efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
El?ször is elnézést a késésért, másodszor jó olvasást mindenkinek!
NAL a Facebookon


…;bármilyen nehéz is, ezt az utat te választottad…;

Reggel frissen és kipihenten ébredt. Evett pár falatot, sétált egy kicsit a Denem kúria folyosóin – még mindig nem tudta megszokni, hogy ilyen kicsi –, majd pontban nyolc órakor bekopogott Voldemort szobájába. Válasz nem érkezett, õ mégis volt olyan bátor, hogy belépjen. Az íróasztalon a jól megszokott káosz uralkodott, a szék ellenben mérnöki pontossággal volt a helyére tolva, a két függöny közül csak az egyiket húzták be – azt sem teljesen –, a Nagyúr szobájába vezetõ ajtó pedig résnyire nyitva maradt. Lys elég bátorságot érzett ugyan magában, hogy csak úgy besétáljon, viszont abban nem volt teljesen biztos, hogy Voldemort ezt tolerálná.

Leült és várt.

Napoknak tûnõ harminc perccel késõbb egy felöltözött, szemlátomást kipihent Voldemort lépett ki a hálószobából. Lys felpattant, üdvözlõ mosolyra húzta ajkait, majd kissé szemtelenül egyetlen szót vetett oda a férfinak.

– Reggelt.

Voldemort pedig rábólintott.

Szótlanul indultak el. Egymás mellett értek le a lépcsõn, a halálfalók korán kelõ csoportja érdeklõdve fordult utánuk, megvárták, amíg a Nagyúr és a Lány hallótávolságon kívülre kerültek, majd lázas sugdolózásba kezdtek.

Együtt hoppanáltak egy hatalmas kúria elé. A kapun díszes betûkkel egy francia felirat díszelgett, s mivel Lys nem beszélte ezt a nyelvet, nem pazarolt idõt arra, hogy megpróbálja kibetûzni.

– Változtasd vissza magad! – fordult felé Voldemort váratlanul. Lys megütközve bámult rá, de engedelmeskedett.

A Nagyúr csupán egy apró biccentéssel jelezte, hogy indulnak, de a lány tökéletesen értette. Tartotta a másfél lépésnyi távolságot a férfitól, még egy esetleges párbajra is kész volt. A kaput nem zárták be maguk után, a bejárati ajtót azonban óvatosan becsukta, miután belépett Voldemort mögött – ezzel õ is tisztában lehetett, mert megtorpant egy pillanatra, és csak akkor indult tovább, amikor Lys elengedte a kilincset.

Felmentek az emeletre. Voldemort szemlátomást ismerte a járást, Lys pedig teljes lelki nyugalommal hagyatkozott a férfira. Egy pillanatra megálltak egy ajtó elõtt, Voldemort rápillantott, majd ellépett az ajtótól. Lys elvigyorodott; szavak nélkül is értette, mit akart mondani.

Jobb kezét, amiben pálcáját tartotta, a háta mögé rejtette, rávigyorgott Voldemortra, majd bal kézzel belökte az ajtót.

– Halihó!

A nappalinak tûnõ tágas és fényes helyiségben ülõ két ember teljesen megdermedt a döbbenettõl. Az idõsebb épp teát inni készült, de a pohár megállt a kezében, a benne lévõ forró nedû a tisztára sikált, fényes fapadlóra csordult. A fiatalabb nõ haja sötétebb volt Lysénél, szemei pedig éppen olyan feketék voltak, mint Voldemortnak. Mindketten úgy meredtek a lányra, mintha szellemet látnának. A lány csak vigyorgott.

– Meglepetés! – rikkantotta mosolyogva, ellépett az ajtóból. Színpadra illõ kézmozdulatot tett, Voldemort pedig belépett a szobába, mintha ünnepelt sztár lenne. Lys képtelen volt letörölni a vigyort az arcáról. Jókedvének további táptalajt adott a szobában tartózkodó két másik személy döbbenete, megrökönyödése és árnyalatnyi félelme.

– Denem…; – sziszegte halkan az idõsebb. Lys elkomorodott.

A fiatalabb nõ a pálcájáért nyúlt, de ujjai épp csak elérték a mágikus eszközt, Lys már le is fegyverezte õt. Erre az idõsebb átkot küldött felé, mintha meg akarná torolni ezt a sérelmet, de a vörös fénycsóva nem érte el a lányt; másfél méterre tõle szertefoszlott. Lys megpöccintette a pálcáját, mire a nõé elegáns ívben a lába elõtt landolt.

– Tehetséges, nem igaz? – szólalt meg Voldemort, remekül palástolt meglepettséggel. A két nõ mélységes döbbenettel bámult rá.

– Egy rohadt gépet neveltél belõle? – csattant fel a fiatalabb. Felállt és kihúzta magát. – Persze mindig is könnyû volt manipulálni, épp neked ne sikerült volna? – Lys emelte a pálcáját, hogy bosszút álljon ezen a szemtelen lányon – hiszen alig volt idõsebb nála! –, de elég volt egy futó pillantást vetnie Voldemort arcára, azonnal tudta, hogy nyugton kell maradnia.

– Épp erre számítottam – mondta nyugodtan. Szavai elsõsorban Lysnek szóltak. – A fogadtatás errefelé mindig nagyon szívélyes volt, Eugene. ¬â€“ Azt idõsebb nõ összeráncolta a homlokát, mintha nem tudná eldönteni, ez dicséret, vagy szarkazmus volt-e. – Sajnálatos módon, Lea, sosem töltöttél annyi idõt a testvéreddel, sõt, a fáradságot sem vetted, hogy megismerd õt. Ha megtetted volna, tudnád, hogy nem a húgod áll elõtted.

Lys elvigyorodott. A két nõ arckifejezése szinte bármennyit megért. Nem hitték el, nem akarták elhinni, hogy az elõttük álló fiatal lány nem Di. Lys kívülrõl ugyanúgy nézett ki, mint õ, valóban, de belül más volt. Szilárdabb jellemû, az arca merev, mintha nem érezne semmit. Ezt nem lehet megtanulni, legalábbis õk biztosak voltak benne – Di egyébként is mindig mosolygós kislány volt, tizenkét év nem elég arra, hogy ezt bárki kinevelje belõle, még akkor is, ha az a bárki maga Voldemort.

A férfi szinte észrevétlenül az ajtó felé biccentett, a lány felvonta a szemöldökét, és a Leára nézett. Lys finoman oldalra döntötte a fejét, mintha vizsgálna valamit, majd Voldemortra pillantott.

– Amit akarsz – érkezett a válasz a ki nem mondott kérdésre.

Lys vigyora kiszélesedett, megpöccintette a pálcáját.

– Imperio – suttogta, leginkább önmaga szórakoztatására, hiszen ezt az átkot is kitûnõen hajtotta végre szavak nélkül. Lea üres tekintettel felegyenesedett, kihúzta magát és az ajtó felé indult.

– Ne! – Eugene megpróbálta elkábítani Lyst, de az átok a lány felvont pajzsába csapódott. Hátrapillantott a válla fölött, finoman megingatta a fejét, mintha azt akarná mondani, ejnye, ez igazán nem volt szép tõled, aztán kitárta az ajtót, majd Lea nyomában távozott.

Hallott egy kiáltást, aztán minden elcsendesedett.

A földszinti szalonba vezette a nála alig idõsebb lányt, majd megszûntette az átkot. Lea gyûlölködve nézett rá. Lys hanyagul lehuppant az egyik fotelba, lábait hanyagul az elõtte lévõ dohányzóasztalra dobta.

– Ki vagy te? – kérdezte kíváncsian. Elvégre bármit megtehet vele.

– Te ki vagy? – kérdezett vissza megvetõen a másik. – Mert nem az vagy…; – Egy gyors némító bûbáj és egy Cruciatus után Lys megismételte a kérdést. Válasz ezúttal sem érkezett.

– Honnan ismered a Nagyurat? – Próbálta máshonnan megközelíteni a dolgokat. Végigmérte a lányt, aztán homlokráncolva megváltoztatta a kérdést. – Te az a Lea vagy?

– Melyik? – Lea felvonta a szemöldökét.

– A Nagyúr lánya…; – suttogta Lys. – Di nõvére. – A válasz egy megvetõ horkantás volt.

– Nekem egyik sem a rokonom! – Tehát tényleg õ az. Lys csodálkozva mérte végig, ezúttal azzal a tudattal, hogy õk ketten rokonok.

– Sok mindenben hasonlítunk, azt mondták – suttogta. – De te megtagadtad õt. Megtagadtad…;! – Düh lángja lobbant Lysben, megrázta a fejét, mintha ezzel akarna lehiggadni. – Crucio!

Ugyanolyan mámorító érzés volt, mint amikor Pitont kínozta a csata után. Kedve lett volna nevetni Lea fájdalmas sikolyán – de hiszen nincs senki, aki ezt megtiltaná neki. Szabad ember, azt csinál, amit akar…; Igaz, a Nagyúr beleszólhat az életébe, neki megengedi, de senki másnak…;

– Avada Kedavra! – suttogta hosszú percekkel késõbb. Lea szemei, melyek gyûlölettel meredtek rá, kihunytak, az élettelen teste végleg elterült a padlón. Lys nem érzett sajnálatot, sem megbánást.

Leült a kanapéra, és várta Voldemort megérkezését. Nem akarta zavarni; arról nem volt szó, hogy õ majd szépen visszamegy, ha végzett.

Lépteket hallott, de teljesen idegennek tûntek. Lassú mozdulattal felállt, és az ablakhoz sétált. Maga sem tudta, miért akarja ott várni az érkezõt, ráadásul a hátát mutatva neki.

– Lea! – Fiatal fiú volt, talán annyi idõs, mint õ maga. Odarohant az élettelen testhez, lerogyott mellé, jobb kezével óvatosan megérintette a halott arcát, mintha mega akarna gyõzõdni arról, hogy tényleg halott.

Lys megköszörülte a torkát, mire a fiú felnézett rá.

– Di?! – kérdezte meghökkenve.

– Nem Di vagyok – sziszegte Lys dühösen. – Avada Kedavra! – A fiúnak még egy meglepett pillantásra sem volt ideje; ráadásul az átok pislogás közben érte. Ahogy elterült a földön, és az arca Lys felé fordult, a lány megállapította, hogy nagyon hasonlít egy alvó kisgyerekre. Megrázta a fejét, mintha önmagát akarná dorgálni, aztán sarkon fordult, és meglepetten vette észre, hogy Voldemort õt figyeli.

Lys azt hitte, a férfi legalább megkérdezi, miért végzett a fiúval, de az csupán intett, hogy végeztek, és hátat fordított a két holttestnek. Lys követte õt, de egyszer még visszanézett, mintha kíváncsi lenne, hogy Lea és a fiú tényleg meghaltak-e.

***


Szombaton reggel elég korán kelt fel. Emlékezett rá, hogy Lucius erre a hétvégére tervezett egy találkozást Divel, és Lysnek szándékában állt követni õt. Már nem mintha az anyjára lett volna annyira kíváncsi, leginkább azt akarta tudni, hogyan viselkednek õk ketten, amikor azt hiszik, egyedül vannak. Tisztában volt vele, hogy jelenleg nem sok esélye van Luciusnál, ugyanakkor bízott abban, hogy valamilyen módszerrel – akár a zsarolással is kiegyezne, ha nem látna más lehetõséget – rá tudja venni az anyját, ne engedje, hogy Lucius elvegye Narcissát.

Hop-porral a Malfoy kúriába utazott, és úgy tett, mintha hivatalos ügyben járna – nem mintha találkozott volna bárkivel, aki elõtt meg kellene játszania magát –, aztán kiábrándító bûbájt szórt magára, és Lucius szobája elõtt várt arra, hogy a fiú elinduljon Dihez. Várakozásainak megfelelõen a fiú hamarosan kinyitotta az ajtót. Elegáns fekete ruhát viselt, határozottan úgy nézett ki, mint aki randevúra készül. Lys néma csendben követte.

A legrövidebb úton hagyták el a kúria épületét, átvágtak a parkon, de a fák között, mintha Lucius nem akarná, hogy bárki meglássa õt az ablakokból. Több mint húsz perc kellett ahhoz, hogy egyáltalán elérjék a kaput. Lucius óvatosan résnyire nyitotta, Lys pedig, megsejtve annak veszélyét, hogy a fiú eltûnik elõle, gyorsan elkapta a kaput. Lucius megpróbálta finoman behúzni maga után, a lány minden erejét összeszedte, végül egy rövid huzavona után Lucius feladta a kapu bezárásának ötletét. Szitkozódott, hátat fordított a kúriának, és elindult a hoppanálási pont felé. Lys gyorsan átsietett a kitárt kapun, majd az utolsó pillanatban elkapta a fiú talárjának ujját.

Roxmortsba érkeztek, Lys annak ellenére is felismerte, hogy csak néhányszor járt a diákoktól nyüzsgõ faluban. Hát persze, hogy most van Roxmortsi hétvége is! Lucius határozott léptekkel elindult valamerre, ezért Lys felhagyott a nézelõdéssel, és követte. Letértek a fõutcáról – erre a kevesebb diákból jött rá –, elhagytak néhány igencsak romantikusnak tûnõ helyet, aztán Lucius egy pillanatra megtorpant, aztán folytatta útját a legkoszosabb ablakokkal büszkélkedõ kocsmaféle felé. Lys csodálkozva indult utána.

A fiú balra indult, szemmel láthatóan céltudatosan, bár ezt a célt a lány még nem vette észre; lekötötte a rengeteg kosz. Ésszel felfoghatatlan volt számára, hogy üzemelhet egy vendéglátó helyiség ennyire mocskosan.

– Te meg mit keresel itt?! – csattant fel egy lány, mire Lys elszakította tekintetét a vizsgált kocsmapulttól, és a hang tulajdonosára meredt. Aztán eltátotta a száját. Di volt az, az anyja, aki elvileg szereti Luciust, mégis úgy beszél vele, mintha…;

– Téged – mondta Lucius nyugodtan, mintha magától értetõdne. Lys csupán felvonta a szemöldökét.

Valamiért nem így képzelte el a kapcsolatukat. Annyira hihetetlennek tûnt ez az egész. Di szemmel láthatóan nem örült Luciusnak – pedig õ, Lys mennyire örült volna, ha Lucius egyáltalán felismeri õt! –, ráadásul még el is akarja küldeni? Ez abszurd. Több mint hihetetlen.

Lucius kézen fogta Dit – Lys legszívesebben elkábította volna az anyját, és õ maga sétált volna a fiúval –, és kivezette a kocsmából. Már épp ideje volt, hogy távozzanak. Lys hirtelen ötlettõl vezérelve Lucius karja után kapott, de éppen csak hozzáért a talárja ujjához, amikor a fiú Divel és vele, Lysszel együtt dehoppanált.

A Malfoy kúria elõtt bukkantak fel, Lys gyorsan elengedte a fiú ruháját, és elindult mögöttük. Nem vették észre; egyikük sem gondolt arra, hogy bárki követhetné õket. Gyorsan haladtak, de Lys könnyedén lépést tartott velük. A kúriába lépve a lépcsõk felé vették az irányt, de õ megtorpant, összeráncolta a homlokát, majd elkanyarodott, és egy rövidebb, ugyanakkor veszélyesebb útvonalon – nagyobb eséllyel találkozhatott össze valakivel –indult el Lucius szobája felé. Duplán szerencséje volt: nem látott senkit, és sikerült megelõznie õket.

Nekitámaszkodott az ajtó melletti falnak, és várt. Egy perc sem telt, és meghallotta Lucius és Di lépteinek tompa zaját, majd kinyílt az ajtó. Elsõként az anyja lépett be, majd a fiú.

– Érezd otthon magad – mondta nyugodtan, és becsukta az ajtót. Di sarkon fordult, Luciusra nézett, majd az ablakhoz hátrált elõle.

– Mit akarsz? – kérdezte cseppet sem barátságosan. Lys minden erejét összeszedte, hogy ne horkanjon fel. Di úgy beszélt a fiúval, mintha gyûlölné, mintha egyáltalán nem lenne fontos neki. Nevetséges vagy szánalmas? Nem tudta eldönteni, ugyanakkor valahonnan mélyrõl vad düh öntötte el. Dinek volt képe azt állítani, hogy szereti a fiút?!

– Beszélgetni – válaszolta higgadtan Lucius. Di arca elkomorult.

– Engedj el.

Csak õ képzelõdik, vagy az anyja tényleg nem volt normális? El akar menni? Hiszen õ, Lys bármit megtenne, ha Lucius csupán egy kedves szót szólna hozzá – igaz, beszélni egyszer beszéltek, már ha a köszönést beszélgetésnek lehet titulálni –, bezzeg Divel…; itt vannak, látszólag kettesben, mégis, Di úgy viselkedik, mintha…;

– Tudok arról, mit mûvelsz a Roxfortban – szólalt meg csendesen Lucius.

– Nahát, tényleg? – kérdezett vissza szarkasztikusan Di. Lys ellenállhatatlan kísértést érzett arra, hogy megátkozza. – Semmi közöd a dolgaimhoz.

Lys az utolsó pillanatban dermedt mozdulatlanná, pálcáját anyjára szegezve. Nem fogja lebuktatni magát. Nem. Nyugton marad.

– Tényleg? – Lucius mintha remekül szórakozott volna.

Ahogy Lys alaposabban megvizsgálta anyja arcát, megértette, hogy Dinek valójában nagyon is fontos ez az egész beszélgetés, az, hogy Lucius törõdik vele. Mindenesetre elég érdekesen mutatja ki. Lassú, óvatos léptekkel közelebb sétált az anyjához, aztán összerezzent, mert Di is megmozdult: elõrerobogott, mintha fel akarná pofozni Luciust, de a fiú elkapta a kezét.

– Egoista dög – sziszegte dühösen Di. – Gyûlöllek!

Lys kis híján felnevetett. Di minden szavának ellentmondott teste összes apró rezdülése. Lys megfigyelte, hogy anyja kicsit gyorsabban veszi a levegõt, amikor Luciusszal egymás szemébe néznek, észrevette az enyhe arcpírt, amikor a fiú magához ölelte Dit. És ezek után van képe azt állítani, hogy nem szereti a fiút?


***



– Hol sérültél meg? – Lys felpillantott Voldemortra. A férfi elõtte állt, és bal karjának külsõ részén lévõ hosszú heget tanulmányozta.

– Egyszer elvittél, hogy…; – Felsóhajtott. – Újjáépítsük a világomat. – Voldemort értetlenül nézett rá. – Két auror volt, az egyik profi pálcatörõ volt a Varázsbûn-üldözésirõl. Egyedül harcoltam velük, ez volt a lényeg, egy pillanatra figyelmetlen voltam, és eltalált. – Vállat vont. – Iszonyúan fájt, és utána még öt másik aurorral is párbajoztunk.

Voldemort jobb kezének mutatóujját végighúzta a hegen. Lys megborzongott.

– Ennek ellenére visszajöttél. – Úgy tûnt, Voldemort csupán magához beszél, mégis, mintha azt akarta volna, hogy Lys hallja. – Miféle világot építettünk?

A lány mélyet sóhajtott.

– Tudod, említettem, hogy muglik között nõttem fel. – A férfi bólintott. – A legjobb barátnõm mugli volt. Még az után is tartottam vele a kapcsolatot, hogy megtudtam, ki vagyok. – Felsóhajtott. – Amikor nagykorú lettem, azzal a feladattal bíztál meg, hogy vágjak el minden szálat, ami a múlthoz köt, persze, nem pont ezekkel a szavakkal ¬â€“ Lys elmosolyodott. – Akkor este megöltem a legjobb barátomat, Belláék pedig végeztek a többi ismerõsömmel. Az addigi életem romokban hevert, alig pár perc alatt. – Rövid szünetet tartott. – Együtt kezdtük el újjáépíteni…; – Elharapta a mondatot, és kinézett az ablakon. – A tudásom legjavát tõled szereztem, és ezt sosem fogom elfelejteni.

Voldemort felvonta a szemöldökét, mintha kérdezni akart volna valamit, de szótlanul nézte Lyst.

– Sosem haragudtam érte – válaszolt Lys apró mosollyal a ki nem mondott kérdésre. – Igazából valahol mélyen már a legelején tudtam, hogy ez lesz a vége. – Mélyet sóhajtott. – De most minden más lesz, nem csak nektek, de neki is lehetõséget adtam egy új, talán jobb életre.

– Ha azt mondanám, kutasd fel, és végezz vele…;

– Kinevetnélek, mert még meg sem született – szólt közbe Lys vigyorogva. – De megtenném, ahogy megtettem már egyszer.

Voldemort ismét kérdezni akart, de valaki kopogott az ajtón, ezért Lys gyorsan felkapta a könyvet, amit a beszélgetés kezdete elõtt olvasott, és úgy tett, mintha ott sem lenne. Voldemort intett a pálcájával, az ajtó pedig kitárult.

– Nagyúr – köszönt udvariasan, és mélyen meghajolt. Lys szája megrándult, ahogy a jelenetet nézte, Voldemort apró oldalpillantása azonban határozottan csendre intette.

– Miért jöttél, Bella?

– Dirõl…; – Lys összerezzent, ahogy jövõbeni keresztanyja kimondta anyja nevét, Bella csak a szeme sarkából láthatta ezt az apró mozdulatot, mégis elnémult, és a lány felé fordult. Gyûlölködve nézett rá, a kék és a fekete szempár egy pillanatra összekapcsolódott, Lys apró, fölényes mosolyra húzta száját.

– Mi történt Divel, Bella? – kérdezte Voldemort, pár másodperc alatt beleunva a lányok néma párbajába.

Bellatrix összepréselte az ajkát, és elfordult Lystõl. A lány érezte, hogy elõtte nem akar beszélni, ezért gondosan becsukta a könyvet, és felpattant a fotelból, készen arra, hogy elhagyja a szobát. Távozott volna, ha a Nagyúr hangja nem állítja meg.

– Hová készülsz?

– Sétálni – fordult a férfi felé mosolyogva. – Szemmel láthatóan Bella nem óhajt elõttem beszélni.

– Bellatrixnak meg kell szoknia a jelenlétedet – vágta rá Voldemort hidegen. Lys felvonta a szemöldökét, és vetett egy oldalpillantást a lányra. A férfi nemet intett a maga sajátos módján. – Hallgatlak, Bella – tette hozzá, ezúttal õrá nézve.

– Mindenképpen lépek – szólalt meg Lys, megelõzve a keresztanyját. – Tegnap reggel óta ki sem mozdultam, és tényleg ne vedd sértésnek, de rám fér már egy kis friss levegõ. – Azzal kislisszolt az ajtón, egy hümmögõ Voldemortot és egy döbbent Bellatrixot hagyva maga mögött.

– Ez…; Nagyúr, ez…;

– Mit akartál mondani Dirõl? – vágott közbe a férfi. Bellatrix lesütötte a szemét.

– Úgy hallottam, Malfoyék nincsenek az országban, és én…; szívesen kimennék Di elé a Roxfort Expresshez – mondta csendesen.

– Lucius itthon van – jegyezte meg Voldemort töprengve. Bellatrix arca megrándult, tökéletesen kifejezve véleményét a Malfoy-fiúról. – Nem bánom, menj el érte.

Bellatrix fejet hajtott, majd távozott.


***



– Biztos, hogy együtt töltötték az éjszakát? – kérdezte Rodolphus az állát vakargatva. – Hát nem tudom, Bella, ez azért elég súlyos vád.

– Azt mondta, tegnap óta kis sem mozdult onnan – sziszegte ingerülten Bellatrix.

– A dolgozószobából – mondta nyugodtan Rod.

– A Nagyúr szobája a dolgozószobájából nyílik! – Bellatrix kezdett egyre idegesebb lenni. – Friss levegõt akart!

Egy ideig mindenki hallgatott. Lucius szótlanul meredt maga elé, Rookwood és Dolohov vállvonogatva néztek össze, csak Rabastan ült úgy, mintha semmit sem hallott volna.

– Figyelj, Bella – szólalt meg óvatosan Rookwood. – A Nagyúrról beszélünk…; Lehet, hogy alapból nem nagyon törõdik másokkal, de Di fontos neki. A csaj annyi idõs lehet, mint mi. Nem hiszem, hogy épp vele…;

Bellatrix olyan ingerült pillantást vetett rá, hogy a fiú jobbnak látta, ha elhallgat. Rod, hogy enyhítse a helyzetet, öccséhez fordult.

– Neked mi a véleményed, Rabastan?

A fiú felnézett.

– Én csak sajnálom, hogy lecsúsztam a csajról. – Bellatrix dühösen felpattant, Rookwood arca megrándult, Lucius a fiúra nézett, Rod pedig elkapta a felesége karját, mielõtt az megátkozta volna az öccsét. – De a nagyúrral végképp nem éri meg versenyezni.

***


Lys az egyik elsõ emeleti szalon ablakából nézte, ahogy anyja és Bellatrix végigsétálnak a rövid, sövénnyel szegélyezett úton a bejárati ajtóig. Bella – a lány megítélése szerint – mogorva hallgatásba burkolózott, Di azonban lelkesen csacsogott valamirõl. Ez valamiért nem illett bele Lys anyjáról alkotott képébe, keresztanyjáról azonban tudta, hogy ha valaki fontos neki, képes miatta órákig kellemetlen helyzetben lenni. Diana tehát ebbe a kategóriába tartozott – elvégre Bellát kérte fel a leendõ gyermeke keresztanyjának.

A páros belépett az ajtón, és eltûnt Lys szeme elõl. A lány mélyet sóhajtott, visszafordult, és megállt az egyik fotel mellett. Kezét óvatosan a támlára helyezte, és olyan mélyen belemerült a gondolataiba, hogy azt sem vette észre, amikor kinyílt az ajtó. A belépõ Rookwood, csak azután vette észre a lányt, hogy becsukta az ajtót. Összerezzent. Nem sok dolgot hallott róla, jobbára csak pletykákat, és azok sem voltak valami szívderítõek.

– Én…; nem…; nem akartam zavarni – mondta, és védekezõen maga elé kapta az addig hanyagul hóna alá csapott vastag kötetett. – Már megyek is. – Azzal sarkon fordult, és eliszkolt. Lys kifejezéstelen tekintettel bámult utána.

Arra nem számított, hogy Di is belép a képbe. De az anyja csak egy gyalog az élete sakktábláján. Márpedig az elég ritka, hogy egy gyalog mattot adjon a királynak – ritka, de nem példátlan.


***



Di régen nem volt ennyire boldog, pedig csak két nap telt el a szünetbõl, bár mindkettõt az egykori mardekáros különítménnyel töltötte. Igaz, eleinte kicsit tartott attól, mi lesz, ha hazajön a szünetre, és találkozik Luciusszal, de minden aggodalma alaptalannak bizonyult. A fiú közelsége megnyugtatta, de bármennyire is féltette, nem tudott távol maradni tõle.

Együtt volt a régi csapat. Õ Lucius és Bella között ült, vele szemben Rookwood és Dolohov, de ott voltak a Lestrange fivérek, Avery, a Nott és Carrow testvérek, és Walden Macnair, Di évfolyamtársa. Na meg persze rengeteg ital.

– A leendõ mostohaanyáddal találkoztál már, Di? – kérdezte erõs alkoholos befolyásoltság alatt Dolohov. Di értetlenül, a többiek – akik viszonylag józanok voltak – dühösen meredtek rá.

Lys ezt a pillanatot választotta a belépésre. Sejtette ugyan, hogy nem találja majd egyedül az anyját, de ennyi emberre tényleg nem számított. Eltöprengett, hogyan hívja fel magára a társaság figyelmét, de egy szemtelenül fiatal, ugyanakkor elég ittas állapotban lévõ fiú bökött rá. Dolohov. Pedig vele is jóban volt…;

– Vele – tette hozzá. Tehát róla volt szó, mielõtt belépett volna.

A társaság egy emberként fordult Lys felé, õ pedig elhúzta a száját. Di Lucius mellett ült; õ ölni tudott volna azért a helyért. Látta, ahogy a fiú az anyja felé fordul, és mond neki valamit.

Felsóhajtott.

Elindult Di felé, megkerülte a kanapét, ahol ültek, és megállt elõtte. Tudta, hogy úgy kell tennie, mintha nem ismerné õt, de a fenébe is, évekig ez az arc nézett vissza rá a tükörbõl!

– Te vagy Diana, ugye? – kérdezte nyugodt, semleges hangon.

Anyja bólintott.

– Te pedig…; – próbálkozott Di, mintha tudná a nevét, csak éppen nem emlékezne rá.

– Cassandra Blanc – vágta rá Lys. – Még nem találkoztunk. Örvendek – tette hozzá, és kezet nyújtott, bár, ha õszinte akart lenni magához, egyetlen porcikája sem kívánta az anyja érintését.

Di bizonytalanul felemelte a kezét, közben alaposan végigmérte az elõtte álló fekete hajú és kék szemû lányt.

– Arra semmi szükség, Bellatrix – szólalt meg Lys, csalódottságát ismeretlen eredetû ingerültséggel leplezve. Tessék, elég egy apró csalódás, és oda a nyugalom álcája.

Di, és mindenki más Bellára nézett, aki épp Lysre szegezte a pálcáját, mintha attól tartana, hogy bántaná Dit.

– Bella…; – motyogta Di –, talán tényleg nem kell…;

Bellatrix dühtõl izzó tekintete találkozott Lys nyugodt pillantásával. Meglepettnek tûnt; nyilván furcsállta, hogy a fiatalabb lány nem fél tõle. Lys megcsóválta a fejét, és visszahúzta a kezét.

– Ha párbajozni akarok, olyan ellenfelet keresek – mondta Lys, tekintetét végighordozva a társaságon –, akit nem tudok legyõzni a második átokkal. – Rodolphus próbálta kicsavarni a pálcát felesége kezébõl. – Egyébként én a helyedben óvatosabb lennék – tette hozzá Lys. – A Nagyúr nem díjazná az esetleges halálomat. – Kuncogott. – Vagyis díjazná, de annak egyikõtök sem örülne. – Azzal sarkon fordult, és magukra hagyta õket.

– Ez meg ki volt? – kérdezte Di, miután Lys mögött becsukódott az ajtó.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.