efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Lys, miután kipiheni a párbaj során szenvedett sérüléseit, újabb küldetésre jelentkezik, de arra, ami ott vár rá, nem lehet eléggé felkészülni...
Voldemort terve újabb fordulatot vesz. NAL a Facebookon


Most, hogy magához tért, Nagini már nem tekeredett köré, hanem a szoba padlóján csúszott fel-alá. Igaz, csak tompa zajjal járó, de hosszú idõ után bosszantó elfoglaltság volt, ráadásul a felé közeledõ hatalmas kígyó újra meg újra megijesztette Regulust, így a fiú sürgõs tanulnivalóira hivatkozva rövidesen távozott. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Lys megszólította Naginit, és kifaggatta az elmúlt hónapok eseményeirõl.

A Nagyúr – nyilván Regulus gyors értesítésének köszönhetõen – még aznap meglátogatta, de ahelyett, hogy részletes beszámolót kért volna a történtekrõl, csak állt elõtte, és nézte õt. Nagini akkor már nem volt ott, így a szobára telepedett, egyre nehezedõ csendet semmi sem törte meg kettejük lélegzetének finom neszén kívül.

Lys többször látta, hogy Voldemort mondani készül valamit, azonban a férfi mindig meggondolta magát, abban a pillanatban, amikor az elsõ szó már majdnem kicsúszott a száján. Végül annyiban maradtak, hogy a férfi két vagy három óra nézelõdés után egyetlen szó nélkül távozott.

A gyógyítók másnap érkeztek, Lucius apjának társaságában. Megkérdezték tõle, hogy érzi magát, és részletekbe menõ beszámolót követeltek mindenrõl, amit gyanúsnak találtak. Lys azt mondta, néha fáj a feje, mire az egyik férfi – mert hárman voltak, két férfi, és egy nõ –, odalépett hozzá, oldalra fordította a lány fejét, és néhol megnyomkodta a koponyáját, mintha törést keresne rajta. Ki is tapintott egy igazán fájó pontot, kicsivel a bal füle mögött.

Miután minden kérdésükre választ kaptak, távoztak, azt ecsetelve, hogy szinte csoda történt. Lys arca ezt hallva apró félmosolyra rándult. Megpróbált felülni, mire Nagini egyetlen gyors mozdulattal felsiklott az ágyra, felemelkedett, hogy szemük egy magasságban legyen, és dühösen rásziszegett a lányra:

– .:Feküdj vissza!:.

Lys mélyet sóhajtott, és keserûen tudomásul vette a kényszerpihenõt.

Órákkal késõbb kinyílt a szoba ajtaja. Lys nem nyitotta ki a szemét, ugyanis éppen aludni próbált, hogy legalább hasznossá tegye magát, ha már a fekvésen kívül mást nem csinálhat.

A vendég lassú léptekkel közeledett. Nem riasztotta el Nagini – pedig teljes hosszában Lys ágyán feküdt, fejét a lány mellkasán nyugtatva –, sem az, hogy a lány valószínûleg alszik. Az érkezõ lépteinek halk zaja elhalt, és Lys kíváncsi lett, ki lehet az, ezért kinyitotta a szemét, és felült, ennek eredményeként Nagini feje lecsúszott a mellkasáról, amire dühös sziszegéssel reagált. Lys lemondó sóhajjal visszahuppant a párnák közé. A kígyó nemhogy felülni nem engedte, még a vendégét sem látta, mert amíg õ heverészett, odakint teljesen besötétedett.

– Egy kicsit reméltem, hogy aludni fogsz – mondta halkan Lucius. Lys szíve hevesen megdobbant a fiú hangjának hatására. – Könnyebb lett volna…;

– Ha kicsivel késõbb érkezel, már biztosan aludtam volna – válaszolt.

– Észben tartom. – Bár a fény hiánya miatt nem látta, úgy képzelte, a fiú mosolyog. – Csak meg akartam köszönni.

– Mit? – kérdezte a lány értetlenül.

– A tanácsot. Azt hiszem, igazad van, tehetünk ígéreteket saját magunknak. – Lucius megveregette Lys vállát, aztán elindult az ajtó felé. Mielõtt kinyitotta volna, még visszaszólt: – Tudod, néha úgy érzem, mintha évek óta ismernélek.


***



– Miss Blanc, ön egy valódi orvosi csoda! – lelkendezett Alan Weever gyógyító két héttel azután, hogy Lys magához tért. – Hónapokig azt hittük, elveszítjük, és most olyan egészséges, mint a balesete elõtt! – Lelkesen összecsapta a tenyerét, majd egy utolsó aláírást firkantott a lány baleseti aktájába. – Azért legközelebb vigyázzon a lépcsõkkel, kisasszony!

A gyógyítóknak ugyanis azt mondták, azért sérült meg, mert leesett a lépcsõn, és beverte a fejét a lépcsõ aljánál lévõ szobor talapzatába. Hogy a mese hihetõbb legyen, még egy szobrot is helyeztek a „baleset” helyszínére.

Lys elmosolyodott. Szórakoztató volt a gondolat, hogy valaki elhiszi róla, képes csak úgy leesni egy lépcsõn.

– Igyekszem, uram – ígérte bûnbánó arccal. A gyógyító szemmel láthatóan elhitte, így Lysnek oka volt arra, hogy büszke lehessen a színészi képességére is.

Kolléganõje, Helen Leicester gyógyító átvette tõle az iratot, és leellenõrizte. Néhány perccel késõbb õ is írt rá valamit, majd Lyshez fordult:

– Egy hónap múlva jöjjön be a Szent Mungóba egy gyors vizsgálatra – mondta szigorú arccal. – Biztosak akarunk lenni abban, hogy nincs semmi hátránya a csodás gyógyulásnak.

– Ha bármilyen panasz merülne fel, jöjjön elõbb – tette hozzá Weever, mielõtt mindketten távoztak volna. Lys bólintott, aztán kuncogva elfordult, miután becsukódott mögöttük az ajtó.

Mire kiérnek a kúriából, ezek ketten még azt is elfelejtik, hogy õ létezik. Az aktáit, leleteit, a róla szóló jelentéseket megsemmisítik, és õ ismét visszakerül majd a jól megérdemelt helyére – az ismeretlenségbe. Belõle – és a vele történtekbõl – nem lesz egy szám valamelyik gyógyító statisztikájában. Erre pedig roppantul büszke volt.

Õ maga pontosan tudta, minek köszönheti ezt a gyors gyógyulást. Lucius ugyanis – mondván, Lys is segített neki, amikor szüksége volt rá –, ébredésének második estéjétõl kezdve minden nap megitatott vele négy-öt fiola gyógyító bájitalt, amiket valamilyen „titkos, de megbízható” forrásból szerzett be. Lys sejtette, ki az a megbízható forrás, és csupán Lucius kedvéért itta meg õket, valamint azért, mert tudta, hogy a harmadik személynek még nincs oka arra, hogy ártson neki. Mindezek ellenére sem tudott bízni Perselus Pitonban.

De Luciusban annál inkább. Annak pedig külön örült, hogy a bájitalok miatt közös titka lett a fiúval.


***



Elköszönés nélkül tért vissza a fõhadiszállásra. Senkivel sem találkozott, és ezt egyáltalán nem is bánta. Igaz, hogy az elmúlt napokban sokat volt egyedül, de úgy érezte, az egyetlen dolog, amire most szüksége van, az némi kikapcsolódás. Felsietett az emeletre, egyrészt azért, mert úgy sejtette, Voldemortnak van jó néhány kérdése az Adrian-üggyel kapcsolatban, másrészt pedig azért, mert remélte, kaphat néhány nap kimenõt.

Szokásához híven kopogás nélkül nyitott be a férfihoz, és megdöbbenve konstatálta, hogy a Nagyúr nincs egyedül – igaz, sem õ, sem pedig a vendége nem vették még észre õt. Lassan közelebb lépett, de csak azért, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Nagyúr, Avery – köszönt apró biccentéssel. A fiatalember összerezzent, ahogy tekintete találkozott Lysével. – Odakint várok – folytatta a lány, és kihátrált a helyiségbõl.

Néhány perc múlva kinyílt az ajtó. Avery csak késve vette észre a lányt, megrezzent, majd gyorsan biccentett felé, hogy ne tûnjön udvariatlannak, aztán elsietett. Lys arca megrándult, mielõtt belépett volna a Nagyúr dolgozószobájába.

Nem ült le, sõt, néhány lépésnél sem ment beljebb. Csak állt ott, arra várva, hogy az õt nézõ Voldemort mondjon valamit. De nem úgy nézett ki, mint akinek szándékában állt volna megszólalni a közeljövõben.

– A gyógyítók végeztek, Abraxas módosítja a memóriájukat – mondta, csupán azért, hogy megtörje a rájuk telepedett sûrû csendet.

A férfi rábólintott.

– Milyen feladatot kapott Avery? – kérdezte Lys, mintha egy igazi beszélgetés folyna közöttük. – Csak azért kérdezem, mert szeretném kitenni a lában kicsit a környékrõl, és ha nem tartod problémának, elkísérném.

Voldemort ismét csak bólintott. Lys elvigyorodott.

– Nem vagy ma túl kommunikatív. – Mielõtt a férfi reagálhatott volna, Lys kiiszkolt a dolgozószobából.

Voldemort felsóhajtott. Túl sok volt Adrian rovásán. Kis híján megölte Lyst, ráadásul még az õ terveit is sikerült keresztülhúznia. Igazán kár, hogy már nem élt, amikor õ hazaért.

Ujjait egymásnak támasztotta. Kell valaki, aki végre-valahára beváltja a hozzáfûzött reményeit, és nem bukik el a cél elõtt. Adrian kudarca az õ kudarca is egyben. Emlékezetében megfelelõ személy után kutatott. Tekintete Lys szobájának ajtajára siklott, ajkai ördögi mosolyra húzódtak. Talán nem kell olyan sokat keresgélnie a megfelelõ személyt…;

***



– Avery, várj! – Lys kis híján beleütközött Greybackbe, mire elmormogott egy bocsánatkérést. Az elõszoba tele volt egymással társalgó halálfalókkal. Lehetetlennek találta, hogy ekkora zajszinttel és ennyi emberen keresztül meghallja õt a fiú, mindenesetre újra utána kiabált. – Avery!

– Avery! – ordította el magát Greyback, mire minden halálfaló elnémult, és rájuk nézett.

– Kösz! – biccentett oda a lány, és elindult az értetlenül megtorpanó fiú felé.

Avery némán állt nem messze az ajtótól, és cseppet sem tartotta kellemes dolognak, hogy mindenki, aki túl korán érkezett a gyûlésre, õket bámulja.

– Veled megyek – közölte Lys, mielõtt a fiú bármit is mondhatott volna. – Majd út közben elmondod a feladatot, menjünk!

A fiú nem tudta eldönteni, hogy ezt most megtiszteltetésnek tekintse-e, vagy intõ jelnek, hogy egyedül nem képes végrehajtani a rábízott feladatokat.



Az ódon kastély kísértetház benyomását keltette, legalábbis Lys ilyennek képzelte õket, amikor még kicsi volt. Akkor még nem hitt a szellemekben, és a mágiában sem. Amikor nagy ritkán visszagondolt a gyermekkorára, ártatlannak és naivnak ítélte önmagát. Biztos volt benne, hogy mai fejjel a legtöbb esetben teljesen másként döntött volna. Úgy gondolta, fiatalon túl sokszor választotta az egyszerûbb utat.

Avery varázslata darabokra robbantotta az elkorhadt, ócska tölgyfaajtót, pedig csupán néhány ellenõrzõ bûbájt használt. Bocsánatkérõ pillantást vetett Lysre, de a lány annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem látott semmit.

Lassan nyolc éve tudta magáról, hogy boszorkány, de még sosem látott szellemeket. Még a Roxfortban is elkerülték egymást, pedig elég sokszor járt a kastélyban, annak ellenére, hogy nem ott tanult. Nem tudta, hogy ebben az õsrégi, lakatlannak tûnõ kastélyban találkozik-e majd eggyel. Nem tartott a találkozástól, de nem is várta. Egyszerûen csak…; kíváncsi volt arra, hogyan néznek ki.

Avery ismét ránézett, megköszörülte a torkát, majd átlépte az ajtó maradványait. Hátrapillantott a válla fölött, és elcsodálkozott, hogy Lys követte õt, pedig látszott rajta, gondolatban mennyire messze jár. Avery úgy gondolta, érti, miért tünteti ki ezt a lányt annyira a Nagyúr. Hiszen még az áruló Jeremyvel is végzett. Igaz, kis híján maga is belehalt, de a kést, ami késõbb a fiú halálát okozta, õ dobta el.

Tricia félt a szellemektõl, jutott hirtelen a lány eszébe. De Tricia sok mindentõl félt, sokkal többtõl, mint amennyitõl õ, Lys tart. Csakhogy neki sokkal konkrétabb félelmei voltak egykori barátnõéinél. Igaz, mindig õ volt a bátrabb kettejük közül. De akkor, azokban a kritikus percekben Tricia volt az erõsebb. Vajon ez most is így lenne? Nem volt benne biztos. Megváltozott, amióta elveszítette õt. A jelenkori önmaga kételkedett abban, hogy felmerült volna benne Tricia elengedésének gondolata. Viszont abban sem volt teljesen biztos, hogy csak úgy képes lett volna végezni vele. Annyira nem lett kegyetlen. Vagy…; igen?

Avery megtorpant a lépcsõknél, Lys pedig kemény küzdelem árán visszarángatta gondolatait a valóságba. Nem gondolta, hogy ennyi minden eszébe fog jutni, mindenesetre ideje, hogy gyakoroljon némi önfegyelmet. Egy gyengeség miatt elszúrt feladat bõven elég fél évre.

– Merre? – kérdezte a fiú.

Ideje, hogy a sarkamra álljak, gondolta Lys, itt már nincs helye a gyengeségnek. Úgy érezte, bizonyítania kell, elsõsorban saját magának. Ott, abban a pillanatban senki más nem számított: csak a tudat, hogy bebizonyítsa magának: a múltkori kudarc ellenére is hasznos tud lenni a Nagyúr számára.

– Négy emelet, és egy alagsor – mondta halkan, miután alaposan szemügyre vette a lépcsõket. Elõre lépett, és lenézett a sötétbe burkolózó alsó szintre. – Felvállalom a legfelsõ és legalsó szintet. Ha van valami veszélyes ebben a kastélyban, úgyis én találom meg. Legalábbis a mesékben mindig ezt írják – tette hozzá, bár ez inkább önmagának szólt, mint a fiúnak. Elindult a lefelé vezetõ lépcsõn. – Lumos!

Avery egészen addig állt a lépcsõk elõtt, amíg Lys pálcájának fénye el nem tûnt a szeme elõl.


A lány lassú léptei is könnyedén felkavarták a padlóra rakódott port. Hiába volt kõbõl a padló, a por miatt lépteinek zaja tompább volt a megszokottnál. Pedig a Denem kúria padlója sem volt makulátlanul tiszta. Bármennyire is küzdött a gondolatai ellen, egyszer csak azt vette észre, hogy gépiesen nyitja ki az ajtókat, és ellenõrzi a helyiségeket, de valójában halvány fogalma sincs arról, mit csinál.

Lucius nem is tudta, mennyire igaza volt, mikor azt mondta, régóta ismerik egymást. El kellett volna mondania a fiúnak, mi történt köztük – pontosabban mi fog történni majd egyszer a jövõben. Azt is, hogy még mindig szereti õt, hiszen ez volt a lényeg, a cél, minden tettének mozgatórugója. Szerette az õszinteséget, ezért meg sem próbálta elhitetni magával, hogy a Nagyúr miatt jött vissza. Nem, ennek az egész rémálomnak egyetlen oka volt: megmenteni Luciust. Az, hogy ezzel a Nagyúrnak, és esetleg Bellának meg Rodolphusnak is jobb, de legalábbis hosszabb életet biztosít, már egy mellékes tényezõ volt. Azonban, ha felfedi magát Lucius elõtt, akkor az anyja is megtudja, ki õ valójában. Ezt nem kockáztathatja, hiszen Diana van annyira ostoba, hogy élete hátralévõ részében messzirõl elkerülje Blacket.

– És az tényleg ekkora tragédia lenne? – kérdezte magától suttogva. Hiszen gyûlölte a tudatot, hogy éppen annak a Blacknek a lánya.

De a jövõbeli Luciust nem zavarta, ki az apja. Sõt, senkit sem zavart különösebben, rajta kívül. Csak egy apró botlás volt Ditõl, õ mégis képes egész életében haragudni érte. De nem ez volt az az ok, amiért igazán haragudott az anyjára, hanem az, hogy képes szó nélkül tûrni Lucius Narcissával kötendõ házasságát. Azt kívánta, bárcsak az anyja helyében lehetne, legalább néhány órára, hogy megtegye, amire õ képtelen. Csak abban nem volt biztos, hogy akarja-e Di boldogságát…; Bár, ha ez az ára annak, hogy Lucius boldog legyen, akkor neki áldása az egészre.

Az alagsor üres volt. Annak ellenére, hogy még a kicsiny, egyetlen helyiségbõl álló borospincébe is lemerészkedett, a rengeteg pókon kívül más élõ – vagy halott – lényt nem talált. Visszaindult a fõlépcsõ felé.

Mindezek ellenére örült, hogy Bella rokona lehet. Ez volt az egyetlen öröme abban, hogy Black lánya. Sokat megtett volna keresztanyjáért – még az itteniért is, legalább elnyerte volna a bizalmát, amibõl szinte egyenes út vezet a szeretete felé –, de nem õ volt a lista élén. Különben is, most éppen az adósa. És még a segítségét sem köszönte meg neki. Pedig kimondhatatlanul hálás volt, és boldog is, mert Bella képes volt félretenni minden vele kapcsolatos ellenérzetét. Bár valószínûleg csak a Nagyúr miatt csinálta…;

A legfelsõ szinte lépcsõzött, és mély sóhajjal, egyesével benyitott a szobákba. Üresek voltak, akárcsak az alagsor. Az utolsó szoba ajtaja zárva volt. Lys valamiért sejtette, hogy az ajtó nem bírná sokáig, ezért varázslat helyett egyszerûen csak belerúgott egyet, mire az ajtó tokostól elõre dõlt, alaposan felkavarva az évek során lerakódott vastag porréteget. Lys vállat vont, aztán belépett a helyiségbe.

Nagyobb volt, mint amelyekben eddig járt, pedig csak egy széles ágy, egy hatalmas gardrób, két éjjeliszekrény és két rozoga szék árválkodott benne. Lys csalódottan sóhajtott, és elindult kifelé, amikor a gardrób megremegett. A pillanat tört része alatt fordult meg, és pálcáját a bútorra szegezte. Várt egy kicsit, de nem történt semmi.

– Alohomora!

A gardrób még egyszer, utoljára megremegett, aztán Bella lépett elõ. Lys arca falfehér lett a döbbenettõl.

– Miért jöttél vissza? – hallotta a lány hangját a fejében. – Senkinek sem hiányoztál! Remekül megvoltunk nélküled is! – Lys arca megrándult. – Miért jöttél? Talán azt hitted, pótolhatod Dit? Ugyan már! – A lány felnevetett, mire Lys hátrált egy lépést. Szemébe könnyek szöktek. – Õ mindenben sokkal, de sokkal jobb, mint te!

– Ez hazugság! – kiáltott vissza. Az elsõ könnycsepp végigcsordult az arcán.

– Di volt a tökéletes, nem te! Még a horcruxaként sem voltál több, mint egy olcsó utánzat! Egy silány másolat! – És Bella nevetett, azzal a szertelen, vad nevetéssel, amit csakis és kizárólag az áldozatainak tartogatott a jövõben.

– Ez…; ez nem igaz! – lehelte erõtlenül. – Én több vagyok…; jobb vagyok…;

– Õ sem szeretett téged soha – suttogta Bella gonoszul, és közelebb lépett Lyshez. – Csak a horcrux miatt volt veled. A te drága Luciusod csak kihasznált, hogy újra Divel lehessen! – Bella felnevetett. Ez már egy másik, azonban még az elõzõnél is kegyetlenebb nevetés volt.

Lys lehunyta a szemét, ezzel újabb könnycseppeket indított arcának felfedezésére.

– Ez nem igaz…; – suttogta. – Ne mondd ezt, Bella…; kérlek, ne mondd ezt…;

– A Nagyúr szemében sem voltál soha több nála – folytatta a keresztanyja. – Csak azért tanított téged, mert azt hitte, egy napon leszel olyan jó, mint Di. De nem leszel. Sosem éred õt utol! Dit mindenki szereti, de téged senki!

Lys lerogyott a fal tövébe, tekintetét azonban képtelen volt levenni a másik lányról.

– Nem igaz…;

– Csalódtunk benned, Lys…; Sosem leszel olyan jó, mint Di. Sosem leszel olyan fontos nekünk, mint õ…; örökre az árnyékában maradsz…;

– Ne! Nem akarok…; – Lys felhúzott térdeire hajtotta a fejét.

– Blanc…; Cassandra! – hallotta Avery hangját. Felpillantott, és látta, hogy Bella is a fiúra néz. A következõ pillanatban Bella helyén egy magas, sötétvörös hajú, Averyre nagyon hasonlító férfi jelent meg. Makulátlanul tiszta, frissen vasalt, fekete talárt viselt, sárkánybõr csizmával. Avery arca megrándult.

– Helló, apa – mondta, majd pálcáját a férfire szegezte. – Commikulus! – kiáltotta, mire a férfi makulátlanul elegáns ruhája teljesen megváltozott: sárkánybõr csizmája helyett férfi viseletként groteszk látványt nyújtó lila és rózsaszín csíkos térdzoknit és citromsárga szandált viselt. Sárszínû, majdnem hónaljig érõ térdnadrágját gesztenyebarna kantár tartotta a helyén, rövid ujjú felsõje paradicsomszínû volt, ráadásul lyukacsos és bõr. Oldalán pillangókkal és szívekkel díszített lánc lógott. Az összhatást egy szivárványszínû kalap tette teljessé. Avery elnevette magát, és Lys szája is mosolyra görbült. A férfi riadtan nézett rájuk, majd egy hangos pukkanás és némi vakító fény kíséretében semmivé foszlott. – Csak egy mumus volt – mondta ki Avery Lys elsõ gondolatát. A lány bólintott, feltápászkodott, és egyetlen durva mozdulattal letörölte a könnyeit. Amikor kikerülte a fiút, az utána szólt: – Te félsz Bellától?

Válasz nélkül hagyta ezt az ostoba kérdést.


Miután visszatértek a fõhadiszállásra, Lys keresett egy fiolát, minden kastélybeli emléket belevarázsolt, és egyetlen szó nélkül nyomta az értetlen Voldemort kezébe, aztán hátat fordított a férfinek, és bevonult a szobájába. Amikor úgy gondolta, szüksége van egy kis kiruccanásra, nem éppen erre gondolt.


***



Pár nappal késõbb úgy érezte, végre készen áll arra, hogy megbeszélje Voldemorttal az Adrian ügyet. Az emlékeit már korábban átadta neki, de még nem beszélték meg a történteket. Lyst ugyanis különösen érdekelte a tény, hogy Voldemort a bizalmába fogadott valakit, akinek a valódi személyazonosságáról fogalma sem volt, ráadásul nem is ellenõrizte a fiút.

– Miért? – kérdezte. – Miért hagytad, hogy ennyire könnyedén a bizalmadba…; a bizalmunkba férkõzzön?

Voldemort nem válaszolt.

Fogalma sem volt, hogy mennyi az igazság abból, amit Adrian Lysnek mondott. Õ is hallott ezt-azt a fiútól, de lehetségesnek tartotta, hogy az csak a gyanúja eloszlatását szolgálta. Adrian talán tényleg csak Lys miatt érkezett. Õ pedig, a zseniálisnak tartott tervével kiszolgáltatta neki a lányt…; Ennél nagyobb hibát csak komoly nehézségek árán véthetett volna.

– Nem adott okot arra, hogy ellenõrizzem.

– Bezzeg engem rögtön meg akartál ölni! – csattant fel Lys. – Adrian még csak nem is a rokonod!

– Nem akartalak megölni, csak megkínozni. – A lány kérdõn felvonta a szemöldökét. – A kettõ nem ugyanaz.

– Ja, tényleg sok különbség van az egyes és a kettes számú fõbenjáró átok között... – morogta, árnyalatnyi sértõdöttséggel a hangjában.

– Talán te is ugyanígy reagáltál volna a helyemben. – Voldemort egyáltalán nem tûnt bosszúsnak, sõt, az apró arcizom rándulása arra engedett következtetni, hogy roppantul szórakoztatónak tartja a társalgást. – Ne feledd, Diana tökéletes mása voltál, de azt állítottad, nem õ vagy. Ráadásul – tette hozzá, és látva, hogy Lys közbe akar szólni, egyetlen pillantással csendre intette – parancsolgattál nekem.

– Én csak azt mondtam, hogy ülj le – emelte fel kezét védekezõen a lány. – Ha visszagondolsz, inkább kérés volt, mint parancs.

A Nagyúr nagyon csúnyán nézett rá, ami Lys Voldemortra specializálódott szótárában azt jelentette, hogy ideje abba hagyni a vitát. Lázas igyekezetében, hogy elterelje a témát, felhozta a kastélyban történteket.

– De lényegében teljesen mindegy, mert úgy látszik, újabban hibát hibára halmozok. – Voldemort felvonta a szemöldökét. – Elõször bedõltem Adriannek, a múltkor pedig legyõzött egy mumus…;

Voldemortnak megvolt a maga véleménye az incidensrõl, de azt még a lány elõtt sem akarta hangoztatni.

– A félelmeidtõl nem könnyû megszabadulnod – jegyezte meg szórakozottan.

– Nem könnyû…; – ismételte töprengve Lys.

Pedig volt idõ, amikor még a dementorok sem ártottak neki. Most azonban csak magára számíthat, és ez némileg elkeserítette. Ebben a pillanatban végre átérezte a tizenkét évnyi varázs-mentesség súlyát. Egyedül van. Voldemort nem lehet vele mindig, ahogyan más sem. Ahogyan Tom volt régen…;

Felkapta az idõközben lehajtott fejét, és a Nagyúr szemébe nézett.

– De nem is lehetetlen – mondta határozottan.

A férfi úgy érezte, Lys valami olyannal fog elõállni, amire neki nemet kell mondania.

– Mégis mire gondoltál? Kifejlesztesz egy varázslény-távoltartó bûbájt? – Roppantul vicces, jegyezte meg gondolatban a lány.

– Nem – válaszolta. – A megoldás ennél sokkal egyszerûbb. Ha jól emlékszem, ott van, abban a szekrényben – bökött arra a hatalmas, bûbájok sorozatával lezárt bútorra, amiben a férfi azelõtt tartotta a medált, mielõtt neki adta volna.

Voldemort szemmel láthatóan nem értett semmit.

– Sok minden van abban a szekrényben – jegyezte meg, pontosan olyan hangsúlyban, ahogyan Tom beszélt vele régen.

– De az, amire én gondoltam, majdnem húsz év múlva is ott lesz – mosolygott Lys.

– Nem – vágta rá Voldemort. Sejtette, mire gondol a lány.

– Egyszer már odaadtad nekem, hogy õrizzem, miért ne tehetnéd meg még egyszer? – kérdezte élesen.

– Egy horcrux nem gyerekek kezébe való – érkezett a válasz. Bezzeg ez húsz évvel késõbb egyáltalán nem fog eszébe jutni. Akkor roppant könnyen és kényelmesen átadta neki a medált.

Lyst valahol mélyen talán bántotta, hogy a férfi gyereknek tekinti, de úgy gondolta, lényegében igaza van. De amikor évekkel korábban megkapta, nem volt ugyanígy gyerek?

– Errõl azért majd világosítsd fel idõben a kedves lányodat is, hátha megkímél tizennyolc évnyi horcrux léttõl. – Egy hosszú pillanatig némán néztek farkasszemet. – Tudok bánni vele, évekig hordtam, és semmi bajom nem volt! Szükségem van a segítségére, érted?

Voldemort felvonta a szemöldökét.

– Neked nem horcruxra van szükséged, hanem arra, hogy megnyugodj, és bármikor képes legyél hideg fejjel gondolkozni. – Lys ökölbe szorította a kezét. – Felejtsd el, hogy az érzelmeid irányítsanak, mondtam már, azok csak gyengévé tesznek.

A lány felpattant. Gyûlölte a gondolatot, de Voldemortnak most az egyszer tökéletesen igaza volt. Az érzései gyengévé és kiszolgáltatottá tették.

– A titkod nem fog kiszivárogni – szólalt meg a férfi, éppen abban a pillanatban, amikor Lys kinyitotta a szobája ajtaját. – Megtiltottam Averynek, hogy bárkinek akárcsak egyetlen szót is mondjon arról, mi történt a kastélyban.

Lys hátra sem nézve bólintott.

Voldemort elégedett pillantást vetett a lány szobájának ajtajára, de úgy, mintha nem az ajtót látná, hanem a bent tartózkodó Lyst. Remélte, hogy sikerült bogarat ültetnie a lány fülébe. De ha így is van, még nincs oka az örömre. Gyorsan kell megtennie a következõ lépést, még mielõtt a lány feleszmél. Ideje, hogy egy másik gyalogot hozzon fel a sakktáblára…;
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.