efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Feltltve: 2017. 05. 09.


Lys aznap éjjel nyugtalanul aludt. Nem voltak rémálmai, legalábbis nem emlékezett rájuk, viszont órákig hevert az ágyon mozdulatlanul a plafont bámulva, mintha attól tartana, meg akarják ölni álmában. Jócskán elmúlt hajnali kettő, mire egyáltalán elbóbiskolt, s nyomban felébredt, amikor a nap első sugarai besütöttek az ablakon. Álmosan bámult a plafonra, aztán mély sóhajjal felült. Igazából fogalma sem volt, mihez kezdjen magával. Keresse meg Voldemortot? Nem, azt semmiképp sem akarta. Tudta, hogy Perselus nem jön, hacsak nem muszáj, hiszen mindkettőjük érdeke volt, hogy Voldemort és a halálfalók ne jöjjenek rá, milyen fontosak egymásnak. De akkor… mihez kezdjen? Először is felöltözik, és talán eszik valamit.
Persze azt sem tudta, merre találja a konyhát, és nem szívesen kószált volna egyedül ebben a házban. Ki tudja, kivel futna össze… Valaki hangosan kopogott, s ő megdermedt egy pillanatra, mielőtt eszébe jutott volna, hogy Perselus védőbűbájt szórt a szobájára. Az ajtóhoz sétált, és résnyire nyitotta, aztán, mikor meglátta, ki áll a másik oldalon, döbbenten szélesre tárta. – Jó reggelt – köszöntötte Bellatrix Lestrange, s Lys nem tudta megakadályozni, hogy keze eltűnjön a talárzsebében a pálcája után kutatva. Eszébe jutott, amit Perselus mondott a nőről az előző nap: a boszorkány nem fogja bántani. Persze. Valahogy sokkal nehezebb volt elhinni ezt úgy, hogy a nő itt állt előtte. Végül úgy döntött, illedelmes lesz, elvégre az illem olyasmi volt, amire Perselus tanította őt, és általában el is várta azt. Jelen körülmények között görcsösen kapaszkodott mindenbe, ami Perselust idézte fel benne. Kihúzta a kezét a zsebéből, elengedve a pálcáját és a lehető legnyugodtabb hangon így szólt: – Jó reggelt. Lys óvatosan a talárzsebébe csúsztatta a kezét. A bal zsebében kitapintotta a Black medált, és önkéntelenül elvigyorodott a gondolatra, hogy nála van, nem pedig a vele szemben álló nőnél. Bellatrix persze félreértette a lány mosolyát. – Gyere, megmutatom az étkezőt. – Lys habozott, próbálva eldönteni, megbízzon-e a boszorkányban. Mivel éhes volt, kelletlenül ugyan, de követte a nőt. A lépcsők felé indultak, az egyetlen irányba, melyet a lány is ismert. Fél lépéssel maradt le apja unokatestvére mellett, azon morfondírozva, miért éppen ő jött érte. – Szóval te vagy Di lánya – kezdeményezett beszélgetést az idősebb boszorkány. A fiatalabbnak nem nagyon tetszett a témaválasztás. Keserűen elhúzta a száját és kinézett az egyik hatalmas ablakon, megbámulva a zöld gyepet. – Vagyok olyan balszerencsés, igen – biccentett kimérten. Ha már muszáj volt itt lennie, miért kellett még az anyjához is hasonlítani? Nem elég, hogy itt van? Bellatrixot szemlátomást meglepte a válasz és a hangsúly. –Ugyan már, Di rendes ember. – Bizonyára – értett egyet gunyoros hangon Lys. – Di a légynek sem tudna ártani – szögezte le Bellatrix, ahogy az első emeletre értek. Itt már több halálfaló lézengett, de csupán egy rövid pillantásra méltatták őket. – A légynek biztosan nem – bólintott a lány és kikerült egy felfelé igyekvő halálfalót. – Balszerencsémre engem nem sorol a legyek közé. – Vagy három lépcsőfokot is maga mögött hagyott, amikor rájött, hogy Bellatrix nincs mellette. Visszafordult hát és egyenesen a megdöbbent Bellatrix szemébe nézett. – Mi az? – Azt akarod mondani, hogy Di bántott téged? Lys keserűen elhúzta a száját és megrázta a fejét. – Azt akarom mondani, hogy Di kis híján megölt. – Bellatrix ezt semmiképp sem akarta elhinni, így Lys kénytelen volt folytatni: – Egészen kicsi korom óta folyamatosan szórt rám egy bűbájt, ami megölhetett volna. Mindenki, akivel eddig találkoztam és ismerte a varázslatot, pontosan tudta, hogy az életemmel játszott. – Di ügyes boszorkány – vetette ellen Bellatrix, mintha azt akarná mondani, hogy Diana bármilyen körülmények között képes lett volna megfelelően kiszórni a bűbájt, bármi legyen is az. – Az Aeatasnál nem sokat számít, mennyire ügyes. Éppen csak befejezte a mondatot, már látta, hogy Bellatrix ismét megtorpan. – Di képes volt kiszórni ezt a bűbájt a saját lányára? – Igen. – A Nagyúr tud erről? – Nem hiszem, hogy Di elbüszkélkedett vele. Tőlem meg nem kérdezte meg. – A lány látta, hogy Bellatrix beszélni készül, ezért gyorsan megelőzte. – Nem tudom, miért csinálta. Elszöktem, amikor megtudtam, és azóta nem vagyok hajlandó szóba állni vele. Az idősebb boszorkány bólintott. El akarta mondani Lysnek, hogy Di, valamikor a távoli múltban megkérte őt, ha valaha gyereke születne, legyen keresztanyja, de valamiért nem tartotta jó ötletnek éppen most felhozni a témát. Szerencsére gondoskodott arról, hogy az étkező üres legyen, nemcsak azért, mert így legalább nyugodtan beszélgethettek, hanem mert volt egy olyan érzése, hogy a lány nem örülne a legtöbb halálfaló társaságának. Ahogy Lys leült az asztalhoz, finomabbnál finomabb ételek sokasága tűnt fel az addig üres tányérokon, és az étkezőt megtöltötte a sült szalonna, a kolbász, és különféle hurkák illata. Lys felkapott egy pirítóst az egyik tányérról, és gyakorlott mozdulattal megvajazta. Perselus szerint Bellatrix lehet itt az egyik legfontosabb szövetségese. Bármennyire nem lelkesedett az ötletért, talán tanácsos lett volna szóba elegyednie a boszorkánnyal. – Gondolom, általában többen vannak itt – szólt, mielőtt beleharapott volna a vajas pirítósba. – Igen. Lys gyanította, hogy az előtte ülő boszorkány intézte úgy, hogy kettesben maradjanak, és igazán hálás volt érte. Persze nem annyira, hogy ennek hangot adjon. – Ami a minisztériumban történt… – szólalt meg Bellatrix, mire Lys gyorsan közbevágott: – Úgy érted, amikor kis híján megölted az apámat? A boszorkány arcán keserű mosoly suhant át, mintha roppantul sajnálná, hogy a fent említett esemény végül kudarcba fulladt. – Nem. Úgy értem, amikor megátkoztalak. – Mi… Ja, persze, amikor átváltoztam. – Vajazni kezdett egy újabb pirítóst. – Nem gond. Ha nem átkozol meg, biztosan megharaptalak volna. Bellatrix arca elkomorodott. – Nem bántam volna, ha nem apád alakját veszed fel, ha átváltozol. – Lys tüntetően kerülte a boszorkány pillantását. – Tudom, hogy animágus. Féregfark elmondta. Lys félrenyelt, amikor meghallotta apja gyerekkori barátjának becenevét, és heves köhögőrohamot kapott. Bellatrixnak varázslattal kellett segítenie, hogy meg ne fulladjon. – Ő még mindig itt van? – köhögte, s közben könnyes szemmel kapkodta a levegőt. Az alak, aki miatt az apja tizenkét évet töltött az Azkabanban még él, és itt van, közel hozzá? Olyan hihetetlennek tűnt… – Igen. Én sem értem, mi hasznunk van belőle. Mondjuk én már azon is csodálkozom, hogy Piton itt van még. Lys arca elsötétült. Sosem szerette, ha rosszul emlegették Perselust, és úgy tűnt, ez most sincs másként. – Ez valami Black családi vonás, amit nem örököltem? – kérdezte sötéten a boszorkányra nézve. – Miről beszélsz? – értetlenkedett Bellatrix. – Miért utálja mindenki Perselust? A boszorkány Lysre nézett, arca megmerevedett és elsötétült, mintha valami nagyon csúnyát készülne visszavágni. Végül mély levegőt vett, és a tőle telhető legnagyobb higgadtsággal így szólt: – Nem bízhatunk benne. Dumbledore ölebe. Lys elfintorodott; már megszokta ezt a nem bízhatunk Perselusban szöveget, és ahogy máskor, most sem nyerte el a tetszését. – Le lehet szállni Perselusról! – sziszegte, s szeme riadtan villant meg, ahogy Bellatrix sötét mosolyra húzta a száját. Visszaerőltette arcára a nyugalom látszatát, és elhatározta, ha elfajulnak a dolgok, akkor is kiáll Perselusért. – Ne védd, nem érdemli meg. – Fogalmad sincs, mit érdemel és mit nem! – mordult fel Lys. Bella közelebb hajolt hozzá. – Tégy egy szívességet magadnak és ne dőlj be Pitonnak. – Te meg szállj le róla! Bellatrix nevetett, s a hangtól Lys libabőrös lett. A boszorkány kíváncsi pillantással fürkészte Lyst, mintha próbálná eldönteni, mennyire komolyan beszélt a lány. A következő pillanatban Lys furcsa dolgot érzett; mintha Bella legilimentálni próbálta volna. Még mindig nem állt azon a szinten, hogy nyomban kitessékelje hívatlan látogatóját, azonban felettébb ügyesen tudott hamis vagy üres emlékeket mutatni neki. Bár Perselus nem mondta ki, de Lys biztos volt benne, hogy emiatt roppant büszke volt rá, hiszen jóval rövidebb idő alatt sajátította el a képességet, mint mondjuk Harry. (Aki, Perselus állítása szerint, semmit sem tanult meg.) – Ezt nagyon nem értékelem – szólalt meg szigorúan Lys, és biztos volt benne, hogy pillanatok kérdése, hogy kizárja Bellatrixot az elméjéből, amikor a boszorkány magától visszavonult. – Egész jó – mondta elégedetten a nő. – Perselus tanított – biccentett a lány vigyorogva, már csak azért is, mert a másik elfintorodott Perselus nevének hallatára. – De akkor sem értékelem az ilyesmit. – Bellatrix nyilván csak tesztelte őt. Vajon tudta, hogy Perselus tanította? Lys remélte, hogy nem azért próbált bejutni az elméjébe, mert arra volt kíváncsi, hogy az általa annyira utált személy képes volt-e rendesen megtanítani Lyst. A lány, maga sem tudta, miért, erős késztetést érzett, hogy valahogy visszavágjon a nőnek. De vajon hogyan? Az egyetlen dolog, amit ő tud, de Bellatrix nem az az animágia. Kajánul elvigyorodott. – Én azért vigyáznék a helyedben. Egyszer már magadra szabadítottad az animágus alakomat. Akkor még nem tudtam, mi történt; lehet, hogy most nem szednél le magadról olyan könnyen. A boszorkány megvető fintorát látva Lys gyanította, hogy nem jó témát választott, de már késő volt. – Hát persze. Hiszen az apád… és az anyád – Bellatrix halkabban fűzte hozzá ezt a szót – még ezt sem tanították meg. – Apa nem tudta, hogy örököltem az animágus képességet! – csattant fel és tehetetlen dühében az asztalra csapott. – Ráadásul életem nagy részében az Azkabanban volt. – Elfordította a fejét, hogy Bellatrix ne lássa az arcát. – Divel kapcsolatban pedig már annak is örülök, hogy a saját nevemet tudom. – Néhány másodpercig még az ajtóra bámult, aztán újfent a nőhöz fordult. – Különben is, apával gyakoroltunk azóta. A kutya például nagyon jól megy. Bellatrix cseppet sem tűnt elégedettnek ezt hallva. Lysben felmerült a gyanú, hogy Bella tudja a titkot, tudja, hogy neki, Lysnek nemcsak egy alakot kellene tudni felvenni. A nyelvére harapott, hogy megakadályozza magát a további beszédben. – Többre kellene képesnek lenned – mondta szigorúan Bella. – Sokkal tehetségesebb vagy. Majd itt teszünk róla, hogy maximálisan kihasználhasd minden képességedet. A boszorkány legnagyobb döbbenetére Lys lesütötte a szemét. A lány pontosan tudta, hogy többre hivatott, és hiába csak másfél hétig gyakoroltak, tisztában volt vele, hogy a kutya alakja nem volt eredmény. A manóba is, hiszen az okklumenciára sem volt több ideje, és abban nagyon is ügyes volt! Ha az elmúlt hónapok tapasztalataiból indult ki, már legalább két másik állat alakját tudnia kellene felvenni, de bármit is csinált, mindig kutya lett belőle. Lys tudta, hogy apja, bár nem mondta ki, ugyanígy gondolja. – Tudom, hogy mennie kellene – szólt a térdeit bámulva. Hangja néhol elcsuklott, bármennyire is küzdött ellene. – De nem megy. – Menni fog – mondta a boszorkány teljes meggyőződéssel. – Majd mi megtanítunk. – Tudom, hogy menni fog! – csattan fel és dacosan felnézett. Bellatrix fájdalmat látott megcsillanni a szürke szemekben. – És nem fogom feladni a gyakorlást, csak mert… – Elharapta a mondatot és megbámulta a kakaós bögréjét. – Menni fog. – Okos kislány. Lys valamiért úgy érezte, minden dühét és keserűségét rá kellene zúdítania a mellette ülő boszorkányra. Hiszen látszott rajta, hogy nem érti, hogy fogalma sincs, ő, Lys mit érez. Tudja csak meg, milyen szörnyű neki. Tudja meg, mennyire rosszul érzi magát, mennyire gyűlöli még a gondolatot is, hogy örökölt egy szuper képességet, és nem tud bánni vele. Talárzsebébe nyúlt, és ujjait a hideg medálra kulcsolta, az egyetlen dologra, amit az apjától kapott. – Nem érted, igaz? – kérdezte. Hangja üresen csengett, mintha éppen a reggeli híreket olvasná fel. – Di az én koromban már tudott sárkánnyá változni segítség nélkül! Sárkánnyá! Van fogalmad róla, mennyire nehéz varázslénnyé változni? – Mielőtt Bellatrix megválaszolhatta volna a kérdést, gyorsan folytatta: – Iszonyúan nehéz. Az egész varázslótörténelemben csupán öt animágus tudott sárkánnyá változni, és nem tudtak több állattá változni, mint mi. De Di tizenhat évesen sárkánnyá változott, és az legalább a második állat volt. Én meg csak egy átkozott kutyát tudok produkálni! Perselusszal csak egy hétig gyakoroltuk az okklumenciát, de eljutottam arra a szintre, hogy néha pálca nélkül verjem vissza őt! De az animágia született adottságom, és egyszerűen… egyszerűen… nem megy. Pedig már a Roxfortban is gyakoroltam. Lys elhallgatott és szikrázó szemekkel, zihálva meredt az előtte ülő boszorkányra. Már érti, ugye? Már érti, mit érze? – Apád személyiségéhez illik a kutya – jegyezte meg Bellatrix. Lys egy pillanatig azt hitte, dicséretet hall. – Bolhás, idegesítően vakaródzik és nincs önálló gondolata. Csak arra volt képes, hogy ezt megtanítsa neked, ne várj tőle többet. – Nem apától várok többet – vágott vissza Lys élesen –, hanem magamtól. – Néhány percig farkasszemet néztek, aztán a lány mélyet sóhajtott. – De úgy látszik, újabban folyton cserbenhagyom magam.
*** Bellatrix tudta, hogy nem lenne szabad magára hagynia Lyst (Nagyura világosan megmondta, mi az elsődleges feladata), de úgy gondolta, a Sötét Nagyúrnak tudnia kell Lys sikertelen animágusi próbálkozásairól. Azt a részt nem tartotta fontosnak, hogy Black mennyire eredménytelenül tanította Lyst, bár megemlítheti, hiszen a Nagyúrnak talán fontos. Mégis, a valódi ok, amiért felkeresi urát a lány szemében látott kétségbeesett csillogás, miszerint volt valami, amiben az anyja jobb volt nála. – Nagyúr – szólalt meg óvatosan, miután engedélyt kapott a belépésre a feketemágus dolgozószobájába. – Bella. – A varázsló arca elsötétült. – Miért nem vagy Lysszel? Megmondtam, hogy maradj mellette. – Bocsánatot kérek, kegyelmes úr – mondta és lehajtotta a fejét. – Beszéltem Lysszel, és megtudtam egy olyan információt, ami érdekelhet téged. – Voldemort intett, hogy folytassa. – Lys örökölte az animágiát, viszont… problémái vannak. Nem tud más állattá változni a kutyán kívül, amit Black segítségével tanult meg. Di azonban tudott, amikor annyi idős volt, mint ő. – A boszorkány elhallgatott egy pillanatra. – Di képes volt más állatok alakját is felvenni, és ez zavarja Lyst. – Akkor hívd Dit, és mondd meg, hogy segítsen neki. Talán Bellatrix hívására válaszolna, gondolta Voldemort. Erre korábban nem gondolt. Esetleg szólhatna Perselusnak, talán rá hallgatna a lánya. Lucius azt mondta, Perselusnak sikerült meggyőznie őt, hogy a Roxfortba küldje Lyst. Talán ismét sikerülne hatnia rá. – Di… Di nem mondta el Lysnek, hogy animágus. – Voldemort arra gondolt, vajon miért nem lepődik meg ezen. – Abból, amit Lys mondott, úgy gondolom, Di soha semmit nem mondott el neki. A boszorkány tanácstalanul állt, mintha nem lenne benne biztos, hogy a Sötét Nagyúr hallani akarná, amire ő, Bellatrix gondolt. Voldemort nyugtalanul nézett maga elé. Lysnek, annak a Lysnek, akit ő ismert, nem okozott gondot, hogy megtanulja az animágiát – hiszen néhány nappal azután, hogy megtudta, képes rá, már legalább két állat alakját képes volt felvenni. Vajon most mi lehet a baj? Tudta, hogy a lány, akit Perselus hozott, más, mint akit ő várt. De arra nem gondolt, hogy ennyire más. Hogy ennyivel… gyengébb. De miért is lepődik meg ezen, hiszen Lys mindig is oly fogékony volt a szeretet erejére, mely annyira gyengévé tette őt. S ő bármit csinált, képtelen volt kiölni belőle ezt az ostobaságot. – Nagyúr… van bárki más, aki segíthetne Lysnek? – Mégis ki? Talán csak nem a Franciaországban maradt Lacarte rokonokra céloz? Ezt még ő sem gondolhatja komolyan… Voldemort azonban csak felemelte a kezét, és intett a boszorkánynak, hogy távozzon, menjen vissza Lyshez és tegye a dolgát. Dit leszámítva csak egyetlen személy volt, akiről Voldemort úgy gondolta, segíthet Lysnek az örökölt képesség elsajátításában, azonban kételkedett benne, hogy Lys már készen áll tanulni tőle.
*** Lys törökülésben ült az ágyán és az egyik, Perselustól kölcsönkapott bájitalos könyvet lapozgatta, melyben önvédelmi italokról volt szó. Előre dőlt az ágyon, és a hasára feküdt, majd lapozott a könyvben, és elolvasta az Éjjellátó főzet receptjét. Ujjai önkéntelenül kavargatni kezdték a levegőt, mintha egy láthatatlan főzetet kevergetne. Már egy hete a Malfoy kúrián lakott, és őszinte döbbenetére, korántsem volt olyan szörnyű, mint azt gondolta. Ha még őszintébb akart lenni, a legijesztőbb dolog, ami ebben a hétben történt vele, hogy életében másodszor érezte úgy, hogy tartozik valahová. Az a tény, hogy ez a „valahová” a halálfalók furcsa közössége volt, halálra rémisztette. Valahol mélyen azonban, bár nem szívesen ismerte be még magának sem, megnyugtatta, hogy ide tartozik. Az elmúlt két napban már elég bátor volt ahhoz, hogy egyedül csatangoljon a házban, Bellatrix (vagy valaki más) folyamatos felügyelete nélkül. Így talált rá a kúria hatalmas könyvtárába, ahol hosszú órákat töltött az előző napon. El is hozott néhány könyvet, de félretette őket, amikor eszébe jutott az utolsó könyv, amit Perselus adott kölcsön, az, amit éppen olvasott. A falon lógó hatalmas órára nézett; hamarosan ebédidő volt, így egy pergamendarabot illesztett a könyvbe, becsukta, majd lekászálódott az ágyáról és nyújtózott egyet. Úgy tervezte, még sétál egyet ebéd előtt, magához vette hát a pálcáját, és elindult a kert felé. Kellemesen meleg, fényes nyári nap volt. Körbejárta a hatalmas épületet, aztán a szökőkút felé vette az irányt, és helyet foglalt az egyik óriási fűzfa alatti padon. Azon gondolkodott, vajon mit csinálhat Perselus, hiszen azóta nem látta, amióta idehozta őt, pedig volt már gyűlés, nem is egy, de ő nem volt ott. Perselus helyett Bellatrix került Lys másik oldalára, ahol Perselusnak kellett volna lennie. Ez a helycsere valamiért csak rontott a helyzeten, mert Lys még mindig igyekezett úgy tenni, mintha neki itt szörnyű lenne. Mélyet sóhajtott, felhúzva a térdeit és lassú mozdulattal átölelte őket, állát a karjára ejtve. A szökőkútra nézett, és kiürítette az elméjét. Őszinte döbbenettel vette észre, hogy valaki megállt előtte. A férfi hosszú, szőke haján megcsillant a napfény. Lys leengedte a lábait, készen arra, hogy távozzon, mikor Lucius egy gondosan összecsavart pergament nyújtott felé. – Neked érkezett. – Köszönöm. – Ujjaik egy pillanatra összeértek, ahogy Lys átvette a tekercset, s mintha villám cikázott volna végig a testében. A levélen Roxforti pecsét volt – talán a vizsgaeredményei? Kalapáló szívvel hajtogatta szét a levelet, szemeit gyorsan végig futtatva az érdemjegyein. Csak mágiatörténetből kapott Várakozáson felülit (talán mégsem kellett volna a koboldlázadás ellen és mellett is érvelnie?), a többi jegye mind Kiváló volt. Hasonló eredményre számított, így aztán nyugodt szívvel olvasta tovább a levelet, megkeresve a százalékos eredményeket tartalmazó részt. Bájitaltan – 100% Boldogan elmosolyodott. Sikerült hát, megszerezte a maximális pontszámot bájitaltanból. Alig várta már, hogy elmesélhesse Perselusnak, bár valószínűleg ő már úgyis tudott róla. Ez a gondolat némiképp lelohasztotta a lelkesedését. Felállt a padról, és elindult a hátsó bejárat felé, hogy felvigye a bizonyítványát a szobájába, és megszabaduljon Luciustól, hiszem még mindig mérges volt rá a kis hazugsága miatt. – Lys… – szólította meg, s ő önkéntelenül megtorpant. – Beszélhetnénk? – kérdezte csendesen. Lys automatikusan rá akarta vágni, hogy nem, de ezt képtelen volt kimondani. Pedig nem akarta látni a férfit, nem akart a közelében lenni, és nem akart neki megbocsátani sem. – Hazudtál – szól rá szigorúan. Ez volt az egyetlen szó, amit képes volt kinyögni, továbbra is a hátát mutatva a férfinak. – Nem mondtad el, hogy halálfaló vagy. – Sajnálom. – Sokra megyek vele – mordul fel. Megfordult és egyenesen a férfi szürke szemébe nézett. – Azt hittem, barátok vagyunk, de hazudtál nekem. – Sajnálom – ismételte Lucius. Az egész beszélgetés furcsán kellemetlen volt mindkettejük számára. A csalódottság, amit Lys érzett, kicsit arra emlékeztette őt, amikor megtudta, hogy az anyja varázslattal befolyásolta a korát és személyiségét. Valami mégis más volt. A lány nem igazán tudta szavakba önteni, mi, de valami nem volt ugyanaz. – El kellett volna mondanod. – Karjait összefonta a mellkasán. – Azt hittem, bízol bennem – mert én bíztam benned. Miért nem mondtad el, hogy… – Lys elharapta a mondatot. – Hogy neki dolgozol? – Mégis mit mondhattam volna? – Nem tudom – mondta Lys őszintén, majd mélyet sóhajtott és megbámulta a saját cipőjét. – Fogalmam sincs. Kitalálhattál volna valamit, az is jobb lett volna ennél. – Néhány másodpercig szótlanul meredtek egymásra, majd Lys folytatta: – A barátomnak tartottalak. Kedveltelek, nagyon-nagyon kedveltelek… De nem hiszem, hogy csak így el tudom felejteni, hogy hazudtál. – Mit mondtál? – kérdezett vissza a férfi. – Azt, hogy nem hiszem, hogy könnyen el tudom felejteni, hogy hazudtál. – Előtte. – Azt, hogy a barátomnak tartottalak. – Értetlenül vonta fel a szemöldökét. – Miért, mit… – Lys nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis a férfi fürgén elé lépett, megszüntetve a körülbelül három lépésnyi távolságot kettejük között, amitől a lány szörnyen meglepődött, és önkéntelenül behunyta a szemét. Lys a következő pillanatban Lucius ajkait érezte a sajátján. Maga sem tudta, miért csókol vissza; ez az egész annyira idegen volt számára, mégis, valahogy annyira jó érzés volt, mintha titokban mindig is vágyott volna rá. Karjai maguktól fonták át a férfi nyakát, aki közben közelebb húzta őt magához. Volt egy csodálatos pillanat, amikor Lys úgy érezte, mintha a világ megszűnt volna körülötte, mintha egy hatalmas buborék szívében lennének ők ketten, és semmi sem számítana. Aztán a buborék kipukkant, és Lys hirtelen ráeszmélt, mit és kivel csinál éppen. Úgy ugrott ki Lucius karjaiból, mintha izzó vasból lennének, aztán kerekre tágult szemekkel, rémült arckifejezéssel bámult a varázslóra. – Nem… nem… – motyogta, majd sarkon fordult és a lehető legsietősebb léptekkel elrohant. Lucius döbbenten áll ott, ahol pár másodperccel korábban még Lyst ölelte, és azon töprengett, mégis mi a manót rontott el. Hiszen abban egészen biztos volt, mit érzett iránta Lys. De akkor meg mégis mi lelte? *** Mégis miért csókolta meg őt Lucius? Hiszen neki családja van, felesége és egy fia, nem kellene, hogy érdekelje őt egy magafajta kis fruska. Még barátok sem voltak, ha a férfi nem volt őszinte vele. Őt sem érdekli úgy a férfi, igaz? De akkor miért csókolt vissza? Az ajkain még érezni vélte Luciuséit. Óvatosan megérintette őket, mintha meg akarna győződni róla, hogy Lucius ajkai már nem érintik az övét. Eldőlt az ágyán és lehunyta a szemét. Furcsa hiányérzete támadt, mintha hirtelen űr támadt volna a szívében és a lelkében. Ebben a pillanatban jött rá, hogy beleszeretett a férfiba. Nem, nem, nem, ezt sosem akarta. Ez az egész nem erről szólt; nem akart beleszeretni. Soha, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy… hogy ő meg Lucius… Hiszen Luciusnak családja volt. Nem teheti tönkre, nem lehet. Vissza kell csinálnia. Valahogy biztosan vissza lehet csinálni. A hátára fordult, kezeit összekulcsolta a feje alatt, és a plafonra bámult. Vajon a varázsló már tudta, mit érez iránta? Vajon azért csókolta meg? Lehunyta a szemét, és önkéntelenül felidézte a csókot, amelyből olyan riadtan hátrált ki. Tulajdonképpen szörnyen jó érzés volt. Mélyet sóhajtott, kinyitotta a szemét és az oldalára fordulva megbámulta a bizonyítványát. Bárcsak…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.