efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Lys megérkezik a Grimmauld térre, majd csatlakozik a Weasley-gyerekekhez, akik a Szent Mungóba készülnek. Di rájön, hogy a hazugságokból felépített kártyavárat veszély fenyegeti, és versenyfutásba kezd az id?vel.

Feltöltve: 2016.08.07


Lys néhány perc alatt visszapakolta az utazóládából elõzõ este kiszórt holmijait, és röpke harminc perccel azután, hogy Perselus lehívta õt a pincébe, útra készen állt a márványlépcsõ elõtt, pedig még Luciusnak is nagy lelkesen elújságolta, hogy mégis elmehet Weasley-ékhez és nem kell egyedül karácsonyoznia.

Perselus a bejárati csarnokban várt rá, és látványos rosszallással nézte õt, ugyanis Lys, a vastag, téli talár helyett egy szürke mugli kabátot viselt piros sapkával, Perselus pedig nem volt oda a mugli cuccokért. A lány lelkesen húzta maga után utazóládáját, mintha súlytalan lett volna – ha jobban belegondolt, a láda tényleg szokatlanul könnyû volt. Ahogy átvágtak a havas parkon, az utazóláda néhány centiméterrel a hóréteg fölé emelkedett, és már egyáltalán nem volt súlya.

– Nem baj, hogy elmegyek a Roxfortból karácsonyozni? – kérdezte Lys némi bûntudattal a hangjában. Csak most tudatosult benne, hogy Perselus ugyanúgy egyedül van, mint õ lett volna. A férfit szemlátomást meghökkentette a kérdés.

– Nem – felelte kurtán.

Lys az út hátralévõ részében egy szót sem szólt, még akkor sem, amikor megálltak a roxforti birtok kapujában, és Perselus felé nyújtotta bal kezét a társashoppanáláshoz. A lány gyomra már a gondolatra is felkavarodott, de inkább nem szólalt meg. Egy kör alakú, lámpákkal szegélyezett park elé érkeztek, s Perselus hirtelen elengedte a kezét. Lysnek nem volt sok ideje nézelõdni, mert a férfi finoman meglökte.

– Igyekezz! – szólt rá, és sietõs léptekkel elindult a tizenegyes és tizenhármas ház közül elõfurakodó viharvert kapu felé.

– Bámulatos! – ámult el a lány, és sietõs léptekkel a varázsló után iramodott, aki már a lépcsõ tetején állt.

– Próbálj minél kevesebb zajt csapni – figyelmeztette Perselus, és kitárta az ajtót. – És ne menj tovább néhány lépésnél!

Lys engedelmesen átlépte a küszöböt, és három lépéssel elõbbre megállt a sötét elõszobában. Alakja sötét, riasztó árnyékot vetett a nyitott ajtón beáramló fénysávra. Ahogy Perselus becsukta maga mögött az ajtót, a keskeny fénycsík azonnal eltûnt és a folyosóra riasztó sötétség nehezedett. A varázsló pálcájának egyetlen intésére ódon gázlámpák egész sora gyulladt ki, de a látvány, amit a lány elé tárult, cseppet sem volt bizalomgerjesztõ. A falakról félig már lemállott a tapéta, olyan benyomást keltve, mintha az épületben szellemek laknának. Lys valahogy így képtelte el a roxmortsi kísértetházat, a Szellemszállást belülrõl.

– Ez valami kísértetház? – fordult Perselushoz.

– Ne légy nevetséges.

Lys felnézett a mennyezetre; a csillár kígyót mintázott, s a lányban csak most tudatosult, hogy éppen így nézett ki a kopogtató is az ajtón. Az elõszoba végén lévõ ajtó kulcslyukából halovány fény szûrõdött ki. Perselus az ajtó felé indult, Lys pedig követte. Menet közben elhaladtak egy ódon falépcsõ elõtt. A varázsló kitárta az ajtót ami mögött egy jól megvilágított, méretes konyha és étkezõ tárult a lány szeme elé. A helyiségben három személy tartózkodott: egy alacsony, kövérkés, vörös hajú asszony, egy rózsaszín hajú fiatal boszorkány, és Rémszem Mordon, az öreg, riasztó külsejû auror, akit tavaly kijelöltek, hogy vigyázzon a diákokra a Trimágus Tusa ideje alatt.

– Te biztosan Lys vagy – lépett elé a vörös hajú asszony. Lysnek nem kellett sokáig találgatnia, ki lehet az.

– Igen – bólintott. – Ön bizonyára Mrs. Weasley – mondta, mire az asszony halványan elmosolyodott. – Nagyon sajnálom, ami a férjével történt…; és nagyon köszönöm a meghívást.

– Ugyan már, kisdrágám, szóra sem érdemes! – Az asszony minden elõzmény nélkül megölelte õt, majd elfordult tõle. – Perselus, nagyon köszönöm, hogy elhoztad.

A varázsló kimérten bólintott, Lys pedig alig tudta elfojtani a vigyorát. Imádta nézni, amikor Perselus azt játszotta, hogy õ, Lys, csupán egyike az idegesítõ tanítványainak. A varázsló sarkon fordult és távozott, Mrs. Weasley pedig a konyhában tartózkodó, rózsaszín hajú boszorkányhoz fordult.

– Tonks, felkísérnéd Lyst a szobájába? Tudom, hogy hamarosan indulunk a kórházba, de a gyerekek csak most kezdtek el készülõdni.

– Persze, Molly – bólogatott lelkesen a boszorkány, és felborított egy széket, ahogy megkerülte az asztalt és Lys felé indult. Pálcája egyetlen mozdulatára Lys utazóládája a levegõbe emelkedett. – Tonks vagyok – szólt vidáman a boszorkány, amikor Lys elé ért.

– Lys.

– Na gyere, vigyük fel a csomagodat! – Azzal megpöccintette a pálcáját és a láda elindult a lépcsõ felé, Lys pedig Tonks oldalán követte. A lépcsõ aljában fatáblára szögezett apró fejek sorakoztak. Lys csak remélni merte, hogy nem valaha élt lények kitömött fejeit látja.

Tonks vidám boszorkány volt, menet közben folyton kérdezgette Lyst, és néhány dolgot maga mesélt el neki. Az elsõ emeletre érve Tonks benyitott a harmadik ajtón. A helyiség tágas volt, de barátságtalan, három ágy volt benne, amibõl kettõn látszott, van lakója. Tonks a harmadik ágyhoz navigálta Lys ládáját.

– Parancsolj. – A láda halk puffanással landolt a harmadik ágy jobb oldalán. – Pakolj ki nyugodtan, érezd otthon magad. Mi hamarosan bemegyünk Arthurhoz a Szent Mungóba. – Rövid szünetet tartott, mielõtt folytatta volna. – Ha akarod, velünk jöhetsz.

– Az nagyszerû lenne – kapott a lehetõségen Lys. Túlságosan is barátságtalannak és bizarrnak tartotta a házat ahhoz, hogy egyedül itt maradjon. – Kaphatnék egy percet? – Tonks bólintott és magára hagyta õt a szobában.

Lys sietve elõkapta a Luciustól kapott könyvecskét, mert kíváncsi volt, reagált-e már valamit a férfi a korábbi üzenetére. Az igazat megvallva kételkedett benne, így annál nagyobb meglepetés érte, amikor meglátta, hogy a varázsló afelõl érdeklõdik, lesz-e ideje délután írni neki. Gyorsan odafirkantotta, hogy „Nem tudom, bemegyünk a Szent Mungóba Mr. Weasley-hez.”, majd becsapta a könyvet és a párnája alá dugta.

Ezután az utazóládába túrt és elõkereste a sálját, majd a sapkájával együtt a kabátja bal ujjába tûrte, közben meggyõzõdött róla, hogy pálcája biztonságban van a ládában, majd csatlakozott Tonkshoz, aki lefelé indult a lépcsõn.

Lys még csupán öt perce ismerte a boszorkányt, de máris megkedvelte õt. A konyhába érve több ismerõs arc fogadta õket; Hermione, Ginny és három bátyja: Ron, Fred és George.

– Lys! – sikkantotta lelkesen Ginny és odarohant barátnõjéhez. – Úgy örülök, hogy megérkeztél! Milyen utad volt? Hermione még tegnap megérkezett, a Kóbor Grimbusszal jött. Te is azzal jöttél?

– Örülök, hogy itt lehetek – mondta. Néhány másodpercig hallgatott. – Engem…; Piton professzor hozott.

Hermione és Ginny arckifejezése hûen tükrözte a diákok egyöntetû véleményét Perselusról. Lys üdítõ kivételnek számított; õ nagyon is kedvelte a férfit, igaz, a tanítási módszereivel nem mindig értett egyet.

A konyha ajtaja ismét kitárult, s Lys önkéntelenül is odakapta a fejét. Elsõnek Harry lépett be, és egy magas, fekete hajú férfi követte. Lys egészen biztos volt benne, hogy a férfi valaha remekül nézett ki, azonban arca most beesett volt kissé. A szürke szemek furcsán ismerõsek voltak Lysnek, de nem tudta hova tenni õket – Lucius szemei szürkék voltak ugyan, de egyáltalán nem hasonlítottak az imént belépett férfiére. A varázsló Harryvel beszélgetett, s mikor a fiú odalépett Ronhoz és Hermionéhoz, tekintete megakadt Lysen.

Sirius Black úgy érezte, megfagyott körülötte a levegõ. Ez az arc, ez az arckifejezés…; Biztos volt benne, hogy a kis boszorkány Di lánya. De azok a szürke szemek…; Nem, lehetetlen, biztosan nem az övé. Már találkozott Divel, igaz, csak futólag, de a nõ akkor is szólt volna, ha lenne egy gyerekük. Biztosan csak véletlen.

A kislány nevetve bólogatott és mondott valamit Ginnynek. Sirius tett egy elkeseredett kísérletet arra, hogy elhitesse magával, semmi köze a kislányhoz, de csúfos kudarcba fulladt a próbálkozása. Van egy lánya. Megszédült, kis híján elvesztette az egyensúlyát.

– Minden oké, Sirius? – kérdezte Harry. A varázsló lenézett keresztfiára, így nem láthatta, hogy Lys felkapja a fejét a név hallatán.

– Igen, persze – mondta elfúló hangon. – Minden csodás.

***



Lys Ginny mellett állt a sorban, amikor két-három fõs csapatokban elhagyják a Grimmauld téri házat, amikor egy hosszú, paradicsomvörös hajú nõ lépett melléjük. Beletelt pár másodpercbe, mire Lys feliserte Tonksot, ugyanis ez a nõ magasabb volt nála, és az arcvonásai is sokkal határozottabbnak tûntek.

– Metamorfmágus vagy? ­â€“ kérdezte lelkesen a boszorkányt, aki mosolyogva rábólintott. – Ez fantasztikus! Még sosem találkoztam igazi metamorfmágussal!

Azzal lelkes, fojtott hangú csevegésbe kezdtek a metamorfmágiáról, amíg arra vártak, hogy elhagyják a házat. Lys egy pillanatig arra gondolt, miközben kilépett a kapun, hogy megkérdezhetné Tonksot a Sirius-dologról, de úgy érezte, inkább olyasvalakivel kellene errõl beszélnie, akit egy kicsit jobban ismer. Tekintete Harryn állapodott meg, aki Rémszem Mordon elõtt baktatott. A lány úgy gondolta, annyira nem sürgõs beszélnie a fiúval.

A kis csapat (Mrs. Weasley, Tonks, Rémszem Mordon és a hét gyerek) felült a metróra, és Lys igyekezett úgy helyezkedni, hogy Harry közelében legyen. Amikor úgy ítélte meg, hogy senki sem foglalkozik vele – az ikrek Ront és Ginnyt szórakoztatták, Hermione pedig Tonksszal társalgott –, fojtott hangon megszólalt:

– Az a férfi, akit Siriusnak neveztél a házban.  Õ Sirius Black? Az a Sirius Black, aki megszökött az Azkabanból pár éve?

Harryt váratlanul érte a kérdés, de gyorsan átlátott a szitán. Arca elsötétült egy pillanatra, de meglátta a lehetõséget, hogy tisztázza keresztapja nevét.

– Igen, õ az. – Lys elsápadt. Harry gyorsan folytatta: – De Sirius nem bûnözõ, ártatlanul került börtönbe. Ráadásul, õ a keresztapám.

– Ó. – Lys csak ennyit tudott kinyögni. Nem értette, miért állt össze Dumbledore szökevényekkel. Nem mintha rá tartozott volna a dolog.

– Azért vitték el, mert azt hitték õ árulta el a szüleimet Voldemortnak – magyarázta a fiú. Meglepve nyugtázta, hogy a lány szeme sem rebbent, ahogy kimondta a rettegett nevet.  – Mert át akarták vágni azzal, hogy azt mondják mindenkinek, Sirius a titokgazdájuk, így Voldemort Sirius után ment volna, abban a reményben, hogy kiszedje belõle a hollétünket. – Harry rövid szünetet tartott, így Lysnek volt ideje csodálattal adózni a férfi bátorságának és barátai iránti hûségének. – Csak hát…; – Harry arca elsötétült. – Sirius azt javasolta, hogy legyen inkább Peter Pettigrew, egy másik barátjuk a titokgazda helyette. Pettigrew Voldemortnak dolgozott már egy ideje, így azonnal kiadott minket.

– Nagyon sajnálom – mondta Lys, õszinte bánattal a hangjában. A metró fékezni kezdett, mire Lys önkéntelenül Mrs. Weasley-re nézett, de az asszony nem készülõdött a leszálláshoz. – Én tényleg azt hittem, hogy…; szóval érted.

Harry keserûen bólintott.

– Dumbledore próbálta tisztázni, de a minisztérium nem hitt neki, így Siriusnak bujkálnia kell.

Lys elborzadt, és hirtelen mély sajnálatot érzett a férfi iránt.

– Ez szörnyen hangzik.

Az út további részében nem szóltak egymáshoz, s amikor leszálltak, Lys Ginny mellé lépett, és iskolai dolgokról kezdtek csevegni. A társaság hirtelen megállt egy nagy, vöröstéglás épület elõtt, amin tábla hirdette: Purgall Metell Ltd. Felújítás miatt zárva.

Lys nem figyelt néhány másodpercig, így arra eszmélt, hogy Mrs. Weasley és az ikrek belépnek a kirakatüvegbe és nyom nélkül eltûnnek. Tonks lépett a lányok közé. Lysnek eszébe jutott, hogy a paradicsomvörös hajával Tonks úgy néz ki, mintha Ginny nõvére lenne.

– Menjünk – mondta, és megragadva Lys könyökét áttuszkolta õt a kirakatüvegen. Lys úgy érezte, mintha vízfüggönyön lépett volna át.

Mrs. Weasley gyakorlottan navigálta fel a csapatot az elsõ emeletre. Lys csak a lépcsõn jött rá, hogy éppen meglátogatni készül egy varázslót, akik még sosem látott, és aki valószínûleg jobban örülne, ha a családtagjait láthatná helyette. Nem törõdve aggályaival, engedelmesen követte a csapatot, és szó nélkül belépett Ginny nyomában az ajtón, melyen tábla hirdette: „Durrbele” Dai Llewellyn Kórterem. Súlyos harapások.

A kicsi és sötét kórteremben összesen hárman tartózkodtak: két varázsló és egy boszorkány. A kórteremnek egyetlen ablaka volt, az ablak alatti ágyon egy vörös hajú, szemüveges férfi ült. Lys rögtön rájött, hogy õ Ginnyék apja. A társaság körbeállta a varázsló ágyát és rögtön szóba elegyedtek vele. Lys kívülállónak érezte magát, legszívesebben elrohant volna, de nem tudta, hová.

– Innék egy teát – fordult Tonkshoz. – Van itt valahol egy automata, vagy valami?

– Az ötödiken van egy teázó. Elmenjek veled? – kérdezte, Lys azonban megrázta a fejét. Kabátzsebébe nyúlt és kitapogatott pár érmét, aztán szólt Tonksnak, hogy felmegy az ötödikre.

Halkan csukta be maga mögött az ajtót, és elindult a lépcsõ felé. Lassú léptekkel indult felfelé, hiszen csupán azért jött el a kórterembõl, mert kényelmetlenül érezte ott magát. Persze még ez a kórház is sokkal jobb volt, mint az a kísértetház, ahol a szünetet készült tölteni. Egy pillanatig arra gondolt, vissza kellene mennie a Roxfortba, de akkor megint egyedül lenne, hiszen nem várhatja el Ginnytõl, hogy visszajöjjön, amíg az édesapja kórházban van.

Az ötödik emelet leginkább egy hatalmas étteremhez hasonlított. Mindenütt kisebb-nagyobb asztalok sorakoztak, a legkisebb asztalkák kétszemélyesek voltak, a legnagyobbakhoz akár nyolc személy is le tudott ülni. A helyiséget élénk társalgás zsivaja töltötte be, egy bazár hangulatát kölcsönözve az egész emeletlen. Lys a lépcsõtõl nem messze található hatalmas pult felé vette az irányt. A kínálatra egyetlen szava sem lehetett: mugli és mágikus teák bõséges gyûjteménye tárult a szeme elé. Hosszas nézelõdés után egy egyszerû epres teára esett a választása, kifizette az öt knútot az italért, átvette a bögre forró italt azután az asztalok között szlalomozva hozzálátott, hogy helyet keressen magának.

Végül talált is egy üres, két személyes asztalt a hatalmas terem végében, és helyet foglalt a lépcsõnek háttal. Néhány asztallal arrébb középkorú boszorkányok ültek egy hatalmas asztalnál – Lys úgy látta, legalább három nyolc fõs asztalt toltak össze –, s idõrõl idõre harsány hahotázás töltötte be a termet a csapat jóvoltából. Lys elmerengve kevergette a teáját. Az ital égetõen forró volt, ezért az elsõ korty után úgy döntött, vár még vele egy kicsit.

– Csatlakozhatok? – hallott egy kellemesen mély hangot a háta mögött. Szíve hatalmasat dobbant, és biztos volt benne, hogy még a néhány asztallal arrébb ülõ boszorkánycsapat is hallotta.

Lys hátrasandított a válla fölött. Lucius Malfoy, mint mindig, most is egy meglehetõsen elegáns fekete talárt viselt. Hosszú, szõke haját ezúttal nem fogta össze, így tincsei szabadon omlottak a vállára.

– Igen – nyögte ki Lys, amikor rájött, hogy tekintete a kelleténél jóval többet idõzött a varázslón. – Igen, persze.

Lucius helyet foglalt a széken Lysszel szemben. A lány szinte megbabonázva bámulta minden mozdulatát.

– Hogyhogy itt vagy? – bukott ki belõle önkéntelenül, s a következõ pillanatban már legszívesebben visszaszívta volna a szavakat. Ennyi erõvel azt is kérdezhette volna, mit keresel itt, az csak egy kicsivel lett volna illetlenebb ennél.

Lucius szája széle finoman megrándult.

– Olvastam, hogy bejöttök meglátogatni Weasley-t, gondoltam, megnézem, minden rendben van-e veled.

Lys lélegzete elakadt. Lányos zavarában újfent kavargatni kezdte a teáját. Persze, hogy elsõ dolga volt megírni, mik a napi tervei, de arról aztán végképp álmodni sem mert, hogy a férfi képes épp ilyenkor bejönni a kórházba és megkeresni õt.

– Ó…; Öhm…; Aha…; Igen – bökte ki. – Csodásan vagyok. – Elhallgatott. – De ugye nem csak miattam jöttél? – A lány kitartóan bámulta a teáját, mint aki roppant érdekesnek találja, ahogy a forró lé örvény-szerûen kavarog még azután is, hogy kiemelte belõle a kanalat. Észre sem vette, hogy elpirult a kérdéstõl.

Lucius a lány arcára nézett, s valamiért úgy érezte, nem mondhatja el az igazat, miszerint csakis azért jött el a kórházba, hogy beszélhessen vele, Lysszel.

– Nem, dehogy – hazudta, és látta, ahogy a lány kifújja a levegõt. – Van egy ismerõsöm a negyediken, megnéztem, hogy van. – Lys felpillantott rá, mintha kérdezni akarna valamit. – Mágikus baleset – felelte a lány ki nem mondott kérdésére.

– Remélem, hamarosan jobban lesz.

Hosszú percekig szótlanul ültek. A boszorkányok ismét hahotáztak, mire mindketten önkéntelenül az összetolt asztalok felé fordultak.

– Úgy viselkednek, mintha nem is egy kórházban lennénk – dörmögte Lys, és kortyolt egyet a hûlõ teájából. Lucius aprót biccentett.

– Szóval mégis Weasley-éknél töltöd a szünetet, hm?

Lys boldogan elmosolyodott és felnézett a varázslóra. Igen, végre egy cseppet sem kellemetlen téma.

– Igen – bólintott. – Szerencsére sikerült megoldani, hogy a történtek ellenére elmehessek.

– Ezt örömmel hallom. – Lucius aznap már másodszorra hazudott. Cseppet sem örült neki, hogy Lys a Weasley-pereputtyal ünnepel, de ezt nem adta a lány tudtára. – Eljöhettél volna hozzánk – mondta hirtelen, Lys legnagyobb döbbenetére. A lány kétkedve nézett fel, mire a férfi gyorsan hozzátette: – Narcissa biztosan örült volna, hogy megismerhet. Õ és édesanyád jóban voltak roxfortos korukban.

A varázsló cseppet sem volt biztos benne, hogy Narcissának lett volna esélye találkozni Lysszel, de azt mégsem mondhatta neki, hogy a Sötét Nagyúr alig várja már, hogy megismerje õt.

– Úgy látszik, anya mindenkit ismert és mindenkivel jóban volt, csak nekem nem beszél soha semmirõl – jegyezte meg élesen a lány és ingerült tea kavargatásba kezdett.

***



Di úgy érezte, valami nincs rendben. Amerikai barátai házában tartózkodott, hogy átbeszéljenek néhány fontos bûbájt, amit majd a közeljövõben volt szükséges elvégeznie, azonban képtelen volt kiverni a fejébõl a gondolatot, hogy valami szörnyûség történt, és neki vissza kell mennie a Roxfortba. Lehetséges volna, hogy Lysszel történt valami? Perselus biztosan írt volna neki. Talán csak arról van szó, hogy a bagoly még nem ért ide?

Elnézést kért Archeréktõl, kirohant a házból. Épp csak kilépett a kapun, máris sarkon fordult és dehoppanált, hogy a Roxfort kapuja elõtt bukkanjon fel. A kastélyt és a parkot vastag hóréteg lepte be – Amerikában egyáltalán nem volt hó – s hosszú, földig érõ talárja szegélye nyomban elegendõ mennyiségû havat gyûjtött össze ahhoz, hogy bokáig átnedvesedjen, de a boszorkány nem törõdött vele. Di egyenesen a Griffendél-toronyhoz rohant, azonban a Kövér Dáma nem volt hajlandó beengedni õt jelszó nélkül, ugyanis tegnap, a karácsonyra való tekintettel, megváltozott a torony titkos jelszava. Di ingerülten sarkon fordult és lecsörtetett a pincébe Perselushoz – menet közben talárjáról hó és vízcseppek hullottak a padlóra –, abban a reményben, hogy Lyst ott találja majd.

Kopogás nélkül rontott be kollégája irodájába. A férfi az egyik kényelmes karosszékben ült és valamilyen könyvet olvasott, amit nem ismert fel, de nem is nagyon érdekelte, mirõl szól. Csupán egy dolog járt a fejében: megtudni, merre van a lánya.

– Nem láttad Lyst, Perselust?

A férfi felnézett a könyvbõl. Úgy tervezte, a mai napot nyugtató olvasással fogja tölteni, de hirtelen az az érzése támadt, hogy erre nem sok esélye lesz.

– Számomra is öröm, hogy máris visszatértél – szólt élesen. – Nem, nem láttam Lyst reggel óta – tette hozzá elejét véve Di ingerült közbeszólásának. Tekintetét ismét a kezében tartott könyv felé fordította. Elvégre, próbálkozni csak szabad.

– Akkor nem tudod, hol lehet? – kérdezte csalódott hangon.

Perselus becsapta a könyvet, mert immár biztos volt benne, a nõ nem fogja hagyni, hogy nyugodtan olvasgasson.

– Feltételezem, ott, ahová vittem: a Rend fõhadiszállásán.

Di arca falfehér lett. Nem, biztos csak rosszul hallotta. Igen, csak errõl lehet szó.

– A…; hol? – kérdezte, és minden erejével azon reménykedett, hogy Perselus valami teljesen más helyszínt fog mondani.

– A Fõnix Rendjének fõhadiszállásán – ismételte készségesen a férfi. A boszorkány úgy nézett rá, mintha szellemet látott volna, s megtántorodva hátrált egy lépést.

– Ugye ez csak valami rossz vicc? – kérdezte elfúló hangon Di. Az egyik legszörnyûbb rémálma vált valóra. Lelki szemei elõtt egy óriási, kastélyszerû épületet látott, hatalmas ablakokkal. Odabent pedig Lyst és…; – Hogy engedhetted oda?

– Ha nem hagyod itt megint minden szó nélkül, Lysnek sem lett volna kedve elmenni – jegyezte meg élesen Piton. – Mellesleg, nem értem miért ekkora tragédia, hogy biztonságban, a Rend fõhadiszállásán tölti a szünetet. – Ott még apád sem találhatja meg, tette hozzá gondolatban, de látta mennyire paprikás hangulatban van Di, és nem volt kedve még egy lapáttan rátenni. Bár ha jobban belegondolt, ennek ígyis-úgyis õ fogja meginni a levét.

– Persze, hogy nem – sziszegte Di dühösen. Felmerült benne, hogy mindent elmond a férfinak, de rá kellett jönnie, azzal értékes perceket veszítene. Sarkon fordult hát, hogy felkeresse az egyetlen embert, aki segíthetett neki visszahozni a lányát. Az ajtóban még visszafordult és egyenesen Piton szemébe nézett. – Ha megkérhetlek, legközelebb ne hozz meg ilyen döntéseket a beleegyezésem nélkül.

A férfi szúrós pillantást vetett boszorkány mögött becsapódó ajtóra.

– Akkor legközelebb talán csinálj úgy, mintha az anyja lennél – dörmögte az üres szobának.

***



Diana nem akarta elhinni, hogy Perselus képes volt elengedi a lányát a Fõnix Rendjének fõhadiszállására. Ennyi erõvel akár Lucius házába is vihette volna, az is csupán egyetlen fokkal lett volna rosszabb ennél. Felmerült benne, hogy ha a kezdetektõl õszinte a férfival, ez most nem történik meg.

Szinte futva rótta a folyosókat hogy minél hamarabb megtegye a pince és a hetedik emeleti igazgatói iroda közti hatalmas távolságot. A kõszörny elé érve levegõért kapkodva mondta el a jelszót („Bûvös Bizsere”) de úgy tûnt, ma nincs szerencséje a jelszavakkal, ugyanis ez sem mûködött.

– Mindenízû Drazsé – morogta ingerülten – Robbanócukor, Sav-a-júj cukor, citrompor…;

A kõszörny hirtelen félreugrott, feltárva a mozgó csigalépcsõt Di elõtt. A boszorkány egy ugrással a harmadik lépcsõfokon termett. Hát persze, hogy citrompor volt, gondolta.

– Tudnom kell, hol van a Rend fõhadiszállása! – rontott be Di az igazgatói irodába egyetlen ingerült koppantás után, a választ meg sem várva. Albus Dumbledore a hatalmas íróasztala mögött ült, s meglepettem pillantott fel az elõtte heverõ pergamenekbõl.

Néhány korábbi igazgató felhördült, s még Fawkes is igen méltatlankodva nézett a betolakodóra. Mindnyájan tiszteletlennek tartották, amit Diana csinált az imént. Példátlanul tiszteletlennek.

– Még ilyet! Micsoda viselkedés! – sápítozott egy kecskeszakállas öreg varázsló a portréjában. Többen egyetértõen hümmögtek, vagy egyéb, nem túl szívmelengetõ módon adták jelét nemtetszésüknek. Dumbledore éles pillantására azonban mind elhallgattak. Az igazgató ezután kíváncsian pillantott a nõre félhold alakú szemüvege mögül, mintha leghõbb vágya lett volna meghallgatni vendége mondanivalóját.

Diana, a korábbi igazgatók portréival nem törõdött ugyan, de Fawkes méltatlankodó pillantására megtorpant, s úgy tûnt, kezd belegondolni, mekkora tiszteletlenséget mûvelt, ugyanis úgy állt az ajtóban, mintha nem állna szándékában mozdulni.

– Történt valami? – érdeklõdött kedvesen Dumbledore.

Ez Di eszébe juttatta, miért is jött. Tekintete megkomorodott, s jobb keze ökölbe szorult ahogy odacsörtetett az igazgató íróasztala elé. Amikor megállt, vett egy mély levegõt, és emlékeztette magát, kivel is áll szemben. Két karját összefonta a mellkasán, és csúnyán nézett az öreg varázslóra.

– A lányom a Rend fõhadiszállásán van – közölte szárazon. Valahol mélyen sejtette ugyan, hogy ez talán nem a legmegfelelõbb hangsúly az õsz mágussal szemben, de jelen pillanatban ez nem érdekelte. Egyetlen dologra tudott csupán gondolni: az élet, amit a lányának szánt, veszélyben volt, s neki feltett szándéka volt bármit megtenni, hogy a hazugságokból épített kártyavár ne dõljön le.

Dumbledore szemében furcsa fény csillant. Ha nem lett volna ennyire komoly a helyzet, Di biztosan hosszan elmerengett volna azon, mit jelenthet, de most Lysen kívül semmi sem érdekelte.

– Igen, néhány órával ezelõtt én magam engedélyeztem Perselusnak, hogy elvigye – szólt.

A válasz cseppet sem nyugtatta meg Dit. Ezt már Perselus is elmondta neki. Hirtelen rettegés fogta el. Mi van, ha már találkoztak? Akkor végképp lõttek minden tervének.

De mi van, ha még nem? Ha még van ideje összeszedni Lyst és elhozni a házból. Dacosan összevonta a szemöldökét. Egyetlen vesztegetni való másodperce sem volt.

– Az a probléma, uram, hogy én nem engedélyeztem – mondta szigorúan. Félelmét düh és kétségbeesés váltotta fel.

Dumbledore kék szemei Dire villantak félhold alakú szemüvege mögül. Persze, más esetben ez nem lett volna probléma, hiszen a varázsló tudta, hogy Perselus Lys gyámja, így szükség esetén hozhat döntéseket Di nevében. Azonban Lys a Rend fõhadiszállására küldeni egészen más eset volt. Di farkasszemet nézett a mágussal, mire az halványan elmosolyodott. A boszorkány egy pillanatra összerezzent, mert úgy érezte, mintha az agg mágus a veséjébe látna. Elképzelhetõ, hogy az igazgató tudta? Lehetséges lenne, hogy tudja? Hogy végig tudta?

– Biztos vagyok benne, hogy Lysandra…; – Di türelme elfogyott, s tartva attól, hogy egy újabb titka leplezõdik le, közbevágott.

– Nézze, professzor – dörmögte ingerülten ­â€“, én tényleg tisztában vagyok vele, hogy ön korunk egyik legkiemelkedõbb személyisége, de kérem, ne akarjon velem vitába szállni arról, mi a legjobb a kislányomnak.

Néhány volt igazgató ingerülten (és nem épp nyomtatásba illõ szavakkal) adott hangot nemtetszésénék, amiért Dianának volt bátorsága félbeszakítani Albus Dumbledore-t, a Roxfort jelenlegi igazgatóját.

Az idõs varázsló mélyet sóhajtott. Szemében együttérzés csillant, majd csendesen így szólt:

– A Fõnix Rendjének fõhadiszállása a Grimmauld tér 12. szám alatt található.

***



Di rohant. Talárja szinte úszott mögötte, a diákok akár még Pitonnal is összetéveszthették volna; s szó mi szó, õ is épp olyan harapós kedvében volt, mint gyerekkori barátja egy átlagos szerda délelõtt. Korábban csak remélni merte, hogy Lys nem találkozott Siriusszal a fõhadiszálláson, de most, hogy megtudta, a fõhadiszállás az egykori Black ház…; Szinte biztos volt benne, hogy a találkozás elkerülhetetlen. Csak remélni merte, hogy Sirius nem ismerte fel Lyst, és ha mégis, akkor semmit sem mondott a lánynak.

Ellenkezõ esetben nagyon meg fogja bánni.

Amint kiért a birtokról, dehoppanált, s London egyik elhagyatott terén bukkant fel. Körbenézett, megkereste a tizenkettes számot, felrobogott a lépcsõn, és kopogás nélkül feltépte az ajtót. Valamennyire ismerõs volt a házban – azon ritka alkalmak egyike, amikor hálát adott azokért a kapcsolatokért, amiket apja kiléte miatt épített ki – így azonnal az emeleti szalon felé indult, rutinosan kikerülve a lépcsõ aljában található troll-láb esernyõtartót és ügyet sem vetve a falra akasztott manófejekre. Az ajtó félig nyitva volt, s õ, abban a reményben, hogy talál majd ott valakit, belépett.

A helyiségben összesen két ember tartózkodott. Remus Lupin, és az az ember, akit Di jelen pillanatban a legkevésbé sem akart látni: Sirius Black. Lupin vette észre õt elsõként, ugyanis Sirius háttal ült neki egy kopott kanapén.

– Di…; – szólt Remus, mire Sirius felpattant, mint akit ágyúból lõttek ki. Villámló szemekkel fordult Diana fele.

– Õ az én lányom, igaz?! – tajtékzott. Di arca elfehéredett. Bár számított rá, egyáltalán nem örült neki, hogy Sirius tényleg felismerte a lányt.

– Mit mondtál neki? – kérdezte dühösen. Lupin kettejük között kapkodta a tekintetét, mintha pingpongmeccset nézne. Igaz, hogy néhány éve tanította a Di lányát, de fel sem merült benne a gondolat, hogy esetleg Sirius lehet a gyermek apja.

Sirius arca egyre vörösebb lett a dühtõl. Megindult Di felé, de Lupin elkapta a kezét.

– Sirius – suttogta figyelmeztetõen. A ház ura megtorpant, és ingerülten kifújta a levegõt. Remus korábban óva intette az ilyen viselkedéstõl, mondván, ha Di gyermeke tényleg az õ lánya, Divel higgadtan, felnõttek módjára kell megbeszélniük a helyzetet.

Sirius fején átfutott a gondolat, hogy az egyetlen felnõtt módszer, amit a helyzet megoldására használna az, hogy minden dühét és keserûségét Dire zúdítsa, aztán kiszedje belõle, miért kellett titokban tartania, hogy van egy kislányuk. Lupin szorítása erõsödött a kezén, így még ha kelletlenül is, elhessegette az effajta gondolatokat.

– Miért nem szóltál…; miért nem mondtad el, hogy van egy lányunk? – préselte ki magából. Hangja remegett a dühtõl és izgalomtól.

Di fején átfutott, hogy letagad mindent. Az sokkal könnyebb lett volna, ráadásul nem is volt kedve megtárgyalni Lys sorsát. Végül mély levegõt vett, s mintha magától értetõdne a válasz, így felelt:

– Meg akartam védeni õt.

Sirius szabad keze megremegett. Abban egyetértett Divel, nem lett volna könnyû elmondani a lányuknak, hogy Azkabanba zárták az apját. Fogalma sem volt róla, hogy Di tudta-e, hogy ártatlanul zárták be; bár e tekintetben ez a tény egyáltalán nem számított. Mégis, azt kívánta bár elmondta volna Diana, bár elmondta volna legalább neki, hogy van egy lányuk. Bár ne így kellett volna megtudnia…;

– Ártatlanul kerültem börtönbe – mondta hirtelen sötét tekintettel mérve végig egykori szerelmét. – Ezt neked kellene legjobban tudnod. – A boszorkány összepréselte az ajkait.

Lupin továbbra is szótlanul állt a háttérben, jobbjával lefogva Siriusét, nehogy barátja valami meggondolatlanságot csináljon. Azt még Siriusnak is el kellett ismernie, hogy nem a hideg fejjel való gondolkodás volt az erõssége.

– Itt nem errõl van szó – sziszegte Di. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Sirius felemlegette az apját. – Nem akarom, hogy neked, vagy bárkinek bármi köze legyen a lányomhoz. Még apámnak sem.

Sirius úgy megdöbbent a boszorkány utolsó szavaitól, hogy még dühöngeni is elfelejtett. Még Lupin arcára is kiült a csodálkozás, és meglepetésében majdnem elengedte Sirius karját. Ezek szerint a kicsi Lys nemcsak az apjáról hanem még Di családjáról sem tudott semmit?

– A lányom nem tudja, ki az apád? – kérdezte Sirius. A boszorkány szeme összeszûkült; cseppet sem tetszett neki, hogy Black a lányának nevezte Lyst.

– Nem – vágta rá Di. – Lys nem tud semmirõl, és azt akarom, hogy ez így is maradjon.

Szóval Lysnek hívják. Siriusnak halványan derengett, hogy egy családfájának egy távoli ágán volt egy Lysandra Black nevû rokon; vetett egy gyors pillantást a falikárpit felé, de hirtelen nem találta.

– Ez egy remek döntés – mondta csendesen. Lupin, úgy ítélve, hogy barátja kissé lehiggadt, elengedte a karját. – Meg akarom ismerni – jelentette ki.

– Nem! – vágta rá Di. A legkevésbé sem akarta, hogy a kislány megtudja, ki az apja. Sejtve, hogy Sirius nem lendíti elõre a beszélgetést, inkább Lupinhoz fordult. – Nem tudod, merre van a lányom, Remus?

A férfi zavart pillantást vetett mindkettõjükre, majd bocsánatkérõen Siriusra nézett.

– Elment a gyerekkel Arthurhoz a Szent Mungóba.

Di arca elkomorodott. Megköszönte az információt, majd sarkon fordult és roppant sietõs léptekkel elhagyta a házat. Már csak az hiányzott neki, hogy még több idõt kelljen Lys keresésével töltenie.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.