efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Gondoltam, megleplek titeket és egy nappal el?bb hozom az új fejezetet :)

Szóval Lys épp szökésben van, de szerencsére talál egy biztonságos helyet, ahol sok fontos leckét tanulhat meg. Eközben a fél Rend ?t keresi, a lehet? legnagyobb titoban.

U.I.: Di és Perselus beszélgetését eredetileg úgy terveztem, hogy egy kicsit jobban megértjük, netán megkedveljük Dit, de aztán nem úgy alakult...

Jó olvasást!

Feltöltve: 2016.09.02.


Amikor Lys kinyitotta a szemét egy óriási hókupac tetején ült, elõtte hatalmas, sziklás hegyoldal emelkedett a csillagos ég felé. Csodálkozásában eltátotta a száját, ugyanis legjobb tudomása szerint nem volt ilyen táj Londonban. De ha nem Londonban volt, akkor hol? Összébb húzta magán átázott pulóverét, és tenyerét dörzsölgetve körbenézett. A hegyoldallal szemben szépen kivilágított, hómentes szerpentin kanyargott lefelé.

Egy autó száguldott el elõtte, a hegytetõ felé igyekezve. A lámpák fénye elvakította õt, ezért szorosan összezárta a szemét, és egész addig nem nyitotta ki, amíg a motorzúgás el nem halkult. Tudta, hogy nem maradhat itt örökké. Semmi kedve nem volt felmászni a hegy tetejére, ezért lefélé indult, amerrõl az autó jött az elõbb.

Rettenetesen fázott. Azt kívánta, bárcsak nála lenne a pálcája, hogy legalább felmelegíthesse magát (egyáltalán nem érdekelte, hogy akár ki is csaphatják a Roxfortból). Még most sem akarta, hogy az anyja, vagy bárki más rátaláljon. Hosszú órákig botorkált a sötétben, tagjai teljesen elgémberedtek és biztos volt benne, ha meg nem is fagy, egy kiadós megfázást már rég összeszedett.

Ismét motorzúgást hallott, ezért kissé távolabb húzódott a megvilágított úttesttõl, hogy elengedje a jármûvet. A zúgás egyre erõsödött, az autó lámpáinak fénye hosszan elnyújtotta Lys árnyékát. Az autó, ahelyett hogy szó nélkül továbbhajtott volna, fékezett mellette.

A hóval borított, piros Ford sofõrje áthajolt az anyósülésre és letekerte az ablakot, melyen keresztül kellemes meleg áradt felé, halk zeneszóval együtt.

– Bellmountba mész? – kérdezte furcsa akcentussal a nála öt-hat évvel idõsebb, vörösesszõke hajú lány, a sofõr. Lysnek halvány fogalma nem volt róla, hol van Bellmount, így vállat vont. – Eltévedtél? – kérdezte a sofõr. Lys az ajkába harapott.

– Asszem – mondta bizonytalanul.

Meglepetésére az autó sofõrje felnevetett.

– Pattanj be, elviszlek a bellmounti vasútállomásra.

Lys hálás mosollyal kinyitotta a Ford ajtaját és bezuttyant az anyósülésre. Az utastér melegétõl rögtön életre keltek a tagjai, így gyorsan feltekerte az ablakot. Az autó közben elindult a kissé csúszós úton.

– Csurom víz vagy – állapította meg a vörösesszõke hajú megmentõje, fél szemmel õt, a másikkal az utat figyelve. – Elviszlek a boltomba Carling Vale-ben, kapsz egy teát meg száraz ruhát. Ha akarsz, maradhatsz éjszakára.

– Köszönöm – mondta hálásan.

– Nora vagyok – mondta hirtelen a sofõr, fél pillanatra Lysre nézve. – Nora Hayes. Bocs, elfelejtettem bemutatkozni, szörnyen modortalan vagyok. Téged hogy hívnak?

Lys erre nem igazán tudott mit mondani, ezért aztán kibökte az elsõ nevet, ami eszébe jutott.

– Laura Bl…; Blake. – Egyetlen pillanaton múlt, hogy nem Blacket mondott.

– Örülök, hogy megismertelek, Laura Blake.

A kellemes meleg és az autórádióból szóló dallamos zene hatására Lys percekkel késõbb elbóbiskolt.

***



Di és Sirius – Lupin és Mrs. Weasley unszolására – leültek és felnõttek módjára megbeszélték közös gyerekük sorsát. Di nagy nehezen beleegyezett, hogy Sirius kapcsolatban maradjon a lányukkal, cserébe Sirius õszinte lelkesedéssel ígérte meg, hogy egy szót sem fog szólni Di családjáról (Mrs. Weasley nem igazán értette, erre miért van szükség), s már csak arra vártak, hogy Piton visszatérjen Lysszel.

A konyhai óra éjfélt ütött, amikor kinyílt az ajtó, rögtön magára vonva az ott tartózkodó Di, Sirius, Lupin, Tonks és Mrs. Weasley figyelmét (az asszony képtelen volt elmenni aludni, amíg egy gyerek odakint mászkált a hóesésben). A belépõ Perselus Piton vállát vastag hóréteg borította, talárja úgy nézett ki, mintha most vették volna ki a mosógépbõl. Egyedül volt, bár ezt Di nem tartotta aggasztónak – kételkedett benne, hogy Lys vissza akarna jönni ebbe a házba a történtek után.Piton tekintetével megkereste Dianáét, majd megrázta a fejét.

Nem találta meg.

Nem azért volt egyedül, mert Lys otthon feküdt, a saját ágyában, hanem azért, meg a férfinak fogalma sem volt róla, hol van a lány.

Dibõl hirtelen zokogás tört elõ. Sirius tehetetlen dühépen Lupinra modult.

– Miért nem mentél Pipogyusszal?! Ahelyett hogy engem nyaggattál, a lányomat kellett volna keresned!

– Természetesen, hisz Lys elment volna Lupinnal – szólt közbe Piton gúnyosan. – Ne légy ostobább, mint amilyennek látszol, Black.

– Te csak ne akarj kioktatni engem, Pipogyusz! Azt mondtad, megtalálod õt – de visszajöttél nélküle!

Piton rezignáltan sóhajtott.

– A keresõbûbáj nem találta meg. Az egyik pillanatban még tisztán jelezte, merre van, aztán a jel semmivé foszlott, mintha Lys dehoppanált volna.

Lupin teste megfeszült a széken, Tonks elsápadt, Molly Weasley a szívéhez kapott.

– Halálfalók? – kérdezte Tonks csendesen.

Piton és Di egyszerre rázták meg a fejüket. Mindketten biztosak voltak benne, hogy ez nem a halálfalók mûve volt. Di tudta, hogy az apja nem tud Lysrõl (Lucius esküdött, hogy nem beszélt róla), így biztosan nem vártak rá. Perselus pedig, ha tudta volna, hogy bármilyen rajtaütést terveznek, szólt volna, és nem indul el egyedül.

De akkor mi lett vele? Hová tûnt? Nem nyelhette el a föld…; Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a konyhában tartózkodó hat felnõtt fejében.

A helyiségre néma csend telepedett, amit csak az óra mutatóinak topna kattanása szakított meg, a hangulat pedig cseppet sem volt vidámabb, mint egy temetésen. Lupin, Tonks és Mrs. Weasley kívülállók voltak a családi veszteségben, csupán együttérzésüket tudták kifejezni.

Fél egykor aztán Lupin felemelkedett a székbõl és így szólt:

– Azt javaslom, menjünk és feküdjünk le. Holnap pedig frissen és kipihenten kezdjük újra a keresést.

Senki sem szállt vitába vele.

***



Nora csak akkor ébresztette fel fiatal utasát, amikor a kocsi már a ház udvarán parkolt, és õ már rég behordta a vásárolt holmikat. Az ég koromsötét volt fölöttük, s felhõ híján tisztán látták a csillagokat. Lys rezignáltan elmosolyodott, amikor megpillantotta a nagy kutya csillagképet, melynek legfényesebb, Sirius nevû csillaga fényesen ragyogott fölöttük. Lys némi bûntudatot érzett, mert szökésével (amivel, bár nem szívesen vallotta be, anyját akarta bosszantani) ott hagyta frissen megismert apját, aki nem tehetett semmirõl.

Ismét felnézett az égre, és úgy érezte, a feje fölött ragyogó Sirius csillag csak neki világít.

Mosolyogva lépett be Nora házába a nõ után. Takaros, szépen (már-már zsúfoltan) berendezett, tágas, emeletes mugliház volt, modern berendezésekkel, televízióval, kényelmes kanapéval. A falakon tájképek lógtak, Lys alig ismert fel egy-kettõt közülük. Nora felkísérte õt az emeletre (a lépcsõ korlátját színes papírszalagok díszítették) és betuszkolta a fürdõszobába.

– Most pedig szépen veszel egy forró fürdõt. Keresek neked tiszta ruhát, és fõzök egy jó forró teát.

Lys csak bólintani tudott. A forró fürdõ tényleg jól hangzott.

Amint végzett a fürdéssel és megtörölközött, fürdõköpenyben kilépett a fürdõbõl az ajtó melletti szekrényen találta a Nora által odakészített ruhát. Egyszerû, zöldeskék felsõ volt meg egy viseletes farmernadrág, hamuszürke zoknival. Gyorsan belebújt a kölcsön kapott ruhába és lement az emeletrõl. Igazából fogalma sem volt, merre találja Norát, ezért a lépcsõ aljában balra fordult. A második ajtónál motoszkálást hallott, így megállt és bekopogott.

– Gyere csak! – kiáltott ki a nõ.

Lys lenyomta a kilincset és életében elõször belépett egy tökéletesen mugli konyhába. A falakat világoskék és fehér csempe borította mintegy másfél méter magasságig, a csempe fölött a fal pedig világoskékre (akárcsak a csempe) volt festve. A konyhabútor egyszerû mindájú, fehér színû volt. A konyhai berendezések nagy részét Lys azonnal felismerte, hiszen a Roxfort elõtt mugli bentlakásos iskolába járt, de az egyik konyhapulton álló, méretes szürke fémdobozt nem tudta hova tenni.

– Ülj csak le – mondta Nora és közben tovább sürgölõdött a konyhában.

Néhány perc múlva egy hatalmas tálcát tett az asztalra, amelyen tucatnyi különféle szendvics sorakozott, valamint két gõzölgõ pohár tea, bár azt még nem tette Lys elé. Félretette az egyik poharat, aztán az egyik magas konyhaszekrényhez lépett, és kivett pár hosszúkás üveget. Lecsavarta az elsõ üveg tetejét, Lys orrát abban a pillanatban megcsapta a kellemesen ismerõs illat. Kamilla.

Nora a kamillán kívül kakukkfûvet, csalánlevelet és hársvirágot szórt a teájába, aztán némi gyömbért is reszelt bele. Lys volt olyan jó bájitaltanból, hogy fejbõl tudja a Kalapkúra bájital receptjét, így azt is tudta, hogy ezek a növények mind szükségesek az ital elkészítéséhez. Vajon Nora, akirõl Lys még mindig biztosan tudta, hogy mugli, honnan tudja ezt?

A nõ felnézett rá, miközben a gyógynövényes teát kavargatta.

– Egyél nyugodtan, biztosan éhes vagy. – Lys hálás mosollyal kapott ki egy szalámis szendvicset az ételkupac tetejérõl. – Szóval, hogy kerültél az út szélére?

– Nagyon finom ez a szendvics – tért ki a lány a válasz elõl.

– Felhívjak valakit? – érdeklõdött tovább a nõ. – A rendõrséget esetleg?

Lys határozottan megrázta a fejét.

Nem akarta, hogy bárki tudjon arról, hol van. Nem akart visszamenni – talán soha, de egy jó darabig biztosan nem. Pedig végre megismerhette az apját…; A férfit, akit az egész brit varázslótársadalom (és a muglik) gyilkosnak és bûnözõnek hitt, és akirõl neki sem volt más véleménye aznap reggelig. Fogalma sem volt, hogyan tehetné ezt valaha is jóvá.

Tegnap reggelig, javította ki magát a konyha falán lógó kör alakú faliórára nézve, ugyanis az óra szerint két perccel múlt éjfél.

– Tessék, idd meg – tolta elé Nora a bögrét, amibe elõzõleg a gyógynövényeket szórta.

Nora megvárta, amíg Lys megissza a teát és megeszik még egy szendvicset, aztán elpakolt a konyhaasztalról és megmutatta Lysnek az emeleti vendégszobát, aztán magára hagyta õt, mondván, hogy reggel korán kell kelnie.

***



Amikor Lys felébredt, a nap már magasan járt az égen. Elõzõ nap túl fáradt volt, lefekvés után azonnal el is aludt, így nem igazán volt kedve sem ideje körbe nézni a szobában. Az ágy, amin aludt, közvetlenül az ablakkal szemben volt, a bal oldalon a folyosóra vezetõ ajtó, jobbra egy közepes méretû szerkény állt. A falat virágmintás tapéta borította, a padlót pedig színes rongyszõnyeg. A szoba közepén egy kis asztalkán magazinok tucatjai sorakoztak. Lys odalépett az asztalkához és felemelte egyet a kupac tetejérõl. Az egy útikalauz volt, Látnivalók Carling Vale környékén címmel. A széthajtogatott brossúra belsejének bal oldalát Írország térképe foglalta el, s egy kicsi, piros pötty jelezte, pontosan hol található Carling Vale.

Már csak azt nem értette, hogyan került Írországba Londonból egy szempillantás alatt. Lehet, hogy pálca nélkül hoppanált? Vajon hogyan csinálta? Hiszen õ nem is akart idejönni, nem akart hoppanálni, és még véletlenül sem gondolt pont Írországra. De akkor hogyan került épp ide?

Megvont a vállát majd visszatette a magazint az asztalra, azután felöltözött és összehajtogatta az ágynemût mielõtt lement volna a konyhába. A konyhaasztalon egy tányéron két szendvics és egy újabb adag gyógynövénytea állt, mellettük papírfecni, melyen ez állt: Jó étvágyat!

Lys hálás mosollyal itta meg a kihûlt teát és majszolta el a két szalámis szendvicset, ami már éjjel is nagyon ízlett neki. Mikor végzett, bepakolta a bögrét és a tányért a mosogatóba, aztán tanácstalanul körbenézett. Meg akarta keresni Norát, ugyanakkor nem akart engedély nélkül lófrálni a házban. Elhagyta hát a konyhát és az emelet felé vette az irányt, amikor csörömpölést hallott a konyhával szembeni ajtó mögül. Megtorpant egy pillanatra, majd bizonytalan léptekkel az ajtóhoz ment és lenyomta a kilincset.

– Nora? – szólt be bizonytalanul. A helyiségben sötét volt.

Kitárta az ajtót, és a folyosóról beszûrõdõ fényben szemügyre vette a kis helyiséget. A falak mentén és középen hosszú, plafonig érõ polcok sorakoztak, balra egy lépcsõ vezetett lefelé egy még ennél is sötétebb helyiségbe.

Lys lassú léptekkel elindult a jobb oldali polc mentén, melyen kisebb-nagyobb üvegekben különféle alakú valamik sötétlettek. Az egész olyan volt, mint egy kamra, s ahogy Lys kellõ távolságra került az ajtótól, az orrát ismerõs, fanyar illat csapta meg.

Tatuepe.

A helyiséget több részre tagoló második polc mellett állt. A tatuepét tartalmazó tölgyfahordó (bár sötét volt, ezért ebben nem volt biztos, de Perselus azt mondta, a tölgyfahordóban õrzik meg legtovább a frissességüket, így feltételezte, hogy Nora is abban tárolja õket) az alsó polcot foglalta el teljes magasságban. Mellette egy méretes üvegpalackban apró, sötét-fehér foltos dolgok lebegtek. Azt kívánta, bár lenne pálcája, hogy jobban lásson, mert volt egy olyan érzése, hogy amit ebben a méretes üvegpalackban lát, az egy másik bájital hozzávaló, mégpedig gõteszem.

Tompa, szürke fényt látott a polcsor végén, ezért tett egy óvatos lépést hátra, hogy távolabb kerüljön a tatuepétõl, és elindult, hogy megkeresse a fény forrását. Ahogy kiért a sor végére, szemmagasságban meg is találta a fény forrását: egy palackban lévõ por formájában. Azonnal felismerte az unikornisszarv-reszeléket.

Vajon Nora is boszorkány?

Annyi különféle bájital-hozzávalót, amennyi a polcokon sorakozott még Perselus is megirigyelt volna. Lys legszívesebben többször körbejárta volna az összes polcot, hogy egyesével, alaposan megnézhessen magának mindent, amit a helyiségben tároltak. Óvatosan leemelte az unikornisszarv-reszeléket tartalmazó üveget, hogy pálcája helyett fényforrásként használja. Még el sem érte a következõ merõleges polcsort, amikor hirtelen fényár borította be az egész helyiséget.

Lys megdermedt, kezében megremegett az unikornisszarv-reszelékes üveg. Öt lépésnyire állt a polctól, ahonnan levette, de nem mert megmozdulni.

– Laura? – kérdezte csodálkozva Nora, amikor meglátta õt kezében az üveggel. Lys látta, hogy a nõ ajkai ó-t formáznak.

Lys meg akarta kérdezni tõle, boszorkány-e, de képtelen volt kinyitni a száját. Nora tágra nyílt szemekkel állt elõtte, szemlátomást nem tudva, mit mondjon.

– Az csak…; csillámpor – mondta végül, bizonytalan hangon. – Foszforeszkál.

A két lány néhány percig némán meredt egymásra. Nora remélte, hogy Lys elhiszi, amit mondott neki, s Lys valamiért úgy érezte, a nõ tényleg mugli. De akkor honnan van ennyi bájital hozzávalója? S ami még fontosabb – miért?

– Nem kell a kertelés, mondd csak meg neki, hogy unikornisszarv-reszeléket tart a kezében – szólalt meg Nora mögött egy mély, recsegõ hang. – Habár boszorkány létére ezt illene tudnia.

Lys nem látta a beszélõt, de kellõképp sértõnek tartotta a feltételezést, hogy nem ismerte meg ezt a roppant átlagos bájital hozzávalót.

– Tudom, hogy ez unikornisszarv-reszelék – csattant fel felháborodva. – Nem most látok ilyet elõször!

A Nora mögötti polc takarásából gunyoros, örömtelen nevetés hallatszott. Lyst kezdte zavarni, hogy nem látja az embert, aki ilyen kritikusan beszél róla.

– Te tényleg boszorkány vagy? – kérdezte Nora meglepetéssel vegyes csodálattal a hangjában. Lys arca halványpiros színt öltött. Még sosem találkozott olyan muglival, akinek elmondta volna, ki is õ valójában.

– Az bizony – hallotta ismét a recsegõ hangot. Majd lépteket hallott, és a Nora mögötti polc végén megjelent a hang tulajdonosa.

Lys önkéntelenül eltátotta a száját.

A férfi mohazöld ruhát viselt, ami a bokájáig ért és leginkább egy szerzetesi csuhára emlékeztette Lyst. A ruha alól fekete sárkánybõr csizma kandikált elõ. A derekán vastag, kopott aranyszínû övet viselt, melyhez kétoldalt tenyérnyi zsákocskát voltak erõsítve, mindegyiken különbözõ rúna díszelgett. Az övcsatot egy, a zsákoktól eltérõ vésett rúna díszítette. A férfi vállaira vastag, szürke prémpalást borult, melyet szintén rúnával díszített arany csat tartott össze a mellkasára lógó, sûrû, sötétvörös szakáll alatt. A szakállt leszámítva a férfi teljesen kopasz volt, két fülében egy-egy fából faragott karikát viselt. A legbizarrabb kiegészítõ azonban a férfi kezében tartott, vele egyazon magasságú göcsörtös, rúnákkal díszített sötétbarna bot volt.

Lys biztos volt benne, hogy a férfi nem mugli, de varázslónak meglehetõsen bizarr volt.

– Maga meg kicsoda? – szaladt ki Lys száján.

A férfi Norára nézett, tettetett haraggal.

– Látod ezt? Õ jön az én házamba, és még van képe tõlem kérdezni, ki vagyok.

Lys az ajkába harapott. Nora jókedvûen legyintett egyet, aztán Lysre nézett.

– Laura, ez itt Drust. Drust, õ itt Laura, tegnap szedtem össze a Swineford melletti szerpentinen.

Lys biztos volt benne, hogy bárki más azt kérdezte volna, hogy került oda és mi történt vele. Nos, Drust nem volt bárki más.

– Aztán mondd, varázslóiskolába jársz?

A lány kihúzta magát. Közben Nora eltûnt a polcsor mögött, ahonnan a férfi kilépett.

– Roxfortos vagyok – jelentette ki büszkén. Vagy legalábbis voltam, tette hozzá gondolatban.

Ha meg kellett volna tippelnie a férfi következõ reakcióját, biztosan veszített volna. Drust ugyanis megvetõen felhorkant, legyintett és elfordult tõle.

– Mi baja van a Roxforttal? – kérdezte Lys sértõdötten. Õ igenis szeretett abba az iskolába járni, szeretett mágiát tanulni, bájitalokat fõzni, DS edzésekre járni, szeretett a kastély labirintus-szerû folyosóin bóklászni azt várva, hol lyukad ki…; És nagyon nem tetszett neki a férfi reakciója.

– A drágalátos Roxfortoddal ugyanaz a bajom, mint a varázslóiskolákkal úgy általában: minden. – A férfi bizonyára megérezte, hogy a lány nagyon csúnyán mered a hátára, mert megfordult, hogy további magyarázattal szolgáljon. – Az egész osztályalapú tanításnak semmi értelme, a kötött tantervrõl – amit úgysem képes tartani mindenki – nem is beszélve. Ráadásul a tanítványok be vannak zárva az iskola épületébe egész évben, semmilyen tapasztalatot nem tudnak szerezni. – Felhorkant és ismét hátat fordított Lysnek. – Az egész iskola alapú oktatás nem ér semmit és úgy fölösleges, ahogy van.

Azzal matatni kezdett valami az egyik polcon.

– A Roxfortban igenis minõségi oktatás folyik! – csattant fel Lys sértõdötten. Drust megvetõ pillantást vetett rá, lecsatolta az övérõl az egyik kis zsákocskát és egy szürkésbarna szõrös bõrdarabot vett elõ.

– Ha olyan nagyszerû és minõségi oktatást kaptál, mondd meg nekem, mi ez.

Lys kénytelen volt ismét az ajkába harapni, mert még sosem látott ilyesmit. Ha nem lett volna szõrös, akkor bizonyára bumszalagbõrrel felel, de így fogalma sem volt, mi lehet a férfi kezében tartott bõrdarab.

– Selkie bõr – vetette oda Drust és egy határozott mozdulattal visszatuszkolta a bõrt a kicsiny zsákocskába, amit visszaaggatott az övére. – Úgy látszik, a te csodás Roxfortodban mégsem tanítanak mindent, mi? Tudod egyáltalán, mi az a selkie?

Lys nem tudta, ezért dacosan felszegte a fejét, hallgatása azonban elég válasz volt Drust számára.

– Mit mondtál neki, meddig maradhat? – dörmögte a férfi, miközben leguggolt, hogy egy kis zsáknyi kalánfüvet töltsön egy üvegbe. Mindenki pontosan tudta, hogy a kérdés Norának szól Lysrõl, pedig a férfi még a nevét sem volt hajlandó kimondani.

– Nem mondtam.

Amint Drust kiürítette az összes kis zsák tartalmát egy-egy üres üvegbe, felegyenesedett és szúrós szemekkel Lysre nézett.

– Ha hajlandó vagy tanulni, felõlem aztán addig maradsz, amíg akarsz.

Lys hajlandó volt.

***



Drust már aznap tanítani kezdte Lyst. Pontosabban felmérte, hogy bizonyos mágiaágakból mennyi ismerettel rendelkezik, és folyamatosan becsmérelte a varázslóiskolákat, néha név szerint említve a Roxfortot. Lysnek szörnyen elege lett az egészbõl, ezért cseppet sem kedvesen rárivallt.

– Maga is varázsló, nem? Mégis melyik varázslóiskolába járt, hogy ennyire utálja mindet?

Drust sértõdötten kihúzta magát.

– Nem jártam iskolába, a mesteremtõl tanultam. – Lys értetlen pislogását látva hozzátette: – Druida vagyok.

– Az meg mi? – A férfi arckifejezését látva a lány azonnal rájött, hogy nem kellett volna megkérdeznie.

De Drust, levetkõzve pokróc modorát, mesélni kezdett. A druidák abból a korból származtak, amikor mágiahasználónak lenni csodálatos dolog volt a közemberek szemében. A druidák gyógyfüveikkel és bájitalaikkal gyógyították az utca emberét, védték õket a szellemektõl és a mágia tiszteletére tanították az embereket.

A druidák egykor nemcsak gyógyítók, hanem politikusok, tudósok, történészek voltak. Egyszerû emberek között laktak, de a maguk zárt közösségének szabályai alapján éltek. Valamikor régen minden falura jutott legalább egy druida, és szinte mindannyian folyamatos kapcsolatban álltak. Drust mindössze öt társát ismerte, ebbõl egyik régi mestere volt.

Lys megtudta, hogy a druidákat nem iskolában képezték ki, osztályról osztályra haladva, kötött tantervvel. Mindegyikük egy mester alatt tanult, és a tanulás ideje alatt (mely akár húsz-huszonöt évig is eltarthatott) mester és egyetlen jelenlegi tanítványa, folyamatosan vándoroltak. A férfiak fiúkat a bandruik, vagyis nõi druidák lányokat tanítottak, és nem voltak könyveik, amiben a tudásukat rögzítették – egy druidának kiváló emlékezete kellett legyen. Lys el sem tudta képzelni, milyen lehet ilyen iszonyatos mennyiségû információt a saját fejében tárolni könyvek helyett.

Drust elmondta, hét-nyolc éve úgy volt, hogy lesz egy tanítványa, aztán a fiú megkapta a roxforti levelét, és egy nyugodt, biztonságos iskolai környezetet – és a hét évnyi könyvekbõl való tanulást – választotta.

– Úgyhogy most Norát tanítom – bökte ki a druida szakállát pödörve.

Lys értetlenkedve bámult rá.

– Nem úgy volt, hogy fiúkat…;?

– Manapság nem élünk akkora luxusban, hogy válogatni lehessen.

– De Nora mugli – közölte Lys a nyilvánvalót.

– Az – hagyta rá Drust. – Akar és hajlandó tanulni. Szó se róla, szívesebben venném, ha férfi lenne, meg lenne benne némi mágia, mert így nem taníthatok meg neki mindent. – Botjával a padlóra koppintott. – Mostanában nincs az a szülõ, aki szívesebben küldené a gyerekét egy húsz éves túlélõgyakorlatra. – Pár percig csend honolt köztük. – Néhány mágikus lény varázserejének segítségével még egy mugli is képes megfõzni egyszerûbb bájitalokat. Meg tudom tanítani neki, melyik növény mire való, hogy mely mágikus tárgyakból milyen védelmezõ amuletteket lehet készíteni, s ha valaha találkozik egy boszorkával vagy varázslóval, aki az õsi módon akar tanulni, továbbadhatja a tudást. Ha nem, akkor választhat egy mugli tanítványt.

Lys csodálkozva bámult rá. Muglik örökítik tovább a mágiát? Ez túl bizarr volt számára.

– A mágiában soha nem az számít, ki születik jobb adottságokkal, hanem az, ki hajlandó fáradtságot nem kímélve megismerni annak titkait. Ha egy mugli hajlandó erre, hát hadd tanuljon. – Tekintetét Lysébe fúrta. – Ha egy mugli hajlandó megtanulni és megismerni a mágiát, ki vagyok én, hogy megakadályozzam?

Lys a Voldemort ellen vívott háborúra gondolt, és tekintete önkéntelenül elsötétült.

– Vannak, akik szerint csak azok méltóak a mágiára, akiknek ereiben színtiszta varázslóvér csörgedezik – szólt csendesen.

Drust megvetõen felhorkant.

– Hallottam én is errõl a Sötét Nagyúrról, meg az úgynevezett tiszta varázslóvér elveirõl. – A férfi hangjában megvetés csendült. – Én mondom, nevetséges, amit csinál. Nem állítom, hogy az állítólagos aranyvérûek rosszabbak, mint a muglik vagy a mugli származású varázslók, de hogy nem is jobbak náluk, az biztos.

Lys önkéntelenül Luciusra gondolt, aki aranyvérû volt, és aki mindig kedves és figyelmes volt vele. Elgondolkodott rajta, vajon a varázsló tud-e róla, mi történt vele, habár úgy érezte, anyja nem mondott neki semmit. Csak most gondolt bele, fogalma sincs róla, anyja vajon aranyvérû-e – hogy õ maga vajon aranyvérû-e.

– A mágia arra való, hogy megosszuk – folytatta Drust hidegen. – Az okos a tudatlannal, az erõs a gyengével, a mágus a muglival. Nem minden mugli gyûlöli vagy retteg a varázslattól. Aki mégis, az is csak azért, mert nem ismeri.

Csend telepedett rájuk, amit Lys arra használt, hogy kibámuljon az ablakon.

– Majd’ elfelejtem, mi történt veled? – Drust hosszú botja most egyenes az arcára mutatott, néhány centivel kerülve el õt. Lys arca pirosra gyúlt, mert nem akarta elmondani, hogy elszökött. – Mióta megláttalak, hatalmas erejû mágikus energiát érzek a sajátod körül. Miféle bûbájt szórtál magadra?

Lys arca még vörösebb lett; ezúttal a dühtõl. Pont azért jött el, hogy semmi se emlékeztesse arra, mit tett az anyja, erre tessék, Drust a második napon rákérdez.

– Nem én voltam – sziszegte. – Az anyám valamilyen Aeatas bûbájt szórt rám.

– Aeatas! – kiáltott fel a druida hihetetlenkedve. – Mondom én, hogy semmit sem tanítanak a varázslóiskolákban! Az Aeatast még én sem merném csak úgy emberre szórni.

Lys úgy érezte, menten leég az arca.

– Aztán mondd, pálcád van? – kérdezte Drust hirtelen.

– Ott…; otthon hagytam. – Maga sem értette, miért hivatkozott otthonaként a Grimmauld téri házra.

– Otthon hagyta, jellemzõ – morogta Drust. – Az iskolában nem mondták, hogy mindig tartsd magadnál a pálcád? Legalább tudod, mi volt a magja?

Lys sértõdötten kihúzta magát.

– Barghest szõr. – Drust jóízûen felnevetett, ahogy Lys kimondta a szavakat.

– Barghest szõr – ismételte, és továbbra is nevetett. Lys már semmit sem értett.

***



Két hét. Ennyi idõ telt el azóta, hogy Lys elszökött a Grimmauld térrõl, ennyi ideje kereste õt hiába a fél Rend, élükön Perselus Pitonnal. A varázsló szinte minden szabad idejét a lány keresésével töltötte, s ez volt a terve a mai estére is, azonban az ötöd-, hatod- és hetedévesek bájitaltan házidolgozatai riasztó méretû kupacban tornyosultak az asztalán, így keresés helyett lemondó sóhajjal helyet foglalt és maga elé húzta Dominic Parker dolgozatát.

Öt dolgozattal késõbb kinyílt a dolgozószoba ajtaja és a sápadt, kialvatlan Diana Williams lépett be rajta.

– Két hét – suttogta a kezeit tördelve. Piton még csak fel sem pillantott rá. – Lys két hete ment el. Fogalmam sincs, mi van vele. Aggódom, Perselus.

– Erre elõbb kellett volna gondolnod – érkezett az éles válasz.

– Meg akartam õt védeni. Azt akartam, hogy kimaradjon a háborúból, hogy biztonságban legyen…;

– Ez a próbálkozás már-már lenyûgözõ mértékû kudarcba fulladt. – Piton hatalmas T-t firkantott egy dolgozatra, s Di közben odabotorkált az egyik fotelhoz.

– Minden, amit tettem azért volt, hogy õt biztonságban tudjam – folytatta Di, nem mintha Perselust érdekelte volna. – Ezért küldtem a mugli iskolába, ezért akartam, hogy Salembe járjon, hogy barátai legyenek Amerikában, hogy többé ne is akarjon visszajönni ebbe az országba, de te megakadályoztad, hogy beírassam.

– Õ nem akart elmenni – érkezett a varázsló hûvös válasza, s közben egy újabb kijavított dolgozatot tolt el maga elõl.

– Ezt nem neki kellett volna eldönteni. Tizenegy éves volt, azt kellett volna tennie, amit én jónak látok. Ha azt mondom, megy, mennie kellett volna.

– Nem akart – ismételte Piton. – Meg sem kellett volna próbálnod kényszeríteni õt.

– Nehezen kényszerítettem volna, hiszen az elsõ pillanattól kezdve ott álltál mellette és ellenem emeltél szót.

Piton kezében megállt a penna, s a varázsló egy pillanatra olyan görcsös mozdulatlanságba dermedt, mintha sóbálvány átkot szórtak volna rá. Mogorván nézett fel a boszorkányra.

– Én legalább mellette álltam – mondta élesen.

Di úgy tûnt, nem vette észre a válasz milyenségét, vagy egyszerûen csak nem törõdött vele.

– Én is. Bármikor számíthatott rám.

Perselus olyan heves mozdulattal mártotta bele a pennát a tintatartóba, hogy a tinta összefröcskölte az elõtte heverõ dolgozatot, azonban a varázsló ezzel egyáltalán nem törõdött. Õ nem akart most Lysrõl beszélni, és fõleg nem Divel, de ha a nõ ennyire erõlködik, megkapja azt a beszélgetést, rajta ne múljon. Csak aztán Di ne csodálkozzon, ha nem úgy sül el a dolog, ahogy azt a õ elképzelte…;

– Nem, Di – mondta csendesen, s a boszorkány most elõször valamilyen furcsa indulatot vélt hallani a férfi hangjában. – Amikor szüksége volt rád, nem voltált mellette. Valami mindig fontosabb volt számodra, mint a lányod.

– Ez nem igaz! – szólt közbe Di ingerülten. – Minden évben kivittem a Roxfort Expressre, minden évben hazavittem, együtt vettük meg a könyveit, és…;

– Szerinted ennyi az egész? – Perselus hangjában düh csendült. – Szerinted elég annyi, ha évente rászánsz három napot?

– Az iskola igenis fontos neki – mondta Di, szemlátomást nem értve, hova akar kilyukadni a férfi, aki elgondolkozott, vajon a boszorkánynak nem kellett volna inkább a Hugrabugba kerülnie. De legalább pontosan értette, miért nem lett hollóhátas.

Perselus komoran rábólintott a nõ szavaira.

– Mégis elmentél, mikor elsõs lett. Új környezetbe került, szüksége lett volna rád.

– Nem akartam, hogy a társai piszkálják, mert egy tanár lánya.

A varázsló lekicsinylõ pillantást vetett rá.

– Williams a neve és meglehetõsen hasonlít rád. Már a beosztási ceremónián tudta az egész iskola, hogy rokonok vagytok.

Perselus elégedetten vette tudomásul, hogy ezzel az érvvel tényleg betalált.

– Nem voltam itt a kastélyban, na és? Gyakran írtam neki.

– Kéthavonta egyszer – biccentett a varázsló. – Lys felolvasta az összes leveled. De sosem jöttél el hozzá, még karácsonykor sem. Minden évben várt, még a mugli iskolában is. – Felemelte a kezét, hogy megelõzze Di közbeszólását. – Tudom, mert én ott voltam. Minden évben.

Di úgy döntött, nem fogja figyelembe venni Perselus utolsó szavait.

– Lys azt írta, minden rendben van a Roxfortban. Minek kételkedtem volna?

Perselus a plafonra emelte a tekintetét. Merlin óvjon a Denemektõl, gondolta. Kivéve Lystõl, õ még értelmes, még akkor is, ha Black az apja, még akkor is, ha minden nap azt kívánta, bár bárki más lenne az. Akárki más.

– Persze, hogy azt írta – vetette oda sértetten. – Miért, ha elsírja, hogy összeveszett élete elsõ barátjával, hanyatt-homlok iderohansz a világ másik felérõl, hogy meghallgasd? – Di felvonta a szemöldökét, arcára meglepett kifejezés ült ki. – Én is így gondoltam. És ha megírta volna, hogy néha furcsa hangokat hall, és attól fél, meg fog õrülni?

– Mégis miféle hangokat hallott? – kérdezte a boszorkány aggodalommal a hangjában.

– Mint kiderült, azét az átkozott kígyóét. – Piton jelentõségteljes pillantást vetett a padlóra.

Di elsápadt, és a szája elé kapta a kezét.

– De ugye nem tudja…;?

– Nem, nem mondtam el neki, hogy párszaszájú, nem kell aggódnod.

A boszorkány látványosan kifújta a levegõt.

– Már meg sem lep, hogy csakis emiatt aggódsz – szúrta oda a férfi és kezeit összefonta a mellkasán. – Mintha nem hallottad volna, hogy a lányod azt hitte, kezd megbolondulni.

– Hallottam – ingatta fejét a boszorkány. – De nem lett semmi baja. Túlélte, mert talpraesett kislány.

– Hozzáteszem, az sem rajtad múlt.

Di, a beszélgetés kezdete óta most elõször sötét pillantást vetett a barátjára.

– Talán célozni akarsz ezzel valamire?

– Nem tudom, akarok? – ironizált a férfi. – Di, lehet, hogy te vagy Lys anyja, de semmit sem tudsz róla. Alig beszéltek egymással. Lys évek óta nem is keresi a társaságod.

– Ez nem igaz! – csattant fel a nõ és karját sértetten összefonta a mellkasán. – Igenis rengeteg dolgot tudok róla.

– Tényleg? – Piton szemében furcsa, kegyetlen fény villant. – Mi a kedvenc színe?

Di arcán meglepetés suhant át, majd bizonytalanul megszólalt.

– A lila? Nem…; a piros? Kék? Sárga?

A varázsló lekicsinylõ pillantást vetett rá.

– Az ezüst. – A nõ csodálkozva felvonta a szemöldökét. – Ha néha beszélnél vele és tényleg odafigyelnél rá, tudnád. – Di ingerült visszavágásra készült, ezért a varázsló gyorsan folytatta. – Tudom, hogy nincs elõtted jó példa, tudom, hogy nem volt könnyû gyerekkorod, de ismerted a szüleimet, tudhatod, hogy nekem sem volt. A különbség kettõnk között annyi, hogy én, veled ellentétben, tanultam apám hibáiból.

Perselus szavai hatására néhány percre súlyos csend telepedett rájuk.

– Lysnek sosem kellett attól tartania, hogy elveszítheti a barátait, ha véletlenül egy rossz szót szól róluk – jegyezte meg Di élesen.

– Nem – értetett egyet Piton. – Jelen tényállás szerint neki nincs szüksége arra, hogy rossz szót szóljon a barátairól, hogy azok apád halállistáján végezzék, Potterrel az élen.

A falon lógó óra tizenegyet ütött. Piton vetett egy pillantást az asztalán álló dolgozatkupacra és lemondóan sóhajtott.

– Ha érzel magadban némi késztetést, hogy legalább kicsit javíts a helyzeteden, nézd át azokat – bökött a kupac felé. – Én megyek, megnézek egy-két helyet, ahol Lys lehet.

– Ha megtalálod…; – suttogta Di reménykedve.

– Mindent meg fogok tenni, hogy visszahozzam – bólintott. – Bár jelen körülmények között már annak is örülhetünk, ha megtudjuk, hol van.

– Talpraesett, biztosan jól van…; – A boszorkány hangján érzõdött, hogy leginkább saját magát próbálja megnyugtatni.

– Valószínûleg elérte, hogy valaki befogadja – értett egyet a férfi. – Ha az illetõ nem egy egyszerû mugli, Lys rábeszélheti, hogy rejtse el, és akkor sosem bukkanunk a nyomára. A legjobban amiatt aggódom, hogy nem újítottad meg az Aeatas bûbájt, így valószínûleg már két hónapja sincs hátra.

Di eleresztette a füle mellett a férfi szemrehányó szavait.

– Talán ha többen keresnénk…; Sirius is nagyon szeretne segíteni, és tényleg elkélne még egy ember.

– Black üljön csak a Rend fõhadiszállásán – vetette oda Piton. – Már csak az hiányzik, hogy az aurorok találják meg, mielõtt õ bukkanna Lys nyomára.

Di szemei csodálkozva kerekedtek el.

– Nem is tudtam, hogy kedveled Siriust, Perselus.

– Egyáltalán nem – ingatta fejét a varázsló. – Lys egész életében arra várt, hogy megismerhesse az apját. Ha bármi történne Blackkel, nem akarok én lenni az a személy, aki Lys elé áll és elmondja neki. Ugyanis érzésem szerint ez a kellemetlen feladat nyomban rám hárulna. – Mielõtt Di bármit mondhatott volna, az ajtóhoz sietett, kitárta és kiviharzott a néptelen folyosóra.

Lys valahol a nagyvilágban arra várt, hogy megtalálja.

***



Az elkövetkezõ néhány hét intenzív tanulással telt Lys számára. Drust – bár Nora szerint sokszor hetekig úton volt – naponta több órát mesélt Lysnek a mágiáról, bizonyos varázslatok megfelelõ kiszórásáról, az õsi rúnákról, a gyógynövényekrõl és azok felhasználásáról a muglik és mágusok gyógyításában, valamint varázslényekrõl, akiktõl vagy akik segítségével néhány más jellegû hozzávaló beszerezhetõ volt.

Lys megtudta, hogy hatalmas erejû mágikus lények testrészeibõl (szõr, bõr, pikkely, csontok és fogak) készíthetõ volt egy-egy különleges amulett, amely még a mugli Norának is lehetõvé tette, hogy egyszerûbb (Lys tapasztalata szerint elsõtõl negyedéves szintû) bájitalokat fõzzön. Más varázslényektõl szerzett testrészeket egy egyszerû ráolvasással védelmezõ amuletteket lehetett készíteni. Hogy mitõl védték meg a tulajdonosaikat? Különféle gyengébb varázslényektõl – Lys szívesen vitatkozott volna Drusttal, amikor a férfi azt állította, a vérfarkas a gyengébb varázslény kategóriába tartozik –, balszerencsétõl – a lány cseppet sem lepõdött meg, amikor megtudta, ez a legkeresettebb amulett –, járványoktól és szellemektõl.

A balszerencsét távoltartó amulett mellett a gyermekáldást segítõ amulettek is töretlen népszerûségnek örvendtek. Mivel Drust is jelen volt, amikor Nora ezekrõl mesélt Lysnek – a druida ragaszkodott hozzá, hogy elõzõ tanítványa is részt vegyen Lys nevelésében –, és a két lány feltûnõen kerülte egymás tekintetét.

Bár a druidáknak nem voltak könyveik arról, amit a tanítványaiknak átadtak, Drustnak mégis rengeteg mágiáról szóló könyv volt a birtokában, és ragaszkodott hozzá, hogy Lys minden héten öt-hat darabot elolvasson közülük. A lány úgy érezte, mintha hirtelen hetedikes vagy legalább hatodikos lenne a Roxfortban, annyi új dologról hallott és olvasott.

Kicsivel több, mint egy hónapja ért véget a téli szünet. Tudta, hogy barátai, akik a Grimmauld téren töltötték az ünnepeket már rég visszatértek a kastélyba. Sokat töprengett azon, elsõsorban amikor bájitalfõzésben segített Norának, vajon barátai gondolnak-e rá, vajon keresi-e õt bárki. Az apjára gondolt, akit csupán rövid ideig ismerhetett, és azonnal elszégyellte magát. Sirius meg akarta ismerni õt, és õ is meg akarta ismerni az apját. Erre lelépett, Di miatt.

Igazából egyáltalán nem bánta, hogy elszökött.

Aznapra egy õsrégi bájitalokról szóló könyvet kellett olvasnia, és képtelen volt kiverni a fejébõl a gondolatot, hogy Perselus imádná ezt a könyvet. Némelyik italnak csupán a hozzávalói megértek egy kisebb vagyont, és az elkészítés gyakran hónapokig tartott. Lys persze tudta, hogy vannak olyan manapság is közismert bájitalok, amiket hosszú ideig kellett fõzni, mint a Százfûlé-fõzet vagy a Felix Felicis. Bár egyiket sem fõzte még meg soha, olvasott már róluk, és úgy gondolta, ezekhez a bájitalokhoz képest még a Felix Felicist is csukott szemmel el tudja készíteni.

Mégsem a Perselusszal való közös bájitalfõzések, a roxforti tanórák, a DS edzések, a Luciusszal közös „levelezõs” könyvecske, sem pedig az apja (akit csak nemrég ismert meg) hiányzott neki legjobban, hanem a pálcája, amit a Grimmauld téri szobájában hagyott. Így, pálca nélkül csupán annyival ért többet Noránál, hogy boszorkány lévén – az sem volt hátrány, hogy Perselus jól kitanította – a komolyabb bájitalokat is könnyedén el tudta készíteni, köztük az az italt, amit Drust utasítására hetente két alkalommal kellett fogyasztania, hogy csökkentse az Aeatas bûbáj káros hatásait, amit a férfi érzése szerint már meg kellett volna újítani. Lys biztos volt benne, hogy Perselus ugyanezt a bájitalt fõzte meg neki, amikor rájött, mit mûvel vele az anyja.

Néhány napja megkérdezte Drustot, nem szereznének-e neki egy új pálcát (õ a botjában tartotta a sajátját), de a férfi csak nevetett, majd elsötétülõ arccal azt mondta, most a pálca miatt kellene legkevésbé aggódia. Lys nem tudta hová tenni a kijelentést, de ha jobban belegondolt, valószínûleg a druida arra utalt a maga módján, hogy neki, Lysnek már nem sok ideje van hátra az Aeatas bûbáj miatt.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.