efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:


Lys arra ébredt, hogy rettenetesen fázik. Megpróbálta összehúzni magán a talárját, és csodálkozva érezte meg, hogy nincs rajta más, csak egy póló és egy farmernadrág. Ez már olyasvalami volt, amiért ki kellett nyitnia a szemét, s még fel is ült.

Egy keskeny ágyon találta magát, nem messze az ágytól egy faajtót látott, rácsos ablakkal. Riadtan nézett körbe, dementorokat keresve, de amint meglátta az ágya melletti íróasztalnál ülõ, mugli rendõrruhát viselõ férfit, egy pillanatra megnyugodott, mielõtt még nagyobb kétségbe esett volna. Azt remélte, az varázslat visszaviszi a múltba, a Denem házba, erre itt van a jelenben, egy mugli rendõrõrsön. Remek. Ezt is megcsinálta.

– Magához tért, kisasszony?

Ha itt lenne a pálcája…; Megrázta a fejét.

– Igen – válaszolta illedelmesen. Megfájdult a feje.

– Egy orvos megvizsgálta, amíg eszméletlen volt. – A férfi felállt, megkerülte az asztalát és nekitámaszkodott. – A karján van egy vágás – közölte tárgyilagosan. Lys felvonta a szemöldökét. – Hogy került oda?

Miért kellene elmondania egy ostoba muglinak? Egyáltalán hogy jön ez az alak ahhoz, hogy számon kérje õt? Ehhez csak Bellának és a Nagyúrnak van joga. De most nincsenek itt…; Sõt, azt sem tudta, õ maga hol van, de Bella vagy a Nagyúr hollétérõl sem volt pontosabb támpontja. Vajon hogyan találja meg õket? Hol kezdje a keresést?

Válaszképp a muglinak, elõször megvonta a vállát.

– Talán elestem és megvágta valami – vetette oda hanyagul.

– A vágást éles fegyver okozta – szólt közbe a férfi. Kutató tekintettel mérte végig õt, és ez Lyst mérhetetlenül bosszantotta. Mégis mit képzel róla, hogy öngyilkos akart lenni? Nevetséges…; Körbenézett, a pálcája után kutatva. Az asztalon pillantotta meg, a férfi mögött. Felállt és lassú, kissé imbolygó léptekkel közelített felé. A mugli megrezzent. – Mit mûvel, Miss?

De Lys meg sem hallotta a kérdést. Elérte az íróasztalt, kinyújtotta a kezét és megérintette a pálcát. Ujjai ösztönösen kulcsolódtak a mahagóniág köré, a fegyver, az öröksége vörös és zöld szikrákat szórt, hogy üdvözölje gazdáját.

– Mi a…;? – hökkent meg a mugli. Többre nem volt ideje. Lys rászegezte a pálcát.

– Avada Kedavra!

Zöld fény villant. A mugli összeroskadt, háttal az íróasztalra bukott, aztán tompa puffanással lebucskázott róla. Lys felnevetett, aztán megcsóválta a fejét. Odalépett az asztalhoz, felvette a gondosan összehajtogatott újságot, és megnézte a dátumot, majd dehoppanált. Az újság lágyan a padlóra zuhant, a címlapon egy közismert személy halálhíre fölött ott díszelgett az aznapi dátum, megmásíthatatlanul, fekete tintával.

1976. november 25.


***



Egy magas sövényfal mellett bukkant fel egy kavicsos úton. Gyalog indult tovább, mintha muglinak akarná álcázni magát; valójában csak idõt akart nyerni. Ha most találkoznának, nem tudná, mit mondjon. Di kiköpött mása, és mivel alaposan benne jártak a novemberben, Dinek iskolában kellett lennie. Különben sem akarta magát az anyjának kiadni, ahhoz jelenleg túlságosan is…; Nem tudta eldönteni, mi lenne a megfelelõ szó, ami elírhatná az anyja iránti érzéseit.

Élete legfájdalmasabb pillanatát élte át, amikor Di – és Sophie – megvádolta azzal, hogy csak anyja lelkének benne élõ része miatt szerette Luciust. Tudta, hogy hazugság. Tudta, de nem hittek neki. Most itt van, az anyja múltjában, hogy helyrehozza a hibáit, hogy mindent jóvátegyen. Nem ez az, ami a szülõ dolga? Nem neki, Dinek kellene kihúznia õt a bajból?

Abból a bajból, amibe épp miatta került. Milyen ironikus.

Az út balra kanyarodott, az azt szegélyezõ sövényfal véget ért. Egyetlen lélek sem járt erre.

Cal õszinte és önzetlen volt vele, futott át az agyán, és Harry is, pedig õk nem voltak a rokonai – vagyis Cal igen, de sokáig nem tudták. Mindketten törõdtek vele, Lysszel, vigyáztak rá…; de Di, az anyja csupán arra volt képes, hogy összekuszálja az amúgy is bonyolult életét. Mintha azt hitte volna, hogy neki olyan könnyû elfogadni, hogy szereti Luciust – azt az embert, akit Di is szeretett fiatalon. Hiszen Bella sem tudta elfogadni soha…; Bár õ és Lucius sosem kedvelték egymást. Egy újabb rejtély, aminek most talán utánajárhat.

Egy kicsit árulónak érezte magát. A háború után nyilván üldözni fogják a halálfalókat, és õ otthagyta Calt, egyedül. Csak abban reménykedhetett, Hermione majd kiáll mellette, hiszen Cal célzott valami olyasmire, hogy együtt vannak. Persze lehet, hogy a lányt nem számítanák tanúként…; Hát mégis elárulta Calt, pedig õ mindig mellette állt. Megszegte az esküjét…;

Felsóhajtott.

Ideje, hogy elfeledkezzen a jövõrõl, az õ múltjáról, és a jelenre koncentráljon. Vajon milyen érzés lesz találkozni Luciusszal? Hiszen most annyi idõs, mint õ…; Nem, dehogy…; hiszen fiatalabb nála négy nappal! Merlinre, és Tom még azzal vádolta, hogy nem bírja a fiatalabb pasikat…; Ha tudta volna…; Felnevetett.

Hosszú gyaloglás után egy útelágazódáshoz ért.

Great Hangleton – 4 mérföld
Little Hangleton – 2 mérföld


Elolvasta a feliratot, aztán csalódottan megállapította, hogy hosszú út vár még rá. Balra kanyarodott, Little Hangleton felé.

Lucius szerette õt. Õ, Lys legalábbis végig azt hitte, hogy szereti. De akkor, azon a furcsa helyen kétségbe esett. Egy pillanatra – talán többre is – elhitte, hogy a férfi csak Di miatt volt vele. Elhitte, hogy még mindig szereti az anyját. Mégis mérhetetlenül fájt, amikor meglátta õt, pedig tudta, hogy meghalt. Elsiratta. De akkor Lucius õt választotta, nem Dit.

Ismét felsóhajtott.

Sophie nem mondta el, hogy pontosan mit vár tõle. Nem mondott semmit, csupán azt, hogy tudni fogja, mit tegyen. Tudta, hogy be kell törnie a Nagyúr szobájába, hogy hol találja a jegyzeteket az idõutazáshoz, csak az nem volt világos, honnan. Sophie ezt sem árulta el. Hiába volt úton a Denem kúria felé, nem volt tisztában azzal, mi a célja.

Idõt akart nyerni.

Meglátta Little Hangleton házait. Lassan bontakoztak ki a ködbõl, fölöttük sötét füst gomolygott, groteszk látványt kölcsönözve a falunak. A zsebébe csúsztatta a kezét és kitapintotta a pálcáját.

Ahogy közelebb ért, megpillantotta az elsõ embereket. Kis csoportokba verõdve pusmogtak valamirõl. Ahogy Lys belépett a házak közé, mindenki elhallgatott egy pillanatra. Érezte magán az idegenek pillantását, de nem törõdött velük. Végigsétált a fõutcán, benézett az Akasztott ember nevû kocsma ablakain, amikor elhaladt elõttük.

A mugli Little Hangletontól mintegy félórányi járásra volt a Denem kúria. Ezt az utat mindössze egyszer tette meg, távoli jövõben – az õ múltjában –, Lucius oldalán, amikor hoppanálni tanult. Akkor szerencséjük volt, hogy nem látták meg õket, de ezt most nem akarta kockáztatni.

A kúria sokkal jobb állapotban volt, mint bõ húsz évvel késõbb. A kovácsoltvas kapu ép volt, fényesen csillogott a napfényben. Óvatosan közelebb ólálkodott, majd szórt magára egy kiábrándítóbûbájt. Kezét a kapu egyik vasból készült kilincsére tette, bár bõre alig érintkezett a hideg fémmel. Tudni akarta, jelez-e valamilyen védõbûbáj. Mivel öt perc múlva sem történt semmi, felkészült rá, hogy kinyissa a kaput, de beszélgetés hangja ütötte meg a fülét.

Három alak közeledett a Little Hangletonnal ellentétes irányból. Fekete talárt viseltek, ami zászló módjára lobogott mögöttük a feltámadó szélben. Lys ellépett a kaputól.

A három alak egyikét sem ismerte fel, de igazából nem is bánta. Elhaladtak elõtte, majd megálltak a kapu elõtt. Lys szíve hevesen megdobbant. Lehet, hogy valakinek odabentrõl kell kinyitnia az ajtót? Ha Lucius itt lett volna…; Ha újra láthatná õt…; csak egyetlen pillanatra…;

A kapu magától kitárult, a trió egyesével belépett a birtokra. Lys villámgyorsan mögéjük sietett, és beosont velük, mielõtt a kapu tompa nyikorgással bezárult volna. Aztán megtorpant az udvarban, hogy a három halálfaló beérhessen a kúriába. Remélte, hogy sikerül egyedül találnia Voldemortot, de most, a cél elõtt elbizonytalanodott.

Végül rengeteg értékes perc elpazarolása után erõt vett magán, és lenyomta a bejárati ajtó kilincsét. Szerencséje volt, az egész helyiség üresnek tûnt. Valamint jóval ápoltabbnak. A falakon nem lógtak pókhálók, a fáklyák kellemes fénnyel töltötték meg az elõteret. Lys felsóhajtott, ösztönösen hátranyúlt, hogy felhúzza a csuklyáját, de hiába tapogatózott, nem találta. Csak most tudatosult benne igazán – holott a rendõrségen is észrevette már –, hogy mugliruha van rajta. Egy halványpiros póló és egy sötétkék, ódivatú farmernadrág. A muglik átöltöztették.

Magában szitkozódott, egy metszõbûbájjal lecsípett egy darabot a szebb napokat is megélt asztalterítõbõl, majd egy gyors bûbájjal csuklyás talárrá alakította. Gyorsan belebújt és mélyen a szemébe húzta a kámzsát.

A régi Denem házban a Nagyúr szobája a negyedik emeleten volt, a bal oldali folyosószakaszon. Remélte, hogy itt is a legfelsõ szinten találja majd a helyiséget. A lépcsõknél döbbenten torpant meg. Odakintrõl fel sem tûnt neki, hogy a ház csak két emelet magas.

– A fenébe!

Szitkozódva indult el a második emeletre. A következõ nagyobb meglepetés odafent érte: a megszokott labirintusszerû folyosók döbbenetesen egyszerûek voltak. Az általa ismert három irány helyett csak kétfelé tudott fordulni; a baloldali folyosó ráadásul zsákutca volt. Ösztöneit követve mégis balra fordult, és a folyosó végi ajtón koppintott hármat. Ezt még a saját idejében szokta meg, ha a Nagyúrhoz látogatott.

Az ajtó kitárult. Lys nyelt egy nagyot, mielõtt belépett volna.

A helyiség üres volt, a káosz hatalmas, mégis ez a helyiség hasonlított a legjobban jövõbeli alakjára. Mosolyogva nézett körbe. A rumli minden egyes darabját ismerõsként köszöntötte; rámosolygott a szanaszét heverõ nyitott vagy gondosan becsukott könyvekre, összekacsintott a pennákkal és pergamenekkel, elbúcsúzott az üres tintatartóktól, és laza kézmozdulattal tisztelgett az újak elõtt. Olyannyira belemerült a berendezésbe, hogy észre sem vette, mikor a baloldali ajtó kitárult, mögötte pedig egy jóval fiatalabb Voldemort jelent meg.

– Miért hagytad el a Roxfortot? – kérdezte felvont szemöldökkel a férfi. Lys összerezzent, és megfordult, hogy ne háttal álljon a férfinak.

Csodálkozva mérte végig az ismeretlen ismerõst. A férfi felvonta a szemöldökét…; volt neki! Lys megállapította, hogy a haja is hosszabb, mint az õ idejében volt. Ezek az új információk olyannyira megdöbbentették, hogy válaszolni is elfelejtett.

Voldemort közelebb lépett hozzá és alaposan végigmérte.

– Te nem Diana vagy.

Anyja nevének említése visszarángatta õt a földre. Merlinre, persze, hogy õ nem Diana! Õ sokkal, de sokkal jobb ember, mint az anyja volt!

– Nem – vágta rá büszkén. – De sokan kevertek már össze vele – tette hozzá, és önkéntelenül elmosolyodott. – Szerintem ülj le.

Aztán a mosoly lehervadt az arcáról, ahogy meglátta Voldemort rászegezõdõ pálcáját.

– Oké, ezt te sem gondolod komolyan, ugye? – Védekezõen felemelte a kezét. – Csak jó tanács volt, hogy ülj le, nem…; – Elõrántotta a pálcáját, hogy kivédje az elsõ felé tartó átkot. – Te most komolyan meg akarsz ölni?! – kérdezte döbbenten. Visszajött a múltba, hogy Voldemort kezétõl haljon meg?

– A Cruciatus átokba nehéz belehalni.

Ebben tulajdonképpen tökéletesen igaza volt. Egy újabb átkot küldött a lány felé, amit õ sikeresen kivédett. Szó nélkül hagyta volna a dolgot, ha a Nagyúr harmadik átka történetesen nem zöld színû lett volna. Még szerencse, hogy idejében félre tudott ugrani; a halálos átok sötét szegélyû lyukat hagyott a megsárgult falon.

– Nem azért jöttem vissza a múltba megmenteni az életedet, hogy kinyírj, világos?! – fakadt ki Lys.

Ez végre olyan információ volt, ami felkeltette Voldemort érdeklõdését.

–A múltba? – kérdezte, nagyszerûen palástolt megdöbbenéssel. A lány keserûen felnevetett.

– Ugyanolyan szófukar vagy, mint húsz év múlva – dörmögte válasz helyett. – Mindegy, ha te nem ülsz le, én igen. A Little Hangletont és Great Hangletont összekötõ útkeresztezõdéstõl gyalogoltam idáig. – Azzal engedélyt sem várva lehuppant az íróasztaltól elhúzott székre.

– A jövõbõl jöttél? – kérdezett a férfi a nyilvánvalóra. Szemlátomást annyira igyekezett feldolgozni az új, hihetetlennek hitt információt, hogy egyáltalán nem törõdött a hûvös álarc fenntartásával.

– Onnan. – Lys rövid szünetet tartott, de Voldemort megelõzte.

– Az én jövõmbõl?

Lys elsõre nem értette a kérdést. Felvonta a szemöldökét, abban a reményben, hogy a Nagyúr majd érteni fogja, hogy a jövõben jól bevált módszerrel ráveszi, hogy érthetõbben ismételje el a kérdést – sajnos sikertelenül. Mivel sokadszorra sem jött rá, mire gondolt Voldemort, inkább ezt válaszolta:

– Hosszú történet.

Egy ideig mindketten hallgattak. Lys érezte magán a férfi kutakodó pillantását.

– Hasonlítasz valakire, akit ismerek – mondta végül Voldemort. Mintha elfeledkezett volna arról, hogy pár perccel korábban Diként azonosította õt. Fiatalság, bolondság – hát mégis igaz ez a mondás?

– Talán jobban is, mint hinnéd – kuncogott végül Lys. – Di lánya vagyok.

– Dianáé?! – csattant fel értetlenkedve a másik, mintha történetesen nem tudná hová tenni az információt, miszerint a jövõben a lányának lesz majd egy lánya.

– Hány Dit ismersz még? – kérdezte lemondó sóhajjal Lys. Voldemort rosszalló pillantására vigyorogva elhallgatott. – Rájöttél már, mit jelent ez? – A férfi értetlenkedve nézett rá. Lys elnevette magát. – Hello, nagypapi!

Voldemort nemes egyszerûseggel felvonta a szemöldökét. Tiszta mázli, hogy van neki.

– Kétlem, hogy a jövõben kedveltem volna ezt a megszólítást.

– Valóban nem – bólintott Lys. Felsóhajtott. – Azért jöttem vissza, mert…; – Azt akarta mondani, hogy „mert meghaltatok”, de ezt képtelen volt kiejteni. Zavartan köhögött, a torkát köszörülte, majd végül csak ennyit nyögött ki: – Szóval, vissza kellett jönnöm.

– Hogy jöttél vissza? – Voldemort hangjában õszinte érdeklõdés csendült.

– A jegyzeteiddel. – Lys lesütötte a szemét.

– Tudsz a kutatásaimról? – kérdezte Voldemort, rosszul palástolt döbbenettel.

Rövid csend állt be a válasz elõtt.

– Igen. – A lány nagyot nyelt.

– Bizonyára nagyon szoros volt a kapcsolatunk.

Lys csak bólintott. El akarta mondani, hogy mennyi mindent tanult tõle az õ múltjában, hogy mennyire hálás mindezért, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Mintha valaki némító bûbájt szórt volna rá. De az lehetetlen, az elõbb még volt hangja, és a Nagyúr tudna róla, ha rajtuk kívül bárki más lenne a szobában.

– Valamit kezdenünk kell ezzel, ha itt akarsz maradni. – Voldemort Lys arcára bökött. A lány, miután felocsúdott a döbbenetbõl, csodálkozva tapogatta meg vonásait.

– Miért, mi baj van az arcommal? – kérdezte teljesen értetlenül. Még egy fránya sebhelye sem volt!

– Túlságosan is hasonlítasz Dire.

Már megint Di. Mintha az élet másból sem állna, csak Dibõl. Felsóhajtott.

Miatta kell új külsõt kell kitalálnia, hogy ne hasonlítsanak. Miért kell mindig mindennek Di miatt történnie?!

Arcképek peregtek az elõtte, mintha valamilyen különös filmet nézne, de egyik arc sem tetszett neki különösebben. Nem akart hasonlítani Bellára – pedig az õ arca többször is megjelent elõtte –, és Lucius nõi másává sem szeretett volna válni, más jó ötlet viszont nem jutott az eszébe. Már épp szólásra nyitotta a száját, hogy elmondja, nincs ötlete, amikor felrémlett elõtte egy ezüstszínû, gömb alakú karácsonyfadísz, ami egy általa addig sosem látott arcot tükrözött vissza. Voldemortra nézett. Csak most tudatosult benne, hogy a gömbön látott arc az õ arca volt, igaz, fiatalabb korában. Tom arca…;

Mosolyra húzta a száját, a pálcáját önmagára szegezte, és néma bûbájokba kezdett. Haja rövidebb lett, és fekete, arca markánsabb, de a szemeit nem merte feketére változtatni. Magasabb lett, vékonyabb, és kevésbé izmos. Voldemort némán nézte az átalakulást, de csak akkor szólalt meg, amikor Lys leeresztette a pálcáját.

– Csinálj valamit a szemeddel! – Lys felvonta immár fekete szemöldökét. – Pont olyan, mint Dinek. – Lys homlokráncolva töprengett azon, milyen színû szemeket szeretne. – Ne fekete legyen, még azt hinné, te is a lányom vagy.

– Nem is állna olyan távol az igazságtól – jegyezte meg a lány, aztán utoljára magára szegezte a pálcáját, és kék szemeket bûvölt magának. Voldemort egyetlen szót sem szólt.


***



Voldemort úgy mutatta be õt a halálfalóknak, mintha külföldrõl érkezett volna, ráadásul még álnevet is adott neki. Cassandra Blanc. Lys megborzongott, ahogy meghallotta. A keresztneve ismét túlságosan is hosszú lett, ráadásul a vezetékneve kísértetiesen hasonlított a Blackre, de itt és most nem tette szóvá. Nem vetett volna jó fényt rá, ha mindenki elõtt elkezd vitatkozni Voldemorttal. Azoknak az idõknek vége, emlékeztette magát. Próbálta elterelni a gondolatait a gyûlölt Black névrõl, ezért inkább körbenézett.

Szinte azonnal megbánta, ahogy megpillantotta Bellát.

Keresztanyja – jövõbeni keresztanyja – tekintetében leginkább gyûlöletet vélt felfedezni, ami olyan mélyen megbántotta õt, hogy szemeibe könnyek gyûltek, és egy szívdobbanásnyi ideig levegõt sem tudott venni. Elfátyolosodott tekintete továbbvándorolt, és akaratlanul is Luciuson ragadt. Fiatalabb volt, mint amilyennek õ ismerte, de nem is várt mást. Csak bámulta a szõke tincseket, a megfiatalodott vonásokat, a szürke szemeket; nem tudott betelni a látvánnyal.

A fiú hirtelen sarkon fordult, és eltûnt a kifelé tartó tömegben. Lys azon kapta magát, hogy azt a helyet bámulja, amit az elmúlt percekben, azon töprengve, hova lett Lucius.

Voldemort megköszörülte a torkát, s õ felocsúdott. Érezte, hogy arca forróbb lett, de reménykedett abban, hogy nem vörösödött el. Aztán a férfi elindult kifelé, és õ, kihasználva, hogy most nem látja õt, megtapogatta az arcát.

Mire felértek az emeletre, biztos volt benne, hogy elmúlt az esetleges pirulás. Voldemort csupán biccentett neki, és magára hagyta õt a számára kijelölt szoba elõtt. Mély levegõt vett, mielõtt belépett volna. Nem nézett körbe; gyorsan lezuhanyozott, aztán lefeküdt.


***



Amikor reggel felébredt, nem emlékezett egyetlen álomra sem, mégis volt valami furcsa érzése az éjszakával kapcsolatban. Elképzelhetõnek tartotta, hogy valami olyasmi történt, amit Sophie is említett: valamit meg kell majd tennie, csupán arra volt képtelen rájönni, hogy mi lenne az. Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

A délelõttöt azzal töltötte, hogy a jövõrõl mesélt Voldemortnak. Bár nem akart mélyebben belemenni a témába, azt azért elárulta, ki az apja, a többi kérdést Sirius Blackrõl azonban következetesen kikerülte. Mesélt a horcruxról, amit a férfi rábízott, hogy Hangként mennyi bosszúságot okozott számára, de mennyire örült a létezésének. Elmesélte, hogyan jött rá Hang kilétére, felelevenítette a felfedezést követõ beszélgetést. Voldemort csendben hallgatta, bár a szavainak csak egy részét fogta fel.

Tegnap óta sokat gondolkozott ezen a jövõbõl érkezett lányon. Hasonlított Sophie-ra és Dire, de minél többet nézte, annál inkább úgy érezte, tényleg egy harmadik személy ül vele szemben. Nem Lea, õt azonnal kizárta; a lány gyûlölte õt, Lys azonban olyan mélységes szeretettel és tisztelettel beszélt róla, amit nem lehet megjátszani. És a jegyzetekrõl is tud.

Az idõutazás eleinte két kivételes képességû fiatal erejének és tehetségének kipróbálására, a mágikus határok feszegetésére, esetleg apró átlépésére szolgált, csak Sophie halála után vált komoly munkává. Évekig próbálkozott titokban, Di és mindenki más tudta nélkül, de minden kísérletét sikertelenség koronázta. Tavasszal hagyott fel a próbálkozással, végsõ kétségbeesésében.

Most viszont itt ült elõtte valaki, aki az õ jegyzeteit felhasználva érkezett a jövõbõl.

Persze ez sem jelentett semmit. Könnyen lehet, hogy csak évekkel késõbb fog rájönni a helyes megoldásra, csak ki kell várnia. Megkérdezhetné a lányt…; Ha emlékszik a helyes varázslatra, elmondhatja neki. De miért kérdezné meg? A lány a bizonyíték, hogy a saját erejébõl is képes létrehozni a megfelelõ varázslatot, akkor miért alacsonyodjon addig, hogy segítséget kér?

– …; szerintem nem kellene magadnál tartanod õket. – Most, hogy gondolatai elcsitultak, a kristálytisztán hallotta a lány hangját.

Próbálta felvenni a beszélgetés fonalát anélkül, hogy a figyelmetlensége látszatát keltené. Mirõl is beszélt eddig? A jövõrõl; kettejük kapcsolatáról, a medálból készült horcruxról, valami hangról, és…; ennyire emlékezett.

– Persze ez csak egy jó tanács volt – folytatta Lys, mintha a csend Voldemort sértettségét jelentené. – Megfogadod-e vagy sem, az már a te dolgod, de a jövõbeni tapasztalatok alapján szerintem nem túl szerencsés egy helyen tárolnod a horcruxaidat. – Szóval errõl volt szó.

– Valóban. – A válasznak kevés köze volt a beszélgetéshez.


***



Lys szerdán, az érkezése utáni negyedik napon beszélt elõször személyesen – és négyszemközt – Bellával, igaz, a Nagyúr utasítására, afféle követként. A lány szemmel láthatóan nem kedvelte õt, és ez nagyon rosszul esett Lysnek. Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de minden eltelt percben úgy érezte, tõrt forgatnak a szívében. Miután jövõbeni keresztanyja magára hagyta, elrobogott a szobájába, erõnek erejével küzdve az ellen, hogy sírva az ágyára boruljon. Megesküdött magának, hogy nem fog sírni. Sem most, sem máskor…; és lehetõleg soha többé.

Voldemort magával vitte õt a fontosabb kivégzésekre. Lys ilyenkor teljesen elfelejtette, hogy nem a saját idejében van, hogy ez a Nagyúr még nem az õ körülrajongott nagyapja. Mégis értette õt. Egyetlen oldalpillantásból tudta, mit akar tõle a férfi, mielõtt bármit is mondott volna, egyetlen apró rándulás az arcán elég volt, hogy Lys átkozzon – és erre mérhetetlenül büszke volt.

Mivel rengeteg szabadideje maradt a Nagyúrral töltött feltáró beszélgetések között, titokban Luciust figyelte, tisztes távolságból, varázslat leple alatt. Beszélni akart a fiúval, elmondani neki, hogy õ, Lys igenis szereti, nem úgy, mint Di, aki hagyja majd, hogy elvegye Narcissát, de nem volt bátorsága elé állni. Lucius úgysem hinne neki.

Egyre biztosabb volt abban, hogy van valami, amit el kell intéznie, lehetõleg minél hamarabb.

Szinte pislogás nélkül bámulta a Malfoy kúria könyvtárában olvasgató Luciust, így próbálva rájönni, mi lehet az a feladat, amit el kell végeznie.

A fiú lapozott egyet, majd becsapta a könyvet, hátradõlt a kényelmesnek látszó széken, és nyújtózott. Lys önkéntelenül közelebb lépett hozzá, egy kicsit talán túl hangosan, mert Lucius felkapta a fejét, és kutató tekintettel arrafelé nézett, ahol õ állt, riadtan, és mozdulatlanul.

Kinyílt a könyvtár ajtaja, de Lys nem mert az érkezõre nézni, és úgy tûnt, Lucius még nem döntötte el, hogy tényleg hallott-e valamit, vagy csak a képzelete játszott vele.

– Mit csinálsz hétvégén? – kérdezte Rabastan, és lehuppant egy székre Lucius közelében. – Kirángathatnánk Rodolphust egy kicsit a házasélet csodáiból, és leruccanhatnánk valahova inni.

Lysnek minden önfegyelmét latba kellett vetnie, hogy ne kuncogjon.

– Az iváshoz miért kell elutazni? – kérdezett vissza Lucius, és a másik fiú felé fordult. – Ha jól emlékszem, inni bárhol lehet.

– Ja – vágta rá lazán Rabastan. – De ha itt maradunk, tuti, hogy Rod a nyakunkra hozza azt a bosszantó nõszemélyt. – Lys meglepetten vette tudomásul, hogy Rabastan Belláról beszél. A fiú hirtelen kajánul elvigyorodott. – Normális, csajozós bulit akarok, érted? Bella nélkül. – Lucius bólintott. – Neked sem ártana végre valaki – tette hozzá némi késéssel.

Lucius felállt és odalépett az ablakhoz.

– Igazán csábító ötlet lenne, de már van programom.

Rabastan arca egykettõre felderült.

– Csajozol? Nélkülem? – vigyorogva dorgáló kézmozdulatot tett. – Ez igazán nem szép dolog tõled.

– Nem csajozom – válaszolta Lucius nyugodtan. – Roxmortsi hétvége lesz; Divel találkozom.

Lys úgy érezte, mintha nyakon öntötték volna egy vödör forró vízzel. Megszédült.

– És nekem nem szóltál?! – csattant fel tettetett haraggal Rabastan. – Ezt megjegyeztem. – Aztán elnevette magát. – Azért mond meg neki, hogy üdvözlöm, és nem bánnám, ha legközelebb minket is meghívna, oké?

Lucius kimérten bólintott, Lys pedig úgy döntött, eleget hallott. Óvatosan a könyvtár ajtaja felé somfordált, hogy a fiúk ne vegyék észre.

– Hé, Lucius – hallotta Rabastan hangját, mikor kinyitotta az ajtót – téged mióta érdekel a varázslójog?

A választ már nem hallotta.


***



– Azt hittem, megpróbálsz majd kapcsolatba lépni Divel – jegyezte meg Voldemort. Lys felnézett rá; a férfi valamikor felállt az asztal mellõl, és most ott állt mellette.

– Nem, mert…; – Nem tudta, mit mondjon. Persze, kíváncsi volt az anyjára, látni akarta, megismerni, de gyûlölte a gondolatot, hogy csak úgy leüljenek beszélgetni. Nem tudta megbocsátani neki, amiért horcruxot készített belõle, amiért otthagyta és szinte elárulta Luciust. Megtehette volna, hogy szót emel kettejükért, de nem akarta elmondani. Azt akarta, hogy Di maga beszéljen, ahogy õ tette. – Szerintem jobb, ha nem tudja, ki vagyok – válaszolta végül.

Voldemort bólintott. Lys töprengve nézte, ahogy a férfi visszaül az íróasztala mögé és beletemetkezik egy vastag, õsréginek látszó kötetbe.

– Meghalt, mielõtt megismerhettem volna – csúszott ki a lány száján, épp abban a pillanatban, amikor Voldemort lapozott. Nem fejezte be a mozdulatot. – Õ egy…; horcruxot csinált belõlem – folytatta akaratlanul. – Ezért dühös vagyok rá. – Rövid szünetet tartott. – Már nem vagyok az – tette hozzá, mielõtt a férfi megszólalhatott volna.

– Di horcruxot készített? – Voldemort, hosszú hallgatás után csupán ennyit volt képes kérdezni.

Lys némán bólintott. Szemébe könnyek szöktek, ahogy eszébe jutott a vád, miszerint csak Di lelkének benne élõ darabja miatt szeretett bele Luciusba.

– De már nem vagyok…; már én vagyok…; – motyogta, hangja el-elcsuklott az elfojtani próbált sírástól.

Voldemort tudta, hogy történt valami, amit Lys nem mondott el, és bármennyire is kíváncsi volt, nem kérdezett rá. Felállt, hátat fordított a lánynak, jelezve, nem akarja látni ezt a gyenge pillanatát – vagy épp engedélyt adott neki, hogy gyenge legyen?

Lys gyorsan letörölte a könnyeit.

– Holnap elutazom – mondta Voldemort lassan, megfontoltan. Lys felkapta a fejét. Ilyen hirtelen? – Ha akarsz, velem tarthatsz.

– Hova megyünk? – érdeklõdött a lány, természetesnek véve a közös utazást.

– Franciaországba. – A válasz hallatán Lysben megmozdult valami. Némán bólintott, mintha csak azt akarná mondani, igen, megértettem, és a világ végére is követnélek.

Tényleg követné.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.