efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Kstem. Rengeteget. Elnzst, el voltam temetve a tennivalim al. Radsul az j fejezet hossza sem krptol a kimaradsrt.
NAL a Facebookon


... emlékezz, honnan indultál, emlékezz, ki voltál... Lys ment elől, kinyitotta a kaput, majd belépve intett Greybacknek, hogy kövesse. Átvágtak a hatalmas házhoz vezető rövid úton, melyet kopár fák és bokrok szegélyeztek. Lys lépett be elsőként, és ösztöneit követve balra indult. Nem nézett hátra, hogy ellenőrizze a társait, csak ment előre, mintha a falak sem jelentenének akadályt neki. Greyback megrántotta a vállát, és követte. A könyvtár. Ugyan, ki olyan ostoba, hogy a könyvtárba rejtse a legfontosabb információkat? Lys kuncogott, Greyback értetlenül megtorpant mögötte. A lány nem nézett hátra, csak belökte az ajtót, és két néma átokkal az idők végéig ártalmatlanná tette a két bent tartózkodót. – Mi a fenét keresünk egy könyvtárban? – kérdezte mogorván Greyback, és lábával megpiszkálta az egyik holttestet. – Egy titkos ajtót – morogta válaszul a lány. A vérfarkas nem tudta eldönteni, hogy ez csak valami vicc volt-e. A polcok tökéletesen illeszkedtek egymáshoz és a falhoz. Lys gyerekkorában rengeteg mugli filmet látott, amikben különféle titkos szobákat rejtettek könyvespolcok mögé. Meghúzta és benyomta a gyanúsnak ítélt könyveket, pálcájával megkocogtatta a könyvespolcok faragott mintáit. Greyback értetlenül állt az ajtó mellett, és csendben nézte, mit csinál. Végzett egy újabb polccal, de eredményt még mindig nem sikerült produkálnia. Arrébb lépett, s közben lába kissé beleakadt a padlót borító aranyszínű szőnyegbe. Értetlenül fordult meg. Ez a könyvespolc, ha jobban megnézte, kicsit kijjebb állt, mint a mellette lévő, amit az előbb vizsgált meg, és az utána következő széle is kijjebb volt kicsivel. Kapáló szívvel intett Greybacknek, és lázasan kocogtatta a könyveket a pálcájával. Mivel semmi sem történt, elkezdte lelebegtetni a köteteket a polcokról, és óvatosan kupacba rendezte őket. – Ott van valami – morogta Greyback, és egy felsőbb polcra mutatott, amiről Lys épp most lebegtette le az első könyvet. Lábujjhegyre állt, de még így is alig látta a polcot. Greybackre nézett. – Hogy néz ki? A férfi vállat vont, mintha képtelen lenne leírni a látványt. Lys felállt az alsó, már kiürített polcra, és felkapaszkodott addig, amíg meg nem látta a Greyback által említett valamit. Olyan volt, mint egy apró, sötét kapcsoló. Nem közvetlenül a polc oldalára szerelték fel, hanem kicsit süllyesztve, úgy, hogy egy könyvet észrevétlenül betehessenek mellé. Lys izgatottan hozzáérintette a pálcáját, de nem történt semmi. Mivel nem volt jobb ötlete, pálcája helyett az ujjával próbálta aktiválni a kapcsolót, s az legnagyobb meglepetésére kissé beljebb nyomódott, majd kattant egyet, mire ő leugrott a polcról, aztán az egész ál-könyvespolc beljebb csúszott, majd oldalra fordult, feltárva egy falba rejtett ajtót. – Mi lesz a többiekkel? Nem kéne szólni nekik? – kérdezte Greyback. – Nem – vágta rá a lány. A kis helyiség leginkább egy ócska, használaton kívüli raktárra hasonlított. Kartondobozok hevertek szanaszét, a falakon kopott poszterek – nem, nem képek, poszterek – lógtak, némelyik több helyen elszakadt. A padlót vékonyan por borította, mintha szőnyeg lenne. Lys feltépte az egyik kartondoboz oldalát, és kiemelt egy megfakult papírlapot. – Ez az egész tényleg olyan, mint egy mugli raktár – dörmögte félhangosan. Fényt gyújtott, hogy el tudja olvasni a megfakult tintát. – Franc! – sziszegte, és kihalászott egy másik lapot. Felnyitott egy újabb dobozt, de a benne lévő lapok tartalma csak még jobban megriasztotta. Felállt, ledobta a kezében tartott két papírt, arrébb rúgta az útjába került kartondobozokat, megragadta Greyback karját, amikor elhaladt mellette, és megpróbálta kivonszolni a férfit. – Mi…? – próbált feltenni egy kérdést, de Lys megelőzte. – Az egészet fel kell gyújtani. – Szavainak nyomatékot adva finoman megpöccintette a pálcáját, mire a kartondobozok lángra lobbantak. Újabb pálcaintések után a könyvtári könyvek és polcok is égni kezdtek. – Keressük meg a többieket, és intézzünk el mindenkit, aki itt van. Greyback kegyetlenül elvigyorodott. A házban élőkre két-háromfős csoportokban találtak rá. Lys gyorsan átkozott, az ölést inkább kötelességnek, mint élvezetnek felfogva, de türelmesen megvárta, hogy Greyback a maga módszerével végezzen az áldozatával. Ez általában abból állt, hogy lefegyverezte, és mozgásképtelenné tette az ellenfelét, utána átharapta a torkát, esetleg a körmeit vágta az áldozat nyakába, feltépte a bőrt, és megvárta, amíg elvérzik. Mulcibert és Dolohovot találták meg elsőként. Lys szűkszavúan tájékoztatta őket, hogy elvégezték a rájuk bízott feladatot, nincs már más dolguk, mint megölni mindenkit, aki rajtuk kívül itt tartózkodik. Lys úgy érezte, valami nincs teljesen rendben. Greybacket a másik két fiúval hagyta, ő pedig egyedül keresgélt a hatalmas házban. Benézett az ajtók mögötti helyiségekbe, senkit sem hagyott életben. Körbeért a felső szinten, ezért úgy döntött, lemegy, és megkeresi a társait. Az előcsarnok felől furcsa, túlzottan ismerős hangokat hallott. Átkok csapódtak a falba, emberek kiáltoztak, és a szívverése valamiért felgyorsult. Meglepetésszerűen lépett be, fedezéknek használva az ajtót. Gyors volt, gyorsabb, mint a túlerőben lévő ellenfeleik. Legalábbis az érkezése előtt túlerőben voltak, az ő megjelenése azonban fordított a harc állásán. Miután az utolsó ellenfél is a padlóra zuhant, Lys odalépett a társaihoz, akik különféle bútorok fedezékéből párbajoztak. Nott egy szakadt fotelban ült, elég ramatyul festett: talárja szakadt volt, arcát megannyi vágás díszítette, bal kezével a jobbját szorította, amin külső sérülést Lys egyáltalán nem látott, ezért arra gondolt, hogy a végtag eltörhetett. A fiú vállától egy tizenöt-húsz centiméteres, egyáltalán nem mély vágás vezetett a mellkasa felé. Greyback tiszta vér volt, mintha meghempergett volna egy vértócsában, de sértetlennek tűnt. Mulciber karja úgy nézett ki, mintha több helyen eltört volna, két nyílt törést is látott, arca merő vér. Lys nem foglalkozott vele. Dolohov, aki Greybackhez hasonlóan épnek tűnt, egy földön heverő test fölé hajolt. Lys megtorpant egy pillanatra, és elfelejtett levegőt venni Lucius… Megkerülte a párost, és lerogyott a fiú mellé. Eszméletlen volt, de emelkedett és süllyedt a mellkasa, igaz, lassan és szaggatottan, de legalább lélegzett. Lys meg akarta érinteni a mellkasát, de Dolohov elkapta a kezét. – Csonttörő átok találta el – mondta, és elengedte a lány csuklóját. Lys szörnyülködve nézett a fiúra. Nem kellett volna elválnia tőle. Ha Lucius jön vele, nem Greyback, ez az egész meg sem történik! – Ki kell vinnünk innen – mondta Lys. – Mindenki tud járni? – kérdezte hangosan. Csak Nott rázta meg a fejét. A lány felállt, megkerülte Luciust, és odalépett Nott fotelja mellé. Pálcáját végighúzta a fiú sebe fölött, és egy körkörös mozdulattal bekötötte a sebet. – Ennyit tudok tenni érted, nem értek különösebben a gyógyításhoz. – Egy újabb pálcamozdulatra vastag és erős kötés tekeredett a fiú törött kezére. Ezután Mulciber kezét is bekötötte, és kiterelte maga előtt a társaságot. Ő maga lebegtette Lucius testét, vigyázva, hogy a fiú még véletlenül se érjen hozzá semmihez. Társai felgyújtották a házat, mire a védőbűbáj semmivé foszlott. Lys Greybackhez fordult: – Menj el a sátorért. Lucius nincs szállítható állapotban. Tíz perc kellett, hogy a vérfarkas megérkezzen, ezalatt Lys arra is ügyelt, hogy melegen tartsa a fiú testét. Aggódott érte, de minden erejét és önfegyelmét harcba hívta a gyengeségének ki nem mutatása érdekében. Amikor Greyback megérkezett a sátorral, a lány arra utasította, hogy állítsa fel, aztán ő maga vette körül a csapatot az általa ismert legerősebb bűbájokkal. Belebegtette Lucius testét a sátorba, egyenesen abba a szobába, abba az ágyba, ahol fiú aludni szokott. Greyback leült az egyik fotelba, a többiek, Nottot leszámítva a kanapéra ültek, ő ugyanis követte Lyst a Luciusszal közös szobájukba. – Túl fogja élni? – kérdezte, és megmasszírozta a sérült vállát. – Remélem – válaszolt Lys, akarata ellenére elcsukló hangon. – Mi történt vele pontosan? – Mellkason találta egy csonttörő átok. – Lys elborzadt. – Ha a bordái nem fúrták át a tüdejét, azt hiszem, jók az esélyei. – Márpedig azok a csontszilánkok minden lélegzetvétellel közelebb kerülnek ahhoz, hogy ez megtörténjen – suttogta Lys. – Vissza kell mennetek. Luciusnak bájitalok kellenek, de nincs olyan állapotban, hogy hoppanáljunk vele. Nott bólintott. – Milyen bájitalra van szükségünk? – kérdezte. Nem akarta, hogy a lány rájöjjön, ez a tárgy sosem volt az erőssége. Lys eltöprengett. – Most leginkább attól félek, hogy a csontok vagy azok szilánkjai belefúródnak a tüdejébe. – Rövid szünetet tartott. – El kell távolítani őket… – motyogta inkább csak magának. Előhúzta a pálcáját, és a fiú mellkasára bökött, ami ettől mintha lejjebb süllyedt volna. – Ha visszamentek, mindenképpen hozzatok Pótcsont-rapidot. Szüksége lesz rá.
***

Lucius még mindig nem tért magához, pedig Lys már ellátta a sérüléseit, még a bordáit is visszanövesztette. Sőt, annyira felbuzdult a fiú ápolásán, hogy írt egy levelet Dinek, Lucius nevében, miszerint a fiú jól van. Vagyis… él. A többit anyjára bízta. Ujjával finoman megcirógatta Lucius arcát. Titokban reménykedett benne, hogy amikor felébred – lehetőleg minél hamarabb – az ő Luciusa lesz, az a számára legfontosabb személy, akit elveszített a Roxforti csatában. Persze, tudta, hogy hiú ábránd, és ez a Lucius soha nem lesz az övé, mégis képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy újra vele lehet. Lucius megmoccant. Apró mozdulat volt, mégis elég arra, hogy Lys elrántsa tőle a kezét, és bizalmatlanul pislogjon rá, nem tudván eldönteni, hogy ébredezik-e, vagy csak álmában tett önkéntelen mozdulatot. A fiú szempillái megrezzentek, majd kinyitotta a szemét. – Hol vagyok? – suttogta kábán, mintha nem ismerte volna fel a sátrat. – Biztonságban – súgta válaszul Lys, és leküzdötte az erős késztetést, hogy újra megcirógassa, vagy legalább csak megérintse az arcát. – Mi történt? – kérdezte a fiú felélénkülve. Nem úgy tűnt, mintha megijedt volna a lánytól, aki ezt elsősorban a rengeteg fájdalomcsillapító számlájára írta. – Mellkason talált egy csonttörő átok, elájultál, ide hoztunk, eltüntettem a bordáidat, hogy ne szúrják át a tüdődet, itattam veled Pótcsont-rapidot, és most magadhoz tértél. – Végig igyekezett tárgyilagos hangon beszélni. – Dióhéjban ennyi. Lucius hallgatott egy pillanatig. – Köszönöm – mondta. – Azt hiszem, most az adósod vagyok. – Felejtsük el – vágta rá Lys. – Erről rajtunk kívül senki másnak nem kell tudnia. A fiú mocorgott, kezével próbálta megtámasztani a testét, és ülő helyzetbe tornászni magát. – Maradj nyugton! – szólt rá a lány. Elkapta a fiú csuklóját, és finoman az oldala mellé helyezte. – Nem kell rögtön ugrálni, ha magadhoz térsz. Lucius úgy nézett rá, mintha mondani akarna valamit, majd elfordult, anélkül, hogy önkéntelen mozdulatot tett volna a beszédre. Lys aggódva nézte. Biztos volt benne, hogy Dinek akart üzenni. Lucius helyében ő is ugyanígy érzett volna, habár nem Dit akarta volna oly sietve értesíteni. Napjaik egyhangúan teltek. Lys csak három nappal az ébredés után engedte, hogy Lucius felüljön, és szinte huszonnégy órás felügyeletben részesítette. Csak akkor hagyta magára, amikor Rodolphus, Rabastan, Nott, vagy a fiú egy másik barátja ugrott be hozzá.
***
Lys lapos pislogással becsapta a Legfeketébb mágia alapjait, amit aznap már harmadszorra olvasott végig, visszatette a polcra, és találomra lekapott egy másik könyvet. Unatkozott, rettenetesen unatkozott, de nem volt más elfoglaltság, amit a Nagyúr dolgozószobájában tudott volna űzni. Szörnyen utálta a nyarat, és ennek is Di volt az oka. Anyja ugyanis itthon töltötte a szünetet. Itthon. Nem Luciuséknál, nem Belláéknál, itthon. Márpedig ő, Lys képtelen volt pár másodpercnél hosszabb időt egy légtérben tölteni vele. Persze, elviselte, ha nagyon muszáj volt – gyűlések alkalmával, például –, de azokat leszámítva úgy kerülte Voldemort lányát, mint a Chudley Csúzlik a tabella első helyét. Ráadásul, Di jelenlétének volt egy újabb hátránya: Bella. Ez persze önmagában nem jelentett volna semmi rosszat, hiszen Bella a jövőbeni keresztanyja, akit ő, Lys rajongásig szeret és tisztel, de jelen helyzetben képtelen volt elviselni Bella tekintetét. Ha finoman akart fogalmazni, leendő keresztanyja már a tekintetével is sugallta, mennyire nem kedveli őt. Nem próbált meg beszélni vele. Tudta, hogy az igazat nem árulhatja el neki, különben is, mit mondana? Szia Bella, Lys vagyok, a keresztlányod. Nem baj, ha nem ismersz, még nem születtem meg. Még gondolatban is szörnyen hülyén hangzott. Valaki finoman kopogott az ajtón, majd óvatosan kinyitotta. Lys már azelőtt sejtette az érkező kilétét, hogy meglátta volna: a Nagyúrhoz érkezés újabb közös vonás volt benne és Diben. – Apa? – kérdezte bátortalanul a lány, és körbenézett. – Öh… – Fontos dolga van, estére jön – mondta kérdés nélkül Lys, fel sem pillantva a könyvéből. Érezte magán anyja csodálkozó tekintetét. – Te… – Cassandra – fejezte be, noha tudta, hogy Di tudja a nevét. – Szólíthatsz Casnak, vagy ahogy akarsz. És nem, nem mondta, pontosan hova megy. – Nekem nem szólt, hogy elmegy… – jegyezte meg Di, kissé bátortalanul. – Biztosan azért, mert te nem ott laksz – bökött Lys a Nagyúr szobája melletti ajtóra. – A lánya vagyok – vágta rá a griffendéles lány. Lys felvonta a szemöldökét, de még nem nézett Dire. Csak nem előtört valami bátorságféle az egyébként angyalra hasonlító csendes kislányból? – Tudom. – Ki tudná nála jobban? – Mondta – tette hozzá. – Beszéltetek rólam? – kérdezte csodálkozva Di. – Szóba kerültél. – Szidtalak, akarta mondani Lys, de inkább hallgatott. – Mit mondott? – Kíváncsi volt. – Az csak kettőnkre tartozik. – Ez a válasz határozottan nem tetszett Dinek. A fiatalabb – vagyis jelenleg épp idősebb – érdeklődve várta, mit fog mondani. – Nekem… – kezdte, de Lys felnézett, és a szavába vágott. – Az a probléma, Di, hogy gyakorlatilag egyformák a jogaink. Ez ismét egy Dinek nem tetsző válasz volt. Összepréselte ajkait, szúrós pillantást vetett jövőbeli lányára, majd távozott. Lysnek volt egy biztos tippje, hova ment.
***

– Szörnyen ijesztő volt – mesélte el Di az apja dolgozószobájában történt eseményeket, aznap már másodszor. – Valamiért nagyon el van szállva magától. És mi a frász volt az, hogy egyformák a jogaink? Bella nyugtalan pillantást vetett Rodolphusra, aki csak megvonta a vállát. Ez még nem jelentett semmilyen bizonyítékot. – Amikor közös küldetésen voltunk, egészen normális volt – jegyezte meg Lucius. – Nem lehet, hogy félreértettél valamit? Di dühös pillantást vetett rá. – Védd még te is! Lucius érezte, hogy nem volt jó ötlet megszólalnia. Békítően Dire mosolygott, de a lány elnézett mellette, és inkább az ajtót fixírozta. A fiú bánta, hogy védelmébe vette a Nagyúr pártfogoltját, és tovább rontotta az amúgy sem túl rózsás kapcsolatát Divel. – Szerintem is elképzelhető, hogy valamit félreértettél – állt ki Lucius mellett Nott. – Igaz, az alatt a pár hét alatt keveset beszéltem vele, de Luciusnak igaza van: teljesen normális volt velünk. Ellátta a sebeinket is. – Akkor csak rám pikkel valamiért – vont vállat Di, és elfordulva a fiúktól Bella vállába fúrta a fejét. – Mi van, ha igazad van, Bella? Nem kapott választ.
***

– Di keresett – üdvözölte Lys Voldemortot, amikor az belépett a dolgozószobájába. – Mit akart? – Addig már nem jutottunk el. – A lány elnémult. – Összekülönböztünk egy picit. – Mutató és hüvelykujjának közelítésével mutatta, mennyire, aztán vállat vont. – Talán célszerű lenne, ha mondanál neki pár szót, mert úgy érzem, nem hall rólam sok jót a többiektől. Voldemort felvonta a szemöldökét. – Beszéltem Abraxasszal. – Egy pillanatnyi szünet. – Ismered? Ő… – Lucius apja, igen, tudom – szólt közbe Lys, majd bűntudatosan elmosolyodott. – Bocsi. – Lassan kezdem megszokni. – Lys kuncogott. – Megállapodtak Cygnus Blackkel. – Nem kellett többet mondania. Lys lehajtotta a fejét. Pontosan tudta, mit jelent ez a megállapodás. Luciusnak ismét el kell vennie Narcissát. De ő nem akarta, egyáltalán nem akarta, hogy a fiú boldogtalan legyen… – Nem tudsz valamit… – Ha akarnék sem tudnék – vágta rá a férfi. – De Lucius anyát… – Próbálta egy másik oldalról megközelíteni a dolgokat. Di érdekeit mindig szem előtt tartotta, most mégis félbeszakította őt. – Tudom, már mondtad. – Akkor miért…? – Dianának magának kell kérnie tőlem. – De anya sosem fogja megtenni. – Voldemort jelentőségteljes pillantást vetett rá, és Lys tudta, mit akar mondani. Ha Di bármit el akar érni az apjánál, őszintének kell vele lennie. De Lys tudta, hogy ez az anyja esetében elég nehéz lesz, ráadásul, ha ő maga akar beavatkozni, össze kell barátkoznia vele. Nem Diért. Luciusért.
***

Véletlenül látta meg a fiút az ablakból, amikor egy üzenetet vitt Abraxasnak. Egy pillanatra megállt az ablak előtt, és nézte, aztán felocsúdott, megrázta a fejét, majd elrobogott, hogy kézbesítse a Nagyúr üzenetét. Utána lesietett a parkba, és óvatos, lassú léptekkel közeledett a gondolataiba mélyedő Lucius felé. Az igazat megvallva aggódott érte egy kicsit. Vagyis nagyon… Úgy döntött, megpróbálja rábeszélni a fiút, hogy kérje meg Dit, beszéljen a Nagyúrral. Elvégre vele sokkal könnyebb szót értenie, és szívesebben is van a társaságában. – Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte, és megállt a fiú mellett. Az csodálkozva nézett rá. – Megvagyok – felelte végül. – Hallottam az eljegyzésedről. – Lys igyekezett nyugodt, kedves hangnemet megütni. Nem volt könnyű dolga. – Apámék eljegyzése, nem az enyém, nekem semmi közöm hozzá – vágta rá a fiú. – Éppen csak annyi, hogy te vagy a vőlegény – mondta Lys csendesen. – Narcissával nem jöttök ki jól? – Persze, hogy nem, válaszolt gondolatban magának, de nem szabadott úgy tennie, mintha bármit is tudna. – Nem igazán. Vagyis… Narcissa kedvel engem, de… – Rövid szünetet tartott. – Én mást… – Dit? – kérdezte Lys óvatosan. Lucius előbb összerezzen, majd csodálkozva nézett rá. – Igen – válaszolta halkan. – Értem. – Keserűen elmosolyodott. – Sejtettem. A levélküldős dolog eléggé jó alap a sejtésekhez, ha érted, mire célzok. – Igen. – Lucius nagyot nyelt. – Nem szóltam senkinek – hazudta Lys mosolyogva. – Di miért nem beszél a Nagyúrral? Biztosan értékelné, ha őszintén elmondaná. – Fél tőle. Én is próbáltam már rábeszélni, de nem sikerült… Di tényleg ennyire ostoba lenne, vagy csak játssza a hülyét? Lucius teljesen kézenfekvő és korrekt módon javasolta neki az őszinteséget, erre nemet mond? Mi a legrosszabb, ami történhet? A Nagyúr eltiltja őt Luciustól, na és? Attól még találkozhatnak titokban. – Egy kicsit mintha lökött lenne… – jegyezte meg Lys. Lucius eleresztette a füle mellett a sértőnek szánt szót. – Aranyos lány, bár valamiért nem igazán kedvel téged. – Azt nem csodálom. – Én sem őt, tette hozzá gondolatban. – Az első találkozásunk majdnem párbajba fulladt, a másodikon meg összevesztünk egy kicsit. Lys remélte, hogy a fiú mond neki valamit arról, milyen pletykák terjengnek róla a halálfalók körében. – És erre Bellatrix még rá is kontrázik az ostoba elméleteivel. – A fiú szemlátomást nem volt tisztában azzal, mi csúszott ki a száján. – Elmélet? – kérdezte mosolyogva Lys. – A Nagyúrról meg rólad… – Lucius hirtelen elnémult, de a lány sem kérte, hogy folytassa. Lys összerezzent. – Ez hülyeség. – Megpróbált nevetni, de nem sikerült. – Szerintem is – jegyezte meg Lucius. – De vannak, akik hisznek neki. – Most… most mennem kell – mondta zavartan Lys. Sarkon fordult, és elsietett, magára hagyva Luciust. Ostoba pletyka…! De pont Bellától? Miért pont tőle? Bárki mástól sokkal könnyebb lenne elfogadnia! Ha bárki más mondta volna, eleresztené a füle mellett. De Bella, a keresztanyja hátba támadja. De ez a Bella még nem az ő keresztanyja, emlékeztette magát. Még nem érett azzá a nővé, akit ő, Lys évekkel ezelőtt megismert. Tudta, hogy külön személyként kellene gondolnia rájuk, de képtelen volt. Az itteni Bellát ugyanúgy a keresztanyjának tekintette, mint azt, akit elveszített a Roxforti csatában. Egyáltalán miből gondolja, hogy van valami közte és a Nagyúr között? Hiszen ők nem, ők soha nem adtak támpontot vagy alapot a pletykáknak… Persze, igaz, hogy rengeteg időt töltöttek együtt, és mindkettejük szobája a Nagyúr dolgozószobájából nyílik, de… Talán ezért? De Bella látta a szobája ajtaját, amikor karácsony előtt ott járt! Neki tudnia kellene, neki meg kellene értenie… Úgy érezte, Bella elárulta őt. Könnyes szemmel rontott be a Nagyúr dolgozószobájába, még az ajtót is félig nyitva hagyta maga után. Voldemort épp megkerülte az íróasztalát, amikor ő, Lys mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül odarohant hozzá, és szipogva, szorosan átölelte. A férfi, miután leküzdötte első megdöbbenését, óvatosan átölelte a szipogó lányt. Di ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen a nyitva hagyott ajtón. Amint meglátta apját és a lányt, elkerekedő szemekkel megtorpant. Az apja nem szokott ölelgetni senkit! Bellának mégis igaza lenne? Van valami a lány és az apja között? Beharapta alsó ajkát és csendesen, remegő tagokkal távozott. Beszélnie kell Bellával.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.