás b?vköre alól, és más ficemre sem tudok koncentrálni.
Remélem, ti is ennyire szeretitek. :)
De ha senki sem olvassa, már az sem érdekel. :D Annyira szeretem írni ezt a történetemet! :D


Időt kértem Siriustól és Jamestől. Értettem Aisha álláspontját, de nem tudtam magammal is olyan elnéző lenni, mint a lánnyal. Aisha nem volt veszélyes az emberekre, én azonban vérfarkas vagyok, és hiába próbálom az ellenkezőjét mutatni, nagyon nagy önuralomra van szükségem, hogy ellen tudjak állni az ösztöneimnek még emberként is – főként, ha dühös vagyok. Ráadásul mellettem a barátaim könnyen megfertőződhetnek ezzel az undorító kórral, hiszen akár én is megharaphatom őket bármikor. Ám ha mellettem maradnak, az a szemétláda Greyback mikor visszatér értem, mindenféleképpen megharaphatja őket. Ezt pedig semmiképpen nem akartam. Ez a szörnyű kór rosszabb a halálnál.
Muszáj voltam őket megvédeni. Greybacktől és saját magamtól is.
De igazuk volt abban, hogy nem taszíthatom el magamtól őket, hiszen ellenkező esetben engem sem érdekelne, hogy veszélyben van-e az életem, ha egy barátomnak a jelenlétemmel segíthetek. Hiába tűnik reménytelennek a helyzet. És értettem Aisha álláspontját is. Tisztában voltam vele, hogy mekkora lelkiismeret furdalást okozna a barátaimnak, ha nem lehetnének mellettem segíteni, amikor az életemért kell küzdenem. Tudtam, hogy sosem bocsájtanának meg maguknak, ha meghalnék vagy megsérülnék, és ők nem lettek volna mellettem, hogy segítsenek a harcban. Értettem.
De Greyback és a vérfarkasok egy másik szint. Ez egy sokkal kegyetlenebb harc. És ők túl gyengék voltak ehhez. Az egyszerű emberek olyan törékenyek.
Ismertem Greybacket. Ő nem csak megölni akart engem – hiszen azt már rég megtehette volna. Ő meg akart törni engem, és elvenni tőlem mindent. De ha nincs mellettem senki, nem eshet baja a barátaimnak…;
A hajamba túrtam. Őrült egy helyzetbe kerültem.
Magamban morogva bámultam ki az ablakon. Most fordult elő először az évben, hogy nem figyeltem órán és semmit sem jegyzeteltem. De kivételesen nem érdekelt az egész. Kedvetlenül néztem a tükörképemet az ablaküvegben. A egyetlen szembeötlő dolog a szemöldököm szélén éktelenkedő kissé vöröses seb volt, amit az utolsó holdtöltén szereztem. Szerencsémre Madam Pomfrey nagyon értette a dolgát, ezért sose maradt meg tartósan egy sérülésemnek sem a helye. Én pedig hálásnak éreztem magamat. Nem akartam mások számára is szörnyetegnek tűnni.
A Greyback által okozott törést a kezemen még aznap egy egyszerű varázzsal összeforrasztottam. Egyedül a felszabdalt nyakam gyógyult lassan, de azt eltakarta az ingem és a felette hordott vörös-arany nyakkendőm. Azonban ez várható volt. A vérfarkasoktól szerzett sérülések sokkal lassabban gyógyultak az átlagosnál.
Fáradtan kaptam le a szememet a tükörképemről, és a tanárra sandítottam, aki unottan darálta le az anyagot. A pillantásom Jamesre tévedt, aki a pad szélét markolva bámulta az órát, miközben a lábát megállás nélkül fel-le mozgatta. Valahova nagyon sietett volna már. Mindig ezt csinálta, ha mehetnékje volt.
Elkaptam róla a tekintetemet, majd hirtelen megmerevedtem. Valami nem stimmelt. Visszakaptam a barátomra a szememet, majd Siriusra, de semmi szokatlant nem láttam. Mégis valami furcsa volt…; Összevontam a szemöldökömet. Aztán hirtelen oldalra kaptam a pillantásomat. Lily meredten bámulta James hátát, és aggódva figyelte őt. Halványan elmosolyodtam. Csak nem érdekli James?
Jókedvűen dőltem hátra a székemen, mikor hirtelen Lily felém fordult, és szúrós szemekkel meredt rám. Felvontam az egyik szemöldökömet, és az arcmimikámmal jeleztem neki, hogy mindent láttam, mire meglepetten bámult rám, majd az arca hirtelen olyan vörös lett, mint a haja.
Kis híján majdnem felnevettem.
Szóval így állunk…;
Hirtelen egy papírgalacsin landolt a padomon. Oda sem nézve, hogy ki küldhette dobtam bele a táskámba. Biztos voltam benne, hogy valaki a hátsó sorban ülő lányok közül írta nekem az üzenetet, mert arról érkezett a dobás.
Tudom, hogy bunkóság volt tőlem, nem elolvasni a levelet, mivel fogalmam sem volt, mi állhat benne, mégis…; nem volt kedvem most másokkal foglalkozni. Most a saját bajomban és elkeseredettségemben akartam dagonyázni, és csak saját magammal foglalkozni, hogy minél előbb dűlőre juthassak, hogyan tudnék a legjobban dönteni a barátaimmal kapcsolatban.
Egykedvűen vettem tudomásul, hogy kicsengettek, és elsőként hagytam el a tantermet. Egyedül akartam lenni, hogy senki se zavarhasson, és átgondolhassam a dolgokat, hogy végre döntésre juthassak. Egyetlen hely volt a Roxfortban, ahol ezt bátran megtehettem az pedig nem volt máshol, mint a Szükség Szobájában.

Másnap reggel fáradtan baktattam fel a klubhelyiségbe, ahol legnagyobb meglepetésemre Aisha ült.
- Hát te meg mit csinálsz? – néztem rá meglepetten, hiszen nagyon korán volt még, és tudtam róla, hogy mindig addig húzza el az ébredés pillanatát, ameddig csak lehet.
Elkeseredetten dobta le a kisasztalra a kezében tartott levelet, majd felnézett rám.
- Csak kaptam egy levelet…;
- Nem hangzik túl jól – dobtam le az asztalra a táskámat, amiből a lendülettől kiszóródott pár penna, néhány pergamen, az átváltoztatástan könyvem és egy papírgalacsin, de egyikünk sem foglalkozott vele. Aisha elkedvetlenedve meredt a tűzbe, én pedig leültem mellé.
- Nem is – rázta meg a fejét. – Mandex professzor is úgy döntött, hogy inkább visszamegy a többiekhez. Ma hajnalban indult a zsupszkulcsa – sóhajtott fel, de nem szólaltam meg, hagytam had mondja el magától. Fél perc múlva folytatta is. – Éjfélkor jött a baglya az üzenettel, hogy mi is tartsunk vele. Gondolom, a többieknek is elküldte…; Azt írta, fél, és szerinte nagyobb biztonságban lennénk az iskolánkban a többiek mellett, úgyhogy utánuk megy, és mi is menjünk vele.
- Azóta fent vagy? – kérdeztem döbbenten, mire egy laposat pislogott. A kandallóban ropogó tűz fénye játszott a vonásaival, de még így sem tudta az arcán éktelenkedő lila foltot eltüntetni, amit minden bizonnyal Greyback okozott. Ökölbe szorult a kezem.
- Nem bírok aludni. Nyugtalanít ez az egész. Miért nem bízik senki sem Dumbledore-ban? – kérdezte reményvesztettem, majd hátradőlt a kanapén. – Ő az egyetlen varázsló, akitől Voldemort tart…; Ennyire nem lehetünk elbizakodottak, mert elem irányítók vagyunk. Nem hihetjük azt, hogy majd könnyűszerrel elbánunk minden idők legsötétebb mágusával.
- A többiek hogy döntöttek?
- Nem tudom. Nem írt senki semmit…; - fújta ki a levegőt, majd mélyen a szemembe nézett. – Abban reménykedem, a reggelinél majd kiderül. De nem bírok aludni, amíg ki nem derül, elmentek-e vele a többiek.
Bólintottam egyet, hiszen megértettem őt. Az osztálytársai más házakban lettek elszállásolva, és nem tudtak egymással beszélni csak reggel. Sajnáltam Aishát, amiért ilyen reménytelen és életveszélyes helyzetbe került, pláne úgy, hogy a barátaiért kellett aggódnia minden pillanatban.
- Örülök, hogy te itt maradtál – szólaltam meg végül, mire rám kapta a sötét őzikeszemeit. – Jó, hogy itt vagy. Dumledore kezei között vagy a legnagyobb biztonságban, és minket is megnyugtat, hogy látunk minden nap, és tudjuk, hogy jól vagy, és nem esett semmi bajod.
- És téged, Remus? – suttogta mélyen a szemembe nézve, én pedig meglepetten pillantottam rá. A szívem hirtelen őrült dobogásba kezdett.
- Engem is megnyugtat – mosolyogtam rá, mire elkapta rólam a szemeit, és elhúzta a száját. Most meg mit mondtam?
- Szeretném, ha a többiek is így látnák a helyzetet a Waltre-ból, ahogy mi…; - szólalt meg végül, és előre dőlt ültében, majd játszani kezdett a táskámból kiesett papírgalacsinnal.
- Sajnálom, Aisha – mondtam neki, miközben én is előre dőltem, és a térdeimre könyököltem. Aprót bólintott, és szórakozottan dobálgatta az ujja között a kis papírlabdát.
- Tudom, hogy ők döntöttek így, és ezt tiszteletben kell tartanom – motyogta, miközben a körmével piszkálgatni kezdte a kis gombóccá gyűrt papírdarabot. – Tudom, hogy mindenki aggódik mindenkiért, és akik visszamentek a Waltre-ba, azok közül mindenki azt hiszi, hogy ők döntöttek jól…; - felsóhajtott. – Az az igazság, Remus, hogy hiába aggódom a többiekért, mégsem megyek utánuk, mert aggódom a saját életem miatt is, és nem akarok fájdalmat okozni a családomnak. Tudom, hogy itt biztonságban vagyok. Szerintem ez a helyes út. De sajnos a hazament osztálytársaim is azt hiszik, hogy ők döntöttek jól, és én rosszul…;
Pontosan tudtam, miről beszél.
- Nem veheted el másoktól a szabad döntésük jogát, még akkor sem, ha tudod, hogy rossz vége lesz – fogalmaztam meg a gondolataimat, mire Aisha aprót bólintott.
- Kösz, Rem – mosolygott rám halványan. – Mindig tudod, mit kell nekem mondanod. Szörnyen éreztem volna magam, ha babusgatni kezdesz, és szépítgetni kezded a helyzetet.
Vállat vontam, majd hátra dőltem a kanapén, és lehunytam a szemeimet. Csendben ültünk egymás mellett, és a gondolatainkba merültünk. Sosem zavart a csend Aishával. Hallottam, ahogyan még mindig a papírgalacsinnal szöszöl. Mindig jól el tudták terelni a figyelmét a legapróbb fityfirittyek is.
Kicsit hasonlítottak ebben Jamesszel. Ahogy labdát láttak, rögtön dobálgatni kezdték, és játszani vele, pedig Aisha igazán nem volt egy labdajátékos.
Hallottam, ahogyan elakad a lélegzete, majd egy pillanat múlva újra kifújja a levegőt.
- Remus…; - nyögte halkan, mire kinyitottam az egyik szememet. Különösen csenget a hangja. – Én azt hiszem, mégis inkább felmegyek, ledőlök egy picit.
Egy aprót bólintottam, és a következő pillanatban már fel is pattant, és a hálókörletük felé vette az irányt. Lehunytam a pilláimat.
Nem akartam elaludni, mégis elnyomott az álom.

Reggel hétkor a többiek zajongására ébredtem. Még mindig a kanapén ültem, a táskám tartalma még mindig kiborulva hevert mellettem, azzal a különbséggel, hogy Sirius ült feltűnően jókedvűen mellettem. Nyögve emeltem fel a fejemet. Szörnyen fájt a nyakam.
- Mi van, Casanova, felébredtél? – nevetett rám pajkosan, mire összevontam a szemöldökömet, és megdörzsöltem a szemeimet. – Jaj, ne játszd már az ártatlant! Tudjuk, hogy végre megvolt Amber McWint – nevetett az arcomba, de még mindig nem értettem, miről beszél.
- Mi van? – nyögtem rekedten, mire rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Amber! Az a bögyös kiscsaj az évfolyamban! – áradozott. Megráztam a fejemet.
- Mi van vele? – kérdeztem. Tudom, hogy Sirius pár napja őt fűzögeti.
- Milyen volt?
- Mi?
- Amber!
- Mi van vele? – nyögtem fáradtan, miközben egyenes helyzetbe tornáztam magam.
- Vele tűntél el tegnap éjszakára, nem? – lökött elém fülig vigyorogva egy összegyűrt papírfecnit.
Meglepetten meredtem a rajta álló írásra.
- Ezt meg honnan szedted?!
- Itt volt a cuccodon összegyűrve – mutatott izgatottan a pennáimra. – Na, milyen volt a csaj?
De szinte meg sem hallottam a kérdését.
Elszörnyedve meredtem a pergamendarabra. Ez volt az a papírgalacsin, amit valaki tegnap az asztalomra dobott az órán. Ez volt az a galacsin, amit nem olvastam el, és a táskámba hajítottam. Ezzel a galacsinnal játszott hajnalban Aisha…;
Nagyot nyeltem, és nagyot nyögve lehunytam a szemem.
Ugye, ezt nem olvasta el?
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.