efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Perselus, Di nyomsra bkejobbot nyjt Lysnek. Vget r a Tusa, Voldemort visszatr, de Lys egyel?re nem tudja hova tenni ezt a tnyt. Dik szinte mindent elhallgatnak el?le, gy nmi cselhez folyamodik...


Lys éppen az utolsó mondatokat fogalmazta meg sötét varázslatok kivédése esszéjében. Elysiával ült a könyvtárban, de olyan csendben voltak, mintha egyedül lettek volna. A lehető leggondosabb mozdulattal írta le az utolsó pontot a házi feladat végére, majd elégedetten hátradőlt, és a barátnőjére nézett. Elysia meredt szemekkel bámult valamit a könyvtár túlsó felében. – Szerinted tényleg a barátnője? – kérdezte, és vetett egy oldalpillantást Lysre. A lány előre sejtette, kit fog látni, ha követi a lány pillantását, és igaza is lett; a könyvtár túlsó felében Hermione Granger ült egyedül, egy vaskos kötet fölött görnyedve. Bár már hetek teltek el Rita Vitrol Harry és Hermione közötti szerelmi viszony „leleplező” cikkének megjelenése óta, melyet mindkét megnevezett mélyen cáfolt, Elysia még mindig nem tudott napirendre térni a cikk igazának lehetősége fölött. Lys mélyet sóhajtott. – Szerintem egyáltalán nem a barátnője – mondta, és fáradtan megdörzsölte az állát. – Ők csak barátok. – Rövid szünetet tartott, ami bőven elég volt arra, hogy Elysia vethessen rá egy igazán csúnya, kétkedő pillantást. – Én is sok időt töltök Harryvel, Vitrol rólam is írhatta volna azt a cikket – tette hozzá, majd gondosan tekercsbe csavarta a sötét varázslatok kivédése házi dolgozatát, összepakolta a holmiját, és felállt. – Nem kell elhinni mindent, amit az újságokban írnak – közölte hűvösen, mielőtt távozott volna. Hallotta, hogy Elysia utána szól valamit, ami leginkább egy nem úgy értettemnek hangzott, de nem fordult meg. Habár Elysia volt az első roxforti barátja, mostanában úgy tűnt, egyre többször különböznek össze apró semmiségeken. Lys arra gondolt, barátnőjét talán zavarja, hogy ő jóban azzal a fiúval, aki Elysiának tetszik, de ő maga még nem is nagyon beszélt vele. Lys élt a gyanúperrel, hogy Harry még Elysia nevét sem tudja. De ez már igazán nem rá tartozott.
***

Két nap. Ennyit kellett Lysnek várnia, amíg Perselus újra tájékoztatta a bájitaltan különóra időpontjáról. Persze túlságosan is könnyű lenne, ha minden csak így, szinte magától megoldódna: Perselusnak feltétele volt. Egy egyszerű, de a lány számára nehezen betartható feltétele: nem beszélhetett arról, ami a legutolsó különórán történt. Alaposan végig kellett volna gondolnia a választ, de arra nem volt elég ideje; Perselus arcán látszott, hogy ha a lány nemet mond, nem fogja újra felajánlani a lehetőséget. Nem tehetett mást; elfogadta. Serának és Elysiának egy szót sem szólt az egészről – barátnőinek igazából fel sem tűnt, hogy mi történt az elmúlt hetekben Lys és Piton professzor között, és azt sem furcsállták, hogy a lány nem jár a bájitaltan különórákra, Elyisiát ugyanis még mindig Rita Vitrol cikke kötötte le, Sera pedig a testvérével veszekedett újabban. Pedig nagyon úgy érezte, beszélnie kellene valakivel erről az egészről, de mélyen hallgatott mindenki előtt. Hat óra előtt tizenöt perccel Lys indulásra készen ücsörgött a Griffendél-torony kandallója előtt. Barátaira nézett, majd eszébe jutott, hogy ő márpedig nem akar késni, főleg nem a legutóbbi óra után. Amire most gondolnia sem szabad; gyorsan meg is rázta a fejét, hogy elhessegesse a felmerülő gondolatokat. Meg akart nyugodni, és egész idő alatt úgy viselkedni, mintha a legutóbbi óra meg sem történt volna; mintha nem tudna semmit. Emelt fővel kopogott Perselus laborjának ajtaján. Amíg várakozott, arra gondolt, miről fognak beszélgetni – hiszen mindig beszélgetnek. Az ajtó kinyílt, és Lys őszinte döbbenetére, nem Perselus állt a túloldalon, hanem az a szőke varázsló, akit az anyjánál ismert meg; és akinek máris elfelejtette a nevét. A férfi az első megdöbbenés után rámosolygott. – Öhm, jó estét… uram – mondta zavartan, próbálva úgy tenni, mintha csak Perselus előtt játszaná el, hogy nem ismerik egymást. Óvatosan bekukucskált a laborba. – P… Piton professzort keresem… – Engedd be! – érkezett Perselus utasítása. A szőke varázsló oldalra lépett, így szabaddá téve az utat a lány előtt. Lys a férfira nézett, majd elindult Perselus felé, aki a lány számára teljesen ismeretlen főzeten dolgozott – épp kevergette a bájitalt, s amikor Lys elhaladt mellette, néhány fekete, aszott magot szórt a bele. Az asztala más hozzávalókkal volt tele; ezek között is rengeteg volt, amit a lány nem tudott megnevezni, ahogy azt a fekete magot sem. Lys megkerülte az asztalt, ahol Perselus dolgozott, majd odalépett ahhoz, aminél ő szokott főzni. A recept és néhány hozzávaló már várta őt az üst előtt. Úgy érezte, mintha nézné valaki; hátrasandított a válla fölött; tekintete találkozott a szőke varázslóéval. Mit is mondott, hogy hívják? Valamilyen különleges neve volt… Lys előhúzta a pálcáját és tüzet gyújtott az üst alatt, majd hozzálátott, hogy felaprítsa a macskagyökeret. Léptek halk zaját hallotta, de most nem nézett hátra, csak akkor, amikor elkészült az aprítással. A szőke varázsló már nem volt a laborban. Most, hogy csak ketten maradtak, Lys érezni vélte a feszültséget a közöttük. Nem mert megszólalni, így csak az okozott némi zajt, amikor kés vagy az ezüsttőr vágódeszkán koppant, amikor az réz keverőkanál és az ón üst finom összekoccant, esetleg amikor egy új hozzávaló loccsant bele a főzetbe. A lány felnézett, az üstje fölött lebegő tejfehér párában furcsa motívumokat vélt felfedezni; életében először gondolt arra, mennyire jó lenne, ha jóslástan órára járna, akkor talán tudná, miket lát. Óvatosan hátrasandított, de Perselus fel sem nézett a bájitalából. Bosszúsnak tűnt. – A gyengélkedőre lesz? – kérdezte óvatosan. Perselus leszámolt tizennyolc csepp gránátalmalevet, majd visszadugta a dugót. – A Szent Mungónak – válaszolta. Lys értetlenül ráncolta a homlokát, de nem tett fel újabb kérdést, amíg bele nem tett a bájitalába egy marék cickafarkat. – Azt hittem, nekik van saját bájitalkészítőjük – mondta, de csupán egy pillantást vetett a férfira, mert kevernie kellett a saját bájitalát. – Volt. Perselus védőkesztyűt húzott fel, és öt kanál sárbarna, nyúlós ragacsot adott hozzá a félkész főzetéhez. – Ezt hogy érted? – kérdezte Lys, miután végzett a kavargatással. – Mi lett vele? A férfi gondosan visszadugaszolta a ragacs üvegcséjét, majd visszahelyezte arra a polcra, amiről Lys tudta, hogy nagyon veszélyes és elég ritka hozzávalókat rejt. – Kirúgták. A lány értetlenül pislogott. – Felborított egy üstöt? – kérdezte gyenge humorral. – Élő Halál Eszenciáját itatott az egyik beteggel. – Újabb hozzávaló előkészítésébe kezdett. – Összecserélte az Ellazító Elixírrel. – Ó. – Lys csak ennyit tudott kinyögni meglepetésében. Visszafordult a saját főzetéhez, és megállapította, hogy idő közben kihűlt. Odalépett ahhoz a polchoz, ahol az üres fiolákat tárolták, leemelt néhányat, majd visszasétált a helyére, és elkezdte kiadagolni a bájitalt. – Azt hittem, oda csak a legjobbakat veszik fel – mondta töprengve. – Úgy látszik, ezúttal tévedtek. – Ezt én is megmondhattam volna – értett egyet Perselus. Lys elmosolyodott. – Bezzeg téged senki sem kérdezett meg, mi? – Bedugaszolta az utolsó fiolát. – Kész – mondta és a férfi felé fordult, majd széttárta a karját. – Van még valami? – érdeklődött. – Nem, mára végeztünk. A lány bólintott és az ajtó felé indult. Csak akkor fordult vissza köszönni, amikor már kinyitotta, majd rögtön kiiszkolt, meg sem várva a professzor válaszát. Igazán büszke volt magára. Kibírta ezt a háromnegyed órát Perselusszal anélkül, hogy bármiféle utalást tett volna az előző különórán történtekre. Ráadásul élvezte, hogy újra bájitalt főzhet – még annak ellenére is, hogy a beszélgetés nem volt valami fényes –, ezzel valamilyen hasznos dolgot csinálva ahelyett, hogy a klubhelyiségben a háztársait kelljen bámulnia egész este. Újra meglátta a szőke varázslót. Arról a folyosóról kanyarodott elé, ami háztársai szerint a mardekárosok klubhelyiségébe vezetett. Lys úgy gondolta, a fiát látogatta meg. Elvégre egyszer-kétszer igazán útba ejtheti, ha szinte minden héten a kastélyba jön. Pechjére a férfi észrevette őt, pedig jóval előtte haladt; felé fordult – ezúttal mosoly nélkül –, és megállt, rá várva. Mélyet sóhajtott. – Jó estét, Mr. Malfoy – köszönt, amikor a férfi mellé ért. – Lucius – javította ki a varázsló. Lys szemei összeszűkültek. A férfi azt akarja, hogy tegezze őt? – Szólíts nyugodtan Luciusnak. – Tényleg azt akarja. Mégis… miért? Miért viselkedik úgy vele, mintha már régóta ismernék egymást? – Jó estét, Lucius – ismételte el a lány, ezúttal helyesen. – Neked is. – Ismét mosolygott, és ismét volt valami furcsa abban a mosolyban. – Különórára jársz bájitaltanból? – érdeklődött. Lassan indultak el a bejárati csarnok felé. – Igen – válaszolta, majd elbizonytalanodott. – Valójában csak segítek elkészíteni néhány egyszerűbb bájitalt. De már régóta nem voltam – szaladt ki a száján, de a következő pillanatban legszívesebben visszaszívta volna. – Igen, hallottam róla. – A válasz olyannyira meglepte Lyst, hogy elfelejtett levegőt venni, és le is maradt egy kicsivel a férfi mögött. Szóval hallott róla… Bezzeg a férfival beszélget ilyesmiről Perselus. De vele… vele nem! Sértetten elfordította a fejét, és elhatározta magában, hogy nem fogja kedvelni ezt az embert. – Meglepően jó a kapcsolatotok, pedig nem ő a házvezetőd – folytatta a varázsló, ezúttal Lys felé nézve. – Sőt, ha az értesüléseim helyesek, nem igazán kedveli a griffendéleseket. Lys karba fonta a kezét, és dünnyögött valamit, ami kísértetiesen hasonlított az ostoba előítéletekre. – Anya ismeri őt – válaszolta kimérten, de normál hangerővel. – Igen, roxfortos korukban évfolyamtársak voltak. – Lys csodálkozva nézett a férfira. Tizenhárom éve élt Perselusszal, de ez teljesen új információ volt számára. Piton ugyanis öregebbnek látszott Dinél, szinte képtelenségnek tűnt, hogy egyidősek legyenek. Azt ugyan tudta, hogy iskoláskorukból ismerik egymást; de ő ezt mindig úgy képzelte, hogy Perselus hetedéves, vagy legalább hatodéves volt, amikor az anyja elsős. – Ezt nem tudtam – suttogta félénken, mintha nem akarná elárulni, mennyire hiányosak az ismeretei a családjával kapcsolatban. – Ezek szerint akkor ön… – Lucius szigorú oldalpillantást vetett rá – vagyis te is annyi idős vagy, mint ők? – Nem – rázta meg a fejét, és elhúzta Lyst a Véres Báró útjából. – Két évvel felettük jártam. A lány ismét csak bólintani tudott. Most, hogy így belegondolt, igazán keveset tudott anyja régi iskolai barátairól; Perseluséiról pedig még kevesebbet. Felértek a márványlépcsőhöz, ideje volt hát elválniuk. Lys a gondolataiba merülve ácsorgott a varázsló előtt, a férfi pedig nézte őt. – Azt hiszem, lassan ideje mennem – szólalt meg a lány, de gondolatban még mindig máshol járt. – Hamarosan takarodó. Lucius tudta, hogy addig még legalább egy óra van hátra, de nem akarta, hogy Lys bajba kerüljön miatta. Biccentett felé. – Igazán élveztem a beszélgetést – mondta. – Ha van kedved, folytathatnánk valamikor. Lys felnézett. Ez a mondat visszarángatta őt a valóságba. Lucius felajánlotta neki, hogy újra beszélgetnek; ez azzal kecsegtetett, hogy újabb titkokat tudhat meg a családjáról. Bár ezek nem voltak kifejezetten titkok, de neki soha, senki nem beszélt róluk, pedig igazán kíváncsi volt. Talán még bizonyítékot is tud szerezni a varázslótól arra, hogy Perselus az apja. Ezek után bolond lenne nemet mondani. – Örülnék, ha ismét beszélgetnénk… Lucius. – Már a nyelve hegyén volt az uram szó, de még idejében észbe kapott. Elmosolyodott, majd rácsodálkozott, milyen könnyen ment ez a gesztus. Egy ideig nézték egymást. – Vigyázz magadra – búcsúzott hirtelen a varázsló, majd sarkon fordult, és elindult a kétszárnyú ajtó felé. – Igyekszem – válaszolta a férfi hátának. – Viszlát! Ő maga is megfordult és felrohant a Griffendél-toronyba. Úgy döntött, korán lefekszik.
***

Lys sokat gondolkozott azon, vajon tényleg nincs-e más valami, amit anyja titkol előle. Már az is több volt, mint gyanús, hogy egyetlen árva mondatot sem volt hajlandó beszélni a szőke varázslóról, sőt, egyszer még azt is kijelentette, hogy fogalma sincs, kiről beszél a lánya. Perselus már nem tagadta ilyen egyértelműen a varázsló létezését, de folyton terelte a témát. A legátlátszóbb kísérlete arra, hogy valami másról beszéljenek, az volt, hogy megírta-e már a bájitaltan esszéjét. – De hiszen tudod, hogy megírtam! – csattant fel méltatlankodva Lys. – Itt fejeztem be a különórán! Néha, amikor elkalandoztak a gondolata, erős késztetést érzett, hogy küldjön egy baglyot Lucius Malfoynak, és megkérje őt, hogy mindent mondjon el az anyjáról és Perselusról. Igazából maga sem értette, miért nem teszi meg, hiszen a varázsló maga mondta, hogy szívesen beszélgetne még vele. Voltak már kezdetleges levelek, de mindet olyan gyerekesnek érezte. Márpedig úgy tűnt, a férfi nem gyerekként kezeli őt, és félt attól, hogy egy ilyen levél rontaná az esélyeket arra, hogy újabb titkokat tudjon meg. Volt valami Luciusban, ami vonzotta őt. Nem tudta megfogalmazni, de valahányszor látta – igaz, mindig messziről, jól elbújva, hogy a varázsló ne vegye észre őt –, nagyon furcsa dolgok jutottak az eszébe, és ezeknek semmi közük nem volt ahhoz, hogy új dolgokat akart megtudni a családjáról. A harmadik próbáig nem beszélt újra a férfival.
Reggel egy nagyon furcsa gondolattal ébredt: úgy érezte, valami csodálatos dolog fog történni. Sokáig bízott abban, hogy ez a csodálatos dolog nem más lesz, mint Harry győzelme. Ahogy a lelátón ült Sera mellett az alkonyati ég alatt, arra gondolt, ez lesz élete legszebb napja. Némán teltek az izgalommal fűszerezett percek. Az ég egyre sötétebbé vált, a széles lelátón ülő roxfortos és külföldi diákok pedig egyre kevesebbet láttak a kviddicspályán elterülő labirintusból. A piros szikrák már kétszer villantak fel; sem a durmstrangos, sem a beauxbatons-os bajnok nem volt már versenyben. A Roxfort tehát biztos bajnok volt már… Csak az volt kérdéses, ki hozz el a diadalt: a körülrajongott Cedric Diggory, vagy a legfiatalabb bajnok, a híres Harry Potter? Aztán hirtelen furcsa dolog történt: egyik pillanatban még Harryért szorított, majd valahonnan mélyről vad öröm öntötte el. Megfeszítette az izmait és ökölbe szorította a kezét, hogy legalább valamennyire kordában tudja tartani a testét, ami szinte önálló életre kelt. A pálcája után kapott, de szerencsére kicsúszott az ujjai közül; ezután jobb kezének ujjai a bal alkarja köré fonódtak. Minden erejére szüksége volt, hogy elfojtsa a feltörni készülő, diadalittas nevetést. Az érzés olyan hirtelen múlt el, ahogy megjelent; az egyik pillanatban még megfeszített tagokkal ült a székben, erőnek erejével küzdve a nevetés ellen, a másikban pedig már nem érzett semmit. Várt pár másodpercet, de a jelenség nem ismétlődött meg, ezért lehajolt a pálcájáért, és visszadugta a talárja zsebébe. Felegyenesedett és tekintetét ismét a vastag sövényfalra szegezte, melyet már mágikus fény világított meg. Lys sejtette, hogy a bajnokok nem látják a fényt. S akkor hirtelen egy alaktalan valami tűnt fel a labirintus bejárata előtt. Az előbbre ülők mintha felismerték volna őket; vad örömujjongásba kezdtek. – Potter az! Néhány perccel később már Lys is meglátta a fiút, de volt vele még valaki… Diggory? Dumbledore sietett a fiúhoz – fiúkhoz? –, a lelátókon ülő tömeg pedig őrjöngve ünnepelte a Tusa győztesét, a legfiatalabb bajnokot. Az, hogy hol volt Diggory vagy mi volt vele, senkit sem érdekelt. Már nem… A nézők egy emberként álltak fel, és kezdtek letódulni a pályára, vagy azon kívülre. Néhányan azért, hogy személyesen is gratulálhassanak Harrynek, mások egyszerűen csak le akartak feküdni végre, hiszen elég későre járt már az idő. Lys nem ment le Harryhez. Bár szívesen ünnepelt volna a fiúval, fáradt volt, és nyugtalan egy kicsit, ezért inkább felment a Griffendél-toronyba, és lefeküdt aludni. Másnap tudta meg, mi történt a Tusán, amikor a vacsoránál – amin az anyja nem volt jelen – Dumbledore elmondta a diákoknak, hogyan halt meg Cedric. Voltak, akik nem hittek az igazgatónak, voltak, akik megrémültek, és voltak, akik teljesen közömbösen fogadták a bejelentést – ebbe a kategóriába tartozott Lys is. Józan eszével tudta, hogy félnie kellene, hiszen Voldemort Nagyúr nem egy képzetlen, harmadikos iskolásfiú volt, akit egy-két kósza átokkal könnyen ártalmatlanná lehetett tenni. Ennek ellenére nem érzett egy cseppnyi félelmet sem. Igaz, amikor Dumbledore kimondta a fekete mágus nevét, valami mintha megmoccant volna benne – úgy, ahogy egy vadállat, ami behódol egy másiknak –, aztán az érzés elmúlt, az állat visszahúzódott. Lys nem is gondolt rá újra egy jó ideig.
***

Egyszerűen elege volt abból, hogy az anyja és Perselus állandóan eltűnnek, és még azt sem hajlandóak elárulni neki, hova mennek. Volt, hogy Di több napig nem is tért haza, egyszer pedig Perselus maradt ki éjjelre. A lány kezdte már unni, hogy őt mindenből kihagyják, de azt elvárják tőle, hogy ne tegye ki a lábát a házból – eddig még sosem okozott problémát nyaranta, ha elcsavargott valamerre – így aztán úgy döntött, csak azért is olyat tesz, ami többszörösen is áthágja a szabályokat: elhagyja a házat, elhagyja a várost, és egyenesen Londonba utazik. Már meg is volt a terve arra vonatkozóan, hogy engedéllyel kivitelezhesse az egészet. De előtte még el kellett intéznie valamit. Szerencsére anyja vagy Perselus most sem tartózkodtak otthon, így gond nélkül írhatta meg a levelet. Nem írt igazán sokat, mert fogalma sem volt, hogyan kellene megfogalmaznia, amit szeretne. Csak néhány rövid mondatot írt a pergamenre: Tudnánk találkozni valamikor? Mondjuk pénteken az Abszol úton, két óra körül?
Lys
– Szia, Aurora – simogatta meg a bagoly fényes fekete tollait. – Megtennéd, hogy… – A madár felemelte a bal lábát, a kislány pedig óvatosan hozzákötötte a gondosan összehajtogatott pergament. Miután ezzel végzett, kitárta az ablakot, a bagoly pedig kiröppent rajta. Lys elvigyorodott.
A válaszra egy órát sem kellett várnia. Aurora lelkes huhogással adta a lány tudtára, hogy visszatért, s miután beröppent a nyitott ablakon, a lány fejére pottyantott egy pergamen cetlit, melyen csak két szó állt: Várni foglak. Már csak elő kell adnia. Az a legizgalmasabb része az egésznek.
Másnap reggel elsőként ébredt. Azt, hogy nincs egyedül, a konyhából felszűrődő hangokból sejtette. Olyan csendesen öltözött fel, ahogyan csak tudott, majd leosont az emeletről. – Jó reggelt! – köszönt, amikor a lépcső aljára ért. Szokatlan látvány tárult a szeme elé: az anyja az asztalfőn ült – ami Perselus helye volt, amióta csak az eszét tudta –, arcát a tenyerébe temetve, Perselus pedig a konyhapultnak támaszkodott, és egy csésze kávét kevergetett lassú mozdulattal. A kislány érkezése ezen semmit sem változtatott; Perselus éppen csak egy pillantást vetett rá, Di azonban meg sem mozdult. Lys nem zavartatta magát, tányért vett elő, müzlit kanalazott bele, majd leöntötte tejjel, aztán leült az asztalhoz, a szokásos helyére. Lassan evett, mintha elgondolkozna azon, hogyan is kell szakszerűen fogyasztani a müzlit, majd amikor már félig kiürült a tányérja, megszólalt. – Pénteken felmennék Londonba – mondta nemes egyszerűséggel. – MI?! – Lys összerezzent anyja hangjára. Di felnézett rá, arcán riadalom és düh sajátos elegyével. – Harry küldött egy baglyot tegnap délután, amíg nem voltatok itthon – magyarázta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a fiú baglyot küld neki, amikor Diék nincsenek itthon. Beszéd közben lelkesen gesztikulált a kanállal. – Sürgősen válaszolnom kellett, hát igent mondtam. – Mi? – ismételte Di, egy árnyalatnyival emberibb hangon. – Dursleyék Londonba jönnek – hazudta Lys gyorsan. – Harryt pedig nem akarják otthon hagyni, nehogy felrobbantsa a házat, de magukkal sem hajlandóak vinni, mert hát, tudjátok… varázsló. Szóval valamivel el kell foglalnia magát. – Mi van Ronnal vagy Hermionéval? – Hermione nyaral – folytatta a füllentést a lány. – Ront pedig… – Vállat vont, mintha nem tudná, miért épp neki írt Harry, amikor két barátja közül az egyik talán elérhető lett volna. – Mondd le! – rivallt rá az anyja. – Nem zárhatod be – jegyezte meg Perselus, ezzel alaposan meglepve a másik kettőt. – Harryvel… – kezdte Di, de a férfi közbevágott. – Az Abszol útra mennek, nem igaz? – Vetett egy oldalpillantást Lys felé, ami akár ezt is jelenthette: „Ha menni akarsz, hazudd, amit mondok neked!”. A lány tehát bólintott, a tőle telhető legártatlanabb arccal. A férfi olyan pillantással nézett Dire, hogy az vállat vont, kirúgta a széket, majd elviharzott a lépcső felé. Amikor elhaladt Lys mellett, még visszaszólt: – Csinálj amit akarsz! Amint a dühös léptek zaja elhalt, Perselus kiitta az utolsó korty kávéját, az üres csészét letette a konyhapultra, majd ellökte magát a bútortól. – Nem tudtam, hogy Potter megnövesztette, és kiszőkítette a haját a tanév vége óta – mondta élesen, és elindult a bájitalos labor felé. Lys zavartan elvigyorodott. – Legalább békén hagynák végre! – szólt a férfi után, de olyan hangerővel, hogy anyja még ne hallja meg. Perselus nem reagált semmit.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.