efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Végre-valahára id?ben érkezett a következ? fejezet.
Lys rájön az áruló kilétére, és ez kis híján az életébe kerül. A fejezetb?l azt is megtudhatjátok, hogy Lys miért nem szaltózik örömében.


De ha nem Belláé, akkor kié? Valószínûleg Adrian mindkét pálcája a lánynál volt, minek tartotta volna magánál az egyiket, ha neki a kettõre együtt van szüksége? Teljesen érthetetlen volt számára ez az egész. Azt kívánta, bárcsak kicsivel tovább nézhette volna a pálcát, hogy megtalálhassa rajta azt a két rúnát, amit az Adrian-félék mindig belevésnek a fegyvereikbe. De hiába vette kölcsön a Nagyúr merengõjét, és nézte végig többször is az emléket, nem látott ilyet a pálcán.

Az egész délelõttöt gondolkozással töltötte. Az, amit Adrian mondott, pont úgy hangzott, mintha tudná, ki az áruló. Azt viszont nem értette, miért kell õ ahhoz, hogy a fiú elfogja, hiszen Adrian egymagában is nagyon erõs volt. Talán azért van szüksége rá, Lysre, hogy tanúskodjon az ártatlansága mellett? Vagy... Azért mert nem tud csupán egy pálcával párbajozni?

– Furán viselkedett, nem? – kérdezte Rodolphus. Lys felnézett, keresztapja mellette állt, igaz, a Nagyúr testében. – Jeremy. Mintha…; nem is tudom…; Még a nevedet sem tudta! – mondta végül, és megrántotta a vállát. – Fura egy srác.

Tudta a nevem, gondolta Lys. Csak éppen azt nem tudta, hogy nem Voldemort áll elõtte, hanem egy másik halálfaló, aki Százfûlé-fõzettel vette fel a férfi alakját.

Lys felhúzta a térdét, és átfonta a kezével. Nem értette ezt az egészet. Minél többet gondolkozott rajta, valami annál kevésbé stimmelt. Jeremy átadta a pálcáját Bellának, és elhozta a lányét, tehát ott volt, amikor Rod és a Nagyúr cseréltek, mégis úgy tûnt, mintha nem tudna semmitõl. Felnézett az ál-Voldemortra, és megköszörülte a torkát.

– Rodolphus, Ad…; Jeremy ott volt, amikor a Nagyúr visszaküldött téged az õ testében?

A fiú bólintott.

Tehát Adrian tudta, hogy Voldemort valójában nem Voldemort, mégis Lysnek szólította õt elõtte. Pedig megegyeztek, hogy egymáson kívül csak – az igazi –Voldemort tudhatja a valódi személyazonosságukat.

Ez persze nem jelent semmit. Talán Adrian csak megfeledkezett arról, hogy nem Voldemorttal beszél. Mégis, a rövid látogatása alatt úgy beszélt, mintha pontosan tudná, hogy csak egy álcát lát.

– Mit értettél az alatt, hogy Jeremy furcsa srác? – kérdezett újra Rodtól.

– Mindig ostoba kérdéseket tett fel. Tudni akarta, kiben bízunk leginkább, és kiben a legkevésbé; ki a legerõsebb és ki a leggyengébb közülünk.

– És én voltam az, ugye? – kérdezett vissza ösztönösen. Rodolphus zavartan vakargatta a tarkóját.

– Nem ismertünk, csak hallottunk rólad ezt-azt. Tudtuk, hogy erõs vagy, de nem bíztunk benned. – Zavartan elhallgatott. – Sajnálom.

Lehet, hogy Adrian azt gondolja, hogy õ az áruló?

– Mondott magáról…; valamit? – faggatózott tovább Lys.

– Néha mesélt a gyerekkoráról – vont vállat Rodolphus. – Évekig mugli iskolába járt, csak harmadévben csatlakozott egy amerikai varázslóiskolához. Szeretett kviddicsezni, fára mászni, nyolc bátyja volt, ilyesmiket.

– És a neve? Mondott valamit…; a nevérõl?

– Utálta, ha Jeremynek szólítottuk – mondta rövid gondolkozás után a fiú. – Mindig kijavított, hogy az õ neve Ryans, vagy Ryan.

Lys már semmit sem értett. Miért választott Adrian egy olyan nevet, amit utált? Vagy ez az egész csak…; csak egy színjáték volt? Ostoba ötlet kezdett körvonalazódni Lys elméjében.

– Rod, biztos vagy benne, hogy Jeremy tudott a Nagyúr tervérõl?

A fiú ismét bólintott.

– Ott volt, amikor megbeszéltük. Õ javasolta, hogy valaki vegye fel a Nagyúr alakját, hogy senki ne hihesse azt, hogy õ is elment.

Lys már egyáltalán nem értett semmit. Adrian tudta, hogy a szobában lévõ Voldemort csak egy álca, mégis úgy viselkedett, mintha nem tudná. Vagy mintha…;

– Olyan volt, mintha nem tudná, hogy te tudod, hogy én nem a Nagyúr vagyok – fejezte be Rodolphus a lány gondolatát.

Lys riadt pillantást vetett rá. Tényleg igaza lenne, és valami nem stimmel Adrian körül? Lehetséges volna, hogy…; De még be kell bizonyítania…;

– Láttad a pálcáját? – kérdezte hirtelen, hevesen kalapáló szívvel.

– Igen, persze, hogy láttam! – lelkesült fel a fiú. – Mindenkinek dicsekedett vele. Különleges rózsafa pálca volt, teljesen sima.

Lys értetlenül nézett Rodra. Adrian ikerpálcái magyalból készültek, és mindegyikbe egy-egy arany rúnát véstek. De Rodolphus azt állítja, a pálca rózsafa volt, és sima. Két lehetõség jutott az eszébe: a pálca vagy nem Adriané volt, vagy a titokzatos fiú nem az, akinek mondja magát. Sajnálta, hogy semmit sem tud a kétpálcásokról.

Kibámult az ablakon. A kinti erõs szél letépett egy ágat az egyik tiszafáról, és nekifújta az ablaküvegnek. Lys összerezzent a koppanás hangjára. Rózsafa, diófa és magyal. Ikerpálcák, Bella pálcája és az ismeretlen pálca. Mégis mi ez az egész, és kicsoda ez az Adrian egyáltalán?

– Tudsz valamit…; hallottál valaha a kétpálcásokról, Rodolphus? – kérdezte, utolsó mentsvárként gondolva a fiú válaszára.

– Hallottam róluk meséket – vont vállat a fiú. – Azt mondják, születésüktõl fogva képtelenek a gonoszságra. A jó védelmezõi. Alapítottak egy rendet, valamilyen szem nevében, de…;

– Az Arany Szem Szolgái? – vágott közbe Lys.

– Igen, azt hiszem, ez volt a neve.

De ha Adrian tényleg kétpálcás, és tényleg képtelen a gonoszságra, akkor miért van itt?

– Nincs semmilyen mód arra, hogy egy kétpálcás gonosz legyen? – érdeklõdött. Hangja megremegett, ujjai idegesen babráltak talárja egyik gombjával.

– Úgy tudom, teljesen képtelenek rá. Valamilyen mágikus eskü köti õket, ami a véren keresztül öröklõdik. Ha érdekel a dolog, szólok a nagybátyámnak, õ nagyon otthon van a témában.

Lys megrázta a fejét.

Ha igaz, amit Rodolphus mond, Adrian nem lehet gonosz. Valamivel mégis meggyõzte Voldemortot, márpedig õt nem könnyû, szinte lehetetlen átvágni. Ráadásul úgy tûnt, Voldemort ismeri a jelképet, amit Adrian mutatott. Tudnia kellett, hogy a jók jelképe. Adrian tehát hazudott valamit, õ pedig rettenetesen kíváncsi volt, vajon mivel gyõzhette meg a Sötét Nagyurat.

– Mi van a Stiggins családdal? Hallottál róluk?

Rodolphus elgondolkozott.

– Azt hiszem, õk az egyike a három nagy dinasztiának, akik szolgálják azt a szemet. Miért kérdezed?

Lys eltöprengett, el merje-e mondani az igazat. Végül úgy döntött, nagyobb baj úgysem lehet belõle.

– Jeremy valódi neve…; Adrian Stiggins.

Rod meglepettnek tûnt.

– Jeremy kétpálcás? Ez elég meredek. Mibõl gondolod, hogy…; – Lys ingerülten közbevágott, még mielõtt a fiú befejezhette volna.

– Hogy nem csak vetített? Láttam az ikerpálcáit, Rod!

– Az lehetetlen, azokba rúnákat vésnek! Jeremy pálcájába nem volt vésve semmi!

– Jeremy pálcája rózsafa, Adrian ikerpálcái magyalból készültek – vágta rá higgadtan a lány. Rodolphus szemei elkerekedtek.

– Úgy érted, hogy Jeremynek vagy Adriannek, nevezzük ahogy akarjuk…; három pálcája van?

– Nagyon úgy tûnik.

– De hát mi a fenének?! Két pálca is bõven elég, minek neki három?

Lys megrántotta a vállát. Ezt a részt õ sem értette.

– Most ne azon gondolkozzunk, minek neki három pálca. Sokkal égetõbb probléma, hogy Bella pálcájával együtt ismét két fegyvert tudhat a birtokában. Ez pont egyel több, mint amennyi nekem van.

Rodolphus értetlenül bámult rá.

– Te meg akarsz küzdeni vele? Megõrültél?!

– Én is erõs vagyok, Rodolphus – mondta kissé sértõdötten. – Kihúzom egy darabig. – Úgysem számít, mi lesz velem, tette hozzá gondolatban, hiszen még meg sem születtem. Maradéktalanul feláldozhatónak gondolta magát.

– És mi lesz utána? – A Rod hangjában felcsendülõ aggodalom boldogsággal töltötte el a lányt. – Örökké nem tarthatod fel, és kétlem, hogy le tudnád gyõzni.

Lys elgondolkozott.

– Bízom.

– Miben? – kérdezte a fiú, és megbökte a lány vállát. – Nincs olyan erõ, ami megvédhetne tõle, ha párbajra hívod.

– Bízom a Nagyúrban – mondta, és felállt. Az ajtóhoz sietett, kezét a kilincsre tette, de mielõtt kilépett volna, még hátraszólt a válla fölött. – Tévedsz, Rod.


***



Nem volt terve. Nem tudott semmilyen épkézláb ötletet kitalálni, ami megvédhetné õt Adriantõl. De megpróbálhatja valahogy húzni az idõt. Igen, ez jó stratégiának tûnt. De vajon meddig tudja ilyen módon tartani magát?

A park felé menet lesétált a konyhába, magához vett egy közönséges konyhakést, és csizmájába tûzte. Talán szüksége lehet egy ilyen fegyverre is. Nem tudta, mire számíthat a párbaj során. Sosem látta Adriant küzdeni, õ maga pedig régen nem mérte már össze az erejét nálánál erõsebb ellenfelekkel.

Igyekezett minél jobban eltávolodni a kúriától, noha tudta, hogy ez a tõle telhetõ legnagyobb ostobaság. Ugyanakkor nem akart esélyt adni Adriannek, hogy gyanakodjon rá. El akarta oszlatni a fiú esetlegesesen felmerülõ kétségeit. Menet közben letépett egy ágat az egyik bokorról, leszedegette róla a gallyakat, majd pálcájával simára varázsolta.

Megállt az egyik terebélyes almafa alatt, és várta, hogy a titokzatos kétpálcás fiú rátaláljon. A letépett ágat az övébe dugta.

Tíz perc sem telt el, és meghallotta Adrian lépteinek halk zaját. A hangok alapján óvatosan, mégis magabiztosan közeledett. Nem sejtett semmit. Lys ennek igazán örült.

A fiú arról érkezett, amerre Lys nézett. Ez csupán azért volt meglepõ a lány számára, mert amióta megállt itt, egyetlen porcikáját sem mozdította, és esküdni mert volna, hogy Adrian közeledõ lépteinek zaja nem szembõl hallatszott. Kurtán biccentettek egymásnak, de ezt Lys kissé gyanúsnak ítélte, hiszen õ elvileg nem sejt semmit, legfeljebb azt, hogy Adrian rájött az áruló kilétére.

– Helló – köszöntek egyszerre. Egy pillanatra mindketten megzavarodtak ettõl. Õ maga elfordította a fejét, mintha zavarba hozta volna ez az egész.

– Szóval? – kérdezte Lys, miután visszanyerte a hangját. – Rájöttél, ki az áruló?

Adrian kurtán bólintott.

– Nem volt nehéz. Végig itt volt az orrom elõtt.

Lys elhúzta a száját.

– De hogyan jöttél rá?

– Csak õ tudott a tervrõl. – Lys a szeme sarkából látta, hogy Adrian elõhúzza a pálcáját. Nem tudta, Belláé-e vagy az a fegyver, amit Rodéknak mutogatott folyton. – Mondhatnám, hogy sajnálom, de hazudnék. Invito Lys pálcája!

A lány Adrian felé fordult. Az átok kirántotta a pálcát Lys övébõl. Nem kapott utána, fölöslegesnek ítélte.

Adrian elkapta a pálcát.

– Erre már nem lesz szükséged – mondta, és hanyag mozdulattal, oda sem nézve kettétörte, majd elhajította. – A Nagyúr meg fog jutalmazni ezért…; Incarcerandus!

Lys elõreszegezte a pálcáját, és némán létrehozott egy pajzsbûbájt. Adrian szemei elkerekedtek.

– Kétlem, hogy megjutalmazna érte – mondta a lány, gúnyos mosollyal. – Jeremy, Adrian…; ki is vagy te tulajdonképpen?

Adrian hihetetlenkedve meredt Lys pálcájára.

– Hogy szerezted vissza a pálcád? Az elõbb törtem ketté!

Lys elmosolyodott. Szerencse, hogy a fiú nem nézte meg alaposan, mit zsákmányolt tõle, és még nagyobb szerencse volt, hogy pálcája ebben a jelenben az anyjához tartozott.

– Ha minden trükkömet elárulom, hogyan foglak átverni legközelebb? – kérdezte, oldalra billentett fejjel, mintha egy rendkívül érdekes kísérleti tárgynak nézte volna a fiút. – Ki vagy te? Adrian vagy Jeremy?

A fiú felhorkant.

– Tudni akarod, ki vagyok? – kérdezte élesen. Eltöprengett, mielõtt folytatta volna. –Hát jó…; Hiszen már úgysem árulhatod el senkinek. A teljes nevem Adrian Ryan Stiggins. A Stiggins család utolsó leszármazottja. A Szem utolsó szolgája.

– Mi ez az egész Szem dolog? – kérdezte Lys kíváncsian.

– Látunk dolgokat – mondta kelletlenül a fiú. – Láttalak téged. Láttam, hogy megzavarod az Idõt. Ezért jöttem ide. Meg akartalak állítani – és sikerült. Elcsaltam a védelmezõdet – tárta szét karját. – Átvertem a Sötét Nagyurat. Szövetkeztem Dumbledore-ral, mielõtt idejöttem. – Lys ereiben meghûlt a vér. Dumbledore tud…; tud róla? – Információkat adott nekem a Sötét Nagyúrról, én pedig cserébe kiszolgáltattam õt neki.

Lys riadt pillantást vetett az ég felé. Csapda volt. Az egész utazás egy rohadt nagy csapda volt! Hirtelen mindent megértett. Nem voltak aurorok, amikor Adrian elment – már ha elment egyáltalán –, az egész csak arra volt jó, hogy elcsalja Voldemortot. Azért javasolta, hogy valaki – Rodolphus – vegye fel a férfi alakját, mert remélte, hogy ezzel átveri õt, Lyst, és nem fog gyanakodni semmire. Csakhogy Adrian nem tudta, mennyire szoros a kapcsolat közte és Voldemort között. És neki épp ez a szerencséje.

– Azt hitted, nem jövök rá? – kérdezte a lány. – Azt hitted, elhiszem egy fiúról, aki semmit sem tud a Nagyúr szokásairól, hogy õ Voldemort?

– Mindegy, hogy rájöttél-e a csalásra. Nekem rád volt szükségem.

A fiú gyilkos pillantást vetett rá. A lány tudta, hogy meg akarja majd ölni, ha elfogynak a kérdések. De nem adja olcsón a bõrét.

– Azt mondták, a kétpálcások nem lehetnek rosszak – mondta hûvösen Lys. Gyûlölte a hazugságokat.

– Szépen letisztított mese a kétpálcásokról, kedves Lys. Mi nem vagyunk rosszak, hiszen a jó nevében cselekszünk.

– Gonosz dolgot tenni a jó nevében ugyanúgy gonosz dolog – jegyezte meg a lány. Bölcsnek, de legalábbis okosnak akart tûnni. Azt akarta, hogy Adrian ellenfélnek, ne csak ellenségnek tekintse õt.

– Valóban. De lényünk attól még nem válik gonosszá. A kétpálcások nem emberek, kedves Lys. Varázslények vagyunk, tehát csakis a mágikus szabályok érvényesek ránk. A mágikus szabályok pedig kétségbe nem vonhatók. – A fiú alaposan kihangsúlyozta a nem szót.

Lys szíve hevesen vert az izgalomtól. Varázslények…; Adrian nem ember, hanem varázslény. Egy…; állat.

– Tehát akkor angyal vagy, vagy démon? – kérdezte élesen.

– Angyali démon, vagy démoni angyal – válaszolta Adrian, majd nevetni kezdett. – Tipikusan beszûkült emberi gondolkodásra vall, hogy valami csak jó lehet, vagy csak rossz. A világ nem így mûködik, kislány. Kár, hogy csak ilyen késõn tudlak errõl felvilágosítani.

Lys gyorsan ki akart találni valamilyen kérdést, amivel tovább húzhatná az idõt.

– Azt mondtad Rodolphuséknak, nyolc testvéred volt, és szeretsz kviddicsezni – jegyezte meg. – Hazudtál?

Adrian arca megrándult.

– Eltorzítottam az igazságot. – Rövid csend. – Nyolc testvérem volt, mert kilencen tartoztunk a klánba. Nyolc harcos és egy vezetõ. – A fiú Lyst fixírozta, és elõhúzta a másik pálcáját is. –Vér szerint csupán egy bátyám volt.

– Mi lett velük? A többieknek azt mondtad, meghaltak.

– Egy csapat mantikór végzett mindegyikükkel. – Összeütötte a két pálcát, mire azok finoman szikrázni kezdtek. – Én csak azért menekültem meg, mert a szabályok értelmében nem voltam velük. A bátyámat megmenthettük, megmenthettem volna, de ez a féreg – megvetõen horkantott, a földre köpött, és fejében a kúria felé biccentett – elõbb találta meg, és kioltotta az életét.

Lys keze ökölbe szorult. Hogy meri…; hogy mer így beszélni a Nagyúrról?!

– Felteszem, ezt a történetet nem mesélted el neki. – Minden önfegyelmére szüksége volt, hogy hangja nyugodta csengjen.

Adrian elhúzta a száját.

– Nem volt rá szükség. Annyira el volt ragadtatva, hogy egy kétpálcás érkezett hozzá, hogy még legilimentálni is elfelejtett. Azt hazudhattam neki, amit akartam.

Lys ökölbe szorított keze remegett. Legszívesebben behúzott volna egyet a fiúnak – úgyis régen verekedett már –, de túl messze volt tõle, ráadásul két pálcája is volt. Inkább kivárt, és feltett egy következõ kérdést.

– Miért jöttél?

– Bosszút állni a bátyámért, és teljesíteni a kötelességem – megölni téged, mielõtt babrálhatnál az Idõvel.

– Mit jelent, hogy te vagy az utolsó? – kérdezte a lány. Felkészült a harcra, a kérdésekbõl ugyanis kifogyott.

– A szüleim kicsi koromban meghaltak, a klánom néhány éve. Családom utolsó tagja vagyok.

Lys bólintott. Neki kell támadnia, különben nem fog tudni védekezni.

– Confringo! – kiáltotta, majd gyorsan felvont egy pajzsot.

Adrian válasza egy pillanatot sem késlekedett. Az elsõ átka Lys pajzsába csapódott, és szétzúzta azt, a második, amit Bella pálcájával lõtt ki, súrolta a lány karját. Lys szitkozódott, és egy újabb átkot küldött Adrian felé. A fiú átkai azonban olyan sebességgel követték egymást, hogy neki nem maradt ideje a támadásra. Tudta, hogy anélkül nincs semmi esélye, de egyszerûen nem volt ideje támadni.

Adrian tényleg remekül párbajozott, és a két pálcának köszönhetõen rendkívül gyors volt. Lys megcsúszott, de szerencséjére a második átok csak a talárja szegélyét találta el. Adrian egy pillanatra befejezte a támadást, mire Lys oldalra vetõdött, hogy begurulhasson egy fa oltalmába, s közben vaktában kilõtt egy lefegyverzõ bûbájt a fiú felé.

A válasz egyszerre érkezett: az egyik pálcából egy zöld, a másikból egy sötétvörös fénycsóva formájában; Adrian vagy megölni, vagy megkínozni akarta. Lys pihegve dõlt a fa törzsének. Tudta, hogy vissza kell fordulnia, mert a fiú is erõt nyer, amíg õ pihen.

– Félreismertél, Adrian – mondta, és némán fohászkodott, hogy a fiú ne álljon készen egy következõ átokra. – Nem tudod, ki vagyok, és nem tudod, mire vagyok képes. – Kipördült a fa mögül. – Serpensortia! – kiáltotta az átkot, ami utolsó mentsvára volt. A szokásos fekete mamba helyett most egy sokkal nagyobb kígyó érkezett. Lys még sosem látott ehhez fogható lényt: fekete pikkelyei drágakövekként csillogtak a napfényben, teste vastagabb volt, mint Adrian combja. Egy pillanatra megidézõje felé fordult; a lány vethetett egy pillantást vérvörös szemeire, és hasonló színû, hatalmas méregfogaira. – .:Végezz vele!:. – utasította Lys a hüllõt, de továbbra is megbabonázva meredt az állatra. Nem vette észre, hogy Adrian rászegezi a pálcáját, és kilõ egy átkot. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy a fiú nem a halálos átokkal próbálkozott.

A karjába hasító leírhatatlan fájdalom térítette magához. Szemébõl könnycseppek buggyantak ki, még a pálcáját is majdnem elejtette. Minden erejét összeszedve odabotorkált a fához, és lerogyott a tövébe. Óvatosan felhúzta a talárt sértetlennek tûnõ bal karján. Ugyanaz az átok találta el, ami a fiatal Luciust nemrég; azonban ez a csonttörõ átok az alkarja csontjait törte szilánkokra. Nem távolíthatja el õket, hiszen egy csont nélküli kéz sokkal haszontalanabb egy párbaj során, mint egy szilánkosra törött csontokkal teleszórt.

Hallotta a kígyója sikoltásszerû hangját, Adrian szitkozódását, a földbe vagy fákba csapódó átkot halk robbanását, és a kígyó súlyos testének tompa súrlódását. Remegett minden tagja, ahogy megpróbálta megmozdítani sérült kezét. Igaz, egy gyors bûbájjal bekötözte, de ezzel nem sokat ért el, a fájdalom nem csökkent. Átkozott Adrian!

Próbálta összeszedni magát, amennyire csak tudta, de sokkal nehezebb feladatnak bizonyult megvalósítani, mint kigondolni. A karja iszonyúan fájt, még okklumenciával sem tudta figyelmen kívül hagyni.

Egy hangos puffanást követõen csend lett a parkban. Lys tudta, hogy a kígyónak vége. Ismét õ következik. Remegõ tagokkal botorkált ki a fa mögül, s miközben feltápászkodott, kihúzta a csizmájába rejtett konyhakést. Adrian kezében már csak egyelten pálca volt: Belláé.

Lys minden erejét összeszedve kilõtte az elsõ átkot, pálcáját sérült kezében tartva, a másikkal pedig teljes erejébõl Adrian felé hajította a kést. Arra már nem maradt energiája, hogy kitérjen a fiú támadása elõl. Még hallotta, ahogy két ember Cruciót kiált, aztán minden elsötétült.


***



Az öntudat úgy érte, mintha nem is aludt volna, egyszerûen csak gondolkozni kezdett. Érezte, hogy valami súlyos tárgy tekeredett körbe a testén. Csak arra tudott gondolni, hogy Adrian legyõzte, és elvitte valahova, hogy megölje. Nem merte kinyitni a szemét, pedig nem tartotta gyávának magát.

Egy kellemesen meleg, puha valami simított végig játékosan az arcán. Egy ujj, ismerte fel. Sóhajtott, de úgy, mintha azt mondta volna, „Lucius”.

Kinyitotta a szemét, és legnagyobb meglepetésére Regulusszal találta szemben magát. A fiú rámosolygott, és elhúzta a kezét az arcától.

– Már azt hittem, nem fogsz magadhoz térni – mondta a fiú csendesen. Idegesen fészkelõdött a székben, és hátrébb csúszott egy kicsit.

– Te miért nem vagy a Roxfortban? – kérdezte Lys, de hangjában nyoma sem volt szemrehányásnak.

– Tavaszi szünet van – mondta nemes egyszerûséggel a fiú. Aggodalmas pillantással nézett valamire, Lys mellkasa irányában. A lány megállapította, hogy Regulus fél valamitõl.

De hiszen éppen elmúlt karácsony! Mégis hogyan lehet máris tavaszi szünet? A lány úgy érezte, semmit sem ért. Hónapok teltek el, miközben õ csak néhány órát, vagy maximum napot aludt?

– Az nem lehet – mondta.

– Dehogynem – legyintett a fiú. Zavartan köhintett egyet. – Szörnyen aggódtunk ám miattad – vallotta be. – Nem elég, hogy az a szemét összetörte a bal karod csontjait, még agyrázkódást is szenvedtél, amikor elestél a párbaj végén.

Igen, emlékezett az esésre, bár nehezen hitte el, nem csak egy sima kábító átkot kapott Adriantõl. Nem gondolta volna, hogy ennyivel megússza az egészet. Ha õszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, Adrian volt a legkeményebb ellenfél, akivel eddig dolga akadt. Talán még a Nagyúrnál is keményebb, hiszen a férfi egyáltalán nem akarta megölni, és ha úgy gondolta, az átka eltalálná õt, akkor inkább úgy célzott, hogy csak súrolja.

Elgondolkodott azon, mit szólt Voldemort, amikor meglátta a kígyó tetemét. Feltétlenül meg akarta kérdezni a férfitól, tudja-e milyen fajta volt, és van-e ötlete, hogyan idézhette meg. Persze, ötlete biztosan van.

Érezte, hogy a köré csavarodott, súlyos valami megmozdul, és rájött, hogy a Nagyúr Naginit küldte, hogy vigyázzon rá. Regulus elõtt azonban nem mert szólni a kígyóhoz, mert tartott attól, hogy nem tudja majd elhitetni vele, hogy csak egy tüsszentés volt.

– Kik mentettek meg? – kérdezte hirtelen, miután eszébe jutott az utolsó emléke.

– Bella és Rodolphus – válaszolta a fiú. Lys legszívesebben szaltózott volna örömében, bár ezt két apróbb tényezõ is jelentõsen befolyásolta: az elsõ, hogy Nagini még mindig itt feküdt rajta, és egy ekkora kígyót csak úgy ledobni több, mint megerõltetõ lenne a jelenlegi állapotában, a másik, hogy egyáltalán nem tudott szaltózni.

Elméjében vidám refrénként csendült fel a mondat, hogy Bella megmentette õt. Minden itteni ellentétük elhomályosodott, és Lys egy pillanatig elhitte, hogy ez a Bella az õ keresztanyja, az õ idejébõl. Nem is tudta megmondani, mikor érzett utoljára ilyen örömöt. Mondani akart valamit Regulusnak, a jó hír hozójának, de csak nehezen tudott összerakni egy értelmes mondatot.

– Majd…; majd megköszönöm nekik – ígérte végül. – Szörnyen gyengének érzem magam – vallotta be néhány perc csend után.

– A gyógyítók azt mondták, ha holnapig nem ébredsz fel, nem éled túl – mondta Regulus. Hangjában aggodalom csendült, Lys azonban egy másik tényre figyelt fel. Gyógyítók. Gyógyítók a Denem kúriában?

– Gyógyítók? – kérdezte hihetetlenkedve.

– Igen – bólintott a fiú, mintha így akarná nyomatékosítani, hogy Lys fülének egyáltalán nincs semmi baja. – Lucius apja hívta õket, személyesen.

– De…; Hogy kerülnek gyógyítók a Denem kúriába? – értetlenkedett tovább a lány. – Azt hittem, bûbájok védenek minket.

– Nem otthon vagy, Cas – mondta Regulus csendesen. Lys csodálkozva nézett rá, mire a fiú elmosolyodott, és válaszolt, mielõtt a lány újabb kérdést tehetett volna fel. – A Malfoy kúriában.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.