efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Szépség és a Szörnyeteg - Védd meg őt, Remus Lupin! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 32] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Van valaki, aki még olvassa? :)


Azt hittem, titokban maradhat a Roxfortban, hogy a Waltre diákjai miért távoztak ennyire sietve, de csalódnom kellett. Úgy tûnt, az iskolában lehetetlen titkot tartani. Többen összesúgtak a hátam mögött, mikor reggelizni indultam, de igyekeztem nem foglalkozni velük.
Többféle pletyka elterjedt az iskolában. Voltak, akik arról beszéltek, hogy gyakorlás közben az egyik lány meghalt, míg mások azt rebesgették, hogy egy halálfaló támadott meg minket, és megölte egy osztálytársunkat. Voltak olyanok is, akik szerint elraboltak egy lányt a Tiltott Rengeteg mellõl, és azóta sem került elõ. Egy dolog azonban minden pletykában egyezett. És az én voltam. Minden egyes szóbeszéd szerint én voltam azzal a lánnyal. Velem gyakorolt, amikor meghalt, velem volt, mikor egy halálfaló támadott meg minket, és én is ott voltam, amikor eltûnt a Tiltott Rengeteg mellõl. Ami igaz volt. Tényleg ott voltunk a Tiltott Rengeteg mellett Melanie-val. De nem akartam, hogy errõl beszéljenek. Ettõl úgy éreztem, igazzá válik ez a szörnyûség és Voldemort rivallója igazat ír, hogy meggyilkolták a barátnõmet. Nem akartam erre gondolni.
Elkedvetlenedve meredtem az elõttem heverõ müzlis tálba, mikor valaki levetette magát mellém, majd beleevett a reggelimbe. Rögtön felismertem Remus kézfejét, de nem foglalkoztam vele, csak egy nagyot sóhajtottam.
- Gyorsan edd meg, mert nemsokára kihûl a tej – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Jól esett a gesztusa, mert úgy éreztem, a sok együtt töltött év alatt figyelt rám, és tisztába van vele, hogy utálom hidegen a tejet.
Lassan ráemeltem a pillantásomat, de rögtön elakadt a lélegzetem a tekintetétõl. Remus szeme gyönyörû volt, fõleg ahogyan a fény ráesett. Mindig is volt egy különös árnyalat a borostyánbarna pupillájában, ami inkább aranysárgának és a karamellnek valami elképesztõ kombinációjába hajlott, de most még inkább kiélesedett ez a különös kontraszt.
Remus tudta, hogy bámulom, de nem zavartatta magát. Ajka szegletében halvány mosollyal kapott le egy zsemlét a kosárról, majd gyorsan megkente vajjal és valami édes dzsemmel. Elhúztam a számat. Remus oda volt az édesebbnél-édesebb dolgokért, ami néha gyomorforgató volt. Fõleg mikor elõvette a csokoládékrémes üveget, és a lekváros kenyér tetejére öntötte. Megrázkódtam, majd lassan kikanalaztam egy harapásnyi müzlit a tálamból.
Nehezen tudtam megállni, hogy ne szóljak be Remusnak az étkezési szokásairól, ami neki is feltûnt,
mert megállt a falásban, és felvont szemöldökkel meredt rám. Ismertük egymást, mint a tenyerünket. Mindig megjegyzéssel szoktam kísérni a falatozását.
- Bujkálsz Jamieék elõl? – kérdeztem végül két harapás között. Rám pillantott a szemem sarkából, és vidám fény csillant a szemében.
- Egy kicsit igen – kacsintott rám, mire megnyúlt az arcom. Nem értettem, honnan ez a kicsattanó jókedve.
- Hogy lehet egy kicsit bujkálni?
Megvonta a vállát, és már nyúlt egy csokoládés krémmel töltött kifli felé.
- Jó, akkor most megmutathatod – tettem hozzá kárörvendve, és letettem a kanalamat, ugyanis az öcsém és Sirius sétáltak be a Nagyterembe.
Remus nyakát behúzva, megmerevedve fordult a tekintetem irányába, majd nagyot nyelt. Azt hittem, el fog rohanni valami ürüggyel, de legnagyobb meglepetésemre, zavartalanul folytatta az evést. Összevontam a szemöldökömet, és a két fiú is zavartan huppant le mellénk. Végül Jamie elvigyorodott, ahogy Remusra bámult.
- Csak megjött az eszed? – szedett magának egy tányérnyi rántottát. Sirius még mindig csak álmosan pislogott, és úgy tûnt, még mindig nem fogta fel, hogy Remus nem rohant el elõlük.
- Bocsánatot kérek, srácok. Nem gondoltam át teljesen a dolgokat, de…; – tette le a tányérjára az ennivalóját, és mélyen a barátai szemébe nézett. – Aisha rávilágított, hogy van pár dolog, amit át kell gondolnom velünk kapcsolatban – nem értettem, mirõl beszél, de úgy tûnt, a többiek igen, mert még Sirius szeme is egy szempillantás alatt kitisztult. – Nem tudom, mi lenne a helyes döntés ebben a helyzetben, mert félek, hogy ti is…; - hirtelen elhallgatott, és vörösödve rám bámult. Felsóhajtottam, és megforgattam a szemeimet. Mindig ezt csinálják...
- Oké! Lépek – álltam fel az asztaltól, de még sikerült elkapnom Remus hálás pillantását.
Nagyon szerettem Rem kedves és szelíd természetét. Nagyon tiszteltem azért, hogy bárkitõl bármikor képes bocsánatot kérni, és nem érezte ezt soha cikinek, nem érezte úgy, hogy emiatt valami kár érheti a büszkeségét. Ez pedig egy nagyon jó tulajdonsága volt a fiúnak.
A Nagytermen végighaladva azonban alig vártam már, hogy visszatévedjek a hálókörletünkbe, ugyanis rettentõen zavart, hogy mindenki engem bámult, és összesúgtak a hátam mögött. Épp egy mellékfolyosóra tévedtem be, mikor egy csapat diák tartott felém, ám mikor megláttak, megtorpantak, és lehúzódtak összesimulva az egyik oldalra. A falhoz húzódva, zavartan sétáltam el mellettük, és nem akartam rájuk nézni, mert a szemükben nagyon furcsa fény gyulladt, ahogyan rám bámultak. Nagyot nyeltem, mikor felismertem az érzelmek jelentését az arcukon. Elborzadtak és undorodtak tõlem.
Rögtön lefordultam a következõ folyosón, hogy a nagy tölgyfaajtóhoz menjek. Muszáj volt kiszabadulnom a falak közül. Rögtön a park felé sétáltam, és megállás nélkül róttam a köröket a nagy tó körül. Nem akartam Melanie-ra gondolni. Nem akartam a többieket látni, akik mind úgy gondolták, bármi közöm lehet az osztálytársam eltûnéséhez.
Gondolataimba merülve sétálgattam a parkban vagy ültem a fûben, és legnagyobb meglepetésemre észre sem vettem, hogy lassan megy le a nap. Annyi teóriát gyártottam arról, hogyan tudnánk legyõzni Voldemortot, hogy belefájdult a fejem. Természetesen tudtam, hogy a Sötét Mágus ellen nem sok esélyünk van, de jó volt eljátszani a gondolattal.
Egy szempillantás alatt történt. Csak a suhanást hallottam, és csak a sok éves gyakorlásnak volt köszönhetõ, hogy nem talált el egy felém repülõ kõ. Az arcomban éreztem az erejének a szelét. Körülbelül két centin múlt, hogy eltalálja a járomcsontomat, de szerencsére sikeresen elhajoltam elõle. Gyorsan felkaptam a fejemet, hogy körbe nézzek, de senkit sem láttam a birtokon. Sokáig fürkésztem a félhomályt, de senkit sem vettem észre a környéken. Elmélázva vettem fel a követ, de majdnem eldobtam ijedtemben, ugyanis a nagy kavics köré egy hajszálam volt tekerve.
Megismertem azt, ugyanis kevés embernek volt ennyire hosszú, sötét és vastag szálú haja, ami így göndörödött.
A szívem heves vágtába kezdett, és rettentõen megijedtem. Elõször csínytevésnek gondoltam, de most már biztos voltam benne, hogy ez egy nyílt fenyegetés, és szándékos volt.
Az ajkamba harapva, szorítottam meg a követ, majd a kastélyba indultam. Tudtam, hogy meg kell mutatnom Dumbledore-nak, és el kell mesélnem neki, hogy mi történt. Valami varázslattal volt a hajam a kõre erõsítve, ezért biztosan varázslónak vagy boszorkánynak kellett lennie az elkövetõnek. Lehet, hogy valaki az iskolából volt a tettes, de az is lehet, hogy egy halálfaló volt az. Fenrir Greyback is bejutott a roxforti birtokra, ezek szerint másnak sem okozhatott ez nagy gondot.
Persze kétlem, hogy egy halálfaló egy darabka kõvel akarna elintézni, ahelyett hogy rám küldene el halálos átkot, de nem zárhattam ki ennek a lehetõségét. Valamint azt is figyelembe kellett vennem, hogy a hajszálamról van szó, tehát az a valaki napi kapcsolatban van velem, így meg tudta szerezni az aprócska tincset.
Aggódva nyomtam be a bejárati ajtót, pontosan abban a pillanatban, mikor kivágódott az ajtó, és engem is magával rántott a lendülete. Egy hajszálon múlt, hogy nem estem hasra, de egy kar rögtön elkapott, és megtartott. Rögtön tudtam, hogy az öcsém az.
- Merre jártál, húgi? – nézett le rám a testvérem, én pedig gyorsan az öklömbe zártam a követ. Nem volt zsebe a combközépig érõ, mély bordó ruhácskámnak.
- Csak gondolkodtam – sóhajtottam fel. Végül úgy döntöttem, nem beszélek Jamie-nek a köves incidensrõl. Elõször meghallgatom, Dumbledore mit gondol az esetrõl. Lehet, csak egy át nem gondolt diákcsínynek fogja tartani, akkor pedig nem akarom a testvéremet ezzel idegesíteni.
Jamie megértõen nézett rám, majd átölelt hátulról, és a klubhelyiség felé terelgetett. Tudta, hogy mennyire foglalkoztat az az éjszaka, mikor Melanie-t elrabolták, és hogy nem akarom elfogadni a lány halálát.
Dumbledore természetesen megígérte, hogy értesít egy bizonyos különleges Rendet - aminek anyáék is a titkos tagjai voltak-, de amíg õk nem jutnak semmire Voldemort búvóhelyével és Melanie hol- és hogylétével kapcsolatban, addig próbáljunk meg nyugton várni. De ez nehéz volt.
Mélyen beszívtam a levegõt, és még erõsebben szorítottam a követ. Holnap korán reggel felmegyek az idõs professzorhoz, hogy elmeséljem neki a történteket. Így talán Jamie sem fog gyanút.
- Mi a helyzet Remusszal? – kaptam hirtelen a testvéremre a pillantásom. – Mit mondott?
- Nem tudunk a fejével beszélni – sóhajtott fel, és a plafonra meredt. – Az is csoda, hogy veled szóba állt…; Tõlünk pedig idõt kér.
- Összevesztetek? – kérdeztem, de Jamie csak lesajnálóan nézett le rám.
- Te is tudod, hogy nem.
- Akkor? Ha nem vesztetek össze, miért ne tudnátok megbeszélni a dolgokat?
- Remus nem beszélgetni nem akar, hanem a segítségünkbõl nem kér – hirtelen eszembe jutott, amirõl fent a szobájukban beszélgettem a fiúval.
- Remus azt kérdezte tõlem, hogy bírom elviselni, hogy másokat veszélybe sodrok a jelenlétemmel…;
- Megölöm! – kapta fel hirtelen Jamie a vizet, és ökölbe szorította a kezeit. Türelmetlenül csettintettem egyet a számmal.
- Nyughass! Nem úgy értette…;
- Hogy lehet ezt másképp érteni? – morogta felpaprikázódva, de legalább visszavett a harciasságából.
- Mintha…; nem is tudom. Mintha saját magától kérdezte volna ugyanezt…; - gondolkodtam el hangosan, mire az öcsém ajka elnyílt. Úgy tûnt valamit megértett.
- Mit mondtál neki?
- Az igazat – vágtam rá, mire várakozás teljesen meredt a szemembe. Megforgattam a szemeimet. – Azt hogy nem szeretném, hogy bármi bajod essen miattam neked vagy bárki másnak, de be kell látnom, hogy sokkal nagyobb fájdalmat okoznék neked azzal, ha eltaszítanálak téged, mert veszély fenyeget. Örökre lelkiismeret furdalásod lenne, ha valami bajom esne, és én nem lettél volna mellettem, hogy segíthess és megvédhess.
- És mit mondott? – kérdezte türelmetlenül, de megráztam a fejemet.
- Nem fogom kibeszélni Remust, Jamie – feleltem együtt érzõen. – Már így is többet mondtam, mint illene. De úgy hiszem, ez lehet, segít neked megérteni õt.
- Én nagyon is értem õt – suttogta szomorúan, én pedig rögtön megöleltem. Elkeseredetten szorította magához az alkaromat, majd nagy sóhajjal elengedett.
- Hagyj neki idõt, Jamie…; Tudom, hogy Rem ok nélkül nem viselkedik így. Had tegye magában tisztába a dolgokat…;
Habár Jamie ennél a mondatomnál felhorkant, mégis kedvetlenül bólintott.
- Ti ketten mindig is sokkal jobban megértettétek egymást – mosolygott rám, mire visszavigyorogtam.
- Nem mindenki születhet olyan lököttnek, mint te és Sirius. Úgy tûnik, nekem Remus jutott. Õ a lelki társam – vontam meg vicceskedve a vállamat, de az öcsém rögtön elkomorodva figyelt engem, mire nekem is lehervadt az arcomról a mosoly. – Mi az?
- Semmi – morogta, majd megragadta a könyökömet, és felhúzott a lépcsõn.
- Na, mi a bajod? – nyafogtam, ahogyan gyorsabb tempóra váltott, még mindig a karomat fogva.
- Mondtam, hogy semmi.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.