efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Lys nyomoz az apja utn, br nem jr sikerrel. Elksik egy bjitaltan klnrrl, tnkreteszi a j kapcsolatt Perselusszal, s?t, mg helyrehozni sem tudja, mert egy klns ltogat megzavarja ?t s Dit tezs kzben. Az idegen radsul ismeri ?t, Lyst...


Csak egyetlen olyan személy volt, akire Lys rá mert bízni egy ilyen súlyos titkot. Ez a személy pedig nem a legjobb barátai – Sera vagy Elysia – közül került ki. Napokig töprengett, mielőtt egyáltalán megszólította volna, végül három nappal karácsony után szánta el magát a cselekvésre. A folyosón kapta el a fiút; egyedül volt, aminek a lány nagyon is örült. – Helló, Harry. A fiú megtorpant, és majdnem csodálkozva nézett rá. Aztán megvakarta a tarkóját, az arcára pedig bűnbánó kifejezés ült. – Szia. Lys tudta, hogy Harryt nagyon bántja a tény, hogy eszébe sem jutott elhívni őt a karácsonyi bálra – már nem mintha ő maga bánta volna ezt, remekül elvolt a bál nélkül –, pedig ő, Lys mindig ott állt a fiú mellett. A lány körbenézett, de a folyosó idő közben elnéptelenedett. – Szeretnék kérni egy szívességet. Harry bólintott, pedig még azt sem tudta, miről lesz szó. Lys behúzta a fiút az egyik páncél takarásába, hogy az esetleges arra járók nehezebben lássák meg őket. Újra körbenézett, majd előhúzta a pálcáját, fényt bűvölt a végére, és komolyan nézett Harry szemébe. – Hasonlíts össze Pitonnal! – parancsolta. Harry először nem akart hinni a fülének. – Tessék? – Hasonlíts össze Pitonnal! – ismételte türelmetlenül Lys, az arcára bökve. – Minden apró hasonlóságot hallani akarok! – De… miért? – kérdezte Harry értetlenül. – Tudnom kell, hasonlítok-e rá. Lys eltökélt arcát látva Harry meghökkent. Első, de még második pillantásra sem talált semmi hasonlóságot az általa utált professzor és az előtte álló lány között. – Mégis miért? – Azért, mert szerintem ő az apám! A kijelentés olyan váratlanul érte a fiút, mintha a lány nyakon öntötte volna egy vödör töklével. Némán álltak egymással szemben, Harry még mindig tágra nyílt szemekkel, egymást bámulva, s még a léptek zajára sem néztek félre. – Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Harry, miután végre meg tudott szólalni. A lépések zaja idő közben elhalt. Lys várt egy pillanatot, amíg meggyőződött arról, hogy nem hall semmit, és nem lát senkit. – Együtt lakunk – mondta halkan. – Ő, anya meg én. Mi másért viselne el minket, ha nem lennék a lánya? Harry tanácstalanul vállat vont. Igaz, hogy volt benne némi igazság, de neki valamiért akkor sem volt kerek ez az egész. – Nem tudom – válaszolta tanácstalan vállrándítás kírséretében. – Fogalmam sincs. – Nézd, Harry – folytatta Lys fojtott hangon. – Segítened kell. Senki másra nem számíthatok ebben a kérdésben. – A fiú zavartan elmosolyodott. Szemében bűntudat csillant meg. – Csak nézz rám, és mondd el, mit látsz! – Szürke a szemed – mondta Harry az első dolgot, ami az eszébe jutott. – Pitoné fekete, Williams professzoré barna. – A lány elfintorodott. – Oké, oké, oké! – dörmögte a fiú, és védekezően maga elé emelte a kezeit. Nézelődött egy darabig, Lys pedig nem sürgette meg. – Hát, olyan vagy, mint egy szobor – bökte ki végül, kissé zavartan. – Mint egy szobor? – kérdezte vészjósló hangon Lys. – Igen… – Harry nem észlelte a veszélyt. – Az arcvonásaid olyanok mintha márványból faragták volna őket. – Mire akarsz ezzel célozgatni? – A lány hangja egyre riasztóbbá vált. – Semmire – válaszolta ártatlan arccal Harry. – Csak megjegyeztem, hogy szoborszépségű vagy. Minden vonásod olyan… – A fiú elgondolkozott egy pillanatra. – Nem is tudom… arisztokratikus. – Ennyi erővel fafejűnek is nevezhettél volna – vágta rá Lys. – Te aztán értesz ahhoz, hogyan mondj szépet egy lánynak – fintorodott el. – Azért majd vigyázz jobban, ha Changnek akarsz bókolni, jó? Harry kuncogott. – De tényleg. Szinte sosem látszanak rajtad az érzelmeid. Az egész arcod olyan me… – Harry! – Jól van, jól van, keresem a közös vonásokat! – Néhány percig elmélyülten tanulmányozta a lány arcát, kezeit, vállát, tartását, egy szóval mindent, amiben felfedezhette Pitont. – Semmi – közölte egyszerűen. – Nem látok semmi hasonlóságot. – Nagyon vicces, Harry. – Lys hangja arra engedett következtetni, hogy még nem felejtette el a szoborral történő összehasonlítást. – Tényleg nem. Sajnálom. – Újabb rövid csend. – Viszont tudok valakit, akinek szürke a szeme – tette hozzá óvatosan, bujkáló mosollyal. – Tényleg? – kérdezte kissé fásultan Lys. – Aha. – Harry várt egy kicsit, mielőtt folytathatta volna. – Draco Malfoynak szürke a szeme. Lys gondolatban összekötötte ezt a nevet azzal a szőke fiúval, akit Perselus Dracónak nevezett, amikor az első próba után összefutottak a folyosón. Cseppet sem volt ínyére, hogy Harry rokonságba keverte vele. – Az a fiú egy undok, egoista barom! – közölte Lys karba font kézzel. – Az – értett egyet Harry. – De szürke a szeme. – Ezt a megnyilvánulást Lys egy jól irányzott fejbecsapással jutalmazta, a fiú pedig elnevette magát. – Csak vicceltem. – Béna poén volt. – Harry vállat vont. – Mindegy, azért köszönöm – jegyezte meg Lys, szelíden vállon veregette a fiút, azután távozott, magára hagyva Harryt a szobor mögött. Úgy érezte, semmire sem fog jutni azzal, ha a barátai véleményét kéri ki ebben a kérdésben. Dihez nem futhatott, mert úgy gondolta, anyja nem árulna el semmit Perselus engedélye nélkül. Nála kell hát próbálkoznia. De mikor?
***

Addig töprengett azon, hogyan és főképp mikor említse meg Perselusnak, hogy tudja az igazat, amíg rá nem jött, hogy már tavasz van, és a második próba is régen lezajlott már. Felemelte a fejét, és végignézett a klubhelyiségben ücsörgő háztársain. A második próba után ismét felerősödött bennük az összetartozás tudata, olyannyira, hogy szinte egy emberként szurkoltak Harrynek. A fiú most két legjobb barátja között ült, Ronnal beszélgetett, amíg Hermione házi feladatot írt. – Öt perc múlva hét – szólalt meg Sera, mire Lys összerezzent, és barátnőjére nézett. – Nem ma kell menned Pitonhoz? Lys felnézett. Kellett néhány másodperc, mire felfogta a szavak értelmét, és elgondolkodott rajtuk. Kedd volt, keddenként általában nem kellett mennie… – Valamit említettél még szombaton, csak azért kérdeztem. Szombaton? Lys értetlenül ráncolta a homlokát, aztán legszívesebben fejbe csapta volna magát. Tény, hogy általában hét órára kellett mennie, de legutóbb Perselus külön kérte, hogy fél hétre jelenjen meg nála, hétfő helyett keddi napon. Legutóbb szombaton volt különórája… – Már mindegy, elkéstem – vont vállat, de azért felállt, és a táskájába söpörte a holmiját. – Ha nem érnék vissza éjfélig, hozzávalóként végeztem – tette hozzá, aztán sarkon fordult és kirobogott a portrélyukon. Rekord idő alatt tette meg az utat a pincéig, de még így is jóval hét után ért le. Bármelyik másik napon ez nem számított volna, de már több mint fél órája késett. Lihegve kopogtatott Perselus laborjának ajtaján – ugyanis a laborba két helyről lehetett bejutni: bájitaltan teremtől lefelé vezető folyosóról és Perselus lakosztályából –, abban a reményben, hogy nem kap fejmosást a pontatlansága miatt. Perselus nem szerette az ilyesmit. További öt percig tartó várakozás után nyílt csak ki az ajtó. Perselus arca mogorva volt, a laborból pedig félkész bájitalok jellegzetes illata szűrődött ki. – Késett – közölte a férfi szenvtelenül, de beengedte a lányt. – Elnézést, professzor – mondta Lys belépve. Körbenézett, de rajtuk kívül egyetlen kósza lelket sem látott. Megvárta, hogy Piton bezárja az ajtót, csak azután folytatta. – Elfelejtettem, hogy korábban kellett volna jönnöm. Meg amúgy is, kedd van. A férfi nem szólt semmit, csak biccentett afelé az asztal felé, amin Lys szokott dolgozni. Az üstben már fortyogott egy halványsárga főzet. – Kalapkúra-bájital? – kérdezte Perselusra sandítva. – Madam Pomfrey szerint megszaporodtak az influenzás diákok – érkezett a kimért válasz. Lys néhány percig tanulmányozta a főzetet, közben végig érezte a tarkóján a férfi tekintetét. – Mióta főzöd? Hol tart a bájital? – Két perc múlva kell beletenni a kakukkfüvet. Az őt vizsgáló tekintet megszűnt, ahogy Piton visszafordult ahhoz a főzethez, amin ő dolgozott. Lys az órára nézett; még másfél perc állt rendelkezésére. Odalépett Perselus asztalához. – Ebből milyen főzet lesz? – Megvizsgálta az egyik hozzávalós dobozt. – Sisakvirág? – kérdezte csodálkozva. – Az. Lys értetlen pillantást vetett a férfira. – Farkasölőfű-főzet? – Az. – Élmény veled beszélgetni ma – jegyezte meg Lys, majd visszasomfordált a saját asztalához. Ezüsttőrrel bevagdosott három szál kakukkfüvet, majd óvatosan a bájitalba ejtette őket. Perselustól tanulta, hogy a finoman bevágott növény sokkal könnyebben megfő, ráadásul, ha ezüsttőrrel vágják, nem is veszít az értékes nedűből. Amíg a főzet tovább fortyogott, finoman összetört néhány szál ziliz levelet, porrá morzsolt egy apróbb aszfodélosz-gyökeret, majd beledobott a főzetbe két aszúfügét. Tíz perccel később az utolsó hozzávaló is a főzetben landolt, már csak főnie kellett harmincöt percig. Elsétált az asztal mellől, és levett egy könyvet a polcról. Ilyenkor gyakorlatilag bármit megtehetett; olvasgathatta a polcokon lévő ritkábbnál ritkább bájitalos könyveket, tanulmányozhatta a különleges hozzávalókat, sétálgathatott a már elkészült főzetet tartalmazó fiolák előtt, sőt, akár le is vehette bármelyiket, hogy alaposabban megnézze. Felnézett az órára; még harminc perc. A választása ezúttal Libatius Tinctor egyik ritkább művére esett. (A bájitaltok szépségei.) Csupán két fejezetet olvasott el, de már ennyi szöveg után sem értette, miért van ez a kötet Perselus laborjának könyvespolcán. Tinctor már az ő számára is túlságosan csöpögve, szájbarágósan írt a bájitalkészítés művészetéről. Letelt a fél óra, így visszatette a kötetet a polcra, és elkezdte fiolákba tölte a kalapkúra-bájitalt, ugyanis ez a főzet azon kevés bájitalok közé tartozott, amelyekkel még melegen kellett elvégezni ezt a műveletet. Már az utolsó fiolánál járt, amikor eszébe jutott, hogy ideje lenne beszélniük arról a dologról. De hogyan kezdjen hozzá? Hátranézett a válla fölött; Perselus éppen egy hozzávalót aprított, de az üsttől nem látta melyiket. – Tudom, hogy te vagy az apám. – Hallotta a saját hangját, és érezte, hogy mozog a szája, de egyáltalán nem értette, miért éppen ezek a szavak törtek fel belőle. Perselus keze megállt a levegőben, a pióca, amit a bájitalba akart ejteni, kicsúszott az ujjai közül, még azelőtt, hogy a keze az üst fölé ért volna. Lys hátrasandított. A férfi mozdulatlanul állt, arca kifejezéstelen maszkká változott. Sem a bájitalra nem nézett, sem a lányra; mégis úgy meredt előre, mintha látna valamit, amit ő, Lys nem. – Az órának vége – mondta néhány perc múlva, hirtelen felocsúdva a döbbenetből. Lys tiltakozni akart, de a férfi megragadta a karját, az ajtóhoz rángatta, majd kitárta előtte, és szabályosan kitette a laborból. Az ajtó dörrenve csapódott be az értetlen lány háta mögött.
***

Lys kénytelen volt megállapítani, hogy a legutóbbi húzásával valamit nagyon elrontott. Perselus kerülte, és nemhogy nem hívta újabb különórákra, még a bájitaltan órákon is figyelmen kívül hagyta őt, mintha nem is járt volna az órájára. Ez nagyon rosszul esett a lánynak, elsősorban azért, mert tudta, hogy ennek a viselkedésnek csakis ő az oka, másrészt pedig azért, mert úgy gondolta, sokkal rosszabb az, ha Perselus nem veszi észre, mint az, ha minden órán őt piszkálná valamivel. (Ezzel Harry egyáltalán nem értett egyet.) Lys úgy döntött, ideje valamiféle megoldást találnia erre az egyre kellemetlenebbé váló problémára. Többször próbálta elcsípni Perselust órák után vagy a folyosókon, de sosem járt sikerrel. Végül, utolsó elkeseredettségében úgy döntött, Ditől kér segítséget. Mindent alaposan eltervezett; pénteken két órával a tanítás vége után lemegy az anyjához, isznak egy teát, és semleges apróságokról beszélgetnek. Aztán, amikor elérkezettnek látja az időt, felveti a Perselus-témát. Remek tervnek tűnt. A pénteki napot dupla mágiatörténet óra zárta. Binns professzor kiváló altató tehetsége megfosztotta Lyst attól a remek lehetőségtől, hogy tovább gondolkozzon a délutáni tervein. Kicsengetés után ráadásul fáradttá és mogorvává is vált, ami miatt úgy érezte, az anyjával tervezett beszélgetést el kellene halasztania. Amikor azonban elérkezett az indulás ideje csupán egyetlen pillanatnyi habozást engedett magának, elvégre ő griffendéles, a griffendélesek pedig bátrak. Ilyen gondolatok jártak a fejében, amikor kilépett a portrélyukon és elindult az anyja szobája felé. Bekopogott, anyja pedig minden további nélkül beengedte, habár Lys látta rajta, hogy kissé nyugtalan. Meggyes teát ittak – Lys különösen szerette ezt az ízt –, és jelentéktelen apróságokról társalogtak, ahogyan azt a lány érkezése előtt eltervezte. Már a harmadik csésze teánál tartott, s az óra is lassan nyolcat ütött. Úgy gondolta, lassan ideje a tárgyra térnie. Belekortyolt a még mindig kellemesen meleg italba, majd a tőle telhető legkomolyabb arccal az anyjára nézett. – Beszéltél mostanában Perselusszal? – Dit annyira meglepte a kérdés, hogy levegőt venni is elfelejtett. – Igen – préselte ki magából némi gondolkozás után. Be kellett vallania magának, nagyon is tartott ettől a témától. Túlságosan is… – Az jó – bólintott a kislány. – Mert engem úgy kerül, mintha valamilyen különösen veszélyes betegséget hordoznék. Pedig – tette hozzá vigyorogva – a griffendéles lét tudtommal nem halálos. Mielőtt Di bármit is felelhetett volna, valaki kopogott az ajtón. Az illető roppant türelmetlen lehetett; mielőtt a boszorkány kitárhatta volna, újra kopogott, ezúttal hangosabban. Az ajtó kitárult; Lys hátradőlt és nagyon bánta, hogy a kitárt ajtó mögött ül. Próbált előre-hátra dőlve kukucskálni, de még nem látott semmit. Di beljebb hátrált. – Én… azt hittem, csak később jössz… – Hangja vékony volt és remegett. Lys felvonta a szemöldökét. – Nem volt fontosabb dolgom – felelt egy férfihang, amit Lys még sosem hallott. Igazából először azt gondolta, talán Perselus érkezett, de ehhez már az anyja nyitómondata sem passzolt volna. – Beengedsz? Di hátrább lépett, a férfi pedig végre kilépett az ajtó takarásából. Az a szőke varázsló volt, akit Lys többször is látott távozni innen, de az idegen még nem vette észre őt. Di végig igyekezett úgy helyezkedni, hogy eltakarja a lányt, Lys pedig, hogy senki se feltételezze róla, hogy hallgatózna, hátat fordított az ajtónak, kényelembe helyezte magát, és úgy tett, mintha nem hallana semmit. A varázsló magas volt, sokkal magasabb, mint az anyja, így Lys biztos volt benne, hogy ha a férfi még nem is vette őt észre, ez hamarosan megtörténik majd. Megmarkolta a teáscsészét, de félt attól, hogy esetleg eltöri, így inkább visszatette a tálcára. A férfi eleinte csak a diáklány hátát látta; nem igazán foglalkozott vele, hiszen Di olyasvalaki volt, akiről könnyen feltételezte bárki, hogy tanácsokkal is ellátja a tanítványait, esetleg még a panaszaikat is meghallgatja. Hiszen ő nagyon jól ismerte a nőt. – Nem említetted, hogy… elfoglalt leszel ma. – A férfi hangja számon kérő volt, és kissé vontatott. – Csak egy órával későbbre vártalak – válaszolta Di. Hangja zavartságról árulkodott. Lys rávigyorgott kiürült csészéjére. – Majd később folytatjuk a beszélgetést, kisasszony – fordult a lányához, aki erre bólintott és felpattant a fotelból. Gyors léptekkel az ajtó felé indult, anyja felé; s az idegen sem lépett még beljebb, amióta megérkezett. – Igen, professzor – mondta. Amikor Di mellé ért, a nő megérintette a vállát, mire ő felnézett. S ha már így történt, oldalra sandított, hogy alaposabban szemügyre vegye anyja vendégét. A két szürke szempár összekapcsolódott; a férfi lélegzete elakadt. Ahogy Lys nézte őt, döbbenetet látott az arcán, mintha felismerte volna. Talán mégis meglátta, amikor elrejtőzött előle? – Lys? – suttogta a férfi önkéntelenül, s hangja olyan halk volt, mintha csak lehelte volna a szót. Lys megrezzent, háta borsódzni kezdett, azonban úgy tűnt, az anyja nem hallotta meg a nevét. – Ismerjük egymást? – kérdezte. Di megpróbálta a vállánál fogva kituszkolni lányát a félig nyitott ajtón. Lys még nem vette le a tekintetét a varázslóról. – Még nem – felelte a férfi, és elmosolyodott. Lys korábban sosem látott még mosolyt, ami egyszerre ennyi érzelemmel lett volna tele, mégsem tudta volna megnevezni őket. A férfi újra szólásra nyitotta a száját, de Lys már nem tudta meg, mit szándékozott mondani, anyja ugyanis sikeresen kiterelte őt, és becsapta előtte az ajtót. A lány felsóhajtott és visszaindult a Griffendél-torony felé. Aztán hirtelen, maga sem tudta miért, megállt; leült a fal tövébe és felhúzta a lábait. Töprengve ült a folyosó félhomályában.
***

Di az ajtó lapjára simította a tenyerét, és homlokát is a fának döntötte. Hát ennyi volt; elérkezett a színjáték vége. Lebukott. Mély levegőt vett, mielőtt visszafordult volna Luciushoz. Próbált dühös kifejezést erőltetni az arcára, de csupán csalódottságot érzett. Már egy titkot sem képes megtartani… – Később kellett volna jönnöd – vetette oda a férfinak, majd visszasétált abba a fotelba, amelyből lánya néhány perccel korábban felkelt. – El kellett volna mondanod, hogy van egy lányod – jegyezte meg hűvösen Lucius. Neki esze ágában sem volt leülni; sőt, legszívesebben Lys után sietett volna, de nem tehette. Egyelőre nem tehetett semmit, már azon kívül, hogy vár. – Semmi közöd nincs hozzá! – csattant fel Di, s végre nem kellett erőlködnie azon, hogy arca dühös kifejezést öltsön. – Nem akarom, hogy bárkinek köze legyen hozzá! – Ez a mondat szinte önkéntelen dühvel tört fel a nőből. Lucius tiltakozni akart; visszavágni, elárulni, mennyire várta már, hogy találkozhasson a lánnyal. Ehelyett azonban csupán egy kérdést tudott megfogalmazni: – Mennyi idős? Di először nagyon csúnyán nézett rá, mintha azt akarná felelni, hogy a férfinak semmi köze hozzá. – Tizenhárom éves – felelte végül. Tizenhárom… pontosan egy évvel fiatalabb, mint amennyinek lennie kellene. Bár ki tudja; azt nem kérdezte, mikor született. Di furcsállná, ha az lenne a következő kérdése. Lehunyta a szemét, és tovább gondolkozott hát; emlékezett, hogy a régi Lys is tizenhárom évesen találkozott vele Úgy tűnik, a múlt ismétli önmagát. A múlt ismétli… Felpattantak a szemei. – Egyidős a Weasley-lánnyal! – Igen – érkezett a válasz csodálkozó hangon. Di nem értette, mi köze a kettőnek egymáshoz. – El kellett volna mondanod! – sziszegte ingerülten Lucius, és dühének levezetéseképpen a másik fotel támlájára csapott. – Meg is halhatott volna! – Mégis miről beszélsz? – kérdezte Di értetlenül. – A naplóról! – csattant fel ingerülten a varázsló. – Apád naplójáról, amit a Weasley-lány könyvébe csempésztem! Di arca sápadttá vált.

– Az te voltál? – kérdezte. A szavak lassan csúsztak ki a száján, mintha önálló akaratuk lenne, és félnének hangokká formálódni. – A te műved volt? – Még mindig alig akarta elhinni. A napló elajándékozása meggondolatlanság volt; ez pedig nem volt jellemző Luciusra. – Mégis hogyan jutott az eszedbe…?! A varázsló ingerülten szusszantott, ledobta magát a másik fotelba, majd mély levegőt vett. – Hallottam, hogy elutazol arra a tanévre; gondoltam, remek alkalom, hogy megszabaduljak egy ilyen veszélyes tárgytól. A minisztérium akkoriban ismét kiemelt érdeklődést mutatott irántam; nem akartam, hogy egy napló keverjen bajba. Igaz, nagyjából sejtettem, mire képes. – A régi Lys emlékeiben talált utalásokat a tárgy veszélyes mivoltáról, de ezt nem akarta Di orrára kötni. – Jó ötletnek tűnt, hogy éppen egy Weasleyt… – Te teljesen megőrültél, Lucius? – kérdezte Di dühösen. – Veszélybe sodortad az összes roxfortos diákot! – Veszélybe sodortam Lyst, mert nem mondtad el, hogy megszületett! – Lucius dühös kifakadása anélkül zúdult Di arcába, hogy a férfi végiggondolta volna, mit is mondott pontosan. – Ez úgy hangzott, mintha tudtál volna róla – jegyezte meg élesen Di. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Nem mondtam, mi a neve. Lucius megrázta a fejét. Ezt elszúrta. A beszélgetés kezdett nagyon rossz irányba fordulni; valamit ki kellett találnia, mégpedig sürgősen. – Nem hoztak téged kapcsolatba az esettel, amennyire én tudom – váltott nyugodtabb hangnemre, és halkabban is beszélt kissé. – Pedig néhányan tudták, ki az apád. – Nem – bólintott a boszorkány. – És éppen apám miatt nem is tájékoztattak róla; Lys mesélte el, miután hazatért. Legalább Perselusnak szólnia kellett volna; segíthettem volna… Lucius csak most jött rá, hogy Perselus is itt van a Roxfortban, és ő sem említette, hogy Dinek gyermeke lenne. Talán nem tudta…? Hiszen a kislány hasonlít az anyjára – igaz, nem annyira, mint a régi Lys –, de hasonlít. És ahogy ő Dit ismerte, a kicsinek ugyanúgy Williams a vezetékneve, ahogy őt is ismerték, amikor még diák volt, és ahogy ismerik most is a diákok. – Mennyit tud rólad? – kérdezte hirtelen, bár miután kimondta, már nem értette, miért teszi fel a kérdést. Di szemlátomást nem tudta mire vélni a lánya iránti érdeklődést. – Ezt hogy érted? – kérdezte. Bal karja önkéntelenül megrándult. – Rólad – ismételte a férfi. – Tudja, ki vagy te? Ki az apád? Tudja, hogy ő kicsoda? Di megvetően felhorkant, és két kezét összefonta a mellkasán. – Nem tud semmit, és ez így van jól. Perselusnak is megtiltottam, hogy bármit elmondjon neki; megígértettem vele, hogy akkor sem beszél, ha Lys rákérdez valamire. Szóval Piton tényleg tudott a gyermekről, mégsem mondta el neki. Talán át kellene gondolniuk a barátságukat… – Nem akarod, hogy tudja, ki ő? – Nem akarom, hogy ő is olyan legyen, mint ti… vagy én. – Tekintete a bal alkarjára vándorolt. – Egyre élesebb – mondta. – Karkarov fél, én aggódom, de Perselus teljesen nyugodt. Lucius arca megrándult. – Te vagy az, akinek legkevésbé kellene félnie – mondta. Az órára nézett; lassan ideje lenne távoznia… Di csupán a fejét ingatta. – Menned kellene – mondta. Lucius engedelmesen felállt és az ajtó felé indult, de a nő kinyújtott keze megakadályozta a mozgásban. – Ami ma elhangzott kettőnk között, amit ma láttál, azt nem mondhatod el senkinek, érted, Lucius? – kérdezte szigorúan. – Perselus tizenhárom éve őrzi a titkot, és nem akarom, hogy bárki más is megtudja. Lys létezésének köztünk kell maradnia. Ígérd meg! – Az utolsó két szóban annyi fenyegetés rejtőzött, amit Lucius még sosem hallott Ditől. – Hallgatni fogok. Di leengedte a kezét, Lucius pedig odalépett az ajtóhoz. Keze már a kilincsen pihent, de úgy érezte, fel kell tennie még egy utolsó kérdést. – Ki az apja? Di lehunyta a szemét. – Ez már igazán nem tartozik rád. Lucius elhúzta a száját, visszafordult, biccentett a boszorkány felé, majd lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Erre nem számított, amikor elindult otthonról. Most mégis boldog volt; végre bebizonyosodott, amiben az első Lys elvesztése óta hitt és reménykedett: a lány, aki annyira szerette őt – és akinek emlékét ő is megszerette az évek során – tényleg él. Újra megszületett… Határtalanul boldog volt abban a pillanatban. Csizmája halkan kopogott, ahogy elindult a bejárati csarnok felé. A fáklyák már nem voltak olyan fényesek, mint amikor érkezett; valószínűleg azért, mert már régen elmúlt takarodó. A Di szobájától számolt harmadik folyosón egy földön kuporgó alakra lett figyelmes. Bármely másik alkalommal nem foglalkozott volna vele, de a fáklyák fényében barna hajzuhatagot pillantott meg; az illető pedig griffendéles talárt viselt. Megállt, tisztes távolságra a diáktól, és várt egy kicsit, hogy a szemével is meggyőződjön arról, amit az elméje már régen megsúgott neki. Odalépett a diákhoz, és finoman a vállára tette a kezét. – Ébredj – mondta halkan. Ujjai önkéntelenül megcirógatták a lány arcát, de ő meg sem rezdült. Finoman meg kellett ráznia Lys vállát, hogy fel tudja ébreszteni. Lys szürke szemei furcsán idegennek tűntek számára; a kislány nagyokat pislogott, mire sikerült a férfi szemébe néznie. – Jól vagy? – kérdezte Lucius. – Igen – válaszolta bizonytalan hangon. Igazából nem volt túl jól; fázott és egy kicsit éhes is volt, de ezt nem akarta az idegen orrára kötni. Még akkor sem, ha az anyjánál találkozott vele; még akkor sem, ha valami azt súgta neki, bízhat benne. Ráadásul olyan fura érzése támadt, ahogy a varázslóra nézett… – Gyere – nyújtotta a kezét a férfi. – Meg fogsz fázni, ha itt maradsz. Lys a varázsló tenyerébe csúsztatta a sajátját, és hagyta, hogy felsegítse őt. Leporolta a talárját, és hálás pillantást vetett a férfira. – Köszönöm. – Most, hogy jobban megnézte, az arc ismerősnek tűnt számára. Hunyorított egy kicsit, majd bizonytalanul megszólalt: – Maga Draco apja? A varázsló elmosolyodott. – Igen – felelte. – Barátok vagytok? Sosem említett. – Nem vagyunk – ingatta fejét a lány. – Ő mardekáros. – A lány hangsúlya arra engedett következtetni, hogy ez több mint elegendő válasz a helyzet pontos leírására. – Én is az voltam, mégis jóban voltunk Divel. A kislány tanácstalanul vont vállat, majd megborzongott. Lucius azonnal megmozdult, hogy magához húzza, de rájött, hogy ez talán nem volna jó ötlet, ezért, hogy elrejtse önkéntelen mozdulata valódi célját, tenyerét a falra simította, mintha a hőmérsékletét vizsgálná. – Elég hideg – mondta, majd előhúzta a pálcáját és egy néma bűbájjal átmelegítette Lys ruháját. – Köszönöm – bólintott hálásan a lány. Az ajkába harapott, majd óvatosan megszólalt: – Én nem tudom a nevét. – Lucius értetlen pillantást vetett rá. – Úgy értem, maga tudja az enyémet… Pedig nem is ismerem. – Lucius. – Lys vállára tette a kezét. – A nevem Lucius. – Újra elmosolyodott, ahogy elindultak a folyosón. – Ne aggódj, meg fogsz ismerni.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.