efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
A fejezet részleteket tartalmaz a Harry Potter és a Főnix Rendje című könyvből.

A kis csapat megérkezik a minisztériumba. Lysnek szembe kell néznie három szörnyű ténnyel, ráadásul már a halálfalók is tudnak róla.

Jó olvasást!

Feltöltve: 2016.11.04.


Bármit is gondolt Lys, amikor úgy döntött, követi Harryt a minisztériumba, arra még a legvadabb álmaimban sem számított, hogy a fiúnak fogalma sincs arról, pontosan hogyan jutnak el Siriushoz. Egy kör alakú teremig képes volt ugyan az elvezetni őket, de onnan már nem igazán tudta, melyik ajtón kell tovább menniük, ami őt, Lyst meglehetősen ingerültté tette. Voldemort elfogta az apját, mégpedig egy olyan titkos akció keretében, amelyről Perselusnak nem volt tudomása (különben egészen biztosan szólt volna neki), és ők vagy öt percig ácsorogtak egy ostoba boltív előtt, mert Harry hangokat hallott, és tudni akarta honnan jönnek.

Lys erős késztetést érzett, hogy megátkozza a fiút, de szerencsére Hermionénak sikerült észhez téríteni őt, mielőtt Lys vehette volna kézbe az ügyet. A sokadik próbálkozásnál a kerek teremben Harry sikerrel tönkretett egy kést, amit Siriustól kapott (Lys sötét tekintete szinte lyukat égetett a fiú hátába), aztán végre-valahára megtalálták a megfelelő ajtót.

Már nem is emlékezett rá, pontosan mikor vált el társaitól, miután beléptek a hatalmas, templomszerű terembe, hogy fél szemmel a poros üveggömböcskéket vizsgálja. Előhúzta a pálcáját, és elsuttogott egy varázsigét, melynek hatására a ruhái kellemesen átmelegedtek.

Apját keresve bóklászott a véget nem érő polcok labirintusában, de csak nem bukkant a nyomára. Ha Harry tévedett, és ők fölöslegesen repültek Londonba az éjszaka közepén, hát ő egészen biztosan megátkozza a fiút. Este végre-valahára a saját ágyában aludhatott volna, ameddig csak akart, erre…

Hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülét.

– Most pedig szép lassan fordulj meg, és add ide nekem!

Lucius? Ez egészen biztosan az ő hangja volt. De hát mit keresett itt Lucius ilyen későn? Hiszen ő nem volt a Rend tagja, nem jöhetett el az apjáért, Sirius Blackért… akkor meg mégis miért van itt? Lys úgy döntött, kideríti, mit keres itt a férfi, így elindult abba az irányba, amelyről a hangját hallotta.

– Add ide, Potter! – ismételte Lucius. Szóval bárhol is volt ő, ott voltak a társai is, hiszen rajta kívül senki sem vált el a csoporttól, legalábbis addig nem, amíg még látta őket.

– A Sötét Nagyúrnak ismét igaza volt! – Ezúttal egy ismeretlen női hang hallatszott. Lys megdermedt. Sötét Nagyúr? Voldemort mégiscsak itt van, és fogva tartja az apját? Megszaporázta a lépteit

Két sarokkal később látta meg őket: hat társa a polchoz szorítva állt, körülöttük vagy tucatnyi magas csuklyás alak állt, kivont pálcával. A csuklyások élén pedig nem állt más, mint Lucius. Lys úgy érezte, mintha egész teste apró darabokra törött volna.

A csuklyások halálfalók voltak, efelől semmi kétsége sem volt.

De akkor Lucius is halálfaló.

Nem, az nem lehet. Elmondta volna. Lucius nem tartotta volna titokban, hogy halálfaló. Egészen biztosan elmondta volna.

Ahogy Perselus is elmondta, csendült egy gonosz kis hang a fejében.

PERSELUS NEM HALÁLFALÓ, szállt vitába a gonosz kis hangocskával. Perselus kém. ő velünk van, ő nekünk dolgozik. Perselus jó ember.

Luciusról is azt hitted, szólalt meg ismét a hangocska.

De Perselus más. ő felnevelte, ő mellette állt. Szörnyű gondolat hasított az elméjébe: mi van, ha Lucius Voldemort utasítására barátkozott össze vele, hogy így tartsák sakkban Perselust – és talán azért is, hogy maguk mellé állítsák Dit. Márpedig ő nem fogja hagyni, hogy rajta keresztül ártsanak Perselusnak. Ha kell, erőnek erejével fog küzdeni, de őt nem fogják felhasználni Perselus ellen!

Egy, a korábbinál is szörnyűbb gondolat hasított az elméjébe. Lehet, hogy csak azért volt jóban Luciusszal, mert a férfi megbűvölte őt? Talán minden, amit a férfi iránt érzett csak annak az átkozott varázslatnak a hatása.

De Perselus nem szólt, hogy Lucius halálfaló, folytatta a gonosz kis hangocska, s Lys úgy döntött, nem törődik vele. Szólnia kell valakinek a Rendből. Tudniuk kell, hogy hat társa itt van, körülvéve egy csapat halálfalóval. Muszáj tenniük valamit… Segíteniük kell! ő maga nem bír velük egyedül!

– Ne mozdulj, kölyök – szólt egy reszelős hang mögötte. Lys megdermedt. – Áll fel szépen és indulás. – A lány eldöntötte, hogy nem fog engedelmeskedni. – Nem hallottad? Lódulj! – Lys továbbra sem mozdult. – Imperio!

Lys furcsa ürességet érzett, és a vágyat, hogy elinduljon társai és a halálfalók felé. Bizonytalanul tette meg az első lépést. Miért? Miért akar odamenni? Miért kellene odamennie? Hiszen neki szólnia kell valakinek, hogy itt vannak. Hogy veszélyben vannak. Senki más nem tud róluk, csak ő… Segítséget kell hívnia. Az ötödik lépésnél felemelte a lábát, aztán letette, anélkül hogy előre haladt volna.

– Segítséget… kell… hívnom… – szűrte a fogai között. Egy pillanatig pontosan tudta, mit kell tennie. Felvonhatna egy pajzsbűbájt… De Perselus egyik könyvében azt olvasta, az Imperius átok ellen sokkal hatásosabb az okklumencia… Arra viszont a férfi nem tanította meg.

Sectio!

A varázsige hatására Lys arcán keskeny, nem túl mély vágás jelent meg, s ő felordított meglepetésében. A fájdalom, mely váratlanul érte, szinte pillanatok alatt kirángatta őt az Imperius átok hatása alól. Bal kezét az arcára szorította, és érezte, hogy támadója megragadta a karjánál fogva és vonszolni kezdte.

Az arcán lévő vágás csípett, mintha ecettel öntötték volna le. A fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe, nem is látta, merre tartanak, csak azt kívánta, bárcsak tudna valamilyen ellenvarázslatot, hogy legalább a fájdalom megszűnjön.

– Találtam még egyet – dörmögte hirtelen reszelős hangú kísérője és olyan erővel lökte el magától, hogy térdre zuhant. Arcáról vér fröccsent a talárjára és a padlóra. Leszegett fejjel meredt maga elé, bal tenyerét továbbra is az arcára szorítva.

– Lys – hallotta Harry hangját. – Lys, jól vagy?

– Igen – mondta halk, de határozott hangon és felemelte a fejét. Tekintetével megkereste Luciusét, és mélyen a szemébe nézett, igaz, csak fél szemmel, mert a másik szemét le kellett hunynia. – Helló, Lucius – szólt. – Mi járatban vagy errefelé?

Mivel Lys kizárólag Luciusnak szentelte a figyelmét, nem láthatta, ahogy néhány halálfaló összesúg a mellette álló társával, ahogy azt sem, hogy a Lucius mellett álló nő úgy bámulja őt, mintha szellemet látna.

– Te meg honnan ismered ezt a mocskos halálfalót? – kérdezte Ron és Harry kórusban.

Lys hátrasandított a válla fölött.

– Úgy áll a dolog, hogy ő Williams professzor– a lehető legmélyebb megvetéssel köpte az utolsó két szót – gyerekkori barátja. Karácsony óta nem sok jót néztem ki belőle, de ez… ez tényleg mindennek a legalja. – Annyi mindent akart mondani a férfinak, de túl sokan voltak körülöttük. Így nem beszélhet, ennyi fültanú előtt nem… Egy durva mozdulattal törölte le a vért arcának bal oldaláról, s bár hunyorogva, immár két szemével bámult a férfira, aztán felállt és leporolta a talárját. – Bárcsak soha ne ismertem volna meg.

Ez volt az a pillanat, amikor Bellatrix Lestrange felismerte az előtte álló lányt, régi barátja, Diana lányát, akit Potter Lysnek szólított. Ránézésre tizenöt éves lehetett, és megszólalásig hasonlított a tinédzser Dire. A szeme azonban más volt. Anyja barna szemeivel ellentétben Lys szemei szürkék voltak, de nem olyanok, mint Malfoyé (szerencsére), sokkal inkább, mint a húgáé, Narcissáé. Egy Blacké…

Lys, aki eddig dacosan bámulta Luciust, úgy döntött, megnézi magának a többi halálfalót. Első pillantásra felismerte Bellatrixot, és eszébe jutott, ahogy Perselus jellemezte őt. őrültnek és kegyetlenül veszélyes nőszemélynek írta le, és határozottan kérte őt, hogy maradjon távol tőle, hiába rokonok.

– Hol van az apám? – kérdezte Lys ismét Luciusra pillantva.

– Az apád… – ismételte tanácstalanul a férfi és vetett egy oldalpillantást Bellatrixra (szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a nő felismerte a lányt), mintha azt kérdezné: Te tudod, miről beszél?

– Igen, az apám – ismételte Lys türelmetlenül, s közben egy oldalazó lépéssel Harry elé került. – Az apám, Sirius Black, akit Harry látomása szerint itt kínzott Voldemort.

Mielőtt a halálfalók bármit mondhattak volna, Harry elkiáltotta magát, s társai egyszerre emelték fel pálcájukat, hogy kimondják a taroló átok varázsigéjét. Nem volt sok ideje nézelődni, ugyanis Harry mellette termett és megrángatta a talárja ujját.

– Gyere!

S ő Harry nyomában rohanni kezdett kifelé a teremből, miközben folyamatosan kábító átkokat lőtt a háta mögé. Sosem futott még ilyen szélsebesen. Zihált, verítékezett, a tüdeje sípolt, a szíve ki akart ugrani a helyéről. Egy átok zúgott el mellette – egy pillanatra lehunyta a szemét, és azt kívánta, még véletlenül se Luciustól származzon –, és becsapódott a falba, az ajtó mellett, amit Neville résnyire nyitva hagyott számára. Szinte beesett a helyiségbe, majd a falnak támasztotta a hátát, és mélyeket lélegzett. Nem volt ahhoz szokva, hogy így rohanjon. ő sosem volt az a játszótéren, úton-útfélen eszeveszetten rohangáló fajta, ő ahhoz volt szokva, hogy a kanapén vagy a fotelban ülve könyvet olvas, vagy Perselusnak segít a laborban.

Tulajdonképpen, jelen helyzetben bármit megadott volna egy bájitalos laborért, ahova bezárkózhatott volna. Hogy az a labor Perselusé vagy sem, az igazán nem számított.

– Hol… hol vannak a többiek? – zihálta Harry.

Lys körbe nézett, és számba vette a jelenlévőket; Harry, Hermione és Neville. Fogalma sem volt, hol lehetnek a többiek, vagy mi lehet velük. Csak remélni merte, hogy jól vannak. Valahol mélyen még mindig nehezére esett elhinni, hogy Lucius tényleg halálfaló… hogy végig Voldemortnak dolgozott…

– Mi volt ez az egész? – szegezte neki a kérdést Harry. – Malfoyjal.

– Mondtam már – sziszegte Lys – Williams professzor gyerekkori barátja.

– Mégis mi a manóért barátkozott anyukád egy leendő halálfalóval? – Ez fölöttébb jó kérdés volt, Lys pedig nem tudta a választ.

– Honnét tudjam?! – vágott vissza a lány ingerülten. – Ha nem tűnt volna fel, nem vagyunk beszélő viszonyban, mióta kiderült, hogy kis híján megölt.

Harry magában füstölgött tovább, látszólag elfogadva Lys magyarázatát. Mivel Hermione kíváncsiságát felkeltették Lys szavai (hiszen visszatérése után elég cenzúrázottan mesélte el a karácsonyi eseményeket), a lány kénytelen volt fojtott hangon, zavaróan részletesen elmesélni neki, mi derült ki karácsonykor, és gyorsan megmutatta az amulettet is, melyet Drust készített számára. A kis üveggömbben most égkék füst gomolygott.

Lys, ha őszinte akart lenni magával, nem emlékezett, hogyan jutottak el a boltíves terembe. Az határozottan rémlett neki, hogy legyőztek négy halálfalót, megtalálták Ginnyt, Lunát és Ront, s a következő pillanatban már Harryvel rohant, hogy elcsalják a halálfalókat sérült társaik közeléből. Furcsállta, hogy nem támadtak rá, sem pedig Harryre, bár utóbbi érthető volt, hiszen a fiúnál volt a kincset érő jóslat, amit meg akartak szerezni.

A két gyerek háta a boltív emelvényének ütközött, pálcáik egy-egy halálfalóra szegeződtek. Ellenfeleik rengetegen voltak, túlságosan is sokan, ráadásul a lány biztos volt benne, hogy alkalomadtán bármelyiküket szemrebbenés nélkül meg fogják ölni. Hiába képezte őt, Lyst Perselus április óta, ennyi ellenféllel semmiképp nem tudott volna elbánni, hiszen még Perselust sem tudta legyőzni…

– Add ide a jóslatot, Potter – szólt Lucius egészen közelről. Furcsa borzongás futott végig Lys gerincén, amit nem tudott mire vélni.

– Engedjék el a többieket – alkudozott zihálva Harry. – Engedjék el Lyst, Ront, Hermionét, Ginnyit, Lunát és Neville-t és akkor megkapják az átkozott jóslatukat.

– Ne játszadozz, Potter! Talán azt hiszed, egyedül képes leszel elbánni mindannyiunkkal?

– Nincs egyedül! – sziszegte Lys és ellökte magát az emelvény hideg kövétől, hogy Harry elé lépjen, eltakarva őt a halálfalók elől. – Ha Harryt akarjátok, előbb velem kell elbánnotok! – Pálcája vörös szikrákat szórt, ahogy erősebben megszorította és dacosan meredt Luciusra.

A két gyerek legnagyobb meglepetésére Malfoy tanácstalanul Bellatrixra nézett, aki ugyanúgy bámult vissza rá. A többi halálfaló nem mozdult.

– Éd is id vagyok! – kiáltotta Neville, aki valamiért magára hagyta a többieket és úgy döntött, csatlakozik Lyshez és Harryhez. Valószínűleg úgy gondolta, hármuknak nagyobb esélye van a túlélésre.

– Neville, ne…! – kiáltott fel Lys önkéntelenül. Látta, ahogy Lucius szája széle megrándul.

– Menj vissza a többiekhez! – szólalt meg Harry is.

– Áh, egy Longbottom – csendült Bellatrix derűs hangja. – Nos, Potter, hajlandó vagy átadni a jóslatot, vagy kipróbáljuk, jobban bírja a kínzást a kis barátod, mint a szülei?

Amikor Neville feltűnt a színen, Harry ellökte magát az emelvénytől, most egyensúlyát vesztve nekidőlt. Önkéntelenül lejjebb csúszott, még mindig Lys mögött, cipője orrával megbökte a lány sarkát. Egyikük sem akarta, hogy bántsák Neville-t, de a jóslatot sem szívesen adták volna át a halálfalóknak. Lys Neville-t fixírozta, és eszébe jutott egy átok, amit még Perselus tanított neki. Az segíthet rajtuk. De még sosem sikerült helyesen elvégeznie…

Bellatrix Neville-re szegezte a pálcáját, mire ő is így tett.

Crucio!

Appandax!

Mielőtt Bellatrix átka elérhette volna Neville-t, a fiú körül ezüstös, rögös energia buborék jelent meg. Az átok ebbe a buborékba csapódott, és sebesen cikázni kezdett az ezüst felületen, minden alkalommal kétfelé osztódva, amikor hozzáért egy röghöz. Néhány másodperc múlva az ezüstös buborékot teljesen elborította a Cruciatus átok vörös fénycsóvája.

– Ó-ó – motyogta Lys. – Neville, feküdj!

A fiú habozás nélkül engedelmeskedett, s amint földet ért, a buborék felrobbant, hátra tántorítva a fiú körül álló halálfalókat.

Bellatrix, Lucius és a többi tucatnyi halálfaló egy emberként fordult Lys felé. Arcukon (már akiké látható volt a csuklya alatt) csodálkozó kifejezés ült. Mindannyian biztosak voltak benne, hogy Lys ezt az átkot nem az iskolában tanulta.

– Ez meg miféle varázslat volt? – kérdezte az egyik halálfaló, aki még mindig viselte maszkját és csuklyáját.

– Béna – jegyezte meg egykedvűen Lys és megrázta pálcás kezét, mintha egy kitartó legyet akarna elhessegetni. – Ha jól hajtottam volna végre, a feladónak küldte volna vissza az átkot.

Harry döbbenten bámulta Lys hátát. Vajon honnan ismert a lány ilyen átkokat? Hiszen még csak negyedikes volt… Ezek az átkok pedig biztosan nem voltak benne egyik iskolai könyvben sem, mivel ő nem emlékezett rájuk.

Ekkor kinyílt két ajtó a lépcső tetején, hogy berohanjon rajta Lupin, Mordon, Tonks, a tar varázsló, akit apja Kingsleyként mutatott be Lysnek, és maga Sirius.

– Apa! – kiáltott fel Lys boldogan, mikor meglátta a férfit.

A Rend tagjai szemmel láthatóan megzavarták a halálfalókat. Az egyik csuklyás a káoszt kihasználva megpróbálta elkábítani Harryt, de átka lepattant Lys pajzsbűbájáról. A két gyerek Neville-hez sietett, s amíg Harry lekuporodott, hogy megnézze, mi van a fiúval, Lys mellettük guggolt, hogy megvédje őket a kósza átkoktól.

Harry felsegítette Neville-t, s mikor Lys is felegyenesedett és a fiúk felé fordult, két halálfalót pillantott meg mögöttük.

Protego! – kiáltotta azonnal.

A két halálfaló azonban nem támadt rájuk.

– Add át a jóslatot, Potter – szólt a magasabb, akiben Lys Dolohovra ismert. Perselus megmutatta neki a Próféta azon számát, amelyben beszámoltak Bellatrix szökéséről, és ez az alak is ott volt a címlapon. A lány a két fiú közé lépett, hogy segítsen nekik, ha párbajra kerülne a sor.

Azonban nem volt szükség rá, hogy megvédje Harryt, ugyanis hirtelen az apja tűnt fel a színen. Egy pálcaintéssel elkábította Dolohov társát, őt pedig vállal tolta félre, és vad párbajba kezdett vele. Lys aggodalmas arccal figyelte a párost, aztán a mellette álló fiúkra sandított, majd úgy ítélte meg, hogy tudnak vigyázni magukra, így aztán apja mellé rohant és Dolohovra szegezte a pálcáját.

Fervelio!

Dolohov kezei és lábai összezáródtak, mintha erős mágnesek lettek volna a bokájára erősítve. A halálfaló elterült a földön, és hiába volt nála a pálcája, képtelen volt használni azt.

– Szép volt – nézett lányára Sirius. – Most pedig menjetek innen!

– Nem! – ellenkezett Lys. – Segíteni akarok!

A varázsló szigorúan nézett rá.

– Vidd ki innen Harryt és a másik fiút – fogalmazta át az utasítást. – Vigyázz rájuk!

Lys keserűen bólintott és két barátja mellé sietett. Neville lába úgy nézett ki, mintha eltört volna, Harry pedig képtelen volt egyszerre segíteni járni a fiúnak, figyelni a jóslatra és megvédeni magukat a halálfalóktól.

Amikor a lány mellékjük lépet, Neville lábára szegezte a pálcáját.

Ferula – motyogta, mire szoros sínpólya tekeredett a sérült végtagra.

– Kösz – nyögte Neville. A lány biccentett.

– Apa azt mondta, el kell tűnnünk innen – szólt szigorúan. – Harry, tudsz segíteni Neville-nek?

– Igen.

Azzal a trió elindult a helyiség szélén álló kőlépcsők felé, megcélozva az egyik nyitott ajtót, ami reményeik szerint abba a helyiségbe vezette őket, ahol társaikat hagyták. Lysnek nem volt sok dolga menet közben: alkalmanként pajzsbűbájt vont maguk köré, csak a biztonság kedvéért, de egyébként zavartalanul jutottak a lépcső közepéig. A lány visszasandított a válla fölött és tekintetével megkereste az apját. Éppen Bellatrixszal párbajozott.

– Nem – motyogta. – Csak vele ne…

Mit sem törődve Sirius kérésével, hogy juttassa ki épségben Harryt és Neville-t, sarkon fordult és lerobogott a lépcsőn. Pontosan tudta, milyen veszélyes ellenfél Bellatrix, és esze ágában sem volt hagyni, hogy az apja egyedül harcoljon vele. Csupán egyetlen aprócska probléma volt a tervében: apja a terem túlsó felében harcolt, s az egész teremben átkok cikáztak.

Esélye sem volt arra, hogy észrevétlenül, épségben eljusson odáig.

Látta, ahogy Bellatrix megsuhintja a pálcáját, s a lila fénycsóva csak centiméterekre kerülte el az apját. Rohanni kezdett. Oda kellett érnie, bármi áron oda kellett érnie… Lehunyta a szemét és azt kívánta, hogy Bellatrix még véletlenül se tudja megátkozni az apját.

Rohant. Még sosem szaladt ilyen gyorsan, s bizonyára emiatt tűnt úgy, mintha a talaj sokkal közelebb lenne, mint ahogy azt megszokta. Átugrott egy földön heverő halálfaló testén – az ugrás könnyű volt, a landolás szokatlanul puha. Már csak pár méter választotta el őt a párbajozóktól…

– Ejnye, tudsz te ennél jobbat is! – hallotta az apja hangját. Mielőtt a férfi ellenfele reagálhatott volna a szavakra, Lys egész testével a nő vállának ugrott, aki erre kibillent az egyensúlyából és a földre zuhant. Az ütközés ereje átpördítette Lyst a boszorkány fölött, mielőtt ő is a földbe csapódott volna, aztán néhányszor megpördült tengelye körül, majd fürgén felpattant, hogy Bellatrixra vethesse magát.

Reducto! – A boszorkány átka az oldalát találta el, s ő felnyögött fájdalmában. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, aztán ismét a nőre vetette magát. Ezúttal sikerült szemből eltalálnia; Bellatrix újfent a padlóra zuhant, Lys pedig egyenesen rá. – Szedje le rólam valaki ezt az átkozott dögöt!

– Hogy beszélsz a lányommal, Bella? – Sirius olyan hirtelen bukkant fel mellettük, hogy Lysnek meglepődni sem volt ideje.

– Apa! – akart felkiáltani lelkesen, de csupán egy vakkantás hagyta el az száját. Csak most nézett a le magára: kezek helyett mancsokat látott, melyeket sűrű, barna szőr borított. Ijedt nyüszítéssel ugrott le Bellatrixról, és egészen Siriusig hátrált.

Ez a lányod? – hökkent meg a boszorkány, de mielőtt Sirius reagálhatott volna, dörrenés rázta meg az egész termet. A varázsló lehajolt Lyshez, hogy legalább egy kicsit megnyugtassa a lábánál remegő kutyát, a nő pedig ezt a pillanatnyi figyelmetlenséget kihasználva kereket oldott.

Lys továbbra is folyamatosan nyüszített és egész testében remegett. Fogalma sem volt róla, hogyan és mikor lett belőle kutya, és ez az egész élmény túlságosan riasztó volt számára. Hiszen ő még csak nem is volt animágus! Nem akart állattá változni, nem is gyakorolt!

– Lys. Lys, nézz rám – szólt rá szigorú hangon az apja. – Nincs semmi baj. Később megbeszéljük, jó? Most változz vissza.

A kutya nyüszítve, vadul rázta a fejét, mintha félt volna valamitől.

Sirius tanácstalanul meredt maga elé. Igaz, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy magára maradt a lányával, de most először került olyan helyzetbe, hogy meg kelljen nyugtatnia őt. Arról azonban fogalma sem volt, hogyan csinálja.

– Nincs semmi baj – ismételte. – Ez csak animágia.

A kutya mordult egyet, mintha Lys ingerülten akart volna visszavágni. Siriusnak szörnyű gondolata támadt; ugye Lys nem most változott át először?

– Tudom – folytatta a varázsló hirtelen –, elsőre egy kicsit ijesztő. De meg lehet szokni.

Lys nyüszítve rázta a fejét. A férfi mélyet sóhajtott. Abban a pillanatban bárminek a többszörösét megadta volna, ha legalább néhány éve ismerhette volna a lányát, hogy tudja, mit tegyen egy ilyen helyzetben.

Sirius lánya, aki épp egy kutya alakban feküdt előtte, rettentően ijednek tűnt. A varázsló élt a gyanúperrel, hogy Di nem mondta el neki, hogy az animágia öröklődik a családjában, így elképzelhető volt, hogy Lys nemcsak azt nem tudta, hogyan változott át, hanem azt sem, hogyan legyen újra ember.

– Tudod, hogy kell visszaváltozni? – kérdezte a lányát, mire ő olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy az egész teste megremegett. – Jól van, semmi baj. Elmagyarázom.

Öt perccel később már egy zilált külsejű, remegő lány ült az apjával szemben, és sikertelenül próbált kisimítani egy fura gyűrődést a talárjából.

– Soha… soha többé – motyogta rekedten, aztán felnézett az előtte térdelő varázslóra. – Ez meg mégis mi a manó volt?!

***



– Nem – ismételte Lys immár sokadszorra. – Soha többé nem fogok átváltozni.

A Grimmauld tér első emeleti szalonjában voltak, csak ők ketten az apjával, aki az imént árult el neki valamit, amit a csodálatos anyja ismét elfelejtett közölni. ő, a kis naiv pedig képes volt meglepődni ezen.

– Ugyan már! – legyintett Sirius.

– Nem – vágta rá a lány, mielőtt apja folytathatta volna. – Nem, apa. Nekem ez elég volt. Soha többé.

– Annyira nem csak nem volt szörnyű.

Lys keserűen nézett fel rá, s hogy kitérjen a válasz elől, inkább felvetett egy másik témát.

– Miért nem támadtak rám? – Sirius csodálkozva nézte őt. – A halálfalók. Csak az az egy átkozott meg, aki elkapott, még a Jóslatok Termében. De azután mintha direkt figyeltek volna rá, hogy ne találjanak el.

Lys korábban már beszámolt apjának a minisztériumban történekről, azonban volt egy fontos részlet, amit kihagyott: egy szóval sem említette, hogy ismerné Luciust, akire még mindig haragudott a hazugsága miatt.

– Nem tudom – hazudta Sirius. Élénken emlékezett Di fenyegetésére: ha elmondja Lysnek az igazságot, a nő tenni fog róla, hogy Sirius soha többé ne lássa a lányát. Bár kételkedett benne, hogy Di távol tudná őt tartani Lystől, jobb volt nem kockáztatni.

– Nem akarok visszamenni az iskolába – szólalt meg Lys csendesen, lehajtott fejjel. – Mi van, ha átváltozom? Hiszen azt sem tudom, hogyan lett belőlem kutya a minisztériumban…

Ez volt a legnagyobb problémája: fogalma sem volt róla, hogyan változott át, és jó darabig magára az átváltozás tényére sem jött rá. Persze, az apja korábban azt mondta, ez csak azért van, mert átváltozás után az elméjének ugyanúgy természetes lesz, hogy állati alakot visel, mintha ember maradt volna.

– Nem lesz semmi baj – mondta Sirius. – Nem fogsz átváltozni. De ha mégis – tette hozzá rövid szünet után –, hát… már tudod, hogyan változz vissza.

Lys sötét pillantást vetett rá és kezeit összefonta a mellkasán. Bár apja válasza hasonlított arra, amit Perselustól várt volna, valahogy nem volt megfelelő a tálalás.

– Nem érted a lényeget, apa. Nem akarok átváltozni – hangsúlyozta az utolsó szavakat. – És itt nem arról van szó, hogy…

– Piton – dörmögte Sirius sötéten.

– Tessék? – hökkent Lys. Hogy jön ehhez a témához Perselus?

– Piton – bökött fejével lánya mögé a varázsló.

Lys hátranézett a válla fölött. A szalon ajtajában Perselus állt, szokatlanul komor arccal.

– Visszaviszlek a Roxfortba – szólt és elindult a lány felé.

Lys hevesen megrázta a fejét, de Perselus határozottan megragadta a vállát. A mozdulat egyszerre volt nyugtató és sürgető, és Siriusnak cseppet sem tetszett.

– Vedd le a kezed a lányomról, Pipogyusz!

– Ne hívd így, apa!

– A tanévnek még nincs vége, Black – szólt Piton komoran. – Lysnek az iskolában van a helye.

– Nem akarok… – motyogta a lány, ahogy felemelkedett a székből.

Sirius döbbenten bámulta lánya és Piton kettősét és érezte, hogy féltékenység árasztja el minden porcikáját. Neki, Lys apjának a minisztériumban hosszú percekbe telt legalább egy kicsit megnyugtatni a lányt, aki még akkor is egész testében remegett, amikor beléptek a házba. Azonban most, hogy Pipogyusz ott állt mellette, Lys nem remegett tovább.

Piton puszta jelenléte nyugtatóbb hatással volt a lányára, mint bármi, amit ő mondott neki.


***



Lys várakozóan nézett a varázslóra, miután visszatértek az iskolába és ő Perselus utasítására helyet fogalt a férfi dolgozószobájának egyik karosszékén. Perselus szokatlanul komor volt, mintha nagyon nehezére esett volna, hogy megkezdje a beszélgetést.

– Van valami, amit tudnod kell – szólt halkan. Hangjában valami furcsa hidegség csendült. – Valami, amit Diana sosem akart elmondani neked, és nekünk, akik tudtunk erről a titokról, megtiltotta, hogy akár utaljunk rá. Egy részem egyetértett vele. – Mélyet sóhajtott, mintha bűntudata lett volna. – Egy másik részem azonban egész idő alatt úgy gondolta, jogod van tudni az igazat.

– Miféle igazat? ¬– kérdezte Lys remegő hangon.

A varázsló mélyen a szemébe nézett.

– Azt, hogy miért nem akart Di soha beszélni a szüleiről. – Piton tudta, hogy folytatnia kell, azonban fogalma sem volt, hogy lehetne ezt elmondani. Hogy mondhatná el az előtte ülő, ártatlan, jólelkű lánynak, hogy az anyai nagyapja nem más, mint minden idők leghatalmasabb feketemágusa, Voldemort?

– ők is rajongtak érte, mint apa szülei? – kérdezte Lys csendesen, kissé félreértve Perselus hallgatását. A varázsló homlokráncolva meredt rá. – Apa elmondta, Di megtiltotta neki, hogy beszéljen nekem a szüleiről, mármint Diéiről, de apa mesélhetett a saját családjáról. Di szülei is Voldemort…

– Ne mondd ki a nevét! – szólt közbe Perselus reflexből.

–… támogatói voltak?

A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne – mondta némi töprengés után. – Lys, Diana apja sosem dolgozott a Sötét Nagyúrnak – ő maga a Sötét Nagyúr.

A levegő megfagyott a szobában. Lys örült, hogy Perselus leparancsolta egy székre, mert biztos volt benne, hogy a lábai nem lettek volna képesek megtartani őt. Voldemort nem lehet a nagyapja…

Bárki más lehet az, de ő nem. Voldemort nem… Hiszen az az alak egy gonosz varázsló, a leggonoszabb, akit valaha a hátán hordott a föld. Nem lehetnek rokonok!

– Nem, ez csak valami rossz vicc – mondta krétafehér arccal. – Voldemortnak…

– Ne mondd ki a nevét!

– … nem lehet… nem hiszem el, hogy van egy lánya.

– Kettő – sóhajtotta kelletlenül Piton.

– Kettő – ismételte Lys hihetetlenkedve. – Kettő. Két lánya van…? Dinek van egy testvére?

– Igen, egy nővére. – A lány továbbra sem akarta elhinni a hallottakat. – Nem sokat tudok róla, sosem találkoztunk. Csak azt tudom, hogy Di és ő nem kedvelik egymást.

Lys még mindig nem akarta elhinni, hogy ez nem csak egy átverés. Talán Di vette rá Perselust, hogy mondja azt neki, Lysnek, hogy Voldemort Di apja. Talán így akart visszavágni, amiért soha többé nem akarja látni? Nem, Perselus egészen biztosan nem ment volna bele. Perselus nem állna Di pártjára vele szemben.

Azonban a tény, hogy Di Voldemort lánya volt, sokat megmagyarázott. Ugyanakkor felvetett néhány új kérdést.

– Ez… ez azt jelenti, hogy én is… hogy én is gonosz vagyok? – kérdezte óvatosan.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Perselus őszinte döbbenettel.

– Amit… – Meg kellett állnia, mert hosszú hónapok óta nem mondta ki az anya szót, s most valamiért mégis az kívánkozott a nyelvére. – Amit Di csinált, például az Aeatas… az mind gonoszság volt. Ahogy apa bánt veled, az sem volt különb… Úgy tűnik, a gonoszság ott van bennem, Perselus. A családi példa pedig nem azt mutatja, hogy tudnám, hol van a határ. Mi lesz, ha átlépem? Mi lesz, ha olyan leszek, mint… mint ők?

Sok dolog volt már Perselus Piton életében, amit nem szívesen mondott ki, mégis meg kellett tennie. Azonban amit most készült mondani, nagy valószínűséggel mindet az asztal alá söpörte.

– Black nem lépte át a határt – szűrte a fogai között. Minden porcikája azt kívánta, bár visszavonhatná a szavakat.

Lys keserű arccal megrázta a fejét, és érezte, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcán.

– Apa majdnem megöletett egy vérfarkassal. Szerintem igenis átlépte a határt; ráadásul nem is bánta meg, amit csinált. – Égett a vágytól, hogy elmonda Perselusnak, mit mondott az apja, de nem érezte helyénvalónak.

– Apád kiváltképp utál engem.

– Ez nem mentség, Perselus. Ha én is utálok majd valakit és kis híján megölöm, vagy ami még rosszabb, sikerrel járok, akkor mi lesz? Azt is elnézed?

Ebben sajnos igaza volt. A varázsló abban a pillanatban nagyon utálta, hogy Lys remekül tudott érvelni. Ami még ennél is rosszabb volt, hogy ezt ő tanította meg neki.

– De nem kell apához hasonlítanom magam – folytatta a lány. – Hiszen ott van Di és a díszes családja.

Perselus erre már igazán nem tudott mit mondani.

Amikor úgy döntött, elmondja Lysnek kicsoda, volt egy apróság, amit még véletlenül sem számolt bele: hogy Lys elsődleges reakciója nem a düh és a csalódottság lesz, amiért sem Diana, sem ő, de még Black sem volt hajlandó elmondani neki az igazat az anyja családjáról, hanem a félelem. A félelem, hogy ő is olyan lesz, mint Diana, a Sötét Nagyúr – vagy épp a fiatal Sirius Black.

Lys időközben átölelte felhúzott térdeit és a karjára ejtette a fejét. A varázsló tudta, hogy súlyos titkot árult el, aminek következményei lesznek (Di dühén kívül), de arra nem gondolt, hogy Lyst ennyire megviselheti vele. Lehetséges volna, hogy tévedett? Hogy Lys mégsem tud megbirkózni a teherrel?

– Te hogy csinálod, Perselus? – hallotta Lys halk, remegő hangját. – Hiszen kémkedsz, találkozol vele, azt hiszi, az ő oldalán állsz. Hogyan tudsz… hogyan tudod nem átlépni a határt?

Piton önkéntelenül Lilyre gondolt. Arra a napra, amikor ő lépte át a Lys által olyannyira rettegett határt, először a Rendes Bűbájos Fokozat vizsgák után, aztán később egyre többször, egyre észrevétlenebbül. Amikor pedig rájött, mit tett, már késő volt…

Perselus Lys mellé lépett, aki még mindig a térdére hajtott fejjel ült a fotelban. Kezét a lány vállára tette és bátorítóan megszorította, de képtelen volt felelni a kérdésére.


***




Lys aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Hosszú, néma csendben töltött órákkal azután, hogy Perselus elmondta neki a szörnyű igazságot a családjáról, aludni küldte őt (bár azt megengedte, hogy a lány a dolgozószobájában maradjon), s ő maga is nyugovóra tért. Lys azonban nem mert aludni, ugyanis attól tartott, hogy álmában valamilyen állattá változik, és bántja Perselust, vagy a kastély egy másik lakóját. Vagy a még rosszabb, előtör belőle Voldemort vére, és rátámad valakire, emberi alakban.

A tény, hogy Voldemort unokája volt, megmagyarázta, miért nem támadták meg őt a halálfalók. Az nyilván nem volt benne a pakliban, hogy elteszik láb alól a főnökük leszármazottját. Arra gondolt, vajon mit kapott az a halálfaló, aki megátkozta őt. Voldemort megkínozta? Valahonnan mélyről a káröröm keserédes érzése szivárgott a szívébe, s a szája széle megrándult – a következő pillanatban egyszerre rettegett és undorodott magától.

Egész éjszaka azon a kanapén kuporgott felhúzott lábakkal, amit hetekkel korábban Perselus varázsolt neki. Miután megidézte a patrónusát, pálcáját a férfi asztalán hagyta, hogy még véletlenül se érhesse el.

Perselus így talált rájuk másnap kora reggel. A patrónus, amint meglátta a férfit, nyomban köddé vált, akárcsak az előző alkalommal.

– Nem aludtál – állapította meg a varázsló.

Lys felnézett. Megpróbálhatott volna hazudni, azt állítani, hogy aludt, de korán felébredt, azonban tudta, hogy karikás szemei nyomban elárulták volna. Csak most vette észre, hogy a patrónusa eltűnt anélkül, hogy tudott volna róla; ez volt a második alkalom, amikor ilyesmi történt. Legutóbb is itt, Perselus dolgozószobájában.

– Nem mertem. – Nem volt szükség bővebb magyarázatra.

– Tudod, hogy hol tartom az Álomtalan Álom főzetet – szólt szemrehányóan a férfi. A lány bólintott. – Azt is tudod, hogy egy nyolc órás adag elfogyasztása esetén még külső segítséggel is roppant nehéz felébredned, mielőtt a bájital hatása elmúlik.

– Igen, de… – Lys nem tudta folytatni. – Mi lett volna, ha… – Megrázta a fejét. – Nem érdekes. Lehetne, hogy… elkezdhetjük az okklumenciát?

A varázsló szigorúan rázta a fejét.

– Ahhoz előbb aludnod kell.
A szerző megjegyzései a fejezet végéhez:
Ha idáig eljutottál, kérlek, tiszelj meg egy véleménnyel!
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.