efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Õrangyal Szerző: Naphinel
[Vélemények - 5] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Kszi a vlemny(ke)t. :) A cm nem az igazi, de nem tudtam mit kitallni .:)


.

2. fejezet: Örökké

A szürke szemű érdeklődve figyelte védencét: az dúlva-fúlva dobálta a bútorokat, szekrényének üvegajtaját úgy becsapta, hogy üvege ezernyi apró szilánkra robbant. Előkapta pálcáját, és ízekre átkozta az asztalt, a széket, az ágyat, és a fiolás szekrényre szegezte pálcáját, mikor Sirius közbelépett.

– Elég! – próbálta lenyomni a férfi karját, ami meglepetésére sikerült neki. Úgy tűnt, Pitont is megdöbbenthette a fejlemény, mert egy hitetlenkedő-gyilkos pillantás idejére felhagyott a pusztítással. – Inkább menj ki, és ott tombolj, mert ebből csak baj lesz.

A mardekáros kimérten bólintott, de távozás helyett inkább a törmelékhalmazra vetette le magát.

A szürke szemű figyelmesen nézte. A taktikát a legelső értelmes beszélgetésük óta alkalmazta, eddig sikerrel. Úgy vette észre, ha nem faggatózik, ráhagyja, mit árul el, a férfi inkább megnyílik neki. Ezúttal is így történt.

– Dumbledore megkért egy… szóval… meg kell ölnöm – hadarta el, mire Sirius döbbenten rámeredt.

– Tessék? – kérdezte kiszáradt torokkal, értetlenül. – Miért? Mikor? Hogyan? Ha azt mered mondani, titok, kicsinállak!

– Sajnos nem – rázta a fejét Piton, és szemében szomorú fény villant. – Említettem a horcruxokat; a gyűrű, amit Dumbledore visel, valaha az volt. Az öreg elpusztította, ám valami halálos kór megfertőzte. Ráadásul a lökött másod unokaöcséd is halálfaló lett… igen, jól hallottad… és azt a feladatot kapta, hogy végezzen az igazgatóval. Ha nem teszi, meghal.

A szürke szemű hökkenten rogyott a padlóra. Ebben a pillanatban egyáltalán nem volt biztos benne, hogy megfelelő embert védelmez; az információk alapján neki Draco mellett lenne a helye.

– Mit fogsz tenni? – érdeklődött.

– Természetesen végzek vele – jött a szenvtelen válasz, mire Sirius dühösen pattant fel, és ugrott a férfi felé, ám ártani nem tudott, ugyanis egyszerűen átsiklott rajta. Az elfintorodva, hűvös hangon közölte: – Bármily hihetetlen, én is erre vágyok legkevésbé, de Dumbledore nyomatékosan megkért – mit megkért, utasított – rá, hogy végezzem el a feladatot. Félti Malfoyt – tette hozzá fintorogva.

– Ebben nem segítek – vetette oda Sirius, és gyűlölködve méregette a mardekárost. Nem az bántotta, amit mondott, inkább az, ahogyan. Még Piton sem lehet ennyire érzéketlen, hogy szemrebbenés nélkül gyilkolja meg az idős urat.

– Felőlem – vont vállat a tanár.

A nap közeledtével Sirius egyre gyakrabban látta ingerültnek, vagy épp lehangoltnak a férfit, amiből arra következtetett, ő sem akarja ezt az egészet. Ha tudná, miként kell, elérné, hogy Piton ne tegye, ám erről fogalma sem volt, így tehetetlen indulatban töltötte az órákat. Időnként segített védencének, hátha találnak más megoldást, ám ötleteik (varázslat, bájital, egyéb lehetőség) rendre kudarcba fulladtak, egyszerűen semmivel nem állíthatták meg a kór terjedését.

1997. június 30-án aztán több minden is történt egyidőben: Harry és Dumbledore eltűntek, az iskolát halálfalók támadták meg. Sirius a harcban végig óvta Pitont, ám amikor az a csillagvizsgálóba indult, magára hagyta, és inkább a férfi dolgozószobájába menekült. Dühösen járkált fel-alá, aztán váratlanul egy ismerős helyen – a Malfoy kúriában – találta magát. Védence görnyedt vállal, gyilkos-szomorkás tekintettel a semmibe meredve ült egy széken.

– Nem akarok róla beszélni, Black – előzte meg Siriust a kérdésével. – Sem most, sem máskor. Megértetted?

A férfi bólintott, aztán a másiktól a lehetőleg legmesszebb, a szoba sarkába ült. Látta Piton arcán az értetlenséget, megbánást, önutálatot; átérezte, mit érezhet a professzor, és hirtelen megsajnálta. Először hitetlenkedve fogadta a felfedezést, aztán csak vállat vont. Ez a furcsa állapot kizárólag a Dumbledore halála miatti zavartságára vezethető vissza, mert kizárt, hogy ő így gondoljon az undok mardekárosra. De hiába hajtogatta, mégsem tudta teljesen elhinni.

A hetek szédítő tempóban teltek, a két férfi lassan túljutott a gyászon, ám Piton zárkózottabb lett, mint eddig bármikor. Ismét titkokba burkolózott, és Sirius kénytelen volt megint zaklatni, hogy értelmes dolgot csikarjon ki belőle. Ezt védence természetesen zokon vette, még inkább bezárult, így a szürke szemű visszatért némasági fogadalmához. Dühítette ugyan, hogy ismét pedálozhat, hogy ex-évfolyamtársa bizalmának a szélére kerüljön, ám ezt igyekezett nem mutatni, helyette türelmesen (vagyis úgy tett, mintha…) várt. Számítása ezúttal nem vált be, mert Pitont annyira lefoglalta a kémkedés, igazgatóság, hogy sokszor álló nap motyogott és motyogott, tőle szokatlanul tanácstalanul ácsorgott, és csak nézte őt. Ilyenkor ordított róla, mennyire kérné a segítségét, de hallgatott. Makacs öszvér!

A jég megint egy félresikerült összecsapásnak köszönhetően tört meg. A férfi ekkor – valószínű, mert már képtelen volt tovább magában tartani – elsorolta problémáit Siriusnak, aki csak ránevetett, és helyből hármat megoldott.

– Ha ezt tudom, rég beszélek – morogta Piton (a szürke szemű inkább lenyelte a nyelve hegyén lévő választ). – De mi legyen Potterékkel? Ők nem tudnak a taburól.

– Hermione okos, már biztos rég rájött, hogy nem mondhatják ki a nevet – felelte Sirius, bízva igazában.

– Potter viszont felelőt… – a férfi elharapta a sértést, és másképp fejezte be: – Szóval Potter önfejű, és makacs, őt nem érdeklik olyan apróságok, mint a sza… mindegy.

– Harry nem hülye, Piton – mutatott rá a szürke szemű, elmosolyodva védence „hagyjuk”-legyintésén –,  csak kissé forrófejű. Amennyiben muszáj, ő is képes türtőztetni magát, és legfeljebb akkor Voldemortozik, ha feldühítik, vagy ilyesmi.

– Pontosan ettől tartok – bólintott a bájitalmester.

Sirius teljesen egyetértett a férfival; Harry hirtelensége miatt ő is aggódott, de ilyen távolból esélyük sem volt, hogy segítsenek nekik. Piton egy elkeseredett pillanatában ugyanis bevallotta, hogy bármennyire utálja is a fiút – a szürke szemű biztosra vette, hogy kizárólag James miatt az ellenszenv – Lilynek tett fogalma érdekében megvédi őt, amíg él. A férfi ekkor hitetlenkedve pillantott egykori évfolyamtársára; meglepte annak kitartó – bár viszonzást soha nem nyert – szerelme amit még ennyi év után is érzett a vörös hajú nő iránt.

Aztán, ahogy egyre több mindent tudott meg róla, rádöbbent, egykor mennyire félreismerték a férfit. A mardekárosnak borzalmas családja, gyerekkora volt, amibe ő beleroppant, végül minden mindegy alapon – amiben minden bizonnyal hatalmas szerepet játszott Lily elfordulása –állt a halálfalók közé. Ha ők nem bántják, vetik meg, pusztán azért, mert az ellenséges házba került, lehet, nem fajul eddig a dolog. Hisz a Lilyre kimondott sértés is őmiattuk… őmiatta történt. James csak azért támadta meg akkor régen a fiút, mert ő unatkozott; az emlékre a szégyen pírja futotta el arcát.

– Minden rendben, Black?

Sirius felkapta fejét; annyira belemerült gondolataiba, hogy teljesen elfeledkezett a vele szemben ülőről.

– Persze – bólintott, és próbált valami értelmes mondatot összehozni. – Mi a következő lépés?

Őszinte döbbenetére Piton azonnali és kimerítő válasszal szolgált: továbbra is rendezi a sulis ügyeket – bár örülne, ha azok az eszement kölykök végre felhagynának a lázongással –, mellette pedig folyamatosan viszi a Nagyúr számára „fontos”, ám a Rendet nem veszélyeztető információkat. Sirius elmosolyodott az eszement, lázadó kölykökön; a tanár folyamatosan a Ginny-Neville duóról panaszkodott, akik minden eszközzel ellenálltak nekik, és fenyegetéssel, eltanácsolással, fájdalommal nem törődve lázították társaikat, szabotálták a halálfalók vezette órákat. Még a többi – a számukra normális – tanár észérvei is hidegen hagyták őket, tették, amit helyesnek véltek.

– Ha úgy hozná a sors, ők a Nagyúrral is szemrebbenés nélkül megküzdenének – jegyezte meg Piton, és a szürke szemű féltéssel átszőtt büszkeséget hallott ki a hangjából. – Természetesen erre nem fog sor kerülni. Hosszú napunk volt, jó, éjt, Black.

Lassan két év után Piton először köszönt el, tőle, amit ő vigyorogva viszonzott.

Sirius torkát fojtogatta a rémület, feszülő izmokkal, bezárt vad módjára keringett a szobában; védence csak annyit tudatott vele, hogy keresztfiáékat elfogták, Bella Hermionét faggatja, de neki azonnal vissza kell térnie. Tíz perce… a férfi felordított a tehetetlenségtől, a félelemtől. Szinte két másodpercenként az órát leste, alig várta, hogy Piton visszatérjen végre. Negyed óra múlva – bár ő örökkévalóságnak érezte – halk pukkanást hallott maga mögött, mire megpördült.

– Na?

– Dobby kimentette őket – felelte, mire Sirius megkönnyebbülten kifújta a levegőt. – Potter, Weasley és Lovegood jól vannak, a megkínzott Granger kissé erőtlen még, de felépül, és Ollivander is túlélte. Pettigrew ellenben meghalt…

A férfi mosolyogva konstatálta a Piton hangjából kiérezhető örömöt, közben pedig gonosz elégedettség töltötte el az áruló halálhírére. Egyedül azt sajnálta, hogy nem ő végezhetett vele.

– Most mennem kell, különben Minerva leszedi a fejem.

Sirius bólintott, aztán érdeklődve tovább olvasta az odébb dobott kötetet. Bár korábban soha nem gondolta volna magáról, hogy valaha könyveket fog bújni, a bezártsága alatt minden otthon fellelhető normálisat végignyálazott, halála után pedig védence művei következtek – természetesen engedély nélkül. Eleinte Piton rendre elvette tőle – amit ő folytonos idegesítéssel bosszult meg –, végül, valószínűleg megunva ezt, beleegyezett. Sirius a szavát adta, hogy vigyázni fog az olvasmányokra, de olykor-olykor észrevette, hogy egykori évfolyamtársa gyanakvó-fenyegető pillantással méregeti őt. Az idő múlásával azonban ez is elmaradt, sőt akadt, hogy maga Piton ajánlott neki könyvet.

Április utolsó napján Piton dúltan robbant be az ajtón.

– Voldemort holnapra tervezi a támadást – előzte meg Siriust a kérdéssel. – Az a mocsok ma mondta… kémet sejt a csapatában, így hetek óta már csak a legalapvetőbb információkat közli velünk.

– Mit teszel?

– Természetesen harcolok – felelte a mardekáros. – Minden erőmmel azon leszek, hogy Potter sikerrel járjon.

Sirius szívébe az irigység egy apró szilánkja szúrt; ő is annyira szívesen küzdene, elégtételt venne a barátaiért, a sok rendtagért, akikkel – bár felületesen ismert csak – Voldemorték végeztek.

Piton aznap már nem feküdt le: fel-alá járkált, főzeteket tett zsebre, aztán pár percre eltűnt; titkolni kívánt emlékeket helyezett a Merengőbe (minden küldetése előtt ezt tette, valószínűleg a legilimencia miatt), vagy észrevehetetlen szabotálási akciókat tervezett. Ebben – mint a tilosban járkálásban, az apró csínyek láthatatlan kivitelezésében jártas – Sirius sokat segített neki. A mardekáros vázolta neki a tervét, ő pedig addig finomított, csiszolt rajta, míg a kívülállónak fel sem tűnt, hogy például az elkószáló az átok nem véletlenül ment épp arra, vagy a fal nem önmagától dőlt adott irányba. Emellett megosztotta az összes titkos átjáró, útrövidítő folyosó helyét, irányát és végpontját, a jelszavakat… diákévei minden Tekergős felfedezését. Egyedül a Térképet sajnálta, hisz az hatalmas segítség lehetett volna a férfinek, aki azonban csak legyintett:

– Potteréknek nagyobb szüksége van rá. Remélem, ők is szerencsével járnak. A tanárok zöme igen, Lumpsluck, Bimba és Poppy poharába viszont nem mertem Felicist cseppenteni, ők azonnal kiszúrnák.

Sirius már meg sem lepődött Piton tettén, ám kalapot emelt előtte; neki valószínűleg ez az életben nem jutott volna eszébe.

Hirtelen robbanás rázta meg a kastélyt, a lámpák megmozdultak, a fiolák összekoccantak a szekrényben. A mardekáros kivont pálcával a folyosóra rohant, a szürke szemű suhanva követte. Mire felértek a pincéből, a kastélyban már káosz uralkodott: emberek és különféle mágikus ocsmányságok tömkelege támadt a diákokra, tanárokra, akik hősiesen védték magukat. A mardekáros emelte pálcáját, hogy segítsen nekik, ám Flitwick váratlanul átkot küldött rá.

Piton kivetette magát az ablakon (Sirius abban a pillanatban mellette termett, ügyelt rá, hogy épségben talajt fogjon) aztán egyenesen az udvarra rohant, csatlakozva halálfaló társaihoz. A szürke szemű aggódó arccal figyelte a csatát; nem önmagát, a sorsát, hanem a férfit féltette, teljesen feleslegesen. A bájitalmester játszva elbánt a rá támadókkal – a harc hevében senkinek nem tűnt fel, hogy egyik védőben sem okoz maradandó kárt – szaporán forgatta pálcáját, fürgén mozgott, szinte táncolt a repkedő átkok közt. Ha volt ideje, eltérített egy-két fénycsóvát a gyanútlanok útjából, másokat a halálfalók felé irányított. Olyan jól képzetten csatázott, hogy neki, Srirusnak egyszer sem kellett beleavatkoznia.

Az órák teltek-múltak, és Voldemort – aki kígyóját kezdettől fogva a Szellemszálláson tartotta –, most Perselust is odaparancsolta.

Siriust megmagyarázhatatlan bajsejtelem fogta el, így megpróbálta maradásra bírni a férfit.

– A Nagyúrnak nem mondhatok nemet. Megölne – felelte hűvös-higgadt hangon a mardekáros.

– De ha odamész, akkor is… érzem! – tette hozzá kétségbeesetten, a másik kérdő pillantására.

– Sajnálom – felelte Piton, és ott hagyta őt.

A szürke szemű ingerült-csalódott legyintéssel követte, ám a házacska bejáratánál láthatatlan falba ütközött.

– Mi a… – morogta meglepetten, ám hiába igyekezett, képtelen volt védence után menni. – Piton!

A bájitalmester hanyagul nézett vissza.

– Valami akadály van itt.

– Tudom – bólintott Piton. – Én varázsoltam, még mikor Lupin itt tanított. Tudod, nehogy valaki megpróbálja megöletni vele a társát…

Ezt nem tudtad kihagyni, mi???

– … mondjuk Potter Malfoyt, vagy fordítva. Csak az lépheti át a mezőt, akinek én megengedem…

– De hát én is átjárhattam…

– Persze, mikor a vérfarkas ember, vagy te kutya voltál. Ám nekem most mennem kell.

– De…

– Köszönök mindent, Black – mosolyodott el halványan a férfi, és felsietett a lépcsőn.

– Piton! – Sirius ordítva ugrott a falnak, ám az sziklaszilárdan állta útját. Átkozódva verni kezdte; keze hamarosan – bár elvileg átjárt a tárgyakon – véresre horzsolódott, ujjait, kézfejét zúzódásnyomok borították. Hirtelen felhagyott a felesleges önpusztítással, és más bejáratot keresett, de a különös erőtér az egész Szellemszállás körül ott feszült. Hozzá sem kellett érnie, érezte a mágikus vibrálást, mely megakadályozta a bejutást.

– Menj már innen, te szar! – kiáltotta dühösen, és nagyot rúgott, amitől éles fájdalom nyilallt a lábujjába. Sziszegve odakapott, ám ekkor hangokat hallott. Gyorsan visszasietett, és felkiáltott rémületében: Harry, Ron és Hermione bújtak az alagút falához. A lány keresztfia kezébe nyomta a köpenyt, és a fiú közelebb húzódott az ajtóhoz; bemenni ő sem tudott.

Sirius közben ingerülten járkált fel-alá, de pusztítani nem mert, hisz féltette a három fiatalt. Pedig olyan szívesen vezette volna le kínzó tehetetlenségét, így viszont csak ketrecbe zárt vad módjára keringett. Szíve hevesen vert; féltette védencét és mellette akart lenni.

Harry váratlanul belépett a Szellemszállásra, ami csak egyet jelentett: Piton halott.

Sirius előbb ért oda; tévedett, a férfi még élt, igaz nyakából ömlött a vér. Ahogy megszólalt, hangja gyengén csengett:

– Sajnálom, Black… elszúrtam a küldetésed…

– Most ne beszélj, Piton – suttogta a szürke szemű, ám ekkor Harry térdelt a bájitalmester elé, aki mondott neki pár szót, és egy emléket adott át neki. Keresztfia értetlenül bámulta a gondolatot, Hermione viszont gyorsan fiolát varázsolt a fénylő szálacskának.

Piton közben megragadta Harry arcát, tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, aztán a mardekáros nem mozdult többé.

Sirius dermedten nézte a semmibe meredő, fekete szemet, a kígyófog marta vértől lucskos testet, és szíve elszorult fájdalmában. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer meggyászolja Pitont, ám most ez történt. A két év során – a maga ridegségével, szűkszavúságával, titkaival együtt – megkedvelte a férfit. Talán ő lett az egyetlen, aki ismerte a felnőtt Perselust, aki mélyebbre tekinthetett a merev álarcnál, amit az viselt. A halott mellé térdelt, lecsukta annak szemét, aztán vakító fényesség égette szemét, ő pedig ismét a fehér folyosón találta magát.

Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.