efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: A Szépség és a Szörnyeteg - Védd meg őt, Remus Lupin! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 32] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Hehe. Túl vagyok a hastáncfellépésen, és azóta már az idein is. :D Bocsánatot kérek t?letek. Túl sok minden történt velem az elmúlt egy évben, és nem tudtam írni. Remélem, azért maradtatok páran, akik olvassátok még ezt a történetet, és tetszeni fog nektek. Igaz, még vissza kell rázódnom, de remélem, nem annyira gyatra. :)


Szótlanul néztem a Debra által nyitott átjárót, mely feketén csillogott a roxforti birtok közepén. Az átjáró erejétõl a szél felzúgott, a növények pedig meghajoltak a légtömeg alatt. A hajamat rendíthetetlenül cibálta a szél, de nem vettem a fáradságot, hogy hátratûzzem.
Elkeseredetten bámultam a diáktársaimat. A Waltre összes diákja a rivalló fenyegetése után követelte a tanárainktól, hogy azonnal küldjék haza õket. Ám miután a tanerõk nem tettek eleget a kérésüknek - arra hivatkozva, hogy a Roxfort bármely másik helynél biztonságosabb-, Agnes rávette Debrát, hogy a különleges képességével nyisson egy átjárót az iskolánk és a Roxfort között, hogy mindenki hazamehessen.
Elkeseredetten figyeltem õket, ahogy hátra sem nézve az évfolyam- és csoporttársaim egyesével belépnek a fekete örvénybe, mely egy szempillantás alatt elnyeli õket. Mindenki elment. Mindenki el akart menni, kivéve négyünket és két tanárunkat.
Debra maradt a sor végén, ám mielõtt belépett volna az átjáróba tétovázva felénk pillantott. Jeremy, Sheena és Keith pár lépésre álltak tõlem karba font kézzel, de még így is láttam, ahogyan nemet intenek a fejükkel. Debra lemondóan felém kapta a pillantását, hátha én meggondoltam magamat, és mégis velük tartok, de legnagyobb csalódottságára, nem mozdultam. Összeszorított szájjal vette tudomásul a döntésemet, majd rám sem nézve Mr. Gerardo kíséretében belépett az átjáróba.
Észre sem vettem, hogy bent tartottam a levegõt, egészen addig, míg Jamie a hátamhoz nem érintette a kezét. Nem kellettek szavak, úgyis tudtam, hogy az öcsém teljesen megérti, min megyek most keresztül.
Tudtam, hogy tudja, mennyire felzaklatott Voldemort rivallója. Tudtam, hogy tisztában van vele, mennyire aggódok a diáktársaimért, akik a tanácsok ellenére mégis hazamentek a Roxfort biztonságos közegébõl. Tudtam, hogy megért engem, és tisztában van az érzéseimmel, hogy mennyire elborzasztott Melanie halála. És tudtam, hogy tudja, hogy ott él bennem a remény, hogy Melanie-val kapcsolatban hazudtak nekünk. De ezt nem mertem elmondani senkinek sem, nehogy összetörjön bennem ez a kis reményszikra, semmissé váljon, és helyette valóság legyen Melanie elvesztése.
Összeszorítottam az öklömet, és Jamie kezével a hátamon elindultam befelé a kastélyba. Nem néztem rá az itt maradt osztálytársaimra és tanáraimra. Nem bíztam bennük.
A testvérem nem szólt egy szót sem, míg be nem fordultunk egy titkos folyosón. Ott megragadott, és magához szorítva a falnak vetette a hátát. Mint egy fulladozó kaptam a dereka után, és magamhoz szorítottam.
- Örülök, hogy itt maradtál – suttogta a hajamba, és még erõsebben ölelt magához. – Nem akartam, hogy te is velük menj. Ha bármi…; akármi is történne, szeretnélek magam mellett tudni téged.
Lehunytam a szememet, és mélyen beszívtam Jamie illatát. Örültem, hogy mellettem van, és biztonságban éreztem magamat a közelében. Jó volt, hogy még most is van egy biztos, állandó pont az életemben, mikor minden szétesni látszik.

Nem hittem volna, hogy a saját bajomon kívül mást is képes leszek észrevenni, de az én figyelmemet sem kerülhette el Jamieék szokatlan hallgatagsága, na meg Remus hiánya. Egy ideig csendben figyeltem a mereven és lomhán mozgó Siriust és a maga elé meredõ öcsémet. Még Peter is furcsán viselkedett, hiszen egymaga írta a háziját, és olyan szorgosan körmölt, hogy az orra majdnem hozzáért a pergamenhez, a nyelvét pedig kicsit kidugta a nagy koncentrálásban.
Egy ideig még csendben figyelem a fiúkat, ide-oda kapkodva a pillantásomat közöttük, mikor hirtelen kitárult a portréajtó, és a levert Remus lépett be rajta, zsebre dugott kézzel. Hirtelen mind felkaptuk a fejünket, és néztük a vörösesbarna hajú fiút, aki gyorsan elkapta rólunk a tekintetét, mikor Jamie szólásra nyitotta a száját. Eltátottam a számat Remus különös reakciója miatt, és akaratlanul is felpattantam, ahogy öcsém csalódott arcára néztem. Hiába volt viszonylag messze Remus, még így is láttam, ahogy megmerevedik a teste a lépcsõ tetején, aztán máris továbblép a szobájuk felé.
Tétovázva a testvéremre pillantottam, aki szomorúan meredt a távozó barátja után. A klubhelyiség másik sarkában ülõ Lily-re néztem, aki töprengve figyelte a néma jelenetet, majd együtt érzõ pillantással fürkészte Jamiet.
A lábam magától mozdult a lépcsõ irányába, ahol pár másodperce még Remus állt. Mielõtt Jamie elkaphatta volna a karomat, már fel is ugrottam a második lépcsõfokra, és a fiúk hálószobája felé siettem. Szemem sarkából láttam, hogy Jamie felállt, de mégsem jött utánam.
Mélyen beszívva a levegõt a fiúk hálószobája felé léptem, de legnagyobb meglepetésemre az ajtó tárva maradt, melynek kilincsét Remus tartotta a szoba belsejében.
- Egy pillanatra azt hittem, mégsem jössz – mondta a szemembe nézve, majd bezárta mögöttem az ajtót, amikor beléptem a szobába. Nem szóltam semmit, csak levágódtam az öcsém ágyára, míg õ az ablakhoz lépett, és háttal a falnak dõlt, majd karba fonta a kezeit.
- Mi történet veletek? – szakítottam meg a csöndet, mire meglepetten rám pillantott.
- Semmi – mondta lassan, mint aki komolyan is gondolja, de én csak türelmetlenül csettintettem a nyelvemmel.
- Hát nekem nem úgy tûnt…;
- Annak hozzák semmi köze. Velünk semmi sem történt – vágta rá kissé indulatosan, de nem mondott többet.
- Remus…; átnézel a barátaidon…;
- Nem nézek át rajtuk – suttogta szomorúan, majd az ablak felé fordult, és kibámult rajta. Ujjai a párkányon nyugodtak, de láttam, ahogyan elfehéredtek, mikor megszorította azt. Nem szóltam semmit. Úgy éreztem, valami kimondatlan dolog lebeg közöttünk, amit tudnom kellene, mégsem ismerem.
Furcsa szomorúság szállt meg hirtelen, amit nem tudtam hova tenni.
- Remus…;
- Ne, Aisha – suttogta lemondóan, de hangjába egy kis morgás vegyült, ami ijesztõen csengett, mégis kissé megnyugtatott. Nem tudtam hova tenni ezt a különös érzést, ezért egy pillanatra visszaszívtam a lélegzetem, ami egy ijedt sóhajnak hallatszott. – Ne haragudj! – fordult hirtelen felém sajnálkozó pillantással, majd megmerevedett. A szeme egy pillanatra…;
- Nem történt semmi – mondtam furcsán kábán, és kissé megbabonázva meredtem rá, mire lesütötte a szemét, és elfordult.
- Ne haragudj! Nem akartam így beszélni veled – suttogta az ablaknak, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Tényleg, ha belegondolok, most elõször emelted meg a hangodat elõttem – vágtam rá incselkedve, és felhúztam a lábaimat törökülésbe. Meglepetten rám kapta a tekintetét, és egy pillanatig elképedve bámult rám, majd összeszorította az ajkát, és visszafordult az ablak felé.
- Nézd, Remus, nem tudom, mi a baj, és látom, hogy egyikõtök sem akar róla beszélni. De az tudom, hogy azóta viselkedtek így, mióta Greyback megtámadott minket, és elvitte…; - hirtelen elhallgattam, mikor összeszorult a torkom. Félszemmel láttam, hogy Remus kissé felém fordult, és még erõsebben szorította a párkánylapot. – De ez egyikõtöknek sem jó. Látom, hogy te is szenvedsz, és Jamie-ék is. Sirius, Peter és az öcsém – ennél a szónál alig észrevehetõen megrándult az ajka- mind várnak téged. Veled akarnak lenni, és melletted lenni, akármi is történik…; - tétován rákaptam a pillantásom, majd szégyenlõsen az ágyra szegeztem a tekintetem, és az ágynemût kezdtem el piszkálni. – Tudod, Remus…;
- Hogy bírod? – vágott a szavamba hirtelen, mire értetlenül meredtem rá. – Hogy bírod elviselni, hogy ekkora, halálos fenyegetésnek vagy kitéve, és mégis a mellett az ember mellett maradsz, aki mindennél többet jelent neked?
Nem hangzott számonkérõnek a hangja, inkább tûnt olyannak, mint akit õszintén szeretne megérteni. Ám én mégis segélykérésnek éreztem a kérdését. Mint aki tényleg vágyik rá, hogy megérthessen. És még valami ennél is több.
Mibe keveredhetett Remus, hogy tõlem várja erre a kérdésre a választ? Attól az embertõl, aki nem csak a tulajdon testvérét keverheti halálos bajba a jelenlétével, hanem annak az összes barátját, és az egész Roxfortot?
- Az érdekel, miért maradtam a Roxfortban annak ellenére, hogy Voldemort megígérte, hogy a Waltre diákjai közül mindenkit megöl, aki nem engedelmeskedik neki? Hogy miért maradtam James mellett, ezzel veszélynek kitéve õt is? – kérdeztem szomorúan, de nem vártam választ. Halkan sóhajtottam. – Biztos azt hiszed, azért, mert gyáva vagyok – mosolyodok el, mikor rám kapja a tekintetét. – De nem errõl van szó…; Persze, nem akarok meghalni, de élni sem akarok azon az áron, hogy Jamienek valami baja esik miattam. Mégis…; itt kell maradnom – néztem egyenesen Remusra, aki még mindig értetlenül meredt rám. – Sokkal nagyobb fájdalmat okoznék azzal Jamesnek, ha nem maradnék mellette, hogy tudja, jól vagyok-e, mint azzal, hogy eltaszítom magamtól az õ érdekében, de semmit sem tud rólam, és esélyt sem adok neki, hogy mellettem harcoljon és megvédjen. Szerinted képes lenne ezzel a teherrel élni? – suttogtam Remusnak, majd felálltam.
Nem mozdult, továbbra is az ablakon bámult ki, de az eddigi merev tartása enyhült. Szinte megtörve könyökölt a párkányon, miközben az ujjait összekulcsolta maga elõtt, és a homlokát nekitámasztotta.
Nem szóltam semmit, csak csendben kinyitottam az ajtót, hogy kilépjek rajta.
Nem rám volt most már szüksége.
- Köszönöm- hallottam meg a hangját, mielõtt becsukhattam volna az ajtót. Egy pillanatra megálltam, majd mosollyal az ajkamon behúztam magam után a nyílászárót.
Továbbra sem tudtam, mi a baja Remusnak, de biztos voltam benne, hogy választ kapott a benne dúló kérdésekre.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.