efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Feltöltve: 2017. 04. 01.


Ahogy végig mentek a Malfoy kúriába bejáratához vezető kavicsos úton, Perselus próbálta kiverni a fejéből Lys elsuttogott szavait. Emlékezett rá, egy évvel ezelőtt, amikor a lány elé állt azzal, hogy tudja, ő az apja. Ő pedig döbbent volt, és dühös Dire, amiért nem volt képes felvilágosítani legalább a lányát arról, ki a valódi apja, amiért hagyja őt ostoba találgatásokba bonyolódni. Megmondta Dinek, hogy addig nem lesz hajlandó a tanári szerepen kívül másképp részt venni Lys életében, amíg nem beszél őszintén a lányával. Azt akarta, hogy Lys tudja az igazságot, legalább az apjáról, hiszen azt megértette, hogy Di nem szívesen beszélne a család sötét ágáról.

És a lány itta meg az ultimátum levét. Meg persze ő maga, hiszen az évek alatt önmaga számára is meglepett módon, ragaszkodott a lányhoz.

A szeme sarkából Lysre pillantott, kíváncsi volt, hogy viseli a helyzetet. A lány egyetlen pillantást sem vetett az út egyik oldalát szegélyező vadszederre sem pedig a másik oldalán magasodó, szépen nyírt sövényre. Merev tekintettel, némán bámulta a köveket az úton maga előtt. A távolban madárdal csendült egy pillanatra, aztán elhalt, mintha csak a képzeletük játszott volna velük. Piton körbenézett, de már semmi más nem zavarta meg a csendet, csak talpuk kopogása és a köpenyeik halk suhogása. Most, hogy jobban fülelt, már azt is hallotta, ahogy Lys lassan és mélyeket lélegzik, s néha lehunyja a szemét egy rövid pillanatra. Úgy tűnt, okklumenciával próbálja leküzdeni a saját félelmét. Hirtelen késztetést érzett, hogy megszólaljon.

– Ne csinálj semmi ostobaságot, amíg ott vagy. – Lys felkapta a fejét. – Légy óvatos és ne kockáztass. Alaposan gondolj végig mindent, mielőtt kimondod – vetett egy utolsó, aggodalmas pillantást a lányra. Biztos akart lenni benne, hogy Lys ép bőrrel ússza meg ezt a találkozást.

– Rendben. Óvatos leszek, ígérem. – Piton csak biccentett, és nézte, ahogy Lys ismét az útra terelte a tekintetét.

Mielőtt jobbra fordultak volna ott, ahol a sövény elkanyarodott, a férfi megtorpant, mire Lys is így tett, kérdő pillantást vetve a varázslóra.

– Nem lesz semmi baj – mondta Perselus. Lys egész testében megremegett, mire a férfi a lány vállára tette a kezét és bátorítóan megszorította. – A halálfalók nem bánthatnak. Azt pedig kétlem, hogy a Sötét Nagyúr ártani akarna neked.

Lys jól láthatóan az ajkába harapott, mintha így akarta volna elérni, hogy ne mondjon semmit a férfi szavaira. Piton nézte őt néhány másodpercig, aztán a vállánál fogva magához húzta őt. A lányt meglepte a gesztus, de kapva kapott az alkalmon, hogy átölelhesse a férfit. A homloka éppen egy magasságban volt Perselus vállával. Kihasználva a helyzetet, homlokát óvatosan Perselus vállának támasztotta.

– Nem is emlékszem mikor öleltél meg utoljára – dörmögte leheletnyi szemrehányással a hangjában.

Ez persze hazugság volt. Lys pontosan emlékezett minden alkalomra, amikor Perselus átölelte őt. A legélénkebb emlék aznapról származott, amikor a varázsolt a mugli iskolában, miután Di leteremtette őt, és emiatt szörnyen érezte magát. Egészen addig a napig nem is gondolta, mennyire fontos lehet egy ilyen ölelés.

– Mert nem volt rá szükséged – felelte Perselus, kizökkentve őt a gondolataiból.

Lys felnevetett, de nem engedte el a férfit.

– Azért néha örültem volna neki.

Ahogy ott állt a kavicsos ösvényen Perselusba kapaszkodva, érezte, hogy lassan nyugalom önti el minden porcikáját. Talán a férfinak tényleg igaza van. Talán tényleg minden rendben lesz. Egy kicsit hátrahúzódott, hogy ebből a közelségből nézhessen fel Perselus arcára, mely, mint mindig, most is nyugodt volt.

Amikor a varázsló érezte, hogy Lys szorítása enyhül, csendesen megszólalt:

– Ideje mennünk.

A lány homloka finoman a férfi vállának koccant, ahogy bólintott, aztán szó nélkül elengedte őt, majd gondolkodás nélkül követte, amikor Perselus tovább indult a kavicsos ösvényen. Jobbra fordultak, egy széles kocsibejáróra, s az ösvény, amin eddig haladtak a távolba veszett, egy elegáns, kovácsoltvas kapu mögött. Lys megtorpant.

– Hogyan… hogyan szólítsalak? – Egyértelmű volt, hogy a kapu túloldalára gondolt. – Perselus vagy Piton professzor?

– A Perselus megfelel.

A varázsló előhúzta a pálcáját és a kapura koppintott, mire az halkan nyikorogva kitárult. Ő lépett át elsőként, s Lys szorosan a nyomában követte. Pár lépést tettek meg, amikor a kapu zörögve becsukódott mögöttük; ekkor a varázsló megtorpant és Lys felé fordult. A lány csuklya nélküli talárt viselt, Perselus azonban nem volt annyira ostoba, hogy álcázás nélkül sétáljon végig Lysszel az udvaron és a fél kúrián. Intett a pálcájával, mire Lys talárjának nyakából egy elegáns, fekete csuklya nőtt ki.

– Húzd a fejedbe, és maradj szorosan mellettem. – Utóbbit nem kellett volna mondania. Lassú, rugalmas lépetekkel indult tovább, még mindig kezében tartva a pálcáját. – Ha a helyzet úgy hozná… engedélyt kapsz arra, hogy használd a pálcádat.

Lys aprót bólintott, és mélyen a szemébe húzta a csuklyát, majd megszaporázta a lépteit, hogy utolérje Perselust. Mielőtt beléptek volna a hatalmas kúriába, Lys biztos volt benne, hogy valahol a távolban vízcsobogást hallott.

A hatalmas, fényes folyosón, ahová érkeztek sápadt arcú portrék sokasága függött. Lys elfordította a fejét, hogy még véletlenül se láthassák meg az arcát, és még a csuklyát is megigazította.

– Piton! – szólította meg őket egy mély, durva hang. Perselus megtorpant, mire a lány is így tett. Lys most először örült, hogy senki sem láthatja az arcát és az arra kiülő riadalmat.

– Most nem érek rá – dörmögte Perselus, tekintetét a sötét képű, szakállas, gubancos hajú férfira szegezve, s megragadva Lys karját, maga mögé húzta a lányt.

Felmentek a második emeletre. Bár a távolban láttak egy-két igencsak sötét képű alakot, szerencsére egyik sem szólította meg őket. Lys önkéntelenül közelebb húzódott a varázslóhoz, Piton hirtelen megtorpant egy súlyos faajtó előtt.

– Maradj mögöttem – utasította Lyst, aztán pálcájával az ajtóra koppintott, mielőtt benyitott volna.

A teremben egy hosszú asztal állt, de a több tucatnyi szék közül csupán pár lehetett foglalt.

– Piton – szólt egy megvető női hang. Lys azonnal felismerte a beszélőt, pedig Perselus hátán kívül semmit sem látott: Bellatrix Lestrange-hez tartozott, aki kis híján megölte az apját a minisztériumban néhány hete. Keze önkéntelenül ökölbe szorult.

Az egyik szék megnyikordult, mintha valaki felállt volna. Lys nem akarta tudni, vajon a boszorkány volt-e az, és ha igen, vajon megpróbálja-e megátkozni őket. Talárzsebébe nyúlt és megszorította a pálcáját, hogy megvédhesse magát, ha kell.

– Áh, Perselus… – szólalt meg valaki, magas, hűvös hangon. Lys érezte, hogy libabőrös lesz a háta. – Tudod, hogy nem szeretem, ha megzavarnak…

– Igen, Nagyúr.

Lys olyan élesen szívta be a levegőt, hogy biztos volt benne, a szobában tartózkodó összes személy hallotta. Aztán hirtelen eljutottak hozzá Voldemort szavai: Perselus megzavarta őt. Miatta.

Teste önálló életre kelt, ahogy kilépett Perselus takarásából és egyazon időben lehúzta a csuklyáját. A következő pillanatban, amikor meglátta Voldemortot, kis híján felsikoltott.

A férfi magas volt, magasabb, mint Perselus, kopasz fején megcsillant a gyertyák fénye. Orrlyukai helyén egy-egy hosszúkás lyuk tátongott, a szemei vörösen csillogtak. Bőre annyira sápadt volt, mintha még sosem látott volna napfényt. Lysnek az a benyomása támadt, hogy a vele szemben álló varázsló nem teljesen ember. Kikerekedett szemekkel bámulta a varázslót, mintha ő lett volna az első emberszerű lény, akit valaha látott.

Voldemort hűvös nyugalommal mérte végig a lányt, akinek arca egyre sápadtabb lett, ahogy őt nézte. Nem erre számított. Valahol mélyen azt várta, hogy Lys a maga furcsa mosolyával leüljön a székbe, amelyből ő az imént felállt, és szemrehányóan megkérdezze, mi tartott ennyi ideig. Mi fontosabb dolga lehetett neki, a Sötét Nagyúrnak annál, hogy megtalálja Lyst? Ha őszinte akart lenni magával, tucatnyi lehetséges választ talált ki a kérdésre, amely csak nem akart jönni.

A szobában minden lélegzetvétel tisztán hallgató volt. Voldemort szemmel láthatóan nem akart megszólalni, Lys nem tudott, a többiek pedig leginkább nem mertek. Lys volt az egyetlen, aki nem hallott mást, csak tudatának vad üvöltését a fejében, hogy forduljon meg és fusson. A feketemágus látta őt, teljesült hát a vágya, ideje volt hát elmenekülni, és vissza sem nézni. Azonban képtelen volt megmozdulni.

– Kifelé – szólalt meg végül Voldemort, mire az asztalnál ülők egy emberként emelkedtek fel a székből (Lys összerezzent, amikor hátratolták a széküket), és az ajtó felé indultak. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy mindenki roppant kíváncsian nézte őt.

Bellatrix haladt el mellette elsőként, szemében kaján fény villat, amikor Lys mellé ért. Aztán az idősebb boszorkány vetett egy megvető pillantást Pitonra. A nőt egy magas, fekete hajú, beesett arcú férfi követte. A harmadik férfi úgy nézett ki, mintha a második testvére, de legalábbis rokona lenne; sötét haja azonban kusza volt, s arcán furcsa vigyor ült, ahogy elhaladt Lys mellett.

A negyedik személyt Lys jól ismerte. Lucius Malfoy volt az, aki le sem vette róla a tekintetét, a lány azonban tüntetően elfordult tőle. Amikor a varázsló elhaladt mellettük, ismét Voldemort szólalt meg.

– Ez rád is vonatkozott, Perselus.

Lys úgy érezte, mintha nyakon öntötték volna egy vödör hideg vízzel. Riadtan fordult Perselus felé, mintha könyörögni akarna, hogy a varázsló ne hagyja őt magára Voldemorttal. Perselus igencsak vonakodva mozdult meg, mintha minden mozdulatot alaposan meg kellene fontolnia

– Megvársz, ugye, Perselus? – kérdezte Lys. Hangja erőtlen suttogás volt, de Perselus meghallotta és bólintott, aztán kifejezéstelen arccal kilépett az ajtón.

Lys és Voldemort egyedül maradtak a szobában.

A lány, mivel már nem mert huzamosabb ideig a varázslóra nézni, inkább az asztalt tanulmányozta, melyen pergamentekercsek hevertek ott, ahonnan a négy halálfaló távozott. Vajon tervek lehetnek? Vajon… de nem merte befejezni a gondolatot, inkább hagyta, hogy tekintete tovább vándoroljon az asztalon, minél messzebb a feketemágustól.

Voldemort újfent végigmérte az előtte álló lányt. Alacsonyabb volt, mint amire számított, és szemmel láthatóan nyugtalanul állt előtte. De ami a lány megjelenésében leginkább furcsának talált a lány barnának még nagy jóindulattal sem nevezhető szürke szeme volt. Lysnek Di szemeit kellett volna örökölnie. De akkor miért…

Lys pillantása a másodperc töredékére rá vándorolt, aztán ismét a mögötte lévő asztalt fixírozta. Voldemortnak ennyi idő is elég volt, hogy észrevegye a számára legkellemetlenebb változást: a lány félt tőle.

– Szóval te vagy Lysandra Williams. – Remélte, hogy ez a Lys sem kedveli a teljes nevét; és bízott benne, ha így hívja, talán oldódik valamelyest a lány aggodalma. A Williams nevet természetesen Perselustól hallotta, bár nem lepte meg túlságosan, hogy Diana az álnevét adta a lányának. Valahol még jó döntésnek is tűnt, hiszen tizenöt évig biztonságos álcát jelentett a lány számára.

– Lys – javította ki ösztönösen a varázslót. – Black.

Szerencsére Lys még mindig nem Voldemortot nézte, így nem láthatta a meglepetést a varázsló vörös szemében.

– Tessék?

– Black – ismételte a lány. – Lys Black.

– Azt hittem, anyád Williamsnek nevezett.

Voldemort elégedetten vette tudomásul a lány szemében megcsillanó megvető fényt az anyja említésére.

– Igen, Di annak nevezett – mondta. – De én Black vagyok.

Lys valahol még mindig nehezen akarta elhinni, hogy ott áll a valaha élt leghatalmasabb feketemágus előtt, és olyan hangnemben beszélgetnek, mintha egy-egy kényelmes karosszékben ülnének egy csésze tea társaságában. Igen, persze, rokonok voltak, de ez mégiscsak túlzás.

Voldemort csalódottságot érzett. Alig várta már, hogy újra találkozhasson Lysszel, de ez a lány, bár külsőre roppantul hasonlított arra a lányra, akire várt, mégis vadidegennek tűnt. Nem tudta, mit kezdjen a helyzettel, hogyan érje el, hogy Lys bízzon benne és ne féljen tőle.

Egyikük sem vette észre a hatalmas kígyót, mely fürgén besiklott a szobába, s meglátta az idegent gazdájával szemben. Észrevétlenül közelebb siklott hát, felágaskodott a lány háta mögött, majd a bal vállára siklott. Lys annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy csak azt vette észre, amikor egy hosszúkás, lapos valami megjelent látótere peremén. A következő pillanatban valami hideg és nyirkos csapódott szelíden az arcának; ekkor már teljesen erejével arra koncentrált, amit a szeme sarkában látott.

Egy hatalmas kígyó óriási fejét.

Halálfélelmet érzett, ami megbénította a tagjait. Nem mert mozdulni, nem mert elfutni – pedig nagyon szeretett volna – és csak arra tudott gondolni, hogy meg fog halni. Hallotta, hogy szíve vadul dorombol a bordáin, és biztos volt benne, hogy a kígyó már rég tudja, hogy ő egy élőlény, akit le tud vadászni. Nem mert levegőt venni.

– Ismerős ez a szag. – A hang ismeretlen volt számára. Úgy gondolta, amíg lekötötte a vállán pihenő kígyó, valaki bejött az ajtón, és ő beszélt, de nem mert megmozdulni, hogy ezt ellenőrizze.

A következő pillanatban a kígyó előre lendült, a lány mellkasa irányába, aki erre rettegve behunyta a szemét. Nem mert megmozdulni, ahogy a hatalmas test végigszánkázott a vállán, sem pedig amikor a kígyó farka meglegyintette az arcát. Abban a pillanatban, amikor már egyetlen porcikáján sem érezte a hüllő súlyát, mély levegőt vett.

Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a hatalmas kígyó Voldemort köré tekeredett, aki kedvelve cirógatta az állat fejét.

– Egy újabb gyerek? – kérdezte a hang. Lys körbenézett, de rajta és Voldemorton kívül senki sem volt a helyiségben.

– Diana lánya – szólt Voldemort. De vajon kihez beszélt? Hiszen ő volt az egyedüli személy a szobában… Újra körbenézett, de most sem látott senkit.

A kígyó ekkor felé fordította háromszög alakú pofáját és ismét kidugta a nyelvét.

– Nagyon hasonlít a szaga.

Lysnek őrült gondolata támadt. Mi van, ha a kígyó beszélt? Hiszen rajtuk kívül ő az egyetlen élőlény. De az lehetetlen. A kígyók nem tudnak beszélni. S mégis, Voldemort tovább társalgott valakivel, aki nem lehetett más, csak a vállán pihenő hüllő.

– Ez… ez… beszél… – nyögte ki. Szíve még mindig vadul dörömbölt, és hirtelen maga sem értette, miért mondja ki a képtelen ötletet. Voldemort őszinte csodálkozással nézett rá.

– Értsem úgy… – kezdte semmi jót nem ígérő hangon. – Értsem úgy, hogy Diana nem mondta el neked, hogy párszaszájú vagy?

Lys lelki szemei előtt hirtelen megjelent a nap, amikor Perselus eljött érte a minisztériumi kiruccanás után, és elmondta, ki is ő valójában. Valahogy olyan távolinak tűnt az az este. A párszaszájúság ténye pedig olyan jelentéktelen apróság volt, amiről azóta teljesen elfeledkezett.

– Ja, persze… – motyogta alig hallhatóan. – Elfelejtettem… Di nem nagyon mondta.

Voldemort arca, ha lehet, még komorabbá vált.

– Semmit nem tudsz a családodról és a képességeidről? – kérdezte. Hangja fenyegető volt, s a kígyó dühösen felszisszent. Lys, bár maga sem tudta, hogyan érezte, a varázsló dühe nem neki szól.

– Perselus pár hete elmondta, amit tudott – motyogta. – De nem lett volna szabad, mert Di megtiltotta neki, hogy beszéljen.

Voldemort hallotta az elfojtott indulatot a lány hangjában, és látta a megvetést a szemében. Lys nem kedvelte az anyját, ez világos volt. Tudva, hogy a nő hazudott a lányának a családjáról, a varázsló cseppet sem tartotta meglepőnek az előtte álló fiatal boszorkány reakcióját.

Az viszont meglepte, hogy Lys még annál is jobban utálta az anyját, mint amire ő számított.

– Várj meg odakint – szólt a férfi. – Mindjárt utánad megyek. Aztán valaki majd megmutatja a szobádat.

A lány habozás nélkül sarkon fordult és az ajtóhoz sietett. Csak akkor jutottak el a tudatáig a feketemágus utolsó szavai, amikor ujjai a kilincsre kulcsolódtak.

– Sz-Szoba? – fordult vissza.

– Felteszem, nem szeretnél az egyik szalonban aludni a nyár hátralévő részében.

Lys riadt arccal tépte fel az ajtót. Perselus, ígéretéhez híven odakint várt rá. Lys szemében aggodalom csillogott, ahogy odalépett elé.

– Öhm… Perselus… – Ideges nevetést hallatott. – Van egy kis gond. – A varázsló aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Úgy tűnik, itt kell maradnom.

– Mégis mire számítottál?

– Hát, bíztam benne, hogy vacsorára otthon leszek.

Piton csupán felvonta a szemöldökét. Igazság szerint annak ő is örült volna.

– Tényleg?

Mielőtt Lys válaszolhatott volna, kitárult az ajtó, melyen nemrég kilépett. Voldemort volt az, a kígyó nélkül. Egyenesen feléjük indult, mire Lys ösztönösen fél lépéssel közelebb húzódott Perselushoz. Érezte, ahogy a varázsló nyugtatóan a hátára simította a tenyerét.

– A harmadik emeleten, balról a negyedik lesz Lys szobája – fordult a Voldemort Pitonhoz. – A kertre néz. Mutasd meg neki!

Perselus bólintott, és intett Lysnek, hogy kövesse. A lány hálát adott mindennek és mindenkinek, amiért végre-valahára kettesben maradhatott a varázslóval. Bár szeretett volna váltani a férfival néhány szót, képtelen volt megszólalni. Amikor végre összeszedte magát, Perselus megtorpant egy hófehér faajtó előtt.

– Ez lesz az – szólt, majd lenyomta a kilincset és belökte az ajtót.

Lys belépett a szobába, és úgy érezte, mintha hókunyhóba lépett volna, ugyanis az egész szoba fehér volt. A falakat hófehér tapéta fedte, a padló, a szekrény, az íróasztal, a karosszék és még az ágykeret is ugyanabból a fehér fából készült. Az ágyat fehér, szatén ágytakaró fedte, fölötte egy fehér keretes festményen egy hófedte hely emelkedett. Az egész szobának olyan hangulata volt, mintha nem léteznének színek. Mire Lys észbekapott, már az ablaknál járt, vetett hát egy pillantást a hatalmas kertre, aztán visszafordult. Perselus időközben becsukta az ajtót és a szoba közepére sétált, furcsa fintorral az arcán.

Lys mellé lépett, s közben azon gondolkodott, mennyire bizarrul festhetnek a fekete talárjukban ebben a hófehér szobában. Perselus hirtelen megmozdult; az ajtó felé fordult, pálcájával elegáns mozdulatot tett, mire az ajtón ezüstös remegés futott végig.

– Az ember nem lehet elég óvatos – mondta Lys értetlenkedő pillantását látva. – Elmegyek a holmidért.

A lány az ajkába harapott.

– Megmondanád apának… hogy minden rendben? – A varázsló kimérten bólintott. – Köszönöm.

Piton néhány másodpercig még ott állt néhány lépésre az ajtótól, aztán sietős léptekkel távozott. Pontosan tudta, hogy Lys miatta csinálja ezt az egész őrültséget, és rá kellett döbbennie, életében először bánja, hogy mikor Diana annak idején felkereste őt, karjában a csecsemő Lysszel, ő beleegyezett, hogy nála maradjanak.


***




Sirius Black a saját térdét püfölte tehetetlen dühében. Még az Azkabanba is szívesebben ment volna vissza, minthogy Lyst Voldemort közelében tudja. Lupin, aki idő közben fojtott hangon beszámolt Tonksnak (akinek hajszíne szolidaritásból feketévé sötétült) Di családjáról, sem tudott semmi biztatóval előrukkolni. Ott ültek hát ők hárman, az első emeleti szalonban, néma csendben (nem számítva azokat az alkalmakat, amikor Sirius ököllel a saját térdére csapott), mintha legalábbis temetésről érkeztek volna.

Egyikük sem vette észre, amikor a szalon ajtaja kitárult, csak azután, hogy az érkező megszólalt.

– Black.

Sirius arca holtsápadttá fakult, amikor felismerte Piton hangját. Vajon miért nincs a lányával? Hiszen megígérte, hogy vigyáz rá! Vagy talán… talán történt valami Lysszel?

– Lysnek nincs semmi baja – folytatta Piton, tökéletesen megértve a másik hallgatását –, ha nem számítjuk a naivitását; azt hitte, estére már itt lesz. Szüksége lenne az utazóládájára. – Sirius még mindig némán ült háttal a másiknak. – Black, hallottad amit mondtam?

Sirius megvető pillantást küldött Piton felé a válla fölött, de szó nélkül feltápászkodott és elindult a bájitaltan tanár felé. Tonks és Lupin összenéztek, de egyikük sem mozdult meg. Sirius kikerülte Pitont, aki némi fáziskéséssel követte, aztán a két férfi elhagyta a szalont, egyetlen további szó nélkül. Egészen addig nem szóltak egymáshoz, amíg Sirius meg nem állt Lys szobájának ajtaja előtt.

– Ez a szobája.

Piton volt az, aki egy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset és belépett a lány szobájába, aztán egy pillanatra megdöbbent a dekorációt látva. Az ágy mögötti falon egy hatalmas, griffendéles sál lógott sátor alakban feltűzve; azonban a szobában egyetlen fotó sem volt, pedig Lys Fonó sori szobája tele volt velük. A varázsló élt a gyanúperrel, hogy Lys az összes képet az íróasztal egyik fiókjába tuszkolta, hiszen szinte mindegyiken ott volt Di, akire a lány még mindig dühös volt

Piton intett a pálcájával, mire a szekrény ajtaja kitárult, s Lys ruhái kiröppentek, mintha zsinóron rántották volna őket, s miközben átrepültek a szobán, összehajtogatták magukat, aztán a lány utazóládájában landoltak. Amíg a láda megtelt a lány ruháival, Piton az ágy mellé lépett, és pálcája segítségével felemelte a párnákat, kinyitotta az éjjeliszekrény fiókjait, mintha keresne valamit.

– Mégis mit csinálsz? – szólt rá Sirius mogorván, de a másik nem válaszolt.

Piton félrehúzta az ágy fölé aggatott griffendéles sálat, melynek belső felére kézzel egy ezüst szövetdarab volt erősítve, s melyből egy félbehajtott papírdarab kandikált ki, amit a férfi óvatos mozdulattal kihúzott, széthajtogatott, majd meggyőződött róla, hogy tényleg azt találta-e meg, amire számított.

– Ezt kerestem. – Azzal Black felé nyújtotta a papírt.

– Mégis mi… – Sirius megrökönyödve bámult a Piton kezében tartott mugli fotóra, mely három embert ábrázolt. A varázsló rögtön felismerte Lyst, aki talán öt éves lehetett. A kép közepén állt, és lelkesen mosolygott a kamerába. Önkéntelenül vette el a fotót Pitontól, hogy jobban megnézhesse.

Lánya haja két copfba volt fogva egy-egy piros színű hajgumival. Gesztenyebarna pulóvert viselt, alatta halványkék inggel, bordó-világoskék nyakkendővel, szürke szoknyával. Di szelíd mosollyal guggolt mellette, két kezével a kislány vállát fogva. Piton távolabb állt tőlük, hosszú, mugli kabátban, féloldalasan, mintha cseppet sem lenne ínyére, hogy a képen kell lennie. Sirius élt a gyanúperrel, hogy Lys vette rá, hogy egyáltalán rajta legyen a fotón. A varázsló megfordította a képet, melyen egy számára furcsán ismerős kézírással az alábbi szöveg állt:

1986. szeptember 1. Lysandra első iskolai napja

Sirius ismét megfordította a képet, hogy emlékezetébe vésse, milyen volt Lys öt éves korában. Tündéri gyermek volt, és bármennyire furcsának hangzott a gondolat, képtelen volt kiverni a fejéből, mennyire imádta volna a lányát, ha ismerhette volna.

– Black – szólalt meg Piton, kizökkentve őt a gondolataiból. – Lys egyedül van a halálfalók között. Ha nosztalgiázni akarsz, csináld máskor.

A varázsló erre önkéntelenül Piton felé lökte a képet, aki félbehajtotta és talárzsebébe rejtette. Sirius csak most vette észre, hogy Lys ládája eltűnt; bizonyára az is Piton valamelyik zsebében pihent már.

Mire Sirius a gondolat végére ért, Piton már rég elhagyta Lys szobáját, és amikor utána indult, a varázsló már nem volt a Grimmauld téren.

***



Piton nézte, ahogy Lys cseppet sem lelkesen kipakol az utazóládájából: a talárokat gondosan felakasztotta a szekrényben, a könyveket az íróasztalra halmozta, s mikor már majdnem kész volt, az utazóládába túrt, aztán megdermedt, mintha most jött volna rá, hogy valami a Grimmauld téren maradt. Piton ellökte magát a faltól, talárzsebébe nyúlt és Lys mellé lépett.

– Ezt keresed? – nyújtotta a lány felé a félbe hajtott képet.

Lys megkönnyebbülten sóhajtott.

– Igen, köszönöm. – Szó nélkül átvette a fotót, széthajtogatta és elmosolyodott, ahogy rápillantott. – Hogyan találtad meg?

– Mindig a közeledben tartod.

A lány egyetértően kuncogott, aztán körbenézett a szobában, mely még mindig zavaróan hófehér volt.

– Még mindig ugyanolyan barátságtalan ez a hely.

– Szeretnél esetleg kifeszíteni egy óriási griffendéles zászlót, vagy egy oroszlános festmény is megteszi?

Lys önkéntelenül felnevetett, azonban mielőtt válaszolhatott volna, Perseus a bal alkarjához kapott, mire a lány elsápadt. Nem szívesen maradt volna ismét egyedül a szobában. A varázsló mélyet sóhajtott, és Lys legnagyobb döbbenetére várakozón nézett rá.

– Neked is jönnöd kell.

– Nem akarok – motyogta Lys, de azért engedelmesen az ajtó felé indult.

– Én is jobban örülnék, ha maradnál – vallotta be a férfi, mielőtt becsukta volna az ajtót maguk mögött. – De talán hasznos, ha látnak téged, és tudják ki vagy.

– Nem akarom, hogy lássanak – szólt csendesen.

– Tudom.

Lys érezte, ahogy Perselus keze megszorítja a vállát, azonban ahogy oldalra sandított, nem látta a férfi kezét. A második emeletre mentek, abba a szobába, ahol Lys néhány órája először találkozott Voldemorttal, aki valószínűleg már várta őket. A kígyó ezúttal nem volt vele, Lys legnagyobb örömére.

A feketemágus a hosszú asztal mögött állt, érkezésükre felkapva a fejét.

– Lys. – A lány önkéntelenül Perselus felé lépett, amikor meghallotta a saját nevét. – Perselus.
– Piton megállt, nem messze az asztaltól, mire a lány is így tett. – Ez lesz a te helyed, Lys. – Bökött Voldemort az asztalfő melletti székre, melyet az asztal sarkához állítottak. A lány riadt pillantást vetett Perselusra, és tett egy óvatos lépést a számára kijelölt szék felé. – Perselus. – Voldemort a Lys melletti székre bökött, amelynek közvetlenül az asztalfő mellett kellett volna lennie, ha Lys széke nem kerül közéjük.

Amikor Perselus is leült a számára kijelölt székre, ismét kinyílt az ajtó, Lys pedig ezt kihasználva, észrevétlenül közelebb húzódott a varázslóhoz. A belépők között ott volt Lucius is, aki szüntelenül bámulta a lányt, ő pedig tüntetően elfordította a tekintetét, és inkább a térdeinek szentelte minden figyelmét.

Fel sem tűnt neki, mikor foglalták el az asztal körüli összes széket, csak a saját neve hallatára kapta fel a fejét; Voldemort éppen bemutatta őt a halálfalóknak. Ahogy óvatosan végignézett rajtuk, rá kellett jönnie, hogy mind őt bámulják, ettől megrezzent és ismét lesütötte a szemét. Nem akarta ezt az egészet, egyáltalán nem akarta… De legalább Perselus biztonságban van. Az is valami, nem?

Perselus térde finoman az övének koccant, s ő felnézett, de a varázsló csak a szeme sarkából pillantott rá. Kellett pár másodperc, mire Lys rájött a mozdulat lényegére: a férfi így próbálta megnyugtatni őt, hiszen nem volt tanácsos Voldemort vagy a többi halálfaló előtt jelét adni annak, mennyire jóban vannak ők ketten. Abból csak nagyobb baj lett volna.

Lys érezte, hogy még mindig indokolatlanul sokan bámulják őt, így továbbra is a térdein pihenő ökölbe szorított kezeinek szentelte minden figyelmét, melyek még mindig finoman remegtek. Annak érdekében, hogy elrejtse remegő kezeit Perselus, de főleg Voldemort és a többi halálfaló elől, talárzsebébe csúsztatta a kezét. A bal zsebében valami hideg, kemény tárgyat tapintott ki, és önkéntelenül rákulcsolta az ujjait.

– Jugson, ti már találkoztatok, nem igaz? – Lys felnézett Voldemortra, aki az asztal túlsó végén ülő, súlyosan sérült varázslóra szegezte a tekintetét. A lány még így is felismerte minisztériumi támadóját, és miközben a zsebében tartott medál lánca a csuklójára kulcsolódott, valahonnan mélyről egy roppant határozott érzés kerítette hatalmába: elégedettség. Elégedettség, amiért valaki (feltételezhetően maga Voldemort) ilyen csúnyán elbánt az emberrel, aki ártott neki.

– Igen – szólalt meg határozott hangon, és elcsodálkozott, hogy volt erre képes. – Alig várom, hogy legyen következő alkalom. – Jugson jól láthatóan nyelt egyet.

Többen összenéztek a mellettük ülővel Lys szavait hallva, s ahogy a lány Perselusra nézett, a saját döbbenetét látta visszatükröződni a férfi szemében. Mégis miért mondta ezt? Mi ütött belé? Máris kezd gonosszá válni?

Szerencsére Voldemort hamar napirendre tért a közjáték fölött, és úgy folytatta a beszédet, mintha Lys soha nem nyitotta volna ki a száját. A lány továbbra is hol Pitont, hol a saját térdeit nézte, próbálva kitalálni, miféle erő késztette arra, hogy ilyen nyugodt, már-már fenyegető hangon ilyesmit mondjon.

– Lys – hallotta Perselus hangját, mire felnézett a varázslóra, aki mellette állt. A lányban csak most tudatosult, hogy a terem négy személyt leszámítva (Bellatrix fojtott hangon Voldemortnak mondott épp valamit) teljesen üres volt. Lys felpattant, és Perselus oldalán átvágott a termen.

Ahogy elhaladtak Bellatrix és Voldemort kettőse mellett, a boszorkány megvető pillantást vetett Pitonra, de ő fel sem vette. Lys azonban egy másik kategóriába tartozott; griffendéles létére egy pillanatig sem volt hajlandó hagyni, hogy számára nem megfelelően bánjanak Perselusszal. Bellatrix legnagyobb döbbenetére a saját megvető pillantását látta Lys arcán, amikor a lány elhaladt mellette, zsebre tett kézzel.

– Nem tudom, mi ütött belém – motyogta Lys, amikor hallótávolságon kívülre kerültek a gyűlésterem előtt ácsorgó halálfalóktól. – Egyszerűen muszáj volt kimondanom.

– Ha másra nem, erre egészen biztosan emlékezni fognak; rengeteg elismerő pillantást kaptál.

– Nem akarom, hogy elismerjenek! – tiltakozott hevesen a lány, amikor felértek a harmadik emeletre. – Csak tegyenek úgy, mintha itt sem lennék, és rendben leszünk.

– Kétlem, hogy ez lehetséges lenne. – Piton nem folytatta, amíg be nem léptek Lys szobájába. – Mindannyian tudják, hogy Black vagy, és roppantul érdekli őket, mire vagy képes.

– De hát én nem akarom mutogatni a… a képességeimet.

– Attól tartok, ez nem rajtad múlik. Láthattad Bellatrixot a Nagyúrral beszélni – egészen biztos vagyok benne, hogy rólad volt szó. Bizonyára alig várja már, hogy taníthasson.

– De nekem már van tanárom! – A lány pillantása, ahogy a vele szemben álló varázslóra nézett, egyértelművé tette, kire gondol.

– Hízelgő. – A férfi hangja hűvös volt és mentes minden érzelemtől. – Vannak varázslatok, amiket soha nem tanítanék meg neked, ezt bizonyára ők is tudják. – Bár Perselus nem mondta ki a varázslatok nevét, Lys pontosan tudta, mely átkokra gondolt. – Ezért lesz szükség egy olyan tanárra, akit nem kötnek ezek a gátlások. Bellatrix a rokonod; valószínűleg ez komoly előnyhöz juttatja majd a többi jelentkezővel szemben.

– Többi jelentkező? – értetlenkedett a lány.

– Kétlem, hogy ő lenne az egyetlen, aki szívesen tanítana neked egy-két varázslatot.

– De én nem… – sütötte le a szemét, és érezte, hogy látása elhomályosodik. – Én nem…

– Tudom. – Lysnek fel kellett néznie Perselus arcára, ugyanis bármibe fogadott volna, hogy keserűséget hallott a férfi hangjában. – Attól tartok, nem lesz más választásod. – Rövid, súlyos csend telepedett rájuk. – Ha szerencsénk van, az okklumenciát folytathatom én; ahhoz nagyobb bizalomra van szükség, mint bármely átokhoz, amit meg akarnak majd tanítani.

– Az jó lenne. – Lys egy ideig hallgatott. – Gondolod, hogy… hogy tudok bármit is…?

– Fogalmam sincs – sóhajtotta Perselus. Ha őszinte akart lenni, azt mondta volna, „Nem, és eszedbe se jusson”, de nem akarta lelombozni a lányt. Igazság szerint egyetlen porcikája sem kívánta, hogy Lys bármilyen módon a háborúba keveredjen, főleg nem úgy, hogy hozzá hasonlóan, információkat szerez Voldemortról.

A lány mélyet sóhajtott és vetett egy pillantást az ágyára. Hosszú és roppantul kellemetlen volt ez a nap. Az egyetlen jó dolog, ami eszébe jutott, hogy így legalább sűrűbben találkozhat Perselusszal, mintha a Grimmauld téren lenne. Elmosolyodott a gondolatra.

– Akkor reggel találkozunk, ugye? – kérdezte reménykedve.

– Nem hiszem. Nem szoktam itt aludni.

– Te… tessék? – Lys arcából kifutott a vér. Ez lett volna az ittlétének egyetlen jó oldala!

– Nem lesz semmi baj. – Perselus, úgy tűnt, valamelyest félreértette a lány reakcióját. – Lezártam a szobádat, senki sem jöhet be az engedélyed nélkül.

– Jó, de… de…

– Furcsán hangzik, de van néhány halálfaló, akiben megbízhatsz. Bellatrix, például…

– Kis híján megölte az apámat! – mordult fel Lys. – Különben is, legutóbb azt mondtad, hogy őrült és veszélyes nőszemély!

– Az még fennáll – bólintott a varázsló. – Lehet, hogy gondolkodás nélkül megölte volna Blacket, de téged nem fog bántani. – A lány hihetetlenkedő pillantását látva hozzátette: – Ő az egyik leghűségesebb halálfaló, és ismeri Dit. Barátok voltak, vigyázni fog rád. Ráadásul a rokonod.

– Remek. Arra a nőre fogok rászorulni, aki megölte volna az apámat, ha… – A varázsló komor tekintetét látva jobbnak ítélte, ha nem fejezi be a mondatot.

– Emlékszel még arra a Reggeli Prófétára, amit a Roxfortban mutattam, amelyben beszámoltak Bellatrix szökéséről?

– Igen.

– Emlékszel arra a kilenc másikra, akik megszöktek vele együtt?

– Igen. – A lány nem nagyon értette, hova akar kilyukadni a férfi.

– Bennük is megbízhatsz. – Lys felvonta a szemöldökét. – Nem fognak bántani, az egyelőre elég. Ugyanez vonatkozik Luciusra. – A lány felhorkant. – Sejtem, hogy haragszol rá, mert nem szólt arról, hogy halálfaló. Ezt most tedd félre, a biztonságod a legfontosabb.

– Értettem – motyogta keserűen.

– Jövök, amilyen sűrűn csak tudok.

Csend telepedett rájuk, s Lys, amikor rájött, hogy Perselus indulni készül, sebes léptekkel elé vágott, és egyetlen szó nélkül átölelte, amilyen szorosan csak tudta. A varázsló megcsóválta a fejét, és ösztönösen végigsimította a lány vállát.

– Mondtam, hogy nem kell ezt csinálnod. – Lys még sosem hallotta ezt a hangnemet. Fel akart nézni a férfi arcára, de még nem akarta elengedni őt.

– Nem hagyhattam, hogy bántson.

– Griffendélesek és az átkozott megmentési kényszerük – dörmögte a varázsló. A lány halkan felnevetett.

– Te nevelted fel ezt a griffendélest, csak magadat hibáztathatod.

A varázsló pontosan ezt tette; hiszen ha annak idején nem adott volna menedéket Dinek és Lysnek, a lány most nem lenne itt. Ha nem hagyja, hogy ők ketten megkedveljék egymást, Lys nem rohant volna ide a biztonságos Grimmauld térről, csak mert ő inkább kockára tette a saját életét, minthogy elhozza a lányt. Persze, hogy magát hibáztatta, ki más tehetett volna róla? Senki más nem volt (talán az apján kívül) aki után Lys ilyen ostoba módon a kígyó fészkébe rohant volna.

A lány ölelése szorosabbá vált, és a varázsló hirtelen arra gondolt, ha annak idején elküldte volna Dit, és a Sötét Nagyúr mégis megszerezte volna magának Lyst, a lány most egyedül lenne a halálfalók között, nem tudva, kiben bízhat. Így, hogy ő ott volt a lánynak, Lysnek volt esélye arra, hogy jóként ússza meg ezt a kalandot; megakadályozhatta, hogy a lány elkövesse ugyanazokat a hibákat, amiket ő is egykor. Megvédhette őt.

Hiszen ez a patrónus dolga.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.