efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Lys megérkezik a Grimmauld térre, majd csatlakozik a Weasley-gyerekekhez, akik a Szent Mungóba készülnek. Di rájön, hogy a hazugságokból felépített kártyavárat veszély fenyegeti, és versenyfutásba kezd az id?vel.

Feltöltve: 2016.08.07


Lys néhány perc alatt visszapakolta az utazóládából előző este kiszórt holmijait, és röpke harminc perccel azután, hogy Perselus lehívta őt a pincébe, útra készen állt a márványlépcső előtt, pedig még Luciusnak is nagy lelkesen elújságolta, hogy mégis elmehet Weasley-ékhez és nem kell egyedül karácsonyoznia.

Perselus a bejárati csarnokban várt rá, és látványos rosszallással nézte őt, ugyanis Lys, a vastag, téli talár helyett egy szürke mugli kabátot viselt piros sapkával, Perselus pedig nem volt oda a mugli cuccokért. A lány lelkesen húzta maga után utazóládáját, mintha súlytalan lett volna – ha jobban belegondolt, a láda tényleg szokatlanul könnyű volt. Ahogy átvágtak a havas parkon, az utazóláda néhány centiméterrel a hóréteg fölé emelkedett, és már egyáltalán nem volt súlya.

– Nem baj, hogy elmegyek a Roxfortból karácsonyozni? – kérdezte Lys némi bűntudattal a hangjában. Csak most tudatosult benne, hogy Perselus ugyanúgy egyedül van, mint ő lett volna. A férfit szemlátomást meghökkentette a kérdés.

– Nem – felelte kurtán.

Lys az út hátralévő részében egy szót sem szólt, még akkor sem, amikor megálltak a roxforti birtok kapujában, és Perselus felé nyújtotta bal kezét a társashoppanáláshoz. A lány gyomra már a gondolatra is felkavarodott, de inkább nem szólalt meg. Egy kör alakú, lámpákkal szegélyezett park elé érkeztek, s Perselus hirtelen elengedte a kezét. Lysnek nem volt sok ideje nézelődni, mert a férfi finoman meglökte.

– Igyekezz! – szólt rá, és sietős léptekkel elindult a tizenegyes és tizenhármas ház közül előfurakodó viharvert kapu felé.

– Bámulatos! – ámult el a lány, és sietős léptekkel a varázsló után iramodott, aki már a lépcső tetején állt.

– Próbálj minél kevesebb zajt csapni – figyelmeztette Perselus, és kitárta az ajtót. – És ne menj tovább néhány lépésnél!

Lys engedelmesen átlépte a küszöböt, és három lépéssel előbbre megállt a sötét előszobában. Alakja sötét, riasztó árnyékot vetett a nyitott ajtón beáramló fénysávra. Ahogy Perselus becsukta maga mögött az ajtót, a keskeny fénycsík azonnal eltűnt és a folyosóra riasztó sötétség nehezedett. A varázsló pálcájának egyetlen intésére ódon gázlámpák egész sora gyulladt ki, de a látvány, amit a lány elé tárult, cseppet sem volt bizalomgerjesztő. A falakról félig már lemállott a tapéta, olyan benyomást keltve, mintha az épületben szellemek laknának. Lys valahogy így képtelte el a roxmortsi kísértetházat, a Szellemszállást belülről.

– Ez valami kísértetház? – fordult Perselushoz.

– Ne légy nevetséges.

Lys felnézett a mennyezetre; a csillár kígyót mintázott, s a lányban csak most tudatosult, hogy éppen így nézett ki a kopogtató is az ajtón. Az előszoba végén lévő ajtó kulcslyukából halovány fény szűrődött ki. Perselus az ajtó felé indult, Lys pedig követte. Menet közben elhaladtak egy ódon falépcső előtt. A varázsló kitárta az ajtót ami mögött egy jól megvilágított, méretes konyha és étkező tárult a lány szeme elé. A helyiségben három személy tartózkodott: egy alacsony, kövérkés, vörös hajú asszony, egy rózsaszín hajú fiatal boszorkány, és Rémszem Mordon, az öreg, riasztó külsejű auror, akit tavaly kijelöltek, hogy vigyázzon a diákokra a Trimágus Tusa ideje alatt.

– Te biztosan Lys vagy – lépett elé a vörös hajú asszony. Lysnek nem kellett sokáig találgatnia, ki lehet az.

– Igen – bólintott. – Ön bizonyára Mrs. Weasley – mondta, mire az asszony halványan elmosolyodott. – Nagyon sajnálom, ami a férjével történt… és nagyon köszönöm a meghívást.

– Ugyan már, kisdrágám, szóra sem érdemes! – Az asszony minden előzmény nélkül megölelte őt, majd elfordult tőle. – Perselus, nagyon köszönöm, hogy elhoztad.

A varázsló kimérten bólintott, Lys pedig alig tudta elfojtani a vigyorát. Imádta nézni, amikor Perselus azt játszotta, hogy ő, Lys, csupán egyike az idegesítő tanítványainak. A varázsló sarkon fordult és távozott, Mrs. Weasley pedig a konyhában tartózkodó, rózsaszín hajú boszorkányhoz fordult.

– Tonks, felkísérnéd Lyst a szobájába? Tudom, hogy hamarosan indulunk a kórházba, de a gyerekek csak most kezdtek el készülődni.

– Persze, Molly – bólogatott lelkesen a boszorkány, és felborított egy széket, ahogy megkerülte az asztalt és Lys felé indult. Pálcája egyetlen mozdulatára Lys utazóládája a levegőbe emelkedett. – Tonks vagyok – szólt vidáman a boszorkány, amikor Lys elé ért.

– Lys.

– Na gyere, vigyük fel a csomagodat! – Azzal megpöccintette a pálcáját és a láda elindult a lépcső felé, Lys pedig Tonks oldalán követte. A lépcső aljában fatáblára szögezett apró fejek sorakoztak. Lys csak remélni merte, hogy nem valaha élt lények kitömött fejeit látja.

Tonks vidám boszorkány volt, menet közben folyton kérdezgette Lyst, és néhány dolgot maga mesélt el neki. Az első emeletre érve Tonks benyitott a harmadik ajtón. A helyiség tágas volt, de barátságtalan, három ágy volt benne, amiből kettőn látszott, van lakója. Tonks a harmadik ágyhoz navigálta Lys ládáját.

– Parancsolj. – A láda halk puffanással landolt a harmadik ágy jobb oldalán. – Pakolj ki nyugodtan, érezd otthon magad. Mi hamarosan bemegyünk Arthurhoz a Szent Mungóba. – Rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – Ha akarod, velünk jöhetsz.

– Az nagyszerű lenne – kapott a lehetőségen Lys. Túlságosan is barátságtalannak és bizarrnak tartotta a házat ahhoz, hogy egyedül itt maradjon. – Kaphatnék egy percet? – Tonks bólintott és magára hagyta őt a szobában.

Lys sietve előkapta a Luciustól kapott könyvecskét, mert kíváncsi volt, reagált-e már valamit a férfi a korábbi üzenetére. Az igazat megvallva kételkedett benne, így annál nagyobb meglepetés érte, amikor meglátta, hogy a varázsló afelől érdeklődik, lesz-e ideje délután írni neki. Gyorsan odafirkantotta, hogy „Nem tudom, bemegyünk a Szent Mungóba Mr. Weasley-hez.”, majd becsapta a könyvet és a párnája alá dugta.

Ezután az utazóládába túrt és előkereste a sálját, majd a sapkájával együtt a kabátja bal ujjába tűrte, közben meggyőződött róla, hogy pálcája biztonságban van a ládában, majd csatlakozott Tonkshoz, aki lefelé indult a lépcsőn.

Lys még csupán öt perce ismerte a boszorkányt, de máris megkedvelte őt. A konyhába érve több ismerős arc fogadta őket; Hermione, Ginny és három bátyja: Ron, Fred és George.

– Lys! – sikkantotta lelkesen Ginny és odarohant barátnőjéhez. – Úgy örülök, hogy megérkeztél! Milyen utad volt? Hermione még tegnap megérkezett, a Kóbor Grimbusszal jött. Te is azzal jöttél?

– Örülök, hogy itt lehetek – mondta. Néhány másodpercig hallgatott. – Engem… Piton professzor hozott.

Hermione és Ginny arckifejezése hűen tükrözte a diákok egyöntetű véleményét Perselusról. Lys üdítő kivételnek számított; ő nagyon is kedvelte a férfit, igaz, a tanítási módszereivel nem mindig értett egyet.

A konyha ajtaja ismét kitárult, s Lys önkéntelenül is odakapta a fejét. Elsőnek Harry lépett be, és egy magas, fekete hajú férfi követte. Lys egészen biztos volt benne, hogy a férfi valaha remekül nézett ki, azonban arca most beesett volt kissé. A szürke szemek furcsán ismerősek voltak Lysnek, de nem tudta hova tenni őket – Lucius szemei szürkék voltak ugyan, de egyáltalán nem hasonlítottak az imént belépett férfiére. A varázsló Harryvel beszélgetett, s mikor a fiú odalépett Ronhoz és Hermionéhoz, tekintete megakadt Lysen.

Sirius Black úgy érezte, megfagyott körülötte a levegő. Ez az arc, ez az arckifejezés… Biztos volt benne, hogy a kis boszorkány Di lánya. De azok a szürke szemek… Nem, lehetetlen, biztosan nem az övé. Már találkozott Divel, igaz, csak futólag, de a nő akkor is szólt volna, ha lenne egy gyerekük. Biztosan csak véletlen.

A kislány nevetve bólogatott és mondott valamit Ginnynek. Sirius tett egy elkeseredett kísérletet arra, hogy elhitesse magával, semmi köze a kislányhoz, de csúfos kudarcba fulladt a próbálkozása. Van egy lánya. Megszédült, kis híján elvesztette az egyensúlyát.

– Minden oké, Sirius? – kérdezte Harry. A varázsló lenézett keresztfiára, így nem láthatta, hogy Lys felkapja a fejét a név hallatán.

– Igen, persze – mondta elfúló hangon. – Minden csodás.

***



Lys Ginny mellett állt a sorban, amikor két-három fős csapatokban elhagyják a Grimmauld téri házat, amikor egy hosszú, paradicsomvörös hajú nő lépett melléjük. Beletelt pár másodpercbe, mire Lys feliserte Tonksot, ugyanis ez a nő magasabb volt nála, és az arcvonásai is sokkal határozottabbnak tűntek.

– Metamorfmágus vagy? ­– kérdezte lelkesen a boszorkányt, aki mosolyogva rábólintott. – Ez fantasztikus! Még sosem találkoztam igazi metamorfmágussal!

Azzal lelkes, fojtott hangú csevegésbe kezdtek a metamorfmágiáról, amíg arra vártak, hogy elhagyják a házat. Lys egy pillanatig arra gondolt, miközben kilépett a kapun, hogy megkérdezhetné Tonksot a Sirius-dologról, de úgy érezte, inkább olyasvalakivel kellene erről beszélnie, akit egy kicsit jobban ismer. Tekintete Harryn állapodott meg, aki Rémszem Mordon előtt baktatott. A lány úgy gondolta, annyira nem sürgős beszélnie a fiúval.

A kis csapat (Mrs. Weasley, Tonks, Rémszem Mordon és a hét gyerek) felült a metróra, és Lys igyekezett úgy helyezkedni, hogy Harry közelében legyen. Amikor úgy ítélte meg, hogy senki sem foglalkozik vele – az ikrek Ront és Ginnyt szórakoztatták, Hermione pedig Tonksszal társalgott –, fojtott hangon megszólalt:

– Az a férfi, akit Siriusnak neveztél a házban.  Ő Sirius Black? Az a Sirius Black, aki megszökött az Azkabanból pár éve?

Harryt váratlanul érte a kérdés, de gyorsan átlátott a szitán. Arca elsötétült egy pillanatra, de meglátta a lehetőséget, hogy tisztázza keresztapja nevét.

– Igen, ő az. – Lys elsápadt. Harry gyorsan folytatta: – De Sirius nem bűnöző, ártatlanul került börtönbe. Ráadásul, ő a keresztapám.

– Ó. – Lys csak ennyit tudott kinyögni. Nem értette, miért állt össze Dumbledore szökevényekkel. Nem mintha rá tartozott volna a dolog.

– Azért vitték el, mert azt hitték ő árulta el a szüleimet Voldemortnak – magyarázta a fiú. Meglepve nyugtázta, hogy a lány szeme sem rebbent, ahogy kimondta a rettegett nevet.  – Mert át akarták vágni azzal, hogy azt mondják mindenkinek, Sirius a titokgazdájuk, így Voldemort Sirius után ment volna, abban a reményben, hogy kiszedje belőle a hollétünket. – Harry rövid szünetet tartott, így Lysnek volt ideje csodálattal adózni a férfi bátorságának és barátai iránti hűségének. – Csak hát… – Harry arca elsötétült. – Sirius azt javasolta, hogy legyen inkább Peter Pettigrew, egy másik barátjuk a titokgazda helyette. Pettigrew Voldemortnak dolgozott már egy ideje, így azonnal kiadott minket.

– Nagyon sajnálom – mondta Lys, őszinte bánattal a hangjában. A metró fékezni kezdett, mire Lys önkéntelenül Mrs. Weasley-re nézett, de az asszony nem készülődött a leszálláshoz. – Én tényleg azt hittem, hogy… szóval érted.

Harry keserűen bólintott.

– Dumbledore próbálta tisztázni, de a minisztérium nem hitt neki, így Siriusnak bujkálnia kell.

Lys elborzadt, és hirtelen mély sajnálatot érzett a férfi iránt.

– Ez szörnyen hangzik.

Az út további részében nem szóltak egymáshoz, s amikor leszálltak, Lys Ginny mellé lépett, és iskolai dolgokról kezdtek csevegni. A társaság hirtelen megállt egy nagy, vöröstéglás épület előtt, amin tábla hirdette: Purgall Metell Ltd. Felújítás miatt zárva.

Lys nem figyelt néhány másodpercig, így arra eszmélt, hogy Mrs. Weasley és az ikrek belépnek a kirakatüvegbe és nyom nélkül eltűnnek. Tonks lépett a lányok közé. Lysnek eszébe jutott, hogy a paradicsomvörös hajával Tonks úgy néz ki, mintha Ginny nővére lenne.

– Menjünk – mondta, és megragadva Lys könyökét áttuszkolta őt a kirakatüvegen. Lys úgy érezte, mintha vízfüggönyön lépett volna át.

Mrs. Weasley gyakorlottan navigálta fel a csapatot az első emeletre. Lys csak a lépcsőn jött rá, hogy éppen meglátogatni készül egy varázslót, akik még sosem látott, és aki valószínűleg jobban örülne, ha a családtagjait láthatná helyette. Nem törődve aggályaival, engedelmesen követte a csapatot, és szó nélkül belépett Ginny nyomában az ajtón, melyen tábla hirdette: „Durrbele” Dai Llewellyn Kórterem. Súlyos harapások.

A kicsi és sötét kórteremben összesen hárman tartózkodtak: két varázsló és egy boszorkány. A kórteremnek egyetlen ablaka volt, az ablak alatti ágyon egy vörös hajú, szemüveges férfi ült. Lys rögtön rájött, hogy ő Ginnyék apja. A társaság körbeállta a varázsló ágyát és rögtön szóba elegyedtek vele. Lys kívülállónak érezte magát, legszívesebben elrohant volna, de nem tudta, hová.

– Innék egy teát – fordult Tonkshoz. – Van itt valahol egy automata, vagy valami?

– Az ötödiken van egy teázó. Elmenjek veled? – kérdezte, Lys azonban megrázta a fejét. Kabátzsebébe nyúlt és kitapogatott pár érmét, aztán szólt Tonksnak, hogy felmegy az ötödikre.

Halkan csukta be maga mögött az ajtót, és elindult a lépcső felé. Lassú léptekkel indult felfelé, hiszen csupán azért jött el a kórteremből, mert kényelmetlenül érezte ott magát. Persze még ez a kórház is sokkal jobb volt, mint az a kísértetház, ahol a szünetet készült tölteni. Egy pillanatig arra gondolt, vissza kellene mennie a Roxfortba, de akkor megint egyedül lenne, hiszen nem várhatja el Ginnytől, hogy visszajöjjön, amíg az édesapja kórházban van.

Az ötödik emelet leginkább egy hatalmas étteremhez hasonlított. Mindenütt kisebb-nagyobb asztalok sorakoztak, a legkisebb asztalkák kétszemélyesek voltak, a legnagyobbakhoz akár nyolc személy is le tudott ülni. A helyiséget élénk társalgás zsivaja töltötte be, egy bazár hangulatát kölcsönözve az egész emeletlen. Lys a lépcsőtől nem messze található hatalmas pult felé vette az irányt. A kínálatra egyetlen szava sem lehetett: mugli és mágikus teák bőséges gyűjteménye tárult a szeme elé. Hosszas nézelődés után egy egyszerű epres teára esett a választása, kifizette az öt knútot az italért, átvette a bögre forró italt azután az asztalok között szlalomozva hozzálátott, hogy helyet keressen magának.

Végül talált is egy üres, két személyes asztalt a hatalmas terem végében, és helyet foglalt a lépcsőnek háttal. Néhány asztallal arrébb középkorú boszorkányok ültek egy hatalmas asztalnál – Lys úgy látta, legalább három nyolc fős asztalt toltak össze –, s időről időre harsány hahotázás töltötte be a termet a csapat jóvoltából. Lys elmerengve kevergette a teáját. Az ital égetően forró volt, ezért az első korty után úgy döntött, vár még vele egy kicsit.

– Csatlakozhatok? – hallott egy kellemesen mély hangot a háta mögött. Szíve hatalmasat dobbant, és biztos volt benne, hogy még a néhány asztallal arrébb ülő boszorkánycsapat is hallotta.

Lys hátrasandított a válla fölött. Lucius Malfoy, mint mindig, most is egy meglehetősen elegáns fekete talárt viselt. Hosszú, szőke haját ezúttal nem fogta össze, így tincsei szabadon omlottak a vállára.

– Igen – nyögte ki Lys, amikor rájött, hogy tekintete a kelleténél jóval többet időzött a varázslón. – Igen, persze.

Lucius helyet foglalt a széken Lysszel szemben. A lány szinte megbabonázva bámulta minden mozdulatát.

– Hogyhogy itt vagy? – bukott ki belőle önkéntelenül, s a következő pillanatban már legszívesebben visszaszívta volna a szavakat. Ennyi erővel azt is kérdezhette volna, mit keresel itt, az csak egy kicsivel lett volna illetlenebb ennél.

Lucius szája széle finoman megrándult.

– Olvastam, hogy bejöttök meglátogatni Weasley-t, gondoltam, megnézem, minden rendben van-e veled.

Lys lélegzete elakadt. Lányos zavarában újfent kavargatni kezdte a teáját. Persze, hogy első dolga volt megírni, mik a napi tervei, de arról aztán végképp álmodni sem mert, hogy a férfi képes épp ilyenkor bejönni a kórházba és megkeresni őt.

– Ó… Öhm… Aha… Igen – bökte ki. – Csodásan vagyok. – Elhallgatott. – De ugye nem csak miattam jöttél? – A lány kitartóan bámulta a teáját, mint aki roppant érdekesnek találja, ahogy a forró lé örvény-szerűen kavarog még azután is, hogy kiemelte belőle a kanalat. Észre sem vette, hogy elpirult a kérdéstől.

Lucius a lány arcára nézett, s valamiért úgy érezte, nem mondhatja el az igazat, miszerint csakis azért jött el a kórházba, hogy beszélhessen vele, Lysszel.

– Nem, dehogy – hazudta, és látta, ahogy a lány kifújja a levegőt. – Van egy ismerősöm a negyediken, megnéztem, hogy van. – Lys felpillantott rá, mintha kérdezni akarna valamit. – Mágikus baleset – felelte a lány ki nem mondott kérdésére.

– Remélem, hamarosan jobban lesz.

Hosszú percekig szótlanul ültek. A boszorkányok ismét hahotáztak, mire mindketten önkéntelenül az összetolt asztalok felé fordultak.

– Úgy viselkednek, mintha nem is egy kórházban lennénk – dörmögte Lys, és kortyolt egyet a hűlő teájából. Lucius aprót biccentett.

– Szóval mégis Weasley-éknél töltöd a szünetet, hm?

Lys boldogan elmosolyodott és felnézett a varázslóra. Igen, végre egy cseppet sem kellemetlen téma.

– Igen – bólintott. – Szerencsére sikerült megoldani, hogy a történtek ellenére elmehessek.

– Ezt örömmel hallom. – Lucius aznap már másodszorra hazudott. Cseppet sem örült neki, hogy Lys a Weasley-pereputtyal ünnepel, de ezt nem adta a lány tudtára. – Eljöhettél volna hozzánk – mondta hirtelen, Lys legnagyobb döbbenetére. A lány kétkedve nézett fel, mire a férfi gyorsan hozzátette: – Narcissa biztosan örült volna, hogy megismerhet. Ő és édesanyád jóban voltak roxfortos korukban.

A varázsló cseppet sem volt biztos benne, hogy Narcissának lett volna esélye találkozni Lysszel, de azt mégsem mondhatta neki, hogy a Sötét Nagyúr alig várja már, hogy megismerje őt.

– Úgy látszik, anya mindenkit ismert és mindenkivel jóban volt, csak nekem nem beszél soha semmiről – jegyezte meg élesen a lány és ingerült tea kavargatásba kezdett.

***



Di úgy érezte, valami nincs rendben. Amerikai barátai házában tartózkodott, hogy átbeszéljenek néhány fontos bűbájt, amit majd a közeljövőben volt szükséges elvégeznie, azonban képtelen volt kiverni a fejéből a gondolatot, hogy valami szörnyűség történt, és neki vissza kell mennie a Roxfortba. Lehetséges volna, hogy Lysszel történt valami? Perselus biztosan írt volna neki. Talán csak arról van szó, hogy a bagoly még nem ért ide?

Elnézést kért Archeréktől, kirohant a házból. Épp csak kilépett a kapun, máris sarkon fordult és dehoppanált, hogy a Roxfort kapuja előtt bukkanjon fel. A kastélyt és a parkot vastag hóréteg lepte be – Amerikában egyáltalán nem volt hó – s hosszú, földig érő talárja szegélye nyomban elegendő mennyiségű havat gyűjtött össze ahhoz, hogy bokáig átnedvesedjen, de a boszorkány nem törődött vele. Di egyenesen a Griffendél-toronyhoz rohant, azonban a Kövér Dáma nem volt hajlandó beengedni őt jelszó nélkül, ugyanis tegnap, a karácsonyra való tekintettel, megváltozott a torony titkos jelszava. Di ingerülten sarkon fordult és lecsörtetett a pincébe Perselushoz – menet közben talárjáról hó és vízcseppek hullottak a padlóra –, abban a reményben, hogy Lyst ott találja majd.

Kopogás nélkül rontott be kollégája irodájába. A férfi az egyik kényelmes karosszékben ült és valamilyen könyvet olvasott, amit nem ismert fel, de nem is nagyon érdekelte, miről szól. Csupán egy dolog járt a fejében: megtudni, merre van a lánya.

– Nem láttad Lyst, Perselust?

A férfi felnézett a könyvből. Úgy tervezte, a mai napot nyugtató olvasással fogja tölteni, de hirtelen az az érzése támadt, hogy erre nem sok esélye lesz.

– Számomra is öröm, hogy máris visszatértél – szólt élesen. – Nem, nem láttam Lyst reggel óta – tette hozzá elejét véve Di ingerült közbeszólásának. Tekintetét ismét a kezében tartott könyv felé fordította. Elvégre, próbálkozni csak szabad.

– Akkor nem tudod, hol lehet? – kérdezte csalódott hangon.

Perselus becsapta a könyvet, mert immár biztos volt benne, a nő nem fogja hagyni, hogy nyugodtan olvasgasson.

– Feltételezem, ott, ahová vittem: a Rend főhadiszállásán.

Di arca falfehér lett. Nem, biztos csak rosszul hallotta. Igen, csak erről lehet szó.

– A… hol? – kérdezte, és minden erejével azon reménykedett, hogy Perselus valami teljesen más helyszínt fog mondani.

– A Főnix Rendjének főhadiszállásán – ismételte készségesen a férfi. A boszorkány úgy nézett rá, mintha szellemet látott volna, s megtántorodva hátrált egy lépést.

– Ugye ez csak valami rossz vicc? – kérdezte elfúló hangon Di. Az egyik legszörnyűbb rémálma vált valóra. Lelki szemei előtt egy óriási, kastélyszerű épületet látott, hatalmas ablakokkal. Odabent pedig Lyst és… – Hogy engedhetted oda?

– Ha nem hagyod itt megint minden szó nélkül, Lysnek sem lett volna kedve elmenni – jegyezte meg élesen Piton. – Mellesleg, nem értem miért ekkora tragédia, hogy biztonságban, a Rend főhadiszállásán tölti a szünetet. – Ott még apád sem találhatja meg, tette hozzá gondolatban, de látta mennyire paprikás hangulatban van Di, és nem volt kedve még egy lapáttan rátenni. Bár ha jobban belegondolt, ennek ígyis-úgyis ő fogja meginni a levét.

– Persze, hogy nem – sziszegte Di dühösen. Felmerült benne, hogy mindent elmond a férfinak, de rá kellett jönnie, azzal értékes perceket veszítene. Sarkon fordult hát, hogy felkeresse az egyetlen embert, aki segíthetett neki visszahozni a lányát. Az ajtóban még visszafordult és egyenesen Piton szemébe nézett. – Ha megkérhetlek, legközelebb ne hozz meg ilyen döntéseket a beleegyezésem nélkül.

A férfi szúrós pillantást vetett boszorkány mögött becsapódó ajtóra.

– Akkor legközelebb talán csinálj úgy, mintha az anyja lennél – dörmögte az üres szobának.

***



Diana nem akarta elhinni, hogy Perselus képes volt elengedi a lányát a Főnix Rendjének főhadiszállására. Ennyi erővel akár Lucius házába is vihette volna, az is csupán egyetlen fokkal lett volna rosszabb ennél. Felmerült benne, hogy ha a kezdetektől őszinte a férfival, ez most nem történik meg.

Szinte futva rótta a folyosókat hogy minél hamarabb megtegye a pince és a hetedik emeleti igazgatói iroda közti hatalmas távolságot. A kőszörny elé érve levegőért kapkodva mondta el a jelszót („Bűvös Bizsere”) de úgy tűnt, ma nincs szerencséje a jelszavakkal, ugyanis ez sem működött.

– Mindenízű Drazsé – morogta ingerülten – Robbanócukor, Sav-a-júj cukor, citrompor…

A kőszörny hirtelen félreugrott, feltárva a mozgó csigalépcsőt Di előtt. A boszorkány egy ugrással a harmadik lépcsőfokon termett. Hát persze, hogy citrompor volt, gondolta.

– Tudnom kell, hol van a Rend főhadiszállása! – rontott be Di az igazgatói irodába egyetlen ingerült koppantás után, a választ meg sem várva. Albus Dumbledore a hatalmas íróasztala mögött ült, s meglepettem pillantott fel az előtte heverő pergamenekből.

Néhány korábbi igazgató felhördült, s még Fawkes is igen méltatlankodva nézett a betolakodóra. Mindnyájan tiszteletlennek tartották, amit Diana csinált az imént. Példátlanul tiszteletlennek.

– Még ilyet! Micsoda viselkedés! – sápítozott egy kecskeszakállas öreg varázsló a portréjában. Többen egyetértően hümmögtek, vagy egyéb, nem túl szívmelengető módon adták jelét nemtetszésüknek. Dumbledore éles pillantására azonban mind elhallgattak. Az igazgató ezután kíváncsian pillantott a nőre félhold alakú szemüvege mögül, mintha leghőbb vágya lett volna meghallgatni vendége mondanivalóját.

Diana, a korábbi igazgatók portréival nem törődött ugyan, de Fawkes méltatlankodó pillantására megtorpant, s úgy tűnt, kezd belegondolni, mekkora tiszteletlenséget művelt, ugyanis úgy állt az ajtóban, mintha nem állna szándékában mozdulni.

– Történt valami? – érdeklődött kedvesen Dumbledore.

Ez Di eszébe juttatta, miért is jött. Tekintete megkomorodott, s jobb keze ökölbe szorult ahogy odacsörtetett az igazgató íróasztala elé. Amikor megállt, vett egy mély levegőt, és emlékeztette magát, kivel is áll szemben. Két karját összefonta a mellkasán, és csúnyán nézett az öreg varázslóra.

– A lányom a Rend főhadiszállásán van – közölte szárazon. Valahol mélyen sejtette ugyan, hogy ez talán nem a legmegfelelőbb hangsúly az ősz mágussal szemben, de jelen pillanatban ez nem érdekelte. Egyetlen dologra tudott csupán gondolni: az élet, amit a lányának szánt, veszélyben volt, s neki feltett szándéka volt bármit megtenni, hogy a hazugságokból épített kártyavár ne dőljön le.

Dumbledore szemében furcsa fény csillant. Ha nem lett volna ennyire komoly a helyzet, Di biztosan hosszan elmerengett volna azon, mit jelenthet, de most Lysen kívül semmi sem érdekelte.

– Igen, néhány órával ezelőtt én magam engedélyeztem Perselusnak, hogy elvigye – szólt.

A válasz cseppet sem nyugtatta meg Dit. Ezt már Perselus is elmondta neki. Hirtelen rettegés fogta el. Mi van, ha már találkoztak? Akkor végképp lőttek minden tervének.

De mi van, ha még nem? Ha még van ideje összeszedni Lyst és elhozni a házból. Dacosan összevonta a szemöldökét. Egyetlen vesztegetni való másodperce sem volt.

– Az a probléma, uram, hogy én nem engedélyeztem – mondta szigorúan. Félelmét düh és kétségbeesés váltotta fel.

Dumbledore kék szemei Dire villantak félhold alakú szemüvege mögül. Persze, más esetben ez nem lett volna probléma, hiszen a varázsló tudta, hogy Perselus Lys gyámja, így szükség esetén hozhat döntéseket Di nevében. Azonban Lys a Rend főhadiszállására küldeni egészen más eset volt. Di farkasszemet nézett a mágussal, mire az halványan elmosolyodott. A boszorkány egy pillanatra összerezzent, mert úgy érezte, mintha az agg mágus a veséjébe látna. Elképzelhető, hogy az igazgató tudta? Lehetséges lenne, hogy tudja? Hogy végig tudta?

– Biztos vagyok benne, hogy Lysandra… – Di türelme elfogyott, s tartva attól, hogy egy újabb titka lepleződik le, közbevágott.

– Nézze, professzor – dörmögte ingerülten ­–, én tényleg tisztában vagyok vele, hogy ön korunk egyik legkiemelkedőbb személyisége, de kérem, ne akarjon velem vitába szállni arról, mi a legjobb a kislányomnak.

Néhány volt igazgató ingerülten (és nem épp nyomtatásba illő szavakkal) adott hangot nemtetszésénék, amiért Dianának volt bátorsága félbeszakítani Albus Dumbledore-t, a Roxfort jelenlegi igazgatóját.

Az idős varázsló mélyet sóhajtott. Szemében együttérzés csillant, majd csendesen így szólt:

– A Főnix Rendjének főhadiszállása a Grimmauld tér 12. szám alatt található.

***



Di rohant. Talárja szinte úszott mögötte, a diákok akár még Pitonnal is összetéveszthették volna; s szó mi szó, ő is épp olyan harapós kedvében volt, mint gyerekkori barátja egy átlagos szerda délelőtt. Korábban csak remélni merte, hogy Lys nem találkozott Siriusszal a főhadiszálláson, de most, hogy megtudta, a főhadiszállás az egykori Black ház… Szinte biztos volt benne, hogy a találkozás elkerülhetetlen. Csak remélni merte, hogy Sirius nem ismerte fel Lyst, és ha mégis, akkor semmit sem mondott a lánynak.

Ellenkező esetben nagyon meg fogja bánni.

Amint kiért a birtokról, dehoppanált, s London egyik elhagyatott terén bukkant fel. Körbenézett, megkereste a tizenkettes számot, felrobogott a lépcsőn, és kopogás nélkül feltépte az ajtót. Valamennyire ismerős volt a házban – azon ritka alkalmak egyike, amikor hálát adott azokért a kapcsolatokért, amiket apja kiléte miatt épített ki – így azonnal az emeleti szalon felé indult, rutinosan kikerülve a lépcső aljában található troll-láb esernyőtartót és ügyet sem vetve a falra akasztott manófejekre. Az ajtó félig nyitva volt, s ő, abban a reményben, hogy talál majd ott valakit, belépett.

A helyiségben összesen két ember tartózkodott. Remus Lupin, és az az ember, akit Di jelen pillanatban a legkevésbé sem akart látni: Sirius Black. Lupin vette észre őt elsőként, ugyanis Sirius háttal ült neki egy kopott kanapén.

– Di… – szólt Remus, mire Sirius felpattant, mint akit ágyúból lőttek ki. Villámló szemekkel fordult Diana fele.

– Ő az én lányom, igaz?! – tajtékzott. Di arca elfehéredett. Bár számított rá, egyáltalán nem örült neki, hogy Sirius tényleg felismerte a lányt.

– Mit mondtál neki? – kérdezte dühösen. Lupin kettejük között kapkodta a tekintetét, mintha pingpongmeccset nézne. Igaz, hogy néhány éve tanította a Di lányát, de fel sem merült benne a gondolat, hogy esetleg Sirius lehet a gyermek apja.

Sirius arca egyre vörösebb lett a dühtől. Megindult Di felé, de Lupin elkapta a kezét.

– Sirius – suttogta figyelmeztetően. A ház ura megtorpant, és ingerülten kifújta a levegőt. Remus korábban óva intette az ilyen viselkedéstől, mondván, ha Di gyermeke tényleg az ő lánya, Divel higgadtan, felnőttek módjára kell megbeszélniük a helyzetet.

Sirius fején átfutott a gondolat, hogy az egyetlen felnőtt módszer, amit a helyzet megoldására használna az, hogy minden dühét és keserűségét Dire zúdítsa, aztán kiszedje belőle, miért kellett titokban tartania, hogy van egy kislányuk. Lupin szorítása erősödött a kezén, így még ha kelletlenül is, elhessegette az effajta gondolatokat.

– Miért nem szóltál… miért nem mondtad el, hogy van egy lányunk? – préselte ki magából. Hangja remegett a dühtől és izgalomtól.

Di fején átfutott, hogy letagad mindent. Az sokkal könnyebb lett volna, ráadásul nem is volt kedve megtárgyalni Lys sorsát. Végül mély levegőt vett, s mintha magától értetődne a válasz, így felelt:

– Meg akartam védeni őt.

Sirius szabad keze megremegett. Abban egyetértett Divel, nem lett volna könnyű elmondani a lányuknak, hogy Azkabanba zárták az apját. Fogalma sem volt róla, hogy Di tudta-e, hogy ártatlanul zárták be; bár e tekintetben ez a tény egyáltalán nem számított. Mégis, azt kívánta bár elmondta volna Diana, bár elmondta volna legalább neki, hogy van egy lányuk. Bár ne így kellett volna megtudnia…

– Ártatlanul kerültem börtönbe – mondta hirtelen sötét tekintettel mérve végig egykori szerelmét. – Ezt neked kellene legjobban tudnod. – A boszorkány összepréselte az ajkait.

Lupin továbbra is szótlanul állt a háttérben, jobbjával lefogva Siriusét, nehogy barátja valami meggondolatlanságot csináljon. Azt még Siriusnak is el kellett ismernie, hogy nem a hideg fejjel való gondolkodás volt az erőssége.

– Itt nem erről van szó – sziszegte Di. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Sirius felemlegette az apját. – Nem akarom, hogy neked, vagy bárkinek bármi köze legyen a lányomhoz. Még apámnak sem.

Sirius úgy megdöbbent a boszorkány utolsó szavaitól, hogy még dühöngeni is elfelejtett. Még Lupin arcára is kiült a csodálkozás, és meglepetésében majdnem elengedte Sirius karját. Ezek szerint a kicsi Lys nemcsak az apjáról hanem még Di családjáról sem tudott semmit?

– A lányom nem tudja, ki az apád? – kérdezte Sirius. A boszorkány szeme összeszűkült; cseppet sem tetszett neki, hogy Black a lányának nevezte Lyst.

– Nem – vágta rá Di. – Lys nem tud semmiről, és azt akarom, hogy ez így is maradjon.

Szóval Lysnek hívják. Siriusnak halványan derengett, hogy egy családfájának egy távoli ágán volt egy Lysandra Black nevű rokon; vetett egy gyors pillantást a falikárpit felé, de hirtelen nem találta.

– Ez egy remek döntés – mondta csendesen. Lupin, úgy ítélve, hogy barátja kissé lehiggadt, elengedte a karját. – Meg akarom ismerni – jelentette ki.

– Nem! – vágta rá Di. A legkevésbé sem akarta, hogy a kislány megtudja, ki az apja. Sejtve, hogy Sirius nem lendíti előre a beszélgetést, inkább Lupinhoz fordult. – Nem tudod, merre van a lányom, Remus?

A férfi zavart pillantást vetett mindkettőjükre, majd bocsánatkérően Siriusra nézett.

– Elment a gyerekkel Arthurhoz a Szent Mungóba.

Di arca elkomorodott. Megköszönte az információt, majd sarkon fordult és roppant sietős léptekkel elhagyta a házat. Már csak az hiányzott neki, hogy még több időt kelljen Lys keresésével töltenie.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.