efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Lys gy?löli, hogy mindenki elfogadja Adriant, hogy hazudnia kell Luciusnak, és azt is, hogy mindenki félreismerte. Újabb közös tulajdonságot fedez fel önmagában és Luciusban. Féltékeny lesz Bellára.
Áruló van a halálfalók között.


Lys távolról nézte, hogy Adrian Belláékkal beszélget. Pontosabban Rodolphusszal és Rabastannal, de Bella is ott volt velük. Ez rosszul esett neki; amióta itt volt, még egyszer sem beszélt normális hangnemben a keresztanyjával. Adriannek könnyû, gondolta, õ fiú, róla nem gondolnak semmi…; olyasmit. Adriannek minden könnyebb volt, mint neki, õt mindenki kedvelte, pedig szörnyû természete volt. Vagy csak õ akarja úgy látni, mintha szörnyû természete lenne?

Ellépett az ablaktól, és kis híján beleütközött Luciusba. A fiú a Nagyúr szobája felõl érkezett. Mosolyra húzta a száját, ahogy észrevette õt, végül azonban köszönés helyett csak biccentett, mielõtt kikerülte. Lys úgy gondolta, ez Di miatt van. Anyja nem kedvelte õt, ezért Lucius is próbált úgy tenni, mintha valami problémája lenne vele. Csalódott sóhajjal sétált vissza a szobájába.

Sajnálta, hogy a tanév három hete elkezdõdött. Jó lett volna leülni Regulusszal, és beszélgetni egy kicsit, mielõtt kikötöttek volna valamelyikük ágyában.

Visszatért a Nagyúr dolgozószobájába. A férfi felnézett, amikor kinyitotta az ajtót, de csak akkor fordította vissza tekintetét az elõtte heverõ pergamenkupachoz, amikor Lys levett egy könyvet, és leült.

– Történt valami? – kérdezte. – Nyugtalannak tûnsz.

– Az élet szar dolog.

Nem is látta a könyv betûit.

Lucius csak azért viselkedik vele így, mert nem akar veszekedni Divel. Pedig kedveli õt. Tudja, érzi, mégsem tehet semmit. De azért van itt, hogy változtasson az eseményeken! Azt akarja, hogy Lucius boldog legyen. Ha Divel, akkor Divel, ebbe nincs beleszólása. Csak azt akarja, ami a fiúnak a legjobb.

– Elvesztetted a hited a szeretetben? – Lys válasz helyett megrázta a fejét.

Még mindig hitt a szeretet erejében, de a szeretet nem hitt õbenne. Becsapta a könyvet, és visszatette oda, ahonnan elvette.

– A szeretet is szar dolog – mondta, és elviharzott a szobájába.

Voldemort elmosolyodott. Alakul.


***



Fáradtan és ingerülten ébredt, és még levelet is kapott. A kézbesítõ bagoly nyilván csak beröppent a nyitott ablakon, majd dolga végeztével távozott. Lys lehajolt, és felvette a szoba közepén felejtett levelet. Meglepõdött, amikor látta, hogy Regulustól jött. Gyorsan elolvasta, megcsóválta a fejét, majd egyetlen mozdulattal galacsinná gyúrta a pergament. Nem találkozik Regulusszal, nem kockáztat azzal, hogy Roxmortsba merészkedik.

Elhagyta a szobáját. A szeme sarkából látta, hogy Voldemortot. Az asztala mögötti széken ült, gondolataiba merülve. Nem nézett a férfire, amikor elhaladt mellette.

Nem találkozhat Regulusszal. Válaszolni minden bizonnyal válaszol majd valamit, de tartja magát ahhoz, amit a tanév kezdete elõtti utolsó találkozásukkor mondott a fiúnak: azt, hogy legközelebb karácsonykor találkoznak majd. Ha most megváltoztatná a szavát, azt jelentené, hazudott, és nem szeretett hazudni.

Lépteket hallott, és felismerte õket. Elmosolyodott.

– Szervusz, Lucius – mondta épp abban a pillanatban, amikor a fiú befordult a sarkon.

Lucius meglepetten torpant meg, de válaszul csak biccentett. Lys keserûen elhúzta a száját, majd kinézett az ablakon.

– Di most nincs itt, nem kell úgy viselkedned, mintha nem vennél emberszámba.

A fiú hallgatott.

– Bárki elmondhatja Dinek – mondta halkan.

– Azt hiszed, Di jobban hinne bárkinek, mint neked?

Lucius nem válaszolt.

– Hogy vagy? – kérdezte Lys, és vetett egy futó pillantást a fiúra.

Lucius habozott. Lys továbbra is kifelé bámult, lehetõséget adva a fiúnak, hogy távozzon, bûntudat nélkül.

– Nem túl jól – válaszolta hosszú töprengés után õszintén, és a lány mellé lépett. – Holnapután lesz egy családi összejövetel, ahol nekem kell játszanom a csodálatos võlegényt.

Lys valahol mélyen örült, amiért Lucius még mindig nem kedveli Narcissát, persze ezt nem akarta elárulni a fiúnak. A mosolyát azonban képtelen volt elfojtani. Végre valami, aminek örülhet, és most nincs itt Di, hogy elrontsa.

– Nem akarom hallgatni a felesleges fecsegésüket az aranyvér fenntartásáról – folytatta a fiú. – Nem akarom, hogy faggassanak, hogy terveket szövögessenek az életemrõl, amibe gyakorlatilag semmi beleszólásom nincsen.

– Lehet, hogy húsz év múlva te is ugyanezt teszed majd a fiaddal – jegyezte meg a lány, nem kevés éllel a hangjában.

– Nem fogom! Engem aztán nem fog érdekelni, hogy kit akar feleségül venni! – csattant fel a kelleténél ingerültebben a fiú. Ökölbe szorított kezével az ablaküvegre csapott. – Különben is, mibõl gondolod, hogy fiam lesz?

Lys Dracóra gondolt, és elmosolyodott. Aztán eszébe jutott, hogy hazudnia kell. Hazudnia, amit a legjobban utál, Luciusnak, akit a legjobban szeret.

– Gondolom, valahogy fenn kell maradnia a Malfoy névnek.

A fiú bólintott. Szemmel láthatóan tökéletesen megelégedett a válasszal.

– Ha komolyan gondolod, amit mondtál, ígérd meg magadnak, hogy nem szólsz bele – mondta Lys néhány percnyi szünet után. – Akkor sokkal könnyebb lesz.

– Ez hülyeség. – A lány értetlenül nézett rá. – Miért, te már tettél ígéreteket magadnak?

Most is azért vagyok itt, gondolta Lys, és eltöprengett egy helyes válaszon.

– Igen. – Úgy érezte, arca felforrósodik kissé. Csak remélni merte, hogy nem vörösödött el.

Sokáig hallgattak.

Lys arra gondolt, milyen jó érzés itt állni Lucius mellett, tudva, hogy a fiú nem haragszik rá, sõt, talán kedveli is. Örömét csak az lombozta le kissé, hogy az általa annyira szeretett Lucius Diért rajong, és Narcissa a menyasszonya, nem õ.

– Annak ellenére, hogy Di nem kedvel téged, te nagyon is törõdsz vele. – Lucius kutatott a fejében, vagy csak véletlenül kezdte el éppen Di felé terelni a beszélgetés fonalát?

A lány felvonta a szemöldökét.

– Ezt mibõl gondolod?

– Segítettél, hogy üzenjek neki. Tudom, hogy te is üzentél a nevemben. – Lys nem válaszolt. – Nem bántottad Bellatrixot. – A Bellával folytatott párbajra gondolt, habár ez az utolsó érv kicsit mintha sántított volna, ezt nyilván a fiú is érezte, de a lány nem tette szóvá.

– Legyõztem õt – vágta rá, egy pillanatnyi habozás után.

– De nem bántottad – mondta nyomatékosan a fiú.

– Legyõztem! – Lys nem akarta, hogy a fiú továbbra is ezen a témán lovagoljon. Nem Di miatt nem bántotta Bellát. Csakis maga miatt. Nem lett volna képes rá. De ezt nem mondhatja el neki, bármennyire is szereti.

– Megölhetted volna. – Csend. – De csupán megmutattad neki, hol a helye.

– Legyõztem! – ismételte tagoltan, türelmét vesztve Lys. Legszívesebben elmondta volna az igazságot a fiúnak, és az sem érdekelte volna, a Lucius egy szót sem hitt volna el belõle.

– Legyen – adta be a derekát Lucius. Mindketten elmosolyodtak, de nem néztek a másikra. – Porig romboltad az önbecsülését, de életben hagytad. – Várt egy kicsit, de a lány nem szólt közbe. – Bárki más megölte volna. – Lucius kérdõn fordult a lány felé. Nyilván az okot szerette volna tudni, de nem tett fel kérdést, nehogy tolakodónak tûnjön.

– Én nem vagyok bárki más! – Fordult beszélgetõpartnere felé Lys is. Egy hosszú pillanat alatt végigmérték a másikat, majd tekintetük találkozott. Lucius hûvösen nyugodt pillantása annyira jó hatással volt Lys indulataira, hogy a lány hirtelen fellobbant dühe nyomtalanul elpárolgott.

– Az a Cassandra Blanc, akit ismerünk, megtette volna – mondta Lucius hûvösen.

– Az a Cassandra Blanc, akit ismerni véltek, sosem alacsonyodna idáig! – mordult fel, árnyalatnyi dühvel a hangjában. Nem értette, miért veszekszik a fiúval.

Farkasszemet néztek egymással. Lys már nem volt dühös, sõt, valahol mélyen szórakoztatta is ez a kis vita. Annak pedig külön örült, hogy Luciusszal lehet. Rámosolygott a fiúra, aki megcsóválta a fejét, a lány pedig boldog volt, hogy érti a gesztust.

– Ha gondolod, kimentelek. – Lucius értetlenül nézett rá. – A családi összejövetelrõl. Intézek mondjuk egy…; megfigyelést. Õrizheted Jeremyt.

Lucius úgy meredt rá, mintha nem tudná eldönteni, hogy értetlenkedjen vagy nevessen-e.

– Minek õrizném azt a nagyképû idiótát?

Lys örült, hogy egyezik a véleményük Adrianról.

– Azért, hogy ne kelljen a kedves családdal ücsörögnöd. – Lucius mérlegelés nélkül elutasította az ajánlatot. Lys kuncogott. – Adrian egy teljes hónapig házon kívül van még. Talán tovább is, nem emlékszem pontosan. – A fiú végre elmosolyodott, elõbb õszintén, majd keserûen.

– Nem lehet.

Lys bólintott, jelezve, érti, bár Lucius nem tudta, hogy többet ért, mint amennyit õ gondol.

– Értékelem, hogy felajánlottad, és úgy gondolom, tényleg meg tudnád oldani, de…;

– Nem! – vágott közbe Lys, a beszélgetés kezdete óta elõször félreértve a fiút. – Nincs köztünk semmi! Bella hülye elméletébõl egy szó sem igaz!

Vagyis egy-két szó azért mégis…; Elvégre megcsókolta Voldemortot. De azt õ nem tudja, nem tudhatja! Be kellett vallania magának, mélyen sértette Lucius feltételezése.

– Nem úgy értettem – visszakozott. – Mondtam már, én elhiszem, hogy nem történt semmi.

– Helyes! – mordult fel Lys.

Ennyiben maradtak.


***



Adrian karácsony másnapjának reggelén tért vissza, amikor Lys Regulusszal készült találkozni. A fiú jobb karja be volt kötve valamilyen fekete anyaggal, mintha megsérült volna a távolléte során. Lys megtorpant. Régi, mindenkin segíteni akaró és új, önzõ és önfejû énje csatát kezdett egymással: felajánlja-e a segítségét a fiúnak, vagy legalább megkérdezze, hogy rendben van-e. A vitát végül Adrian döntötte el egy kérdéssel:

– Sietsz éppen valahova, vagy beszélhetünk?

Lys Regulusra gondolt, aztán arra, hogy egyáltalán nem helyes, amit tenni készültek. Háta mögött összekulcsolta két kezét.

– Semmi olyan dolgom nincs, amit ne tudnék késõbbre halasztani – válaszolta kimérten.

Adrian bólintott, és intett neki, hogy kövesse. Út közben fél lépéssel lemaradt a fiú mögött, mert nem akarta, hogy az, aki esetleg meglátja õket, félreértse a helyzetet. Adrian körbenézett, mielõtt elindult volna lefelé a lépcsõn. Lys meglepetten követte.

A földszintre érve a fiú megtorpant, körbenézett, majd elindult a parkba vezetõ ajtó felé. Lys egyre kevésbé értette, mi folyik itt, és egyre kíváncsibb is volt rá.

Adrian végül az egyik fa törzse mellett állt meg, arccal Lys és a kúria felé fordulva.

– Áruló van közöttünk – jelentette ki.

A lány megdöbbent. Piton még nem állt közéjük, és õ csakis arról a fiúról volt hajlandó ilyesmit feltételezni. De ha nem õ az áruló, akkor ki lehet az?

Érezte magán Adrian kutató pillantását.

– Nem én vagyok az – mondta reflexszerûen.

A fiú bólintott. Hûvös gesztus volt, nélkülözött mindennemû érzelmet. Lys azonban nem tudta eldönteni, hogy Adrian gyanúsítja-e õt egyáltalán, vagy tényleg csak a tényt közölte vele. Félt. Adrian remek párbajozó hírében állt, igaz, õ még sosem látta harcolni, és hiába volt tehetséges õ maga is, Lys tudta, hogy nincs sok esélye Adriannel szemben. Ha bárki meglátná õket, valószínûleg a fiúnak segítene, nem neki.

– Amikor a Nagyúr szeptemberben elengedett – kezdett bele Adrian, mire Lys félbeszakította addigi gondolatmenetét –, az volt a feltétele, hogy hat héten belül visszatérek. – Lysnek nem kellett gyors fejszámolást végeznie, hogy tudja, az indulás és érkezés között sokkal több idõ telt el, mint hat hét. – A miértek most nem fontosak – mondta, elég idõt hagyva Lysnek, hogy eltöprengjen az bevezetõ mondatán. – Elégedj meg annyival, hogy a célom eléréséhez a világ öt különbözõ nagyvárosának bizonyos helyérõl kellett…; hogy is fogalmazzak?... belépõt szereznem. Már az elsõ helyszínen aurorok vártak.

Lys elgondolkozott a hallottakon, Adrian pedig elég idõt hagyott neki erre. Valaki, vagy valakik tudták, hogy Adrian el megy majd oda, tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy mikor. Csakhogy Adrian indulásáról és utazásáról az õ tudomása szerint a fiún kívül csak ketten tudtak: Voldemort és õ, Lys. Már értette, miért gyanúsíthatja õt Adrian.

Agya lázasan zakatolt, hogy valamilyen ésszerû érvvel elterelje a gyanút magáról, és Adriannal szövetségre lépve kiderítsék az áruló kilétét.

– Tudták, hogy el akarsz jutni arra a helyre? Direkt téged vártak? – kérdezte. A fiú bólintott. – Hányan tudtak arról, hogy odakészülsz?

– Én, a Nagyúr…; és te. – Lys már biztos volt abban, hogy érti, mire akar kilyukadni a fiú. Azt hiszi, õ az áruló!

– Nem tõlem tudták. Sosem árulnám el a Nagyurat, sem azokat, akik követik õt.

– Értem. – Adrian szeme összeszûkült. – Van valami, amit nem mondasz el…;

Lys vállat vont.

– Biztos, hogy téged kerestek? – kérdezte. – Tudták a nevedet, felismerték az arcodat?

– Nem – válaszolta Adrian némi gondolkozás után. – Csak azt tudták, hogy egy fiú fog érkezni.

Lys elgondolkozott. Valaki – hármukon kívül – tudta, hogy Adrian elmegy. Valaki szólt az auroroknak. Valaki itt van köztük, és ellenük játszik. Rá kell jönnie, ki az. Minél hamarabb. Fõleg ha ez az egész kitudódik, hiszen akkor már nem csak Adrian szemében lesz õ a lehetséges áruló.

– A Nagyúr úgy döntött, kézbe veszi az ügyet – mondta Adrian, hosszú szünet után. – Bellatrix vele ment.

Lys értetlenül nézett rá, mire a fiú elõhúzott egy, a lány számára túlságosan is ismerõs diófa pálcát.

– A Nagyúr elutazott, és magával vitte Bellatrixot – ismételte. Nyilvánvaló volt, miért ment el Bella: nála vannak Adrian ikerpálcái. – Az aurorok fiúra számítanak, aki egyedül van, nem pedig egy lányra, akinek kísérõje van – tette hozzá a fiú. És mi van azzal a ténnyel, hogy maga Voldemort van vele? Persze ez is ostoba feltételezés volt, tudta, hogy a Nagyúr rengeteg rejtõ, álcázó és átalakító bûbájt ismer. Nem fog gondot okozni neki, hogy elrejtse magát.

Lys féltékeny pillantást vetett keresztanyja pálcájára. Egy vékony hang a fejében folyton azt kérdezte, miért nem õt vitte el Bella helyet…;


***



Különleges elfoglaltságra hivatkozva lemondta a találkozást Regulusszal, majd visszatért a Nagyúr dolgozószobájába. Bosszantotta, hogy egy ilyen fontos küldetésre a Nagyúr nem õt, hanem Bellát vitte magával. Egyszerûen nem értette a férfi döntését. Talán nem bízik benne? Talán Adrianhez hasonlóan Voldemort is azt hiszi, hogy õ, Lys az áruló? Vagy csak azért vitte el inkább a keresztanyját, mert Bella jobban ismeri ezt a világot? Na és? Õ, Lys jobban ismeri Voldemortot! Neki kellett volna mennie!

Hosszú órák után higgadt csak le annyira, hogy alaposabban végiggondolja a dolgot. Ismeri Voldemortot. Ha valakinek, akkor neki rá kell jönnie, hogy miért Bellatrixot választotta a saját leszármazottja helyett.

Leszármazott…;

Lys felpattant, és homlokon csapta magát. Di nem jött haza a szünetre, Voldemort elõre nem látható, de valószínûleg hosszú idõre távozott. Csak azt akarta, hogy valaki legyen itt, aki képes felhasználni a ház védelmét. Õ pedig képes volt megvádolni!

Rózsás hangulatban kezdett olvasni a fekete mágia védelmi célokra való felhasználásáról, és megfogadta, hogy még Regulus kedvéért sem fogja kitenni a lábát a kúriából. Még szerencse, hogy lemondta a találkozójukat.

Éjfélre járt az idõ. Lys az ajtócsukódásra riadt fel, ugyanis elbóbiskolt olvasás közben, keze már indult a pálcája felé, amikor meglátta az érkezõt. A könyv hangos csattanással a padlóra bucskázott, mire a férfi elõrántotta a pálcáját. Lys ezzel nem törõdve odasietett hozzá, és átölelte.

– Azt hittem, sokkal tovább fog tartani – mondta, és ellépett a férfitól.

Voldemort meg sem tudott szólalni.

Lys elmosolyodott, majd odalépett a leejtett könyvhöz, gondosan kisimította a meggyûrõdött lapokat, becsukta a kötetet, és visszatette a polcra. Amikor megfordult, csodálkozva látta, hogy Voldemort még mindig õt figyeli.

– Történt valami? – kérdezte.

– Nem – válaszolta a férfi, és leült az íróasztala mögé.

Lys úgy érezte, valami nem stimmel a férfival.

– Ne bámulj! – szólt rá Voldemort.

Ez az egész kezdett egyre furcsább lenni.

– Adrian elmondta, hogy mi történt. – Voldemort olyan értetlen pillantást vetett rá, mintha fogalma sem lenne arról, kicsoda az az Adrian. – Azt hittem, tovább fog tartani.

– Semmi közöd hozzá! – mordult fel a férfi. Lys ezen a ponton érezte úgy, hogy valami nagyon-nagyon nincs rendben. Voldemort sosem beszélne így vele. Vele nem.

Tehát õ nem Voldemort.

Lys elõhúzta a pálcáját, és a férfira szegezte. Voldemort meglepõdött, felpattant, és – némi késéssel ugyan – ösztönösen, a pálcájához kapott. Lys felismerte a fegyvert. Nem a Nagyúré volt, jól ismerte az õ pálcáját, és ezt is felismerte. Igaz, legutóbb egy másik férfi kezében látta.

– Rodolphus?! – kérdezte meghökkenten, aztán, maga sem értette, miért, kirobbant belõle a nevetés.

Voldemort arcán eddig soha nem látott döbbenet és riadalom jelent meg. Percekig tartott, mire sikerült rendeznie a vonásait, és határozott hangon Lysre szólt:

– Ez ostobaság.

Lys vigyorogva vállon veregette.

– Ez nem a Nagyúr pálcája – bökött az ál-Voldemort kezében tartott fegyverre. – Ráadásul egyáltalán nem viselkedsz úgy, ahogy õ szokott. Így elég nehéz éppen engem megtéveszteni.

Voldemort leroskadt egy székbe. Lys arra gondolt, hogy ismeretségük hét éve alatt még sosem látta ennyire elgyötörtnek.

– Nem az én hibám. A Nagyúr sem mondta, hogy rá fogsz jönni. – Megvakarta a tarkóját. Ez a mozdulatsor elképesztõen jellemzõ volt Rodra.

– Tehát tényleg Rodolphus vagy.

A férfi bólintott. Néhány percig csendben ültek egymás mellett.

– Azt hittem, Jeremy szól majd neked. A Nagyúr mondott neki valamit, miután megbeszéltük ezt a Százfûlé-fõzetes testcserét. – Rövid szünetet tartott, és újfent megvakarta a tarkóját. – De úgy látszik, tévedtem. – Néhány percig hallgatott. – Igazad van. Fogalmam sincs, általában hogyan viselkedik a Nagyúr, és arról sem, hogyan reagál teljesen hétköznapi helyzetekben. – A tenyerébe temette az arcát. Ez az apró, szinte jelentéktelen gesztus komikusan hatott Voldemort testével. – Senkit sem fogok tudni megtéveszteni.

Lys megértette leendõ keresztapja aggodalmát.

– Én segíthetek, ha szeretnéd. – A másik értetlenül nézett rá, szemében hálás fény csillogott. – Kevesen vannak, akik nálam jobban ismerik a Nagyurat.

Az ál-Voldemort bólintott.

– Hálás lennék, ha segítenél.

Lys elmosolyodott, mire Rod is így tett. Ezzel az aprócska mozdulattal teljesen eloszlatta Voldemort addig hitelesnek tûnõ álcáját.

– Ezt ne csináld! – szólt rá a lány szelíden. – A Nagyúr ritkán mosolyog. Ha mégis, azt akkor sem társaságban és nem ilyen széles mosollyal teszi. Inkább valahogy így. – Azzal Lys finoman, és alig észrevehetõen mosolyra görbítette az ajkait. Rodolphusnak közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy észrevegye a lány arcizmainak apró elmozdulását.

Hosszú percek és az ál-Voldemort arcizmainak kemény munkája után Rodnak sikerült elfogadható mosolyt produkálnia. Lys igyekezett leszoktatni õt a folyamatos tarkóvakarásról, és arra buzdította, hogy folyton vonja fel a szemöldökét („De csak finoman, a Nagyúr nem szokta közszemlére tenni a gondolatait!”), vagy ráncolja a homlokát („Nem, ne annyira, épp csak összevonod!”).

– A Nagyúr is folyton azt csinálja – indokolta, és hosszú, semmitmondó monológokkal untatta Rodot, hogy az képes legyen bármilyen helyzetben egy voldemortos szemöldökfelvonásra vagy épp homlokráncolásra. Megjegyezte, hogy ha nem akar hamar lebukni, ne használja a pálcáját, inkább bízza rá, Lysre a varázslást.

Elmesélte a fiúnak, mennyire beszédes a Nagyúr egy-egy gesztusa, hogy ez az oka annak, amiért minden jellemzõ vonását olyan alaposan igyekszik megtanultatni vele. Rodolphus minden mondatra rábólintott, egészen addig, amíg Lys rá nem szólt, hogy a Nagyúr ilyet sem csinál, inkább csak a szemmozdulatával jelzi, hogy megértette.

– Honnan tudsz róla ennyi mindent? – kérdezte a fiú, miután Lys befejezett egy hosszú monológot Voldemort szemmel való kommunikációjáról.

– Ha nagy leszek, elmesélem – válaszolt titokzatos mosollyal a lány. – Ja, és a legfontosabb: igyekezz mindig tõmondatokkal kommunikálni.

– Hogyan? – kérdezett vissza Rod, a Nagyúr mosolyával.

– Tõmondatokkal – ismételte Lys.

– Tõmondatokkal?

A lány felállt a székrõl, és a falon lógó órára nézett. Már fél három is elmúlt. Egy pálcaintéssel behúzta a függönyt a dolgozószoba ablakán.

– Remek volt. Pont úgy az idegeimre tudsz menni ezzel, mint a Nagyúr. Egyébként én a helyedben elmennék lefeküdni. A Nagyúr korán kelõ típus. Rejtély, hogyan csinálja.

A fiú arcára hirtelen ijedtség ült ki.

– Én nem vagyok korán kelõ típus.

Lys közben már a saját szobája ajtajánál állt. Visszafordult, és ránézett az ál-Voldemortra.

– Oldd meg valahogy – tárta szét karját, halvány mosollyal.


***


Rodolphushoz hasonlóan õ sem volt korán kelõ típus. Az azonban riadtsággal töltötte el, hogy szobájából kilépve félhomály fogadta a dolgozószobában. A Nagyúr mindig szét szokta húzni a függönyt, miután felkelt. Tehát Rodolphus még mindig alszik.

Kopogás nélkül nyitott be a Nagyúr szobájába, hogy egy frissen varázsolt kanapén egy nagyon kócos, de tökéletesen rodolphusos fiút találjon a sötétben, aki ráadásul mélyen alszik. Odalépett hozzá, és megrázta a vállát.

– Ébresztõ! – dörmögte, és megvárta, hogy a fiú kinyissa a szemét. Amikor Rodolphusban tudatosult, hogy neki már régen ébren kellene lennie, Lys távozott. Lement a konyhába, hogy reggelit hozzon fel kettejüknek.

Hamarabb ért a Nagyúr dolgozószobájába, mint Rodolphus. Elhúzta a függönyt, és kitette a szendvicseket az asztalra. Már azon gondolkozott, hogy visszamegy a Nagyúr szobájába, hogy megnézze, visszaaludt-e a fiú, amikor kinyílt az ajtó, és egy nyúzottnak tûnõ Voldemort lépett ki rajta.

– Szörnyen aludtam – közölte, és leült Lysszel szemben.

A lány végigmérte õt.

– Látszik.

A fiú kedvtelenül rágcsált egy falat sonkás szendvicset.

– Aggódom – mondta, akaratlanul is voldermortosan. Az egyetlen hiba az volt, hogy ilyet a férfi egészen biztosan nem mondana. Vagy legalábbis nem így.

– Nem lesz baja, a Nagyúrral van – válaszolt Lys, mert sejtette, hogy a fiú nem Voldemortot félti annyira.

– Hát épp ez az…; – dörmögte a fiú. – Ha ismernéd Bellát, téged is aggasztana, hogy…;

– A túlzott mértékû rajongásával felbosszantja a Sötét Nagyurat? – fejezte be a mondatot vigyorogva Lys. Rodolphus megdermedt, a száját is nyitva felejtette, ugyanis éppen harapni készült a szendvicsbõl.

– Nem így akartam befejezni, de ez lett volna a lényeg – mondta néhány percnyi csend után. – Nem értem, miért nem téged vitt el, ha ennyire ismered õt.

– Én értem – bólintott Lys, ezzel igyekezve nyomatékot adni szavainak. – De nem mondhatom el.

Rodolphus bólintott, és letette a megkezdett szendvicsét. Be kellett vallania magának, hogy egyáltalán nem volt éhes. Hátradõlt a székén, nyújtózott, majd kibámult az ablakon. Lys egy pálcaintéssel eltûntette a tányérokat, és leendõ keresztapja szendvicsének maradékát. Már épp nyitotta volna a száját, hogy valami bíztatót mondjon – igaz, még nem talált ki semmit –, amikor kinyílt az ajtó, és Adrian lépett be, arcán magabiztos mosollyal.

– Jó reggelt! – köszönt. Rod már éppen visszaköszönt volna neki, de Lys még idejében figyelmeztetõ óvatossággal bokán rúgta. – Minden rendben?

Lys bólintott, Rod azonban nem mozdult meg.

– Gondolkoztam azon, amirõl tegnap beszéltünk, Lys – folytatta Adrian. A lány figyelmeztetõ pillantást vetett rá, Rodolphus pedig értetlenül nézett a fiú felé. – Arra jutottam, hogy ketten elég jók vagyunk ahhoz, hogy kiderítsük a dolgot. Mi lenne, ha délután összefutnánk a parkban, és megbeszélnénk a…; problémát?

Lys eltöprengett az ajánlaton. Rodnak szüksége lehet rá, ha használnia kell a pálcáját, de sokkal fontosabb, hogy rájöjjenek az áruló kilétére. Viszont, ha Rodolphus lebukik, abból még nagyobb baj lesz. Vetett egy oldalpillantást az ál-Voldemortra, aki aprót biccentett.

– Rendben. Délután találkozunk, Jeremy. – A fiú felvonta a szemöldökét, és mintha megriadt volna egy kicsit.

– Úgy legyen! – mondta, és megfordult. Lys látta, ahogy a fiú idegesen visszadug egy pálcát a talárja zsebébe. És az a pálca nem Belláé volt.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.