efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Lys nagy nehezen megbarátkozik a sorsával. Azonban ahelyett, hogy a dolgok jóra fordulnának, egy váratlan látogató érkezik, hogy felkavarja a port és jópár mélyre temetett emléket.

Jó szórakozást! :) Feltöltve: 2017. 06. 16


A csók utáni napokban Lys komor hallgatásba burkolózott. Félt, hogy valahogy kitudódik, hogy mit csinált Luciusszal, és rettegett a gondolattól, hogy ezért esetleg bánthatják a férfit. Azt pedig nem akarta, még akkor sem, ha egyre erősebb bűntudata volt a csók miatt. A csók utáni harmadik napon a komor hallgatása olyan mértéket öltött, hogy az immáron kizárólagosan őt felügyelő Bellához egy szóval sem szólt többet, mint amennyi feltétlenül muszáj volt. Még akkor sem, ha az első napon a boszorkány összességében pozitív benyomást tett rá. Az sem érdekelte, hogy biztosan tudta, Perselus nem helyeselné a viselkedését.

Kelletlenül vette tudomásul, hogy levakarhatatlan árnyékra talált Bella személyében. Bárhová ment, bármit csinált Lys, Bella ott volt a sarkában, akár egy rövid sétáról a kúria parkjában, akár olvasásról volt szó. A nő közben folyamatosan beszélgetést pórbált kezdeményezni a lánnyal, nem túl rózsás eredménnyel. Igazság szerint, Lys számára ez roppant furcsa és némiképp kellemetlen volt. Nem volt hozzászokva, hogy bárki a nyomában járjon, minden lépését figyelve, és állandóan beszélni próbáljon vele. Neki viszont esze ágában sem volt többet mondani annál, ami feltétlenül muszáj volt.

Minél jobban erőltette a beszélgetést Bellatrix, Lys annál többet és mélyebbeket hallgatott. Ezért aztán Bella kétségbeesett próbálkozásokat tett azért, hogy Lyst egyálalán szóra bírja. Hiszen ez volt az elsődleges feladata, összebarátkozni a lánnyal és a maguk oldalára állítani. De ez lehetetlen volt, ha a lány nem szólt hozzá. Bella kezdte elveszíteni az igencsak véges türelmét, de nem merte Lysen levezetni a feszültséget, mert tudta, egyelten rossz szó, és örökre búcsút mondhatnak a lánynak.

A hetedik sikertelen próbálkozással töltött nap után késő este tért vissza a szobájába és ingerült morranással dobta le magát az ágyra, mire az fájdalmasan megnyikordult alatta. A dolgok nem álltak jól, de szerencsére nem volt rosszabb a helyzet, mint az előző napokban. Már ha ezt szerencsének lehetett nevezni… A tenyerébe temette az arcát, hogy ne is lássa a plafont maga fölött.

– Fárasztó napod volt? – érdeklődött Rodolphus és leült az ágy szélére.

– Úgy is mondhatjuk – morogta Bella. – Ma is Lysszel voltam. És még mindig nincs könnyű dolgom vele.

Rodolphus sóhajtott és leült az ágyra a felesége mellé.

– Mert nem beszél – folytatta Bella, mintha fontosnak tartaná, hogy kiadja magából a keserűséget –, hacsak nem muszáj. Egész nap ott loholtam a nyomában, de alig hallottam a hangját. Fogalmam sincs, hogy nyerjem el a bizalmát, ha még szóra sem tudom bírni.

Rodolphus együttérző pillantást vetett a feleségére. Az elmúlt egy hétben számtalanszor hallotta tőle, mennyire nincs könnyű dolga az új legfontosabb feladatával. Ő maga is látta Lysen, mennyire bizalmatlan velük szemben, és nem hibáztatta érte. Egész életében azt hallotta mindenkitől, hogy ők gonoszok és veszélyesek (ami tulajdonképpen igaz volt), és az első adandó alkalommal megölnék őt. Az ennyi év alatt felgyülemlett hazugságokat nem lehetett egyik napról a másikra lerombolni. Még a Sötét Nagyúr sem várta ezt Bellatrixtól, bármennyire komolyan is vette a boszorkány a feladatát. Lys még csak másfél hete volt itt, a nyáriszünetből még majdnem két hónap volt hátra. Bellának bővel volt ideje.

– Beszéljek vele? – kérdezte a férfi, végigmérve nyúzott feleségét.

– Miért, olyan nagy gyakorlatod van abban, hogyan kell a jó irányba terelni valakit? – kérdezte szarkasztikusan Bella. Habozott egy pillanatig, mielőtt kimondta volna, ami a nyelve hegyén volt. A szavak végül mégis elhagyták a száját, nem igazán törődve a következményekkel. – Mint egy… szülőnek?

Egy pillanatig súlyos csend telepedett a szobára. Mindkettőjükben mély és kellementlen nyomot hagyott a rejtélyes módon fel- és eltűnő boszorkány, Cassandra Blanc, aki miatt tizenhét évvel korábban elvesztették a meg nem született gyermeküket. Bár mindketten kerülték a másik tekintetét, Bella egy pillanatig úgy érezte, talán egy kicsit túl messzire ment, viszont ezt nem szívesen vallotta volna be magának.

– Lysnek van anyja, apja, és ahogy hallottam, egy rajongott apafigurája is – ingatta fejét Rodolphus. Hangja nyugodt volt és kissé hűvös, hűvösebb, mint amit szavai indokoltak. Bella ingerülten felmordult a Pitonra tett célzásra. – Nincs értelme azon az ajtón dörömbölni, úgysem fog beengedni. – A boszorkány kérdőn felvonta a szemöldökét. – Viszont kiváló báty vagyok.

– Az öcséd ezzel vitatkozna – jegyezte meg élesen a boszorkány.

Rodolphus legyintett. Az öccse szava ebben az esetben egyáltalán nem számított.

– Csak gondolj bele, mindketten afféle bátyjai voltunk Dinek hosszú éveken keresztül. Talán így Lyshez is közel tudnék kerülni.

– Ha jót akarsz magadnak – dörmögte Bella –, ezt nem mondod el Lysnek. Utálja az anyját.

– Nem állt szándékomban. – A beszélgetésben rövid csend állt be. A varázsló megigazította a talárt a nyakánál. – Szóval? Beszéljek vele? Talán sikerül a megfelelő irányba terelnem.

– Sok sikert hozzá – dörmögte Bella az oldalára fordulva. Átkozottul hosszú napja volt és pihenni akart. Meg tucatnyi ötletet, hogyan férkőzhetne Lys bizalmába. Az első napokban még úgy tűnt, jóban lesznek, aztán a lány viselkedése hirtelen gyökeres fordulatot vett, és nem tudott rájönni, miért.

Rodolphus bátorítóan megszorította a felesége karját, aztán felállt és rugalmas léptekkel távozott. Menet közben azokon a dolgokon gondolkodott, amiket Lysnek mondhatna, amik hozzásegítenék a lányt ahhoz, hogy megbízzon bennük. Több tucatnyi ötlete volt, és némelyik még működhetett is. Megállt Lys szobájának ajtaja előtt, határozottan bekopogott, azonban nem kapott választ. Újra kopogott, de a lány még most sem adta semmi jelét annak, hogy beengedné a vendégét.

– Lys, bent vagy? – kiabált be az ajtón, de most sem érkezett válasz. Magában szitkozódott, ahogy lenyomta a kilincset.

A szoba üres volt.

Előhúzta a pálcáját, elmormolt néhány varázsigét, melyek segítségével képes volt követni Lys mozgását. A lány kiosont a szobájából Bella távozása után. Rodolphus homlokráncolva követte a lány mágikus nyomait, melyek a lépcsők felé vezettek, s onnan a kert irányába. Csak nem szökött meg? Nem, nem juthat ki a birtokról, arról gondoskodtak, mielőtt megérkezett volna…

A holdfény beragyogta a Malfoy kúria parkját. Rodolphusnak szinte alig volt szüksége a pálcájából áradó fényre, hogy lásson. Lys mágikus nyoma éles kanyart vett a szökőkútnál, s úgy ötven méterrel távolabb, egy óriási diófa tövében megszűnt. Rodolphus féltávnál járt, amikor meglátta a lány alakját a fa tövében gubbasztva. Nesztelenül haladt tovább, tekintetét Lysre függesztve, aki a fának döntött fejjel, felhúzott térdekkel ült a földön, kék pizsamában.

– Leülhetek? – kérdezte Rodolphus, ahogy Lys elé ért. A lány aprót biccentett, rá sem nézve. A varázsló leült Lys mellé, tekintetével követve az övét. Lys egy csillagot nézett, de a varázslót sosem érdekelte annyira az asztronómia, hogy tudja, melyiket.

– Bajban vagyok? – kérdezte Lys csendesen, csak a szeme sarkából pillantva a mellette ülő férfira. Rodolphus összevonta a szemöldökét.

– Dehogy. Miért lennél?

– Kiszöktem – érkezett a nyugodt, szinte nemtörődöm válasz. – Azt mondtam Bellának, hogy fáradt vagyok, csak hogy lerázhassam.

– Ezt az indokot én még nem próbáltam – rándult mosolyra a férfi szája. – De ha beválik, mindenképp észben fogom tartani.

Lys elszakította a tekintetét az égboltról és várakozóan nézett a varázslóra. Igazság szerint, csak azt tudta, hogy valamelyik Lestrange fivér az, de mivel sosem mutatkoztak be egymásnak, nem tudta, melyik lehet az. Volt egy sanda gyanúja, hogy Rodolphus lesz az, Bella férje, de nem volt elég bátor ahhoz, hogy erre rákérdezzen.

– Ha nem vagyok bajban, miért vagy itt?

– Csak beszélni akartam veled. – Lys aprót biccentett, jelezve, figyel, és újra az égre emelte a tekintetét. – Mit nézel?

A lány egy pillanatig habozott. Nem lenne szabad beszélnie. Meg kellene tartani a titkait, mielőtt felhasználják őket ellene. De… a mellette ülő Lestrange fivér valahogy olyan más volt. Más, mint a többiek. Valamiért úgy gondolta, bízhat benne, ahogy Bellában is bízott az első nap, amikor annyi mindent elárult neki magáról. És ugyanez a valami még mindig azt súgta neki, hogy bízhat a boszorkányban, de félt hallgatni rá. Hiszen Bella elég hirtelen haragú volt…

– Az a Sirius csillag, apa csillaga – szólt végül csendesen, s kezével mutatta, melyik csillagra gondol. – Az a pici fényes. Ma ragyog a legfényesebben egész évben, ki akartam jönni megnézni.

– Hiányzik neked az apád – állapította meg Rodolphus rövid hallgatás után.

Lys biccentett és karjaival átfonta a térdeit, megtámasztva az állát, ahogy maga elé meredt.

– Nem nagyon volt időnk összeismerkedni, pedig mindig szerettem volna találkozni vele – sóhajtott. – Életem nagy részében Azkabanban volt, aztán mikor végre találkoztunk… elszöktem.

Rodolphus megrökönyödve mérte végig a mellette ülő lányt. Az elmúlt egy hétben annyi mindent hallott róla a feleségétől, de Bella leírása alapján ezt egyáltalán nem nézte ki belőle.

– Elszöktél?

Lys idegesen felnevetett. Így belegondolva elég kínos volt, amit csinált. Talán vetne rá jó fényt, ha elmondaná, sőt, akármilyen fényt vet rá, hallgatnia kellene. De olyan jó érzés volt végre beszélni valakivel. Valakivel, aki csak hallgat és kérdez, nem sietteti őt, mint Bella. Ha jobban belegondolt, a beszélgetés kicsit olyan érzést keltett benne, mintha Perselusszal beszélne.

– Akkor tudtam meg, hogy Di egész életemben varázslattal manipulált – szólt kimérten, vékony, finoman remegő hangon, de a bűbájt nem akarta megnevezni –, és még azt sem akarta, hogy egyáltalán beszéljek az apámmal. – Tekintetét konokul a fölöttük ragyogó csillagra szegezte. – Mérges voltam és az első dolgot csináltam, ami eszembe jutott. Elfutottam. A következő pillanatban már Írországban voltam.

– Hoppanáltál? – ámulkodott a varázsló. Bella mondta, hogy szerinte Lys erős boszorkány, a legtöbb területen képzetlen, de erős, viszont ez őszinte meglepetés volt. Pálca nélkül csak nagyon kevesen tudtak roppant kevés varázslatot elvégezni.

– Igen. De nem akartam és nem is volt nálam pálca. Az egész csak úgy… jött.

Rodolphus nem szólt semmit. Bármennyire érdekes is volt ez a téma, őt is jobban érdekelte, hogyan nyerhetik meg maguknak Lyst. Azt viszont nem igazán tudta, hogyan terelhetné abba irányba a beszélgetést. Felhozhatná Bellát, de mi van, ha akkor Lys hozzá sem szólna többet? Lassan, töprengve végigmérte a lányt, ahogy egy újabb gondolat körvonalazódott az elméjében. Talán ideje lenne kideríteni, mennyire Black is Lys valójában.

– Bella mondta, mennyire tehetséges vagy.

Lys arcán halvány pír jelent meg, s tekintete lejjebb vándorolt az égről, megállapodva egy távolabbi fa koronájának sötét körvonalán, és összepréselte az ajkait. Igazság szerint a varázsló cseppet sem készült fel erre a reakcióra. Ő azt várta, hogy Lys nevetve méltatja majd magát és a képességeit, de úgy tűnt, Lys a legszerényebb Black-példány, akivel összehozta a sors.

Szóval, mi a következő ötlete? Mégis milyen témát hozhatna fel? A lány szemmel láthatóan nem akarta fitogtatni a képességeit, és úgy tűnt, másról sem nagyon akar beszélni. Máris átérezte Bella problémáját, s feleségét ismerve biztos volt benne, hogy ő csak rontott a helyzeten.

Mozgásra lett figyelmes. Lys leengedte felhúzott lábait és törökülésben felé fordult.

– Azért te is érzed, hogy ez erős túlzás volt – mondta keserű fintorral. – Nem vagyok tehetséges. A bájitalokon meg az okklumencián kívül semmihez sem igazán értek.

– Akkor hagyd, hogy megtanítsunk. – A lány az ajkába harapott. Szemében furcsa fény csillant, amit Rodolphus túl jól ismert. – Nem fogunk bántani és nem fogunk kényszeríteni semmire. Nem kell bedőlni néhány ijesztő tekintetnek.

– Pedig Greybacknek nem csak a tekintete félelmetes – jegyezte meg Lys. A szája sarkában mosoly bújkált.

– Én tulajdon képpen a feleségemre gondoltam, de igazad van, Greyback is ijesztő – legyintett megjátszott komolysággal. – Persze Bella nyomába sem érhet, főleg ha rossz napja van. – A lány kuncogott és a férfi szája széle is megrándult. – Nézd, a lényeg az, hogy bízhatsz bennünk.

Lys aprót biccentett. Ittléte óta először érezte, hogy a „bízhatsz bennünk” nem csak üres szavakat takar, hanem komolyan gondolt ígéretet. Finoman megrándult a szája széle, és kissé elfordította a fejét, hogy még egy utolsó pillantást vethessen a Sirius csillagra.

***



Az elkövetkező napokban Lys kevésbé volt hallgatag, mint korábban. A Rodolphusszal való beszélgetés szemlátomást sokkal mélyebb nyomokat hagyott benne, mint Luciuson kívül bárki vagy bármi, pedig már két dolog miatt aggódott folyamatosan. Az egyik természetesen az volt, hogy fény derül a csókra, a másik pedig, hogy érkezése óta csupán egyszer látta Perselust, pedig a hallottak alapján már jönnie kellett volna.

Jó lett volna végre látni a férfit, leülni vele beszélgetni, megtudni, merre járt és mit csinált, érdeklődni az apjáról… Megfordult a fejében, hogy talán Voldemort tartja távol tőle Perselust, de mindig elhessegette a gondolatot. Annak semmi értelme sem lenne, hiszen Voldemort tudomása szerint Perselus az ő oldalán áll, ha maguk mellé állítaná őt, Lyst, azzal csak nyerne. De akkor… mégis hol lehet Perselus?

Lassan túltette magát a csókon, és ha nehéz szívvel is, elfogadta a Lucius iránti érzéseit. Naponta többször látta a férfit, de igyekezett mindig úgy intézni, hogy még véletlenül se maradjanak kettesben; ennek még a gondolatától is rettegett. Ha tehette, nyomban távozott, amikor a férfi belépett a helyiségbe, ahol ő is tartózkodott. Az is előfordult, hogy inkább került még egyet, amikor meglátta őt valahol, például az étkezőben, nehogy a férfi véletlenül megszólíthassa őt. Igazság szerint leginkább az volt a problémája, hogy Luciusnak felesége volt – esze ágában sem volt tönkretenni egy családot, csak mert beleszeretett a férfiba. Ráadásul a gondolat, hogy ő csak a „másik nő” lehet, halálra rémítette. Néha persze kénytelen volt egy helyiségben lenni a férfival (például a gyűlések alkalmával), s ilyenkor igyekezett rá sem nézni, és mantra-szerűen ismételgette magában, hogy nem szerelmes a férfiba.

Az egyik üres szalon puha karosszékében ült az első emeleten, amelyik a szökőkútra nézett. Az eső vad haraggal verte a hosszú ablakokat, melynek ő éppen háttal ült. A könyvet, amit elmélyülten olvasott a Malfoy kúria könyvtárából szerezte, és nem bájitalokról, de még csak nem is átkokról szólt; varázslényekről. Csak néhány fejezetet olvasott a könyvből, amikor észrevette, hogy társasága van. Voldemort volt az; Lys észre sem vette, mikor lépett be a szalonba. A varázsló némán állt előtte pár lépésnyire, és nézte őt, már-már zavarba ejtő pillantással. Lys elfordította a tekintetét és folytatta az olvasást. Ő nem fogja megszólítani, az egyszer biztos. Ha a feketemágus akar valamit, majd kinyitja a száját magától.

– Tudod, apa – ütötte meg a fülét egy ismerős hang pár lépésnyire Voldemort mögül – volt egy jó oka annak, hogy nem szóltam Lysről. – A lány felvonta a szemöldökét, de még nem nézett fel a könyvből. Nem hallotta, mikor lépett be Di a szalonba, bár ő már Voldemortot sem vette észre. Mivel varázsló teljesen eltakarta előle az ajtót, nem lepte meg annyira, hogy nem vette észre a hívatlan vendéget. – Nem akartam belekeverni ebbe az egészbe.

– Diana – Voldemort hangja a szokottnál is hűvösebben csendült. – Többször hívtalak.

– Más dolgom volt – felelte gyorsan a boszorkány, és legyintett, mintha egy szemtelen legyet akarna elhessegetni.

– Persze, hogy más dolga volt – dörmögte Lys és szája sarka önkéntelenül megrándult, ahogy oldalra dőlt, hogy lássa Dit. – Dinek mindig minden fontosabb, amikor valami családi ügyről van szó. Nem is értem, miért olyan nagy meglepetés ez – sóhajtott színpadiasan. – Én már azon is csodálkozom, hogy most itt van.

Voldemort vetett egy meglepett pillantást a mögötte ülő lányra. Ahogy Bellától hallotta, Lys az elmúlt néhány napban ismét kezdett megnyílni feléjük, de inkább a csendes, visszahúzódó beszélgetőpartner volt, semmint a szarkasztikus fajta. Meglepetését álcázva visszafordult a lányához, várva, mit reagál erre.

– Neked sem kellene itt lenned – kapott a szón a boszorkány. – Gyerünk, indulás.

– Nem megyek veled sehova – sziszegte Lys, letéve a könyvet, és egyik kezével erősen a karfába markolt. Ujjai mély barázdákat gyűrtek a finom bőrbe, de ez senkit sem érdekelt.

Dit váratlanul érte lánya válasza, mintha Lys legalábbis pofonvágta volna. A lány továbbra is Voldemort mögött gubbasztott a fotelban, jelét sem adva, hogy eleget óhajtana tenni anyja parancsának.

– Mi az, hogy nem jössz?

– Véleményem szerint egy elég határozott válasz – szólt közbe Voldemort, és valamiért roppantul élvezte, hogy Lys inkább mellette döntött, mint az anyja mellett. Annak ellenére, hogy az elmúlt napokban Lys nem igazán adta jelét, hogy szándékában állna az ő oldalára állni. Úgy látszott, ez rövidesen változni fog.

– Ebbe te ne szólj bele! – rivallt Di az apjára, és igen sötét pillantást vetett rá. Lys elvigyorodott, valahol arra számítva, hogy a Nagyúr megtorolja a hangnemet, de tévednie kellett. – Lys az én lányom, én döntöm el, hogy mi a jó neki!

– Tényleg? – kérdezte Lys gúnyosan. – Ha sikerül eltenned láb alól, az melyikünknek is lett volna jó? – A lány önkéntelenül megérintette az amulettet a pólóján keresztül. Még így is roppantul hideg volt. – Szerintem nem nekem. Azt leszámítva, hogy szinte sosem látom Perselust, nem olyan rossz itt – vallotta be könnyedén. Szemei egy pillanatra elkerekedtek, mintha megbánta volna, hogy a szavak oly sietve csúsztak ki a száján.

– Szóval olyan akarsz lenni, mint ő? – bökött az apjára Di. Voldemort pár lépésnyire állt a foteltól, ahol Lys ült, érdeklődve figyelve az eseményeket.

Lys felpattant a fotelból, arca elsötétült a méregtől. Megkerülte Voldemortot, és csípőre tett kézzel megállt Di előtt.

– Ő legalább nem hazudott nekem! Senki sem hazudott nekem, mióta itt vagyok! Veled ellentétben, mert te egész életemben hazudtál!

– Nem hazudtam neked!

– AZT MONDTAD, MEGHALT AZ APÁM! – kiáltotta magából kikelve Lys. Voldemort egy pillanatig elgondolkodott, hogy megpróbálja leállítani, de inkább úgy döntött, hagyja őt tombolni. Végtére is, elég szórakoztató volt. – AZT MONDTAD, ELHAGYOTT MINKET! AZT MONDTAD, NINCS ÉLŐ ROKONOM! – A lány zihálva nyúlt a talárzsebébe, és ujjait a kellemetlenül hideg medálra kulcsolta, az egyetlen Black családi örökségre, ami a birtokában volt. – Aztán kiderült, hogy az apám él, hogy sok rokona van, és hogy… – egy pillanatra elhallgatott –, hogy a te apád sem halt meg! És még van képed azt mondani, hogy nem hazudtál nekem? – Hangja, maga sem értette miért, hűvösen csengett.

Voldemort homlokráncolva nézte a gyors változást unokája viselkedésében. Vajon mitől higgadt le ilyen hamar? Talán arra gondolt, felesleges kiabálnia az anyjával, hiszen neki van igaza?

– Meg akartalak védeni! – mordult fel Diana.

A két boszorkány karnyújtásnyira állt egymástól; Lys beszéd közben folyamatosan közelített az anyja felé, s ezt csak most vette észre.

– Akkor miért nem hagytál ott Perselusszal?! – csattant fel Lys. – Mert boldogultunk volna nélküled is! Meglettünk volna, ahogy mindig megvoltunk!

Di keze megremegett, s mielőtt apja bármit tehetett volna, teljes erejéből pofon vágta a lányát. Lys megtántorodott az ütés erejétől, és szikrázó szemekkel elhátrált az anyjától. Egy pillanatig arra gondolt, talán túl messzire ment. Egyikük sem látta, ahogy Voldemort ujjai szorosabban fonódtak a szikrázó pálcája köré.

– Ne merészeld azt feltételezni, hogy el tudtalak volna hagyni!

Lys megérintette a vörös tenyérnyomot az arcán. A gondolat, hogy talán tényleg túl messzire ment, egyre előbbre ásta magát a tudatában. Hiszen Di mégiscsak az anyja volt, és valahol mélyen mindketten szerették a másikat. De ez nem jelenti azt, hogy megbocsátott neki.

– Van fogalmad róla, mennyire gyűlölhetett hazudni nekem Perselus? – kérdezte Lys, s hangja, őszinte döbbenetére, nem remegett.

Di arckifejezése megváltozott Perselus újbóli említésére. Talán ő hozta ide a lányát? Sirius nem tért ki erre az apró részletre. Bizonyára nem tudta, máskülönben nem hagyta volna ki, hiszen ő sosem kedvelte Perselust.

– Ő volt az? – sziszegte Di. Hangja remegett a dühtől. – Ő hozott ide?

Lys elkomorodott. Az őszinte válasz természetesen az igen lett volna, de ezt esze ágában sem volt kimondani. Nem akarta, hogy Di Perseluson töltse ki a mérgét.

– Önként jöttem – felelte határozottan.

Voldemort egy pillanatra meghökkent. Talán ezért tartott olyan sokáig Perselusnak, hogy elhozza a lányt? Tudta, ha erőszakkal hozza, sosem fogják maguk mellé állítani, és inkább rábeszélte, hogy jöjjön el? Ez igencsak zseniális ötletnek bizonyult. A feketemágus biztos volt benne, hogy Lys bármi más esetben kapva kapott volna a lehetőségen, hogy elmenjen innen. Hiszen annyira nem illeszkedett még be…

– Értem – sziszegte Di fagyosan. – Szóval olyan akarsz lenni, mint az apám és a drágalátos keresztanyád.

– A kim? – Lys arca őszinte meglepetést tükrözött, anyja érkezése óta most először.

– A keresztanyád – ismételte Di kárörvendő mosollyal. – Bellatrix. Nem mondta el?

Lys arca elsötétült, keze ökölbe szorult és megremegett, ahogy körmei erősen a tenyerébe vájtak. Mély levegőt vett, magában elszámolt tízig, mielőtt válaszolt volna.

– Neked kellett volna elmondanod! – Ujjai önkéntelenül kulcsolódtak a pálcájára, de nem húzta elő.

Di hosszú percekig nézte az apját és a lányát, ahogy ott álltak vele szemben, szinte egymás mellett. A kép valahogy egyszerre volt bizarr és idilli, a boszorkányt pedig rosszullét kerülgette, ha arra gondolt, miket várhat majd el apja az ő kicsi lányától. Pont ezt akarta elkerülni azzal, hogy kiszórta az Aeatast. Ettől rettegett hosszú évekig, erre figyelmeztették… Hirtelen erőtlennek érezte magát, mert tudta, nincs több esélye megmenteni Lyst az apja karmai közül.

– Elegem van ebből! – mordult fel, és előrántotta a pálcáját, melyet Lysre szegezett. – Indulás!

Lys, ahelyett, hogy elindult volna, előhúzta a pálcáját és az anyjára szegezte, bal kezét pedig észrevétlenül a zsebébe csúsztatta. Voldemort egy pillanatig habozott, nem tudva eldönteni, szükséges-e hogy beleavatkozzon a vitába.

– Nem – vágta rá Lys hatázottan. – Mondtam, hogy nem megyek veled sehová.

– Tizenhat éves vagy – gúnyolódott Di. – Nem varázsolhatsz a Roxforton kívül.

– Mégis mit gondolsz, ki fogja értesíteni a minisztériumot? – kérdezte szarkasztikusan Voldemort.

– Te csak ne add alá a lovat!

Lys, kihasználva, hogy a frissen kialakult heves szóváltásban senki nem figyel rá, és saját magára szegezte a pálcát, közben magában kimondott egy varázsigét.

– Ő az én lányom – zárta le Di a beszélgetést, sötét pillantást vetve az apjára. – Szóval most szépen velem jössz! – fordult ismét Lys felé, és megpöccintette a pálcáját. Mielőtt az átka elérhette volna Lyst, Voldemort eltérítette azt egy másik varázslattal. – Megmondtam, hogy ne avatkozz bele! – rivallt rá.

Voldemort két lépést tett előre, hogy Lys elé kerüljön, pont Divel szemben. Ha az unokája nem akar menni, nem akarja elhagyni őt, még Diana sem fogja az ellenkezőjére kényszeríteni. Nem, amíg ő itt van.

– Hagyd csak – mondta Lys is jóval halkabban. Előre lépett, közvetlenül Voldemort mellé. – Elegem van már abból, hogy Di semmibe veszi azt, amit szeretnék. – A lány pálcája finoman bizsergett, ahogy az anyjára szegezte azt.

– Most aztán jól megijedtem – dörmögte Di szarkasztikusan. – Még párbajozni sem tudsz!

Lys csupán elvigyorodott, bal kezét továbbra is a zsebében tartva, és előre lépett, hogy jobb célpontot jelentsen Dinek. Voldemort értetlenül ráncolta a homlokát a lány háta mögött; ha Di igazat mondott, akkor Lys valamilyen szokatlan ostobaságra készült. Leeresztette ugyan a pálcáját, de továbbra is készen állt rá, hogy pontot tegyen a párbaj végére, ha Diana túlságosan is elragadtatná magát.

Az idősebb boszorkány pálcájából vörös fénycsóva tört elő, Lys pedig nem mozdult meg. Aztán az átok, közvetlenül azelőtt, hogy elérte volna a lányt egy ezüstös burokba csapódott (Voldemort biztos volt benne, hogy nem egy pajzsbűbáj volt). Az ezüstös burok és a vörös fénycsóva találkozása arany-ezüst gömbbé formálódott, lustán kavargott egy pillanatig, aztán a vörös fénycsóva ismét utat tört magának – ezúttal Di felé.

A boszorkány még épp idejében védte ki az átkot, aztán gyilkos pillantást vetett Lysre.

– Megtanította neked a bűbájt – szólt, hangjában meglepetéssel vegyes felháborodás csendült. –Párbajozni tanított!

– Igen. – A Sötét Nagyúr a világ minden kincséért sem ismerte volna el, de fogalma sem volt róla, miről, de legfőképp, kiről beszél a lánya. Hiszen egyetlen halálfaló sem tanított Lysnek semmit, amióta a lány megérkezett; efelől szemernyi kétsége sem volt. Hiszen Bella mindent elmondott neki arról, mit csinált Lys nap mint nap.

Di vetett egy utolsó, megsemmisítő pillantást Voldemort és Lys kettősére.

– Akkor csinálj vele, amit akarsz! – mordult fel és az apja szemébe nézett. – Innentől a te felelősséged. – Mielőtt bárki reagálhatott volna, a boszorkány sarkon fordult és távozott. Lys elégedett vigyorral tette zsebre a pálcáját, és bal kezét kihúzva a zsebéből Voldemorthoz fordult.

– Öhm… – harapott az ajkába zavartan. A korábban látott magabiztos lánynak hirtelen nyoma sem volt. – Van bármi módja, hogy elérj valakit, aki… aki… – Lys szemlátomást nem tudta, hogyan fejezze ki magát. – Aki neked dolgozik?

– Igen.

– És öhm… megtennéd, hogy figyelmezteted Perselust, hogy Di irtó mérges, és hogy… hogy őt keresi? – Lys látta a ki nem mondott kérdést Voldemort szemében, így lesütötte a szemét, mielőtt válaszolt volna. – Perselus tanított párbajozni. Di viszont mindig mindent megtett, hogy még véletlenül se tudjak kiszórni egyetlen átkot sem, amit sötét varázslatok kivédése órán el lehet sajátítani.

– Értem.

– Viszont egy évvel korábban tettem le az RBF vizsgákat, és ott… ott számot kell adni a gyakorlati tudásról is. Perselus segített a felkészülésben, és ő nem olyan ember, aki elégedett azzal, ha félmunkát végez.

– Amint megkapod a bizonyítványod, látni akarom. – mondta a feketemágus, és magára hagyta Lyst, aki idegesen rágta a szája szélét.

***



Piton érezte, ahogy bal alkarjába fájdalom nyilall, többször, gyors egymásutánban. Nem hívás volt – figyelmeztetés. De vajon mire? A következő pillanatban kivágódott a labor ajtaja és egy roppant dühös, gyűrött talárt viselő, zilált külsejű Diana Williams rontott be rajta. Csak nem rá figyelmeztette a Sötét Nagyúr? Mégis miért tette volna? Csak nem Lys kérte meg? Valamiért szörnyen rosszul érezte magát a gondolattól, hogy Lys szívességet kér a Sötét Nagyúrtól miatta.

– Segíthetek? – érdeklődött, ahogy rosszat sejtve Dire nézett.

– A lányom, Perselus. Miért van apámnál a lányom?! – kérdezte dühösen a boszorkány. Perselus csak a homlokát ráncolta, hát máris megtudta? Gyors volt. – Csak egy dolgot kértem! Egyetlen egyet!

Ez nem volt teljesen igaz, a mégis varázsló hallgatott. Nem szívesen vitte el Lyst, ez Dinek is tudnia kellett volna. Nem hihette, hogy önszántából vitte el a lányt. Ennyire még Di sem lehetett ostoba.

– Szerinted volt választásom? – kérdezte hűvösen.

– Az embernek mindig van választása – sziszegte Di, gyilkos pillantással mérve végig régi barátját. Egy hosszú pillanatig csak a boszorkány dühös zihálása hallatszott. – Csak erre vártál, igaz? Megbíztam benned, hagytam, hogy a lányom közelében legyél, erre te az első adandó alkalommal feladtad őt az apámnak. Azt hittem, bízhatok benned. Azt hittem, nem állsz az apám oldalán, de tudhattam volna, hogy csak átversz. – Piton összerándult. – Már akkor rá kellett volna jönnöm, miféle ember vagy, amikor azt mondtad Lilyre!

Di nem jött rá, mekkora hibát követett el, még akkor sem, amikor Perselus arca szobormerevvé vált, és keze eltűnt a talárja zsebében, hogy megszorítsa a pálcáját. Nem bánthatja, emlékeztette magát, Lys sosem bocsátaná meg. Valószínűleg a Nagyúr sem, és ha választhatott, inkább vele tárgyalta meg Di esetleges megátkozásának eseményeit, mint Lysszel.

– Nem akartam elvinni Lyst – szólt tömény keserűséggel a hangjában. – Tudnod kellene, hogy nem akartam. – Esze ágában sem volt reagálni a Lilyt érintő vádakra. Azt már megbeszélték majdnem húsz éve, felesleges tovább rágódni rajta.

– Mégis megtetted – vágott vissza a boszorkány. – Nem érdekelt, mi lesz vele. Fel sem merült benned, hogy baja eshet! – Perselus már nyitotta a száját, hogy felemlegesse, a Sötét Nagyúr sosem hagyná, hogy az halálfalók bántsaűák Lyst, de Di folytatta. – Ahogy az sem érdekelt, mit érezhet Lily.

Perselus úgy döntött, ideje, hogy Di visszavegyen a Lily témából, mielőtt valami olyasmit csikar ki belőle (mondjuk egy jól irányzott átkot), amit később megbánna.

– Bocsánatot kértem – sziszegte a varázsló sápadt, komor arccal.

– Sokra ment vele! – A boszorkány dühtől vöröslő arccal meredt a férfira. – Sosem tudta megbocsátani, amit mondtál!

– Di, elég.

De Diana nem úgy érezte, mintha elég lenne. Úgy érezte, Perselus elárulta a bizalmát és hátba támadta. Pedig tudta, mi forog kockán. Aznap, mikor Lys elszökött és Perselus hosszú órákkal később a lány nélkül tért vissza, ők ketten leültek beszélgetni. A varázsló tudni akarta, miért folyamodott ilyen eszközökhöz Diana, és a nő akkor úgy érezte, fontos, hogy maga mellett tudja Perselust. Mindent elmondott neki arról, miért használta az Aeatast a kislányán.

– Nem elég! Rád bíztam a lányomat! – sziszegte Di. – Melletted álltam, mikor úgy döntöttél, hátat fordítasz az apámnak – vagy az csak hazugság volt? Csak egy átverés, hogy a közelembe kerülj, és visszacsábíts apámhoz? Aztán mikor eltűnt velünk maradtál, abban reménykedve, hogy apám majd tárt karokkal fogad, ha visszatér és te elviszel hozzá engem és a lányomat? Felajánlottad Lyst, mint valami áldozati bárányt?!

– Ebből egy szó sem igaz – susogta Piton. Kezében remegett a pálca. – Pontosan tudod, melyik oldalon állok és miért.

– Nem, már nem tudom! – Perselust arculcsapásként érte a boszorkány válasza. – Fontos volt neked valaha is?! – A varázsló nem volt biztos abban, hogy Di még mindig Lysről beszél.

– Hagyd őt békén! – csattant Lys hangja, mielőtt Perselus válaszolhatott volna. Mire Di egyáltalán felfogta a jelenlétét a fiatal boszorkány, átvágott a laboron és megállt Perselus előtt, karba font kézzel.

– Te meg hogy kerülsz ide? – mordult rá Di barátságtalanul. Annyi együttérzés még szorult belé, hogy nem emlegette fel Lys előtt Lilyt. Abból minden bizonnyal párbaj kerekedett volna, s bár Lys nem volt valami nagy tehetség, nem akarta őt Perselus oldalán tudni, ha úgy alakulna a helyzet.

– Bella elkísért – vágta rá a lány és elnézett anyja válla fölött.

Perselus és Diana fején ugyanaz a gondolat suhant át. Vajon Lys és Bella mennyit hallottak a kis vitájukból?

– Helló, Di. – A boszorkány lustán az ajtókeretnek dőlt, jobbjában tartott pálcájával játszva. – Piton.

– Bellatrix.

Di úgy érezte, mintha csapdába került volna. Arra azért számított, hogy lánya Piton oldalára áll majd, de az meglepte, hogy Bella is az ő oldalukra került. Mégis mikor lettek jóban ők hárman? Perselus talán nem adta át az üzenetet a lányának arról, mennyire veszélyes nő Bella? Na és Bella, aki sosem kedvelte Perselust, miért jött el ide?

Tudta, ha párbajig fajulnának a dolgok, nem lenne esélye, hacsak Bella nem állna mellé, és abból, ahogy a boszorkány őt nézte, erősen kételkedett, hogy ez megtörténhetne. Lys tehát valahogy rávette régi barátnőjét, hogy forduljon ellene. Vajon hogyan csinálta? Talán Lysben mégiscsak ott van a manipulatív mardekáros? Akárcsak az Voldemortban…

– Csináljatok amit akartok! – mordult rájuk Di, majd sarkon fordult és Bellát kis híján fellökve kiviharzott az ajtón. A boszorkány vetett egy gúnyos pillantást Pitonra aztán ő is sarkon fordult és elindult Di után, magára hagyva Lyst és Pitont. Amint a boszorkány léptei elhaltak, Lys a talárzsebébe nyúlt és előhalászta a bizonyítványát.

– Neked akartam elsőként megmutatni – szólt zavart mosollyal. – De úgy alakult, hogy muszáj volt megmutatnom… neki. – Piton rögtön megértette, hogy a lány a Sötét Nagyúrról beszél. – Főleg mert külön szólt, hogy azonnal látni akarja, ha megkapom, és épp szívességet akartam kérni.

– Nem kellett volna – dörmögte a férfi és átvette a pergament.

– Nem fogok ott ücsörögni a szobámban, amikor Di miattam ordít veled – morogta a lány és vetett egy sötét pillantást az ajtóra.

Perselus tüzetesen végignézte a lány jegyeit, hosszasan időzve a mágiatörténelemből szerzett Várakozáson felüli érdemjegyen. Lys, aki feszült figyelemmel vizsgálta a férfi arcát pontosan tudta, hogy éppen ezt a jegyet nézi, de egyikük sem tette szóvá. Amikor a varázsló tekintete lejjebb vándorolt a pergamenen, hogy megnézze a százalékos eredményeket, Lys látta, ahogy egy pillanatra felcsillan a szeme, amiből rájött, hogy éppen a száz százalékos bájitaltan eredményt olvasta. A lány komoly csatát vívott az arcizmaival, hogy elfojtsa boldog vigyorát.

– Várakozáson felüli? – kérdezte Lys felé nyújtva a tekercset.

– Gondolom, nem kellett volna a pálcatörvény ellen és mellett is érvelni. – A lány megvonta a vállát. – Köszönöm, hogy segítettél felkészülni – mondta hálásan. – Nélküled nem sikerült volna. – A varázsló nem válaszolt. – És sajnálom, hogy kiabált veled. Az én hibám; hagytam, hogy rájöjjön, hogy tanítottál párbajozni. – Szóval Di arról is tudott? Pedig meg sem említette. Bizonyára nem maradt rá ideje. Túlságosan lefoglalta, hogy árulással vádolja őt.

– Ezért rábeszélted Bellatrixot, hogy hozzon ide. – Vajon ő is hallotta Di szavait? Miféle fogadtatásban lesz része, ha legközelebb a Sötét Nagyúr elé járul?

Lys megvonta a vállát.

– Nem volt olyan nehéz. Elmondtam Bellának, hogy Dinek nem tetszett, hogy elhoztál, és el akart vinni. Ez persze nem tetszett neki, szóval nem kellett nagyon győzködni, hogy kísérjen el. Azt is mondta, hogy ő majd beszél Divel és jobb belátásra téríti. – Lys örömtelenül felnevetett. – Kétlem, hogy sikerrel járna. – A lány még mindig a kezében tartotta a bizonyítványát. Volt valami, amire szerette volna megkérni a férfit, és biztos volt benne, hogy nem lesz tőle elragadtatva. – Szeretnék kérni valamit. Elvinnéd ezt apának?
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.