efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Itt a következ? fejezet, amire ismét elég sokat kellett várnotok.
Ha lehetne külön korhatárt tenni a fejezetre, kapna egy szép 16-ost.
Bella és Lys kapcsolata tovább mérgesedik, lassan eléri a mélypontot. Felt?nik egy fiú, Lys els? igaz barátja.
Valamint egy új szál, de arról egyel?re még hallgatok.
Jó olvasást! NAL a Facebookon


…;tudom, nem könnyû rátalálni a helyes útra…;

Lys felemelte a fejét, és könnyes szemmel nézett Voldemortra. Szólásra nyitotta a száját, hogy elmesélje, mit hallott, és bocsánatot kérjen a könnyekért, elsõsorban azokért, amik a férfi talárján landoltak, azonban Voldmemort megelõzte õt.

– Csak most tudtad meg? – kérdezte. Lys rögtön tudta, mirõl beszél.

– Te…; te tudtad, és nem mondtad el? – Még sírni is elfelejtett a meglepetéstõl.

– Sejtettem, hogy így fogsz reagálni.

Lys sértetten és dacosan bámult a férfi szemébe.

– Sokkal jobb lett volna, ha te mondod el!

– Az nem fájt volna ennyire? – A hangja pont olyan volt, mint Tomé, amikor cinikus, de cseppet sem komoly kérdésekkel piszkálta Lyst.

– Nem…;

Voldemort megcsóválta a fejét, mire Lys dacosan összeszorította a szemét, hogy látnia se kelljen õt. A lány pontosan tudta, hogy a dorgálás nem komoly, ahogy a férfi is tudta, hogy Lys nem gondolja komolyan a dühét.

Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél: a lány önkéntelenül lábujjhegyre állt, a férfi finoman elõre dõlt, ajkaik találkozásával szinte egyszerre Lys szemei is felpattantak. Kitépte magát Voldemort ölelésébõl, sarkon fordult, és elszaladt.

Erre igazán nem számított.


***



Miért, miért, miért?!
Megállt az egyik folyosó közepén, nem törõdve azzal, ki járhat erre, és ki láthatja meg.

Szégyenkezve a tenyerébe temette az arcát. Nem értett semmit. Mégis mi volt ez az egész? A Nagyúr tényleg…;? De õ is megmozdult, még ha önkéntelenül is, de…; Megrázta a fejét. Ez így nem jó. Nekik ezt nem szabad. Mégis, volt valami ebben az egészben, amit nem tudott megnevezni. A legjobb megfogalmazás talán egy szikra lett volna, mely az elsõ találkozás óta ott parázslott köztük, önnön kénye-kedve szerint eldöntve, hogy mikor változik tûzzé, és mit fog majd okozni. Lehetett volna gyûlölet is, ami magával sodorta volna mindkettejüket, elpusztítva valamit, vagy valakit, hiszen Lys már érezte a lelkében Tom haragját.

De Voldemort, akkor és ott éppen olyan volt, mint a nyakláncbeli Tom, akit õ annyira szeretett. Igaz, nem azzal a szeretettettel.

Mindezt pedig Bellának köszönheti, és az ostoba pletykának, miszerint õ és Voldemort…; Lys elernyedõ ujjai közül kisiklott a pergamen, amit épp az imént emelt fel. Ezzel a – jobb szó híján – csókkal éppen bizonyságot adtak arról, hogy a pletykának nagyon is lehet valós alapja. Talán az elején tisztáznia kellett volna, ki õ…;

Lépteket hallott. Egy gyors bûbájjal rendezte a vonásait, és úgy tett, mintha alapos oka volna arra, hogy egy üres, sötét folyosón ácsorogjon. Ha mázlija van, úgysem szólítják meg.

Nem volt szerencséje.

Bellatrix volt az elsõ, akit felismert a két alak közül, noha a másik arcát sokkal jobban ismerte. Di kissé riadtan arccal közeledett felé, fél lépéssel lemaradt Bella mögött.

– Blanc! – Lys ismerte ezt a hangnemet, az õ idejében általában Luciusnak szólt. – Beszédem van veled!

A lány ártatlan arccal keresztanyja felé fordult.

– Hallgatlak. – Zsebre vágta a kezét.

– Di mindent elmondott. – Bella nem tartotta fontosnak, hogy beavassa õt abba, amit Ditõl megtudott. – Ezért számolunk!

– Ha Dinek van gondja velem, miért nem õ beszél? – kérdezte Lys felvont szemöldökkel. Anyja lesütötte a szemét.

– Senki sem fog beszélgetni! Párbajra hívlak!

Lys annyira meglepõdött, hogy pislogni is elfelejtett. Miután úrrá lett az elsõ megdöbbenésen, kitört belõle a nevetés.

– Te? – kérdezte. Bellának még akkor sem lett volna sok esélye ellene, ha az õ idejében jártak volna. Végigmérte a fiatal nõt, amilyen gúnyos pillantással csak tudta. – Ezt alaposan végiggondoltad?

Bellatrix dühösen rámordult, intett Lysnek, hogy kövesse, és sarkon fordult. Di elõször barátnõje után nézett, majd vetett egy csúnya pillantást Lysre, aki vállat vont, mielõtt követte volna Bellát. A sort Di zárta.

Bellatrix a park felé vezette a kis csapatot. Amikor kiléptek a kúriából, Rodolphus termett mellettük. Elkapta felesége karját, és maga felé fordította.

– Ne csináld…;! – Bella kiszabadította a kezét, és rendületlenül folytatta útját a parkban, egy párbajra alkalmasabb helyet keresni.

Lys Rodra nézett, aztán vállat vont.

– Bella!

A fiatal nõ nem fordult vissza.

Már nemcsak Lys és Di, hanem Narcissa, Rodolphus, Rabastan és Lucius is Bellát követte a parkon keresztül. Lys nem tudta õk honnan kerültek elõ, csak a szeme sarkából látta õket. Bella hirtelen szembefordult vele, mire a fiúk kitértek Lys mögül. A lány látta, hogy Lucius a karjánál fogva arrébb húzza az anyját. Elhúzta a száját, ahogy Di kirántotta jobbját a fiú kezébõl.

Az elsõ átok már el is indult felé, mielõtt megtudta volna Lucius reakcióját. Finoman megpöccintette a pálcáját, a vörös fénycsóva szertefoszlott, ahogy a pajzsába csapódott. Három átoknyi elõnyt adott Bellatrixnak, csak azután támadott. Jövõbeli keresztanyja könnyedén hárította a felé lõtt kábító átkot.

Ez volt az egyetlen olyan átok, amit akár egy iskolai párbajon is használhattak volna. Fõbenjáró átkokat sem használtak, tehát úgy tûnt, keresztanyja sem akarja megölni õt. Legalábbis egyelõre…; Egyébként az egész párbaj olyan volt, mint amikor régebben harcolni tanult. Az egyetlen különbség csupán az volt, hogy a párbaj érezhetõen vérre ment.

Lysnek mindezek ellenére sem állt szándékában sérülést okozni Bellának, csupán a párbajt akarta megnyerni. Keresztanyja sokkal gyengébb volt, mint ahogy arra emlékezett. Nem tudta eldönteni, hogy ez a fiatal kora miatt van, vagy õ, Lys lett sokkal erõsebb.

– Expulso! – Lys eltérítette az átkot, ami egy közeli fába csapódott, és kettérobbantotta azt.

– Confundo!

– Crucio! – Lys megdöbbent. Már nem volt ideje kivédeni az átkot, így csupán kitért elõle. Nem értette, hogyan használhatja Bella épp ezt az átkot, éppen ellene…; – Crucio!

A másodikat már kivédte. Elõre lépett, arca kifejezéstelen maszkká változott, a párbajt eldöntõ, utolsó átok olyan egyszerûen és nyugodtan hagyta el a száját, mintha õ maga lenne a megtestesült közöny.

– Capitulatus! – Elkapta Bella pálcáját. Jövõbeni keresztanyja dühösen meredt rá, de ahogy újabb lépéseket tett felé, Lys fokozatosan meglátta a szemeiben a félelmet. Persze, hogy fél, hiszen õ, Lys könnyûszerrel legyõzte. – Megmondtam, hogy nem leszel ellenfél, emlékszel? – Bellatrix nem bólintott, tekintetét továbbra is mereven Lys szemeibe fúrta. – Soha többé ne kezdj velem, Bella. – Igyekezett finoman kimondani keresztanyja nevét. – Talán legközelebb nem leszek ennyire kíméletes. – Hátat fordított a boszorkánynak, két lépésnyire eltávolodott tõle, majd finoman a homlokára csapott. Oldalra fordította a fejét, és visszanézett Bellára. – Ó, és még valami…; – Kivillantotta a fogait, megnyalta a szája szélét, majd elfordult, és továbbindult. Keresztanyja pálcáját megdöbbent anyja kezébe nyomta.


***



Valamiért nem így képzelte el ezt az egészet, amikor elszökött a Roxfortból, hogy visszatérhessen a múltba. Azt hitte, minden sokkal egyszerûbb lesz: visszautazik egy-két hetet, lebeszéli Voldemortot a támadásról, új tervet dolgoznak ki, erre tessék…;

Mindenkit került, egy hétig még a szobájába sem tért vissza. Nem tudott, és nem is mert a Nagyúr szeme elé kerülni, és a férfi sem hívta õt.

Balra fordult a földszinti folyosón, mert tudta, hogy a másik irány a gyûlésterem felé vezet. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a vele szembejövõ fiút. Összeütköztek, Lys megtántorodott, mire a másik elkapta a karját.

– Bocsánat…; nem figyeltem – motyogta a fiú, és elengedte Lys karját. – Most vagyok itt elõször. – A fiú idegesen sötét, félhosszú tincsei közé túrt. – Jól vagy?

– Semmi gond, egy ütközést azért még túlélek.

A fiú szemmel láthatóan megkönnyebbült. Lys ismerõsnek találta a még igencsak kisfiús arcát. Biztos volt benne, hogy a jövõben ismeri õt, és abban is, hogy itt még nem látta.

– Cassandra Blanc – mutatkozott be, mintegy mellékesen. Legnagyobb döbbenetére a fiú kuncogott.

– Apám nagy-nagybátyja évekkel ezelõtt emigrált Spanyolországba, és valami hasonlóra változtatta a nevét – mondta. – Szerinte a spanyolok nem kedvelik az angolokat az Armada óta. – Vállat vont. – Nem emlékszem pontosan, mivel a család nagyobb része nem kedvelte, még a kapcsolatot sem tartjuk, de egyszer láttam az egyik fiát. Rasalas Blanco, azt hiszem. Szörnyû név.

Lys értetlenkedve nézett a fiúra.

– Nem ismerõs – mondta hûvösen.

– Oké – mosolygott rá a srác. – Mennem kell. Még egyszer bocsánat az ütközésért.

Mielõtt Lys egyáltalán felfogta volna a szavak értelmét, a fiú távozott, anélkül, hogy bemutatkozott volna.


***



Két héttel késõbb látta újra a fiút, addig sokat gondolkozott azon, ki lehet az. Ismét egyedül érkezett, amit Lys nem értett, hiszen tudta, hogy a fiú nem halálfaló. Csak arra tudott gondolni, hogy rokona valamelyiküknek. A fiú észrevette õt, szégyenlõsen rámosolygott, és megállt a pad mellett, ahol a lány ült. A feltámadó szél Lys arcába fújta a haját, így nem tudta alaposabban végigmérni õt.

– Leülhetek? – választ sem várva helyet foglalt mellette, igaz, illõ távolságot tartva. – Nagyon sajnálom a múltkori találkozásunkat – mondta, hangja kissé bizonytalannak tûnt. – Nem is mertem elmondani senkinek.

– Nem gond. – Hiszen én sem figyeltem.

– Amiatt is szörnyen érzem magam, hogy csak elrohantam, bemutatkozás nélkül.

Ha tudnád, mennyit gondolkoztam a neveden, válaszolt Lys gondolatban.

– Sajnos most sincs sokkal több idõm – mondta a fiú, és felpattant. – Igazából késésben vagyok, de még be akartam mutatkozni. Regulus vagyok – Féloldalasan állt, készen a távozásra. – Regulus Black.

Lys úgy bámult utána, mintha szellemet látott volna. Hát persze, hogy ismerõsnek tûnt, hiszen Regulus lesz a nagybátyja!


***



Lys a parkban várta meg az éjfélt, bármilyen kockázatos is volt a telihold miatt, de korábban nem mert visszatérni a szobájába. Nagyon elege volt már a folyamatos menekülésbõl, abból, hogy valamilyen állat alakjában töltse az éjszakát a park egyik fáján. Eldöntötte, hogy visszatér a szobájába, de az éj leple alatt, mert remélte, hogy ezzel a könnyed csellel még a Nagyúrral való találkozást is elkerülheti.

A tõle telhetõ leghalkabb léptekkel osont fel a Nagyúr dolgozószobájába vezetõ ajtóig. Megállt ott néhány másodpercre, mintha tetten ért kisgyermek volna. Fél bevallani, de tartott attól, hogy belépjen azon az ajtón. Szemei résnyire szûkültek.

Hiszen õ Mardekár legfiatalabb leszármazottja! Igaz, hogy nem a halált megvetõ bátorság a legnagyobb erénye, de sosem tartotta gyávának magát. Ha valakitõl, akkor a Nagyúrtól nem kell tartania.

Jobb kezét a kilincsre szorította, és óvatosan lenyomta. Az ajtó egy finom mozdulatára kitárult.

Elszámította magát.

Voldemort az asztalánál ült, valamilyen vastag könyvbe mélyedve. Valamiért felkapta a fejét, tekintete találkozott Lysével, aki rögtön elsápadt, amint meglátta a férfit. Megremegett a keze, fõleg amikor a Sötét Nagyúr becsapta a könyvét, és felállt.

– Jó éjszakát! – mondta, és minden további nélkül elvonult a saját szobájába.

Lys percekig meg sem tudott mozdulni.


Másnap reggel frissen ébredt, hetek óta elõször azzal a tudattal, hogy egy puha, meleg ágyban töltötte az éjszakát. Csodálatos dolognak tartotta továbbá, hogy végre rendesen lefürödhet, a tisztálkodása ugyanis eddig néhány hasznos tisztogató bûbájra korlátozódott.

Arra azonban semmi nem készíthette fel, hogy a szobából kilépve rögtön Voldemortba ütközik.

Megtorpant, fél lábbal a küszöbön, a másikkal próbálta belökni az ajtót, de balszerencséjére már becsukta. Ráadásul Voldemort is õt nézte.

– Jól aludtál? – érdeklõdött a férfi nyugodtan, mintha egyáltalán semmi sem történt volna.

Lys zavartan bólintott.

– Én…; az…; öhm…; – Hiába próbált összerakni egy értelmes mondatot, nem sikerült.

– Ennek igazán örülök. – Voldemort sarkon fordult, és otthagyta õt.

Lys hosszú percekig meredt arra a helyre, ahol a férfi állt, mikor elhangzott az utolsó mondata. Úgy beszélt, mintha nem történt volna semmi, vagy mintha azt akarta volna, hogy felejtsék el az egészet.

Mélyet sóhajtott, és õ maga is távozott.


***



Talán azért, mert vele volt a legszorosabb vérségi köteléke, Dit leszámítva, talán valami másért, de Regulus lett a legjobb, és tulajdonképpen az egyetlen barátja. A fiú, amikor csak tudta, meglátogatta õt a Denem kúrián.

Eleinte csak beszélgettek, illedelmes semmiségekrõl. Regulus néha megemlítette a bátyját, akit kitagadtak, mert nyár elején megszökött otthonról. Lys még ekkor sem árulta el neki, hogy rokonok. Mesélt a szüleirõl is, amit a lány mindig élvezettel hallgatott, elvégre az õ nagyszülei is voltak. Egyszer látta is apai nagyapját, amikor kisebbik fiával érkezett a Nagyúrhoz.

Regulus csatlakozni akart. Õ, Lys pedig eldöntötte, hogy mindent megtesz azért, hogy ebben segítsen neki.

Egyre többet találkoztak. A fiú már jól ismerte azt az arcot, amit Lys a külvilág felé mutatott. Sosem kérdezett rá a lány Voldemorttal való kapcsolatára, pedig Lys biztos volt benne, hogy érdekli õt. Vagy ha nem is Regulust, Bellát, vagy bárki mást, hiszen elég sokan tudtak arról, hogy õk ketten jóban vannak.

Egy idõ után még több mindent osztottak meg egymással: gondot, gondolatot, szót, testet, és a forró, lázas kimerültségben a közös szívdobbanásokat. Lys tudta, hogy ez az egész abszolút kimeríti a vérfertõzés fogalmát, és tulajdonképpen egyáltalán nem érzett semmi komolyat a nagybátyja iránt, mégsem volt bûntudata. Még csak lelkiismeret-furdalása sem, mert tisztában volt vele, hogy Regulus sem szerelemmel szereti.

Igazából maga sem tudta, miért ment bele ebbe a – jobb szó híján – kapcsolatba. Õrültségnek tûnt, így visszagondolva, de ez az egész „visszajöttem a múltba, ahol a tulajdon anyám a húgom lehetne” szituáció még nagyobb õrültség volt. Regulus…; õ egyszerûen csak ott volt neki, ahogyan õ is a fiúnak. Tudták, hogy szükségük van egymásra.

Még mindig szerette Luciust. Ezen a tényen egyáltalán nem változtatott, hogy milyen kapcsolatba került a leendõ nagybátyjával. Nem próbálta mentegetni magát, de sokszor felmerült benne, hogy annyira nem is tragédia, ami történik közöttük, tekintve, hogy õ gyakorlatilag még meg sem született.

Ráadásul, az egésznek úgyis vége lesz egy idõre, amikor Regulus visszatér a Roxfortba.


***



Élete egyik napról a másikra zökkent vissza a régi kerékvágásba. Voldemort úgy tett, mintha semmi sem történt volna, aminek Lys kifejezetten örült, és nem azért, mert újra õ lett a férfi jobb keze. Ismét tudtak a másik minden lépésérõl, és a lánynak ez így volt jó. Úgy érezte, új életre kelt azon a reggelen, amikor elõször ébredt ismét a saját ágyában.

A Nagyúr aznap egy fiúval találkozott, aki azt állította magáról, csatlakozni akar. Mulciber hozta az üzenetet, jobb karján a mágikus ígéret vérvörös nyoma izzott, ami még azután sem múlt el, hogy a fiú átadta az üzenetet. Lys el akarta kísérni Voldemortot. Csapdától tartott, de Mulciber õszintének tûnt, és az elméje sem hazudott.

Voldemort egy pillanattal korábban dehoppanált, mint Lys. A terv része volt, ha netán valaki ostoba mégis csapdát állítana a férfinak. Azonban a hely üres volt.

Lys körbenézett. Csak fákat látott. Ostoba ötlet volt beleegyezni, hogy a találkozóra egy erdõ szélén kerüljön sor. Pálcája a kezében volt, de nem szegezte elõre, mintha békés szándékot akarna jelezni.

– Azt hittem, egyedül jössz – szólalt meg egy mély hang, tõlük nem messze.

Lys sarkon fordult, pálcáját azonnal az ismeretlenre szegezte.

A fiú csak néhány évvel volt idõsebb nála. Fekete talárt viselt, nyakát fekete, állógalléros ing takarta. Bõrkesztyûjének minden ujjvége le volt vágva. Haja sötét volt, egy árnyalattal sötétebb, mint Lys eredeti hajszíne, rövid, és nagyjából szálanként másfelé állt. Szemöldöke dús, vonásai merevek, mintha nem ember, hanem szobor lenne.

– Tetesd el a pálcáját – fejével Lys felé intett, aki erre felvonta a szemöldökét.

Voldemort vetett egy oldalpillantást a lányra, aki erre az oldala mellé ejtette a kezét.

– Ki vagy, és miért hívtál? – kérdezte a férfi.

A fiú válasz helyett félrehúzta az ing gallérját, szabaddá téve nyakának jobb oldalát. Egy fekete körbe foglalt aranyszínû szem. A szem felizzott egy pillanatra, de mielõtt Lys alaposabban megnézhette volna, a fiú visszaigazította a gallérját.

Voldemort mondott valamit, de a szó ismeretlen volt a lány számára, az idegen azonban rábólintott.

– Megbízható? – kérdezte Lysre bökve.

– A legmegbízhatóbb.

A fiú jobb kézzel hátranyúlt, mire Lys automatikusan rászegezte a pálcáját. Az ismeretlen baljával elõhúzta a sajátját, és lefegyverezte õt, mielõtt a lány bármit is reagálhatott volna. A jobb kezét ökölbe szorította, aztán Voldemort elé lépett, és mutatott neki valamit.

A férfi egy gyûrût emelt fel a tenyerérõl. Aranyból készült, azonban a széleitõl pár milliméternyire megtört, és úgy tûnt, mintha tûz égne benne. Voldemort visszaejtette az ékszert a fiú tenyerére.

– Adrian Stiggins. – Rövid szünetet tartott, de Voldemort megszólalt, mielõtt folytathatta volna.

– A legidõsebb?

– A legutolsó.

Lys úgy érezte magát, mint egy kívülálló, amikor õ Voldemorttal kommunikál.

– A bátyáim halottak. – Mindezt olyan megvetéssel mondta, mintha fel akarná róni nekik a tényt, hogy meg merészeltek halni. – A fiú átadta az üzenetem? – Voldemort bólintott. – Akkor tudod, miért kerestelek. – Lyshez fordult. – Jeremy Ryans – nyújtott kezet. A lány értette a gesztust, és bemutatkozott a valódi nevén, mielõtt megrázta volna Jeremy kezét.

– Cassandra Blanc – mondta, aztán ellépett a fiútól.


A tény, hogy egy újabb titokzatos külföldi érkezett a Nagyúrhoz, hamar körbejárt a halálfalók között. Valamilyen különös oknál fogva Jeremy jelenléte egyáltalán nem keltett felháborodást, megvetést, vagy bármilyen ellenérzetet. A Nagyúr egyetlen szót sem szólt neki a fiúról, sem annak múltjáról, pedig Lys úgy érezte, nagyon le van maradva. Mégsem kérdezett semmit, mert hitt abban, hogy kérdésére Voldemort magától ad majd választ, ha úgy ítéli meg, itt az ideje a beszélgetésnek.

Lys sokszor maradt egyedül Jeremyvel, az ilyen alkalmakkor a fiú tüntetõen a valódi nevén hívta, ezért õ is Adriannek szólította. A fiú vele szemben ült, egy fekete pamutruhával törölgette a pálcáját, lábát pedig egy másik szék támlájára dobta. Ugyanazt a ruhát viselte, mint amikor elõször találkoztak.

Lys észre sem vette, hogy percek óta Adriant bámulja. Az addig olvasott könyv az ölében hevert, készen rá, hogy egyetlen óvatlan mozdulatot követõen lecsússzon a földre. Igaz, látott már varázslókat és boszorkányokat pálcatisztítás közben, nagy ritkán õ is folyamodott ilyesmihez, de az nem a puszta anyaggal történt, hanem valamilyen különleges, pálcafényezõ bájitallal.

Adrian félbehagyta a mozdulatot, és felnézett a lányra, aki erre lesütötte a szemét.

– Nem használok bájitalt, azok csak tönkretennék ezeket a különleges pálcákat – mondta, mintha olvasna Lys elméjében. A lány hihetetlenkedve nézett fel. – Azt hittem, azért bámulsz. Sajnálom, ha tévedtem, ritkán fordul elõ.

– Nem, én tényleg…;

A fiú rá se hederítve az ölébe tette a pálcáját, és elõhúzott egy másikat, ami külsõre hajszálpontosan megegyezett az elõzõvel.

– Neked két pálcád van? – kérdezte meglepetten.

Adrian felsandított rá.

– Ezen mi a csodálkoznivaló?

– Még sosem láttam, hogy valakinek két pálcája lenne.

– Mert Angliában nem készítenek két egyforma pálcát – vont vállat a fiú. – Párbajban igazán hasznos.

– Ezt most úgy érted, hogy két pálcát használsz párbaj közben? – Lys mélységes döbbenettel bámult a fiúra. Meg sem próbálta elkapni az ölébõl lassan lecsúszó könyvet, ami hangos puffanással landolt a lábai elõtt a padlón.

– Ráadásul egyszerre két különbözõ átokkal tudok támadni.

Lys ezt nem akarta elhinni.

– Nem hallottál még a Stiggins családról? – kérdezte Adrian. A lány megrázta a fejét. – Nem ismered a gyermekeknek szóló dajkameséket a kétpálcásokról? A valódi történeteket a kétpálcásokról? A legendákat az ikerpálcákról? A varázslókról, akik tucatnyian egy egész varázslóhadsereget tudnak eltörölni a föld színérõl?

Ez így ment hosszú perceken át, de Lys csak a fejét rázta. Végül Adrian a hajába túrt, és feltette az utolsó, mentõövnek szánt kérdést:

– Sosem hallottál még az Arany Szem Szolgáiról?

– A…; mikrõl?

Adrian csalódottan fújta ki a levegõt.

– Neked semmit sem meséltek a szüleid kiskorodban a régi varázslómesékbõl?

– Nem. Muglik neveltek fel.

A fiú annyira megdöbbent, hogy ölében heverõ pálcája a padlóra pottyant, amikor hirtelen levette lábát a szék támlájáról.

– Mi? – Eltátotta a száját. – Akkor meg mit keresel itt?

A lány erre sértetten felvonta a szemöldökét.

– Anya boszorkány volt, de nem sokkal a születésem után meghalt.

– És az apád? – kérdezte Adrian.

– Szinte felnõtt voltam, amikor megtudtam, ki az. Varázsló, de nem kedvelem.

Adrian bólintott.

– Mit keresel itt? – kérdezte ismét, kevesebb felháborodással.

Mielõtt Lys válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó. Reménykedett benne, hogy Voldemort lesz az, és tulajdonképpen csak egy kicsit tévedett: a váratlan vendég Di volt. Tekintete megakadt Lys és Adrian kettõsén, és a földön heverõ pálcán.

– Én…; az apámat keresem.

– Nincs itt! – vágta rá a másik kettõ.

Di bólintott, és kihátrált a helyiségbõl.

Lys felállt, és követte. Nem akarta elárulni Adriannek, ki õ, de ha nem volt muszáj, hazudni sem akart. Megkedvelte Adriant.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.