efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Szóóóval, úgy döntöttem, megleplek titeket, és pár nappal hamarabb hozom az új fejezetet.

Itt az ideje, hogy Lys megtanuljon egy nagyon-nagyon fontos leckét, és szerezzen néhány új barátot.


Hogy kicsit könnyebb legyen elképzelni Sebeslábút (és a többi barghestet), valahogy így néz(nek) ki.

Feltöltve: 2016.09.14.


Egy szeles, február végi napon, amikor Lys éppen befejezett és kis palackokba adagolt egy jó nagy adag Szem-védő főzetet, amikor Drust jelent meg az ajtóban.

– Készülődj – mordult rá. – És öltözz melegen.

Így hát Lys, amint végzett, felment a szobájába, előkeresett egy vastag nadrágot és pulóvert, átöltözött, majd lement a földszintre, s mire belebújt a kabátjába, Drust már ott állt mellette. Ez volt az első alkalom, hogy a druida magával vitte egy útjára, ettől ő úgy érezte, mintha tényleg a férfi tanítványa lenne.

A keskeny, virágokkal és gyógynövényekkel szegélyezett udvarra érve Drust Lys vállára tette a kezét, aztán botjával hatalmasat koppintott a földre. Lys úgy érezte, mintha egész testét átgyömöszölték volna egy szívószálon.

Amikor megérkeztek a sötét, kopár fákkal és bokrokkal körülvett tisztásra, Lys háborgó gyomorral térdre borult, pedig korántsem ez volt az első alkalom, hogy társashoppanált volna, mégis, sosem érezte még ennyire rosszul magát. Drust adott neki néhány percet, hogy összeszedje magát.

– Mit keresünk itt? – kérdezte Lys majdnem tíz perc múlva, miután felegyenesedett.

Drust szigorú pillantást vetett rá.

– Van számodra egy feladatom – szólt. – Azt mondtad, barghest szőr van a pálcádban, igaz? – Megvárta, hogy Lys értetlen arccal bólintson. – Akkor nagyjából tudod, mire számíthatsz; él a közelben egy falka. Azt akarom, hogy szerezz magadnak barghest szőrt és karmot.

– Micsoda? – hökkent meg a lány.

A druida egyenesen a szemébe nézett.

– Nem fogok kertelni, az nem szokásom – közölte hűvösen. – A bájital, ami egy rövid ideig kordában tartja a rád szórt Aeatast már nem fog sokáig működni, túl hirtelen maradt abba a bűbáj kiszórása. – Lys szája szólásra nyílt, de Drust felemelte a botját, ezzel elnémítva őt. – Nem fogom kiszórni rád a bűbájt újra, még ha tehetném sem. Az Aeatas nem úgy működik, mint egy egyszerű lefegyverzés, nem csak egy varázsige meg pálcabillegetés. Több, hosszú varázsige alkotja, melyeket tetszés szerint lehet variálni a kívánt hatás elérése érdekében. – Lys elsápadt. – Már akkor sem lett volna elég időm kitalálni, mely bűbájokat és milyen sorrendben használt az anyád, amikor először találkoztunk.

Lys leszegte a fejét. Arca paprikapirosra gyúlt a haragtól. Az anyja ostoba bűbájának hála, hamarosan meg fog halni, tökéletesen értette a druida szavait.

– Mennyi idő…? – kérdezte csendesen.

– Ha a számításaim nem csalnak, legalább húsz, legfeljebb huszonnégy nap.

Három hét. Három hét múlva meg fog halni.

Perselus és az apja biztosan aggódnak miatta. Nem is mondta Perselusnak, hogy a Roxfort után bájitalmesteri pályán gondolkodott, Siriustól pedig még rendesen bocsánatot sem kért, amiért sokáig elhitte, hogy elkövette azokat a gyilkosságokat, amikkel vádolták őt. Önkéntelenül Luciusra gondolt, aki talán nem is tudja, mi történt vele, csak annyit, hogy nem ír neki, és hogy soha többé nem is fog. Rá kellett harapnia a szája szélére, hogy elfojtsa a feltörni készülő könnyeit.

– Ezért aztán szűk három heted van rá, hogy megszerezd a barghest karmot és szőrt – folytatta Drust.

– Ígyis-úgyis meghalok, akkor meg minek kellenek? – kérdezte Lys sötéten.

– Egy amuletthez, ami képes arra, hogy felszívja az Aeatas varázserejét – mondta a férfi olyan hangsúlyban, mintha az magától értetődne.

– Létezik ilyen amulett? Miért nem szóltál eddig róla? – A hangsúly kicsit szemrehányó volt.

Drust megvonta a vállát, botjával finoman kopogtatta a kopár földet.

– Kellett a megfelelő hozzávaló – dörmögte. – Mert ilyen amulettet csak egyszer tudok készíteni – legalábbis úgy, hogy még életben legyél. Ezért aztán alaposan utána kellett járnom mindennek, és körültekintően kiválasztani a megfelelő hozzávalókat.

– És miért pont Barghest-szőr? – kérdezte Lys. – Azért, mert az van a pálcámban is?

A druida megcsavarta sötétvörös szakállát.

– Rúnát olvastam rád, a vindikátorodat keresve. Újra és újra rád olvastam, és mindig ugyanaz volt – egy hatalmas, fekete szőrű, kutya-szerű lény…

– Egy barghest – mondták egyszerre. Drust hangja tárgyilagos volt, Lysé hihetetlenkedő.

Lys néhány percig csak állt, mozdulatlanul, a hallottakon merengve. A vindikátora, vagyis az állati védelmezője egy barghest. Egy varázslény, mint vindikátor nagyon ritka adottság volt. Drust nem volt hajlandó elárulni a sajátját, de Lys tudta, hogy Nora vindikátora egy sas, s amilyen modora Drustnak volt, ők ketten biztosak voltak benne, hogy a férfi állati védelmezője egy darázs.

– Tehát szőr és karom – mondta Drust kimérten. – Tizenkilenc nap múlva érted jövök.

Lys felkapta a fejét.

– Itt hagysz?

– Ez egy próbatétel – biccentett Drust. Áh, igen. Lys már eleget hallott a druidák híres próbatételeiről. Tudta például, hogy Drust egykori mestere sárkányfészekbe hajította őt fiatal korában, hogy tiszteletet tanuljon e nemes lények iránt. Drustnak egészen addig a sárkányok között kellett maradnia, amíg az utolsó sárkányfióka meg nem tanult repülni. Az egyik kicsi fogainak nyomát a férfi máig őrizte jobb felkarján. – Egyedül kell megbirkóznod vele. Mellesleg, nekem elő kell készítenem néhány másik hozzávalót az amulettedhez. A barghest falka állat, közösen gondoskodnak a kölykeikről. Adj rá okot, és gondoskodnak majd rólad is.

Lys keserűen bólintott, érezte, ahogy egész testét átjárja a félelem.

– Akkor tizenkilenc nap múlva – mondta. A druida biccentett, botjával a földre koppintott és eltűnt.

Lys egyedül maradt a kopár fákkal és bokrokkal szegélyezett tisztáson. A szél halkan süvített körülötte, és ő esküdni mert volna rá, hogy halk vonyítás vegyült belé.

***



Már órák óta bolyongott a csupasz fák és bokrok véget nem érő útvesztőjében, de egy árva barghesttel sem találkozott. Látott pár baglyot, meg egy csapat denevért, s biztos volt benne, hogy pár perccel korábban egy nyúl ugrott be az egyik magas tölgyfa üregébe. Fáradt volt és éhes, ráadásul fázott is. Ha lett volna nála gyufa, biztosan keresett volna pár száraz faágat (nem kellett volna sokáig fáradoznia) és tüzet rakott volna, de kénytelen volt beérni azzal, hogy lekuporodott egy fa tövébe és olyan kicsire húzta magát, amennyire csak tudta.

Ha most nem fagy meg, akkor soha, gondolta sötéten, és felidézte miket hallott és olvasott a barghestekről. Bár a druidák tudása mesterről tanítványra szállt, Drustnak volt jónéhány könyve, ami a mágia különböző ágaival és bizonyos varázslényekkel foglalkozott, ő pedig rengeteget olvasott ezekből. Pár napja beszéltek is a barghestekről; mit is mondott neki a druida? A barghestek falkában élnek, akárcsak a farkasok, és a falkát az alfa vezeti. Azonban a közönséges farkasokkal ellentétben nemcsak alfahím állhat a csapat élén: amikor a barghestek új alfát választanak, a falka nőstény tagjai ugyanúgy megvívhatnak a címért. Drust azt mondta, a falkavezérnek nemcsak a falka legerősebb tagjának kellett lennie, hanem kiemelkedő vadásznak is. Volt valami választás… emlékezett, mennyire nem értette hogyan tudják az állatok demokratikusan eldönteni, ki legyen az új vezérük… mit is mondott Drust, hogyan csinálják? A nagy erőlködésben, hogy rájöjjön mit mondott a druida, elnyomta az álom.

Reggel, ahelyett hogy feltöltődve, újult erővel állt volna készen a barghest falka keresésére, nyúzottan és korgó gyomorral ébredt. Átkutatta a zsebeit, és legnagyobb örömélre talált egy szelet csokoládét, így reggeli gyanánt harapott belőle egyet, gondosan a zsebébe dugta, nehogy kiessen, aztán folytatta a keresést.

A nap már magasan járt az égen, amikor Lys egy kis patakba botlott. Már borzasztóan szomjas volt, így az sem érdekelte, hogy a víz jéghideg, hatalmas kortyokat nyelt belőle. Hiába, az az egy falat csokoládé, amit reggeli gyanánt evett, igényelte a vizet.

Úgy döntött, a patak közelében marad, ha már a kis szelet csokoládén kívül nincs más élelme, legalább a víz elérhető közelségben legyen.

Látott ugyan néhány kisebb nyulat kora délután, de fogalma sem volt, hogyan ejthetné el őket, vagy egyáltalán hogyan varázsolja őket ehető étellé, így nem is foglalkozott velük.

A vadonban töltött második napja eredménytelenül és eseménytelenül telt. A harmadik nap hajnalán (ezúttal egy tölgyfa hatalmas odvában húzta meg magát éjszakára) nyüszítésre és motoszkálásra ébredt. Mély sóhajjal feltápászkodott, kidörzsölte az álmot a szeméből, és elindult abba az irányba, amely felől érzése szerint a hang érkezett.

Legalább fér óra gyaloglás után látta meg a fekete szőrgombócot egy tövisbokorba gabalyodva. Óvatos, nesztelen léptekkel osont közelebb, olyan közel, amennyire a tövis csak engedte.

– Nem lesz semmi baj – mondta rekedt hangon, hiszen napok óta egyetlen hang sem hagyta el a torkát.

Majdnem félórányi küzdelem árán kiszabadította a Kis Szőrös Izét, ahogy magában elnevezte, és begyűjtött jónéhány karcolást a tövisektől az arcára és a kezeire. A kabátja úgy nézett ki, mintha összekaszabolták volna egy éles konyhakéssel. Erőfeszítései nem voltak hiábavalók, a szőrcsomó kiugrott a tövisketrecből, és abban a pillanatban, amint földet ért, fájdalmasan felvonyított, és a magasba emelte egyik mancsát.

Lys leguggolt az állat elé, ami leginkább egy közepes méretű kutyára emlékeztette őt. A bundája sűrű volt és fekete, fülei nagyok és csúcsosak, fogai és karmai akkorák voltak, mint Lys jobb mutatóujjának első ujjperce. Két szeme vörösen izzott. Egy barghest. A méretéből ítélve még kölyök.

– Mutasd a mancsod, hadd lássam, mi a baj – nyújtotta az állat felé egyik karcolásokkal teli, vércsíkos kezét.

A barghest némi bizalmatlansággal szimatolta meg a tenyerét, apró, meleg nyelvével lenyalt egy vércsíkot, aztán három lábon közelebb ugrott hozzá, majd elfeküdt és a hátára fordult. Lys óvatosan kezébe vette azt a mancsát, amelyiket a kis barghest fájlalt, és rögtön látta a baj okát – egy hatalmas tövis fúródott az állat talpába.

– Ez fájni fog – mondta csendesen, és megsimogatta a barghest fejét, mielőtt egy rántással kitépte volna a tövist. A kölyök felnyüszített fájdalmában. Lys a vörös szemek elé tartotta a kitépett tövist. – Semmi baj, már kint van, látod?

A barghest talpra ugrott. Egy halk nyikkanást hallatott ugyan, hiszen a mancsa még mindig sérült volt, de úgy látszott, sokkal jobban van. Lelkes farkcsóválással körbe ugrálta a lányt, aztán leült, felemelte a sérült mancsát, és ismét felnyikkant. Lys kuncogott, a barghest pedig érdeklődve kapta fel a fejét a hangra.

– Várd meg, amíg begyógyul, jó? – mondta, aztán felnyalábolta a meglepően nehéz állatot. – Van a közelben egy patak, egy kis víz jót fog tenni.

Lys, karjában az egyre nehezebbé váló barghesttel visszabotorkált a patakhoz. Letette a kölyköt, majd úgy, ahogy volt, leheveredett a csupasz földre és lehunyta a szemét. Gyomra hangosan kordult egyet, de nem törődött vele. Mielőtt elbóbiskolt, még érezte, hogy a barghest kölyök a mellkasára kuporodik.

***



Lys morgásra ébredt, és rögtön rájött, hogy a hang nem a mellkasán pihenő kölyöktől jön. Kinyitotta a szemét és fejét forgatva körbenézett: amerre a szeme ellátott, hatalmas, fekete barghestek álltak, vörösen izzó szemeik mind rá szegeződtek, a felborzolt szőrtől mindegyik legalább kétszer akkorának tűnt, mint valódi mérete. Néhány barghest vicsorgott; a fogaik legalább akkorák voltak, mint Lys felkarja.

A kis barghest, aki eddig Lys mellkasán hevert összekuporodva most felállt és leugrott róla, ezt kihasználva a lány felült.

Jó kis barghestek, szép kis barghestek, gondolta és keserű mosolyt erőltetett az arcára. Csak ne egyetek meg.

Az egyik legtermetesebb példány (mely még Lysnél is nagyobb volt, agyarai és karmai nagyjából akkorák lehettek, mint a távolság a lány ujjbegyei és csuklója között) vicsorogva előre lépett. A lány biztos volt benne, hogy itt a vég. A kölyök, aki még mindig mellette állt felborzolta a szőrét és rávicsorgott a falkavezérnek tűnő példányra. Lys nagyot nyelve töprengett azon, hogy most vajon mi következik. A megtermett barghest előre lépett, megszaglászta a kölyköt, majd egyetlen mozdulattal felborította, hogy alaposabban szemügyre vehesse a sebet a pici mancsán.

A felnőtt barghest megfordult és morrant valamit a falka többi tagjának, mire azok abbahagyták a vicsorgást, aztán egyesével elindultak, hogy magára hagyják a lányt. Amikor már csak a kölyök meg a falkavezért maradt, a kicsi megfordult, és egy meglehetősen váratlan dolgot tett: megcsóválta a farkincáját. Lys feltérdelt és elmosolyodott, mire a kölyök a falka többi tagja után iramodott.

A falkavezér, aki Lys őszinte döbbenetére nőnemű volt, hirtelen megbökte a lányt, mire ő értetlenül bámult a barghestre. Az állat hatalmas fejével a falka irányába bökött. Lys értetlenül bámult rá, így a falkavezér megismételte a mozdulatot.

– Azt akarod, hogy menjek veletek? – kérdezte, aztán rájött a barghest valószínűleg egy szót sem ért, így előbb magára bökött, majd afelé, amerre a falka távozott.

A barghest bólintott, s amikor Lys felállt, ismét meglökte őt, mire bizonytalan léptekkel a kölyök után iramodott.

Nagyjából egy órája meneteltek már, amikor Lys megpillantott egy dombszerű kiemelkedést előttük, melyen keskeny résként tátongott egy barlang bejárata és a falkavezért egyenesen arra felé vezette őt. Megtorpant, mire a barghest is így tett, s a levegőbe szimatolva kereste, mi riasztotta meg a lányt. Valószínűleg semmit sem érzett, így ismét meglökte Lyst, jelezvén, ideje haladni.

A lány bizonytalan léptekkel a bejárathoz lépett, ahol legnagyobb meglepetésére a kölyök várta, s ahogy belépett, a kicsi körbe ugrálta őt, aztán elindult befelé a barlangban, mutatva az utat. Minél beljebb haladtak, annál sötétebb lett, és Lys egy idő után semmi mást nem látott, csak a két barghest szemének tompa, vörös fényét. Úgy tűnt két bundás kísérőjét nem zavarja a sötétség. Miután kétszer elbotlott a sötétben – egyszer egy kiálló gyökérben, másszor a saját lábában – érezte, hogy a falkavezér mellé lép, hogy vezesse őt, s ő önkéntelenül az állat nyakára tette a kezét, hogy könnyebben navigáljon mellette. Az alagút hirtelen éles kanyart vett, s Lys tompa fényt látott a távolban, s hatalmas árnyékokat a földalatti barlang falain.

Mintegy húsz méter után a barlang szélesedni kezdett, és egy újabb éles kanyar egy hatalmas, oválisforma csarnokba nyílt, ahol több tucatnyi barghest heverészett. Úgy tűnt, többen vannak, mint akiket a patak mellett látott, bár erről nem volt meggyőződve. S hogy hogyan láthatta az állatokat? A csarnok közepén egy hatalmas, égő faág hevert. Lys nem tudta, hogyan hozták le a barghestek a barlangba anélkül, hogy kárt tettek volna magukban. Vajon mennyi ideje lehet itt a tűz? Lehet, hogy egy másik ember műve?

A falkavezér hirtelen eltűnt mellőle, és ő ott maradt, egyedül, az égő ág mellett. Félelem járta át az egész testét, és érezte, hogy a lábai megremegnek, ezért gyorsan leült a földre, és átölelte felhúzott lábait, homlokát pedig a karjának támasztotta. Vajon meg fog halni?

Meleg levegő legyezte az arcát, és ahogy egy puha, szőrös valami befurakodott az arca mellé. Felemelte a fejét, és meglátta a megmentett barghest kölyköt, aki csupán pár centiről méregette őt kíváncsian. Lys rámosolygott és megsimogatta az állat buksiját, aki erre megcsóválta a farkát.

Mint egy túlméretezett kutyakölyök, gondolta Lys. Néhány másik kölyök lopakodott hozzájuk, kíváncsian szimatolva Lyst, talán még sosem láttak embert. Amelyik kölyök túl közel merészkedett, azt Lys lelkesen megsimogatta, ügyelve rá, nehogy megijessze őket. Azonban úgy tűnt, a barghestek számára ismeretlen az emberi érintés, ugyanis alig, hogy megcirógatta a fejecskéiket, mind félre ugrottak, aztán rájöttek, hogy az emberlány nem akarta bántani őket, így visszakúsztak hozzá, hogy ismét riadtan félreugorjanak, mindezt vidám vakkantás közepette, magukra vonva az egész falka figyelmét.

A falkavezér abban a pillanatban bukkant fel mellette, amikor két egészen pici kölyök a vállára akaszkodott és megnyalta az arcát. A felnőtt barghest morrant valamit a kölyköknek, mire azok szétszéledtek, aztán Lys elé pottyantott egy jókora darab nyers húst.

Lys, aki akkorra már farkaséhes volt, azonnal az étel után kapott volna, de nem mert moccanni, főleg most, hogy az egész falka őket nézte. A falkavezér orrával Lys felé lökte a húst, aki ekkor tétovázás nélkül felkapta, de nem mert beleharapni. Sosem evett még nyers ételt, bár ha nem lett volna ott az égő ág, bizonyára kénytelen lett volna ráfanyalodni, így azonban óvatos mozdulattal a tűz elé tette a nyers húst, és odakuporodott, arra várva, hogy legalább egy kicsit átsüljön.

Pár perccel később az egész barlangot betöltötte a sülő hús illata.

A sebeslábú kölyök odaosont mellé és leült, érdeklődve figyelve a lángokat, aztán minden előzmény nélkül eldőlt és Lys ölébe ejtette a fejét, mire a lány azonnal vakargatni kezdte a barghest füle tövét.

Amikor Lys úgy ítélte meg, hogy a hús valamennyire átsült már, elhúzta a tűztől, a barghestek pedig egyként követték minden mozdulatát. Sebeslábú továbbra is ott ült mellette, kíváncsian figyelve őt, s szüntelenül szimatolt. Lys letépett egy darab húst, párszor ráfújt, hogy ne legyen olyan forró, aztán odanyújtotta neki. A pici azonnal elvette az ételt, és lelkesen csóválta a farkát, amikor elrágcsálta azt.

Úgy tűnt, a falka csakis erre várt, ugyanis rögtön azután, hogy Lys megosztotta az ételt a kölyökkel, az összes többi barghest ismét a saját dolgával kezdett törődni. Lysnek csak ekkor jutottak eszébe Drust szavai: ha okot ad rá, a barghestek gondoskodnak majd róla.

Az elkövetkező napokban Lys rengeteget tanult a barghestekről, és néhányat el is nevezett. Megtanulta, hogy amikor a vadászok (tíz-tizenkét barghest) visszatérnek a zsákmánnyal, ők és a falkavezér ehetnek először belőle. Utánuk a legkisebb kölykök következtek, mint Szundi és Szőrmók (a két kölyök, akik az első vacsorája alkalmával a vállára tették a mancsukat és megnyalták az arcát), őket Sebeslábúhoz hasonló nagyobbacska kölykök követték a sorban. Ő, Lys a szinte felnőtt példányokkal került egy rangba, és rendszerint Borzassal osztozott az őz vagy szarvas egyik lábszárán. Borzas a fiatal kora ellenére meglehetősen nyúlánk példány volt, majdnem Lys válláig ért, de ő mégis a szőréről nevezte el, ugyanis Borzas úgy nézett ki, mintha minden szál szőre másfelé meredt volna.

Lys ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a kölykökkel játszott, aminek Agyar és Sebhelyes (a két jól megtermett nőstény, akik a kölykök körül ólálkodtak és kíméletlenül visszacipelték azokat, akik túl közel merészkedtek a csarnok bejáratához) kimondottan örült.

Az összes kölyök közül Sebeslábú – akinek lába már másnap reggelre teljesen begyógyult – volt Lys kedvence, aki a vacsora kivételével sosem hagyta őt magára. Lys úgy gondolta, Sebeslábú tudja, hogy nélküle valószínűleg nem élte volna túl a találkozást a tövisbokorral. A második helyen természetesen Borzas állt, aki Lys szerencséjére nem volt annyira izgága, mint Sebeslábú, Szundi (bármelyik percben képes volt eldőlni és aludni) vagy Szőrmók (úgy nézett ki, mintha egy óriási pamutgombolyagra négy kurta lábat aggattak volna), akik együttes erővel könnyedén ledöntötték volna őt a lábáról, ha Borzas nem ugrik mögé, hogy megtartsa őket.

Lys minden egyes nap azt kívánta, bárcsak képes lenne beszélni a barghestekkel, hogy minél többet megtudjon róluk.

A közös nyelv hiánya nem jelentette azt, hogy nem tanultak egymástól. Lys megfigyelte, hogy azok a példányok, akiket elnevezett, és néhányszor a nevén szólított, hamar rájöttek, hogy a lány a maga fura nyelvén őket keresi, így akár az barlang túlsó végéről is odabotorkáltak hozzá. Lys néhány vezényszót is megtanított a fiatalabb példányoknak, például az ült, a feksziket vagy a maradot. Néha azt játszották, hogy Lys eldobott egy fadarabot, s a kölyköknek vissza kellett hozni azt. Sebhelyesnek valószínűleg tetszett ez a mutatvány, ugyanis rendszerint még a levegőben elkapta a botot, és jól eldugta valahova, hogy a kölyköknek nehezebb legyen megtalálni azt, így tanítva őket a jobb vadászatra.

Néhány dolgot pedig Lys tanult abból, ahogy a barghestek kommunikáltak egymással. Hamar megtanulta például, hogy morgás és morgás között is van különbség, s a morgás a legtöbb esetben azt jelenti „Gyere ide!”. A legfontosabb dolgot azonban ottléte első napján tanulta meg: a falkavezér (akit Óriásnak nevezett el, és őszinte döbbenetére, ő is hallgatott a nevére) utasítása szent és sérthetetlen.

Lys a tizenkilencedik nap reggelén arra a tudatra ébredt, hogy ez az utolsó napja a falkával. Örömébe, hogy visszatérhet a civilizációba keserűség vegyült, amiért itt kell hagynia a barghesteket. Sebeslábúra gondolt, aki úgy járt a nyomában, mintha ő lenne az anyja (holott Lys gyanította, hogy Óriás, a falkavezér az), és Borzasra, Szundira meg Szőrmókra, akikkel szinte összenőttek.

Aztán eszébe jutott, miért jött ide, és elszégyellte magát. Napok óta a barghestek barlangjában volt, és nem gyűjtött egy árva szőrszálat vagy karomdarabot sem. Nem tudta, hol fogja majd várni Drust, így aztán a kora délelőtti kölyök-fárasztás után odament Óriáshoz. Sebeslábú szorosan a nyomában volt.

– El… el kell mennem – mondta, aztán megpróbált valami morgásféle hangot kiadni, amit azoktól a barghest anyáktól hallott, akik első ízben hagyták magukra apró kölykeiket és mentek el vadászni. Sebeslábú értetlenkedve forgatta a fejét a lány nyüszítő hangját hallva. Aztán ő maga is nyüszíteni kezdett, éppúgy, ahogy Lys maga, mire Óriás rámordult, hogy elhallgattassa.

Nagyot nyelt, aztán beszámolt arról, hogy ő csak azért jött, mert szüksége volt némi szőrre meg egy karomra, hogy megmentse a saját életét. Végig igyekezett egyszerűen fogalmazni, és olyan szavakat használni, amiket Óriás érthet. Miután befejezte, a falkavezér hosszasan nézte őt, aztán Sebeslábúra mordult, és a maguk morgó-ugató-nyüszítő nyelvén mondott neki valamit. Néhány perc múlva, mikor egyetértésre jutottak, Sebhelyes elindult az odú vége felé, Óriás pedig Lysre mordult, hogy várja meg őket.

Hosszú idő múlva tértek vissza, s Lysnek feltűnt, hogy Sebeslábú mintha bicegne kissé, de nem volt sok ideje nézelődni, mert a kölyök, szókásához híven, az ölébe dobta magát. Óriás megállt előtte, lehajtotta a fejét, és valami apró dolgot pottyantott a földre, amit addig a szájában tartott. Amikor felemelkedett és Lys meglátta, mi az, kis híján eltátotta a száját. A földön egy apró karom feküdt, s ahogy Lys lenézett Sebeslábú mancsára, rögtön látta, hogy onnan hiányzik.

Hálásan megsimogatta Sebeslábú fejét és hátát. Óriás vakkantásszerű hangot hallatott, de Lys nem értette, mit akarhat. Sebeslábú kikászálódott az öléből, leült elé, aztán a jobb lába szőrébe harapott, kitépve egy jókora szőrcsomót, amit Lys combjára pottyantott.

– Jaj, Sebeslábú! – Lys hálásan megsimogatta a barghestet és óvatosan kipiszkálta a többi szőrt a kölyök szájából. – Nagyon köszönöm. – Azzal lehajolt, és arcát Sebeslábúéhoz dörgölte, ahogy a barghestektől látta korábban.

Óvatosan a zsebébe tuszkolta az amulett legértékesebb hozzávalóit, aztán körbejárt, hogy a falka minden tagjától elbúcsúzzon. Néhányan az arcához dörgölték a pofájukat, és pár kölyök keserűen vonyított, érzése szerint így próbálva megakadályozni, hogy elmenjen. Sebeslábú végig a nyomában volt, egészen a barlang szájáig, ahol csak azért állt meg, mert Sebhelyes és Óriás rámorogtak, hogy megakadályozzák őt a távozásban. Lys leguggolt elé.

– Még találkozunk, rendben? – Azzal megsimogatta Sebeslábú fejét

Csupán néhány órát bolyongott, amikor Drust hirtelen megjelent előtte, ettől Lys úgy megijedt, hogy majdnem elesett. A druida arcán hamiskás kifejezés ült.

– Csak túlélted – jelentette ki szárazon, és végigmérte a lányt. Lys ruhái szakadtak és koszosak voltak, akárcsak arca, keze és haja. – Volt értelme elvesztegetned itt három hetet, vagy már gondolkoztál a végrendeleteden?

Lys megvetően elfintorodott, zsebébe nyújt és kihalászta a kapott szőrt és karmot, és felmutatta a druidának, aki elégedetten bólintott.

– Remek. Visszaviszlek Norához, aztán szépen elmeséled, mi történt veled. De előtte veszel egy fürdőt, mert úgy bűzlesz, mint egy kivert kutya.

***



A modern világnak rengeteg csodálatos találmánya volt, s Lys abban a pillanatban a fürdőkádat, a melegvizet és a szappant tartotta a legjobbnak mind közül. Alig tudta elképzelni, hogyan volt képes majdnem húsz teljes napig meglenni meleg fürdővíz nélkül. Miután kikászálódott a kádból és tiszta ruhába bújt (ami ismét felemelő érzés volt), lement a konyhába, ahol Nora és Drust várták. Miközben egy pohár gőzölgő eperteát iszogattak, Lys beszámolt az elmúlt napok eseményeiről: arról, hogyan találta meg Sebeslábút, és hogyan fogadta be őt a barghest falka.

– Na és mit tanultál ebből? – érdeklődött Drust, amikor befejezte a mesélést.

– Hogy mit… – kérdezett vissza Lys reflexből.

– Tanultál, igen.

Lys felnézett a mennyezetre.

– Talán azt, hogy… – kezdett bele óvatosan, de igazából fogalma sem volt arról, hogy mit tanult.

– Ne válaszolj azonnal – szólt rá Drust hidegen. – Gondolkodj el rajta. Nem kell sietned, úgy elvész a tanulság.

Lys a nap hátralévő részét a pincebeli raktárban felállított laborban töltötte, bájitalfőzéssel. Az elmúlt időszakban felgyülemlett azon főzetek listája, amelyeket Nora (mugli lévén) nem tudott elkészíteni, így a feladat Lysre hárult.

Éppen az utolsó adag lázcsillapító főzetet palackozta, amikor Drust jelent meg a lépcsőnél. A druida megvárta, hogy Lys gondosan eltakarítsa az üres üstöt és kíváncsian felnézzen rá. A férfi felé nyújtotta kezét, markában egy ovális, körülbelül öt centiméter hosszú és három centiméter széles ezüst színű, faragott mintákkal díszített amulett pihent, melynek közepén valamilyen átlátszó kő terpeszkedett.

– Az amuletted – mondta a druida. – A helyedben már most felvenném.

Nem kellett kétszer mondania. Lys ügyetlen mozdulattal a nyakába akasztotta az ezüst láncot, és kézbe vette az amulettet, hogy tüzetesebben megvizsgálja. Legnagyobb döbbenetére az eddig átlátszó kőben most kékes füstszerű anyag gomolygott.

– Összegyűjti és elvezeti az Aeatas hatását. Nem volna tanácsos levenned addig, amíg a kő ismét áttetszővé nem válik.

– Köszönöm – biccentett Lys hálásan. – Megmentetted az életemet.

Drust örömtelenül felnevetett.

– Ezzel tisztában vagyok. Van néhány dolog, amit el kell intéznem. Hagytam fent egy listát azokról a dolgokról, amiket meg kell csinálnod a távollétemben. Nem kell kétségbe esni – tette hozzá gúnyos mosollyal. – Többnyire csak könyvek, amikel el kell olvasnod, bájitalok, amiket meg kell főznöd, vagy gyógynövények, amikről Nora fog mesélni neked.

Lys aprót biccentett és amint Drust magára hagyta, eltakarította a maradék bájital-hozzávalókat a sebtében felállított asztalkáról, amin dolgozott. Nem tudta, meddig marad majd távol Drust, de ahogy a druidát ismerte, annyi feladatot adott neki, amivel hónapokra le tudja kötni magát.

***



Lysnek sosem volt baja a muglikkal. Mugli iskolába járt a Roxfort előtt, ismerte a szokásaikat, bár volt akkora rajongójuk, mint Ginny édesapja, és egyáltalán nem akarta kiirtani őket, mint Tudjukki. Egyszóval, Lys rengeteg muglit ismert és a maga módján kedvelte is őket, de Norához hasonlóval még sosem találkozott.

Tudta, hogy Nora évek óta Drust tanítványa, ezért voltak dolgok, mágiával kapcsolatos dolgok, amikről ő, a mugli, többet tudott, mint Lys, a boszorkány. Mégsem volt arrogáns, nem dörgölte az orra alá, hogy boszorkány létére nem tudja például, hogy a lethifoldok bőréből készült amulett (vagy éppen köpeny) védelmet nyúlt a legtöbb varázslattal szemben. Azt Lys már be sem merte vallani, hogy fogalma sincs róla, mi az a lethifold…

Ott ült hát, órák hosszat, és hallgatta, ahogy Nora, az egyszerű mugli lány a varázsvilágról árul el neki olyan dolgokat, amiről Lys biztosra vette, hogy a legtöbb varázsló vagy boszorkány sem hallott soha. Figyelte Norát, ahogy ámulattal nézte, amint ő, Lys olyan bájitalt készít, amit a mugli nő semmilyen amulettel nem volt képes.

Megfordult a fejében, hogy mindent, amit csak lehet, megtanul Drusttól és Norától, aztán visszamegy Angliába, segít legyőzni Voldemortot. Azután pedig eléri, hogy olyan társadalmat alakítsanak ki, ahol a muglik és a mágusok békében és harmóniában élnek, ahol nekik, mágia-használóknak nem kell bujkálniuk…

Az elkövetkező hetekben minden nap azzal a gondolattal feküdt le, hogy egy lépéssel közelebb került ehhez az idilli valósághoz.

Drust újabban gyakran vitte őt magával, amikor elutazott. Druida lévén nemcsak az embereknek (különösen a mugliknak) volt feladata segíteni, hanem különféle varázslényeknek is. Gyakran látogatta meg a selkie-ket, ezeket a vízben élő, sellőszerű lényeket, melyek szárazföldre lépve lábakon jártak, és külsőre roppantul hasonlítottak az emberekre. Drust figyelmeztette őt, hogy vigyázzon a férfi selkie-kkel, mert nagy szoknyapecérek. A figyelmeztetés fölösleges volt, ugyanis amint két lábra állt, Iain, egy magas, izmos, hosszú barna hajú és kék szemű selkie rögtön udvarolni kezdett neki, roppant kínossá téve azt a néhány órát, amíg Drust elvégezte a szokásos feladatait. Amikor a druida ismét csatlakozott hozzájuk, annyira kínos volt a szituáció (Lys arca paradicsomvörös volt, és sikertelenül próbált úgy tenni, mintha a selkie nem flörtölne vele), hogy rá kellett szólnia Iainra, szálljon már le szegény lányról.

***



Aznap nem volt nagy forgalom a kis boltban, így Nora, hogy valamivel elüsse az időt, keresztrejtvényt fejtett. Amikor aztán kora délután megszólalt az új vendég érkezését jelző csengő.

– Segíthetek? – kérdezte lelkesen, félretéve a rejtvényújságot.

Perselus Piton mogorván biccenttett a szemlátomást mugli nő felé, tekintetével felmérve a kicsiny helyiséget. A falakra hosszú polcokat aggattak, a helyiséget középen egy magas szekrény tagolta két részre. A polcokon gondosan csomagolt színes üvegekben különféle italok sorakoztak, a plafonról, a polcok széléről és a lehető legkülönfélébb helyekről amulettek lógtak. Hatástalan mugli kacatok, gondolta sötéten. Mégis miféle helyre jött ez a lány?

– Lyst keresem – közölte szárazon és elindult a pult felé. Az eladónő roppant értetlenül bámult rá. – Lysandra Williamst.

– Sajnos nem ismerem – mondta barátságosan a vörösesszőke hajú fiatal nő. Ismét megszólalt az ajtócsengő, és egy ősz hajú nénike csoszogott be. – Kérem, bocsásson meg egy pillanatra, kiszolgálom Mrs. Matthewst. – Azzal kilépett a pult mögül és eltűnt az egyik szekrény mögött. Perselus tekintete megakadt a szemközti falra szerelt polc egyik fioláján, melyben halvány lilás folyadék csillogott. Holdharmat. Vajon van fogalma ennek a nőnek arról, mennyire értékes ez a folyadék?

A polchoz lépett és leemelte a fiolát, melyen ragasztott címkén három font állt. Egyáltalán nem tűnt drágának, azonban egyetlen fillér muglipénz sem volt nála.

– Á, holdharmat! – szólalt meg mögötte az eladó. – Jó választás. Sajnos idekint csak ez a fiola van, mivel elég kényes a kicsike, ezért amit a kezében tart, kiállítási darab és nem eladó, de a raktárban van még. Várjon, hozok magának. – Mielőtt a férfi akár egyetlen szót is szólhatott volna, a nő eltűnt egy színes szalagfüggönnyel takart ajtó mögött. – Pár másodperc múlva azonban üres kézzel jött vissza. – Egy pillanat türelmét kérem, a társam mindjárt hoz néhány fiolát.

Perselus szívesen mondta volna, hogy hagyja csak, nem kell hoznia semmit, úgysincs nála pénz, de valamiért úgy döntött, inkább csendben marad, ezért tekintetét ismét a polcokon sorakozó fiolákra fordította, hátha más, kincset érő hozzávalóra bukkan.

– Tessék, Nora, három fiola holdharmat – csendült egy ismerős hang. Perselus sarkon fordult és egyenesen Lys szemébe nézett, aki a pult mögött állt. – O-ó. Ó hogyaza… – A lány riadtan hátrált egy lépést, és tekintetét le nem véve a varázslóról a szalagos ajtó felé iramodott.

– Meg ne próbáld! – szólt rá Perselus szigorúan. Nora felvonta a szemöldökét a hangnemre, és Lysre nézett.

– Neee… ¬– nyögte Lys elfúló hangon.

– Ismered az úriembert, Laura?

A boszorkány nagyot nyelt. Ismerte, ismerte, persze, hogy ismerte! A manóba is, nyilvánvaló, hogy az az átkozott nőszemély Perselust küldte utána… a manóba!

– Én… – makogta Lys. – Ő…

– Elmagyaráznád, mégis ki az a Laura, Lys? – kérdezte Perselus, szigorúan összevonva a szemöldökét.

– Én… Nem beszélhetnénk ezt meg a konyhában? Csinálok egy teát – mondta zavartan.

Perselus biccentett és követte a lányt, aki félrehúzta a színes szalagokat, és kitárta előtte az ajtót. Szó nélkül vágtak át a raktár félhomályán, egyenesen a konyhába. Lys kihúzott egy széket Perselusnak, aztán hátat fordított a varázslónak és vizet töltött a vízforralóba, mielőtt bekapcsolta volna.

Mélyet sóhajtott és helyet foglalt az asztalnál, szemben a férfival.

– Nem akarok visszamenni – közölte.

– Meg tudom érteni – mondta Piton csendesen. – Di aggódik érted.

– Erre előbb kellett volna gondolnia – érkezett az epés válasz. Lys, hogy ne kelljen Perselus szemébe néznie, maga elé húzta az asztal közepén álló vázát és lassú mozdulatokkal forgatni kezdte.

– Igen, én is ezt mondtam neki. – A férfi néhány pillanatig hallgatott. Közben a vízforraló sípolni kezdett, így Lys felpattant és lekapcsolta, majd teafüvet szórt két tiszta bögrébe és felöltötte őket a forró vízzel. – Még Black is aggódik – folytatta szenvtelenül. Lys kis híján leforrázta magát az apja említésére. Remegő kézzel emelte fel a bögréket és ingatag léptekkel ment az asztalhoz, hogy az egyik, mélykék színű bögrét Perselus elég tegye.

A varázslónak elég volt a lány arcára pillantani, hogy tudja, sikeresen betalált a Black-kártyával.

– Nem akartam, hogy aggódjon – mondta csendesen. – Legközelebb hozd el őt is, örülnék neki.

– Szóval azt tervezed, hogy itt maradsz? – A hangnem nem volt kritikus vagy gúnyos, és Lys kénytelen volt beismerni, hogy ez roppantul hiányzott már neki.

– Hát, megfordult a fejemben.

– És az iskola?

Lys az ajkába harapott, de mielőtt válaszolhatott volna, egy reszelős, gunyoros hang ütötte meg a fülét.

– Ez meg ki a pokol?

Drust a konyhaajtóban állt és a lehető legmogorvább arckifejezéssel bámulta Perselust, botjával lustán kopogtatva a kőpadlót. A bájitaltanár úgy pattant fel, mintha rugóra ült volna, jobb keze nyomban eltűnt a zsebében – nyilván a pálcájáért nyúlt. A két férfi farkasszemet nézett egymással.

– Drust, ő itt Perselus, ő tanított meg bájitalokat főzni – szólt közbe gyorsan Lys. Az öregebb férfi mogorván pillantott a lányra, majd Pitonra. – Perselus, Drust mentette meg az életem ezzel a medállal. – Azzal óvatosan kihúzta az amulettet a pólója alól. A kőben most zöldes füst gomolygott. Mielőtt Piton tüzetesebben megvizsgálhatta volna a medált, Lys visszadugta azt a póló alá.

– Szóval vissza akarod vinni, mi? – dörmögte Drust sötét pillantást vetve a varázsló felé.

– Még nem döntöttem – jegyezte meg Lys élesen, megelőzve Perselus válaszát.

– Akkor csipkedd magad, Iain holnap érkezik és számít rád.

Piton legnagyobb döbbenetére Lys arca halványpiros színt öltött a név hallatán. Felvonta a fél szemöldökét, de Lys nem volt hajlandó tudomást venni a ki nem mondott kérdésről. Drust vetett még egy utolsó pillantást Pitonra, majd magukra hagyta őket.

– Ne törődj Drusttal. Megvan a maga fura stílusa – fordult Perselushoz Lys. – De alapjában véve rendes ember. Druida – válaszolta meg a kérdést, ami még meg sem fogalmazódott a férfiban. – Innen tudott az amulettről, ami semlegesíti anya csodás varázslatát.

– És Iain?

Lys pironkodva elfordult.

– Ő csak egy selkie, mind nagy nőcsábászok. De nem történt semmi. Nem is olyan jó pasi… – mint mondjuk Lucius, fejezte be gondolatban, és érezte, hogy az arca még pirosabb lett.

Hosszú percekig néztek maguk elé néma csendben. Lysnek olyan érzése támadt, hogy Perselus nagyon szeretné hazavinni őt, s most valamiért úgy érezte, nincs igazán kifogása a dolog ellen. Leszámítva egyetlen apróságot…

– Nem akarok beszélni vele. Ha lehet, találkozni sem – szólalt meg halkan Lys vagy öt perccel később. Pitonnak nem kellett megkérdeznie, kiről van szó. – Soha többé.

– Nem lesz egyszerű kivitelezni. – Ez beleegyezésnek tűnt.

Lys óvatosan jobb lábára helyezte a súlypontját, és a bal cipője orrával megkocogtatta a földet.

– Lenne itt még valami – folytatta, mire a varázsló felvonta a szemöldökét. – Le akarom tenni az RBF vizsgákat. Idén. Segítesz?

– A helyedben már most lemondanék az alvásról – válaszolta kimérten. Lys csupán határozottan bólintott.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.