efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Átlagos hosszúságú átvezet? fejezet, ahogy azt már megszokhattátok az új részek els? fejezeteként.


1988. július 25.

A felkelő nap aranyszínű sugarai kíméletlenül törtek utat maguknak a mélykék sötétítőfüggönyön. A kicsiny szoba, melyet megvilágítottak, szinte lakatlannak tűnt. Az íróasztal olyan volt, mintha előző nap vásárolták volna, a szekrény félig nyitva felejtett ajtaja mögött alig rejtőztek ruhák, ellenben az előtte heverő utazóláda telis-tele volt velük. Azt, hogy a szobának jelenleg lakója volt csupán egy dolog jelezte: egy lélegző kis test az ágytakaró alatt.

A kicsi felriadt álmából. Már megint egy kastélyban bolyongott, menekülve valaki vagy valami elől, de nem emlékezett rá, hogy látta volna üldözőjét. A takaróba törölte izzadt homlokát, majd kibújt az ágyból, és kicsoszogott a fürdőszobába. Megmosta az arcát, a törölközővel alaposan megdörgölte, majd kisietett a fürdőből, és elindult lefelé a lépcsőn. A lépcsőtől balra volt a konyha, nem választotta el őket semmilyen fal, így a kicsi óvatosan bekukucskált, mielőtt belépett volna.

Az asztalnál egy férfi ült, előtte egy félig kiürült kávéspohár hevert magányosan a fényesre suvickolt asztallapon, a férfi arcát teljesen eltakarta a Reggeli Próféta aznapi száma. A kicsi megpróbált közelebb lopózni hozzá, hogy játékosan ráijesszen, de alig tett meg két lépést, amikor az újság fölött meglátta a férfi fekete szemeit.

Még sosem sikerült meglepnie őt, és úgy tűnt, nem a mai nap lesz a kivétel.

– Jó reggelt! – köszönt lelkesen, és gyorsan odasietett az asztalhoz, hogy elfoglalja az üres széket a férfi balján.

– Anyád ezerszer megmondta már, hogy öltözz fel, mielőtt lejössz reggelizni – érkezett a reggeli üdvözlés egy apró biccentés kíséretében.

– De anya ma nincs itthon, Perselus!

A férfi felvonta a szemöldökét.

– Ezt miből gondolod?

A kicsi körbenézett, mintha a választ valamelyik konyhai berendezés rejtené, de úgy tűnt, nincs ennyire kommunikatív berendezési tárgy a helyiségben.

– Tegnap mondta, hogy el kell utaznia – szólalt meg végül a kicsi –, és azt is, hogy fogadjak szót neked.

Hát Di még erre is figyelmeztette? Talán lassan itt lenne az ideje, hogy elárulja a lányának gyakori távollétei valódi okát. Ha nem esküdött volna meg arra, hogy hallgat, ő már régen megtette volna. De Di a legrosszabb helyzetekben képes előásni magából a remekül titkolt mardekáros ravaszságát.

– Kérek reggeliiit, Perseluuus! – nyafogta a kicsi, válaszul pedig egy nagyon csúnya pillantást kapott. Perselus utálta, ha a nevével játszanak, általában mindig rápirított a kislányra, azonban az, hogy most nem tette, arra engedett következtetni, hogy Di nyugalomra és türelemre intette. Egyetlen szó nélkül fogadta hát a cseppet sem hízelgő megszólítást – a diákjai közül soha egynek sem fordult meg a fejében, hogy így beszéljen vele –, és pálcája apró intésével egy müzlis tálat lebegtetett a kislány elé.

– Jó étvágyat – mondta színtelen hangon, és arca ismét eltűnt a Reggeli Próféta mögött.

A kislány vigyorogva köszönte meg, és nekilátott a reggelijének. Előbb végzett az evéssel, mint a férfi az újság olvasásával, így lekászálódott a székről, és a mosogatóhoz vitte a tányért. A porcelán és a fém finom koccanására Piton felkapta a fejét, és az újság fölött érdeklődő pillantást vetett a kislányra, aki dolga végeztével csendesen visszakuporgott a székre, és őt nézte csillogó szemekkel.

– Mondd – szólalt meg, és visszapillantott az újságba. Egy régi tanítványáról olvasott, aki korábban gyógyítónak tanult a Szent Mungóban, de szakirányt váltott, s most az ottani bájitalos laborban dolgozott, mint gyakornok. Pedig diákként egy üstöt sem tudott rendesen felállítani. Kész katasztrófa lesz, ha egyedül áll munkába náluk…;

– Anya nincs itthon – ismételte magát a kislány, és rákönyökölt az asztalra. – Menjünk le a laborba! – Az utolsó hangot kellemetlenül elnyújtotta.

Odakintről vidám beszélgetés zaja szűrődött be, de egyikük sem nézett az ablak irányába. A kislány továbbra is csillogó szemekkel meredt az előtte ülő férfira.

– Di megtiltotta, hogy betedd oda a lábad. – Piton lapozott az újságban.

– De anya nincs itthon, Perselus – ismételte makacsul a kicsi. Ujjait szorosan keresztbe fonta az asztal alatt. – Sosem tudná meg…;

A férfi összehajtotta az újságot, és az asztalra tette, habár még nem ért a végére. Karba fonta a kezét, és a kislány szemébe nézett.

– Dit nem ejtették a fejére – mondta kimérten. A csalódott hangsúly, amivel Piton az utolsó szavakat mondta, arra engedett következtetni, hogy ezt a tényt roppantul sajnálja. A kicsi arca azonban mosolyra rándult. – Észre fogja venni, hogy minden tiltás ellenére jártál odalent, márpedig a legutóbbi kirohanása után én még szívesen várnék egy újabbal.

A kislány lesütötte a szemét. Ő is jól emlékezett rá, mennyire dühös volt az édesanyja, amiért a bájitalos laborban találta őket a múlt héten. Számítaniuk kellett volna erre, hiszen Di csak az Abszol útra ment…;

– Le fogom tagadni, ha megkérdezi! – ígérte, de nem nézett fel.

A férfi felsóhajtott. Végtére is, ha mindketten hallgatnak, talán Di nem jön rá. A kicsi Lys pedig igazán nem volt olyan hasznavehetetlen bájitalkészítő, mint a tanítványai többsége. A főzetek közelébe nem engedi, de segíthet előkészíteni a hozzávalókat.

– Öltözz fel! – adta ki az utasítást egy apró bólintás kíséretében. A kislány fülig érő mosollyal pattant fel, és iramodott az emelet felé, közben kiáltott valamit, ami leginkább így hangzott: „Te vagy a csúcs!”. Perselus arca megrándult.


***



1992. szeptember 1.

Mielőtt elindult volna Franciaországba, Di még kikísérte lányát a vonathoz. Igaz, hogy már ezerszer elmondta, miért megy el épp akkor a Roxfortból, amikor a lánya elkezdi első évét a Roxfortban, a kicsi képtelen volt elhinni, hogy az a titokzatos barát, akit anyja meglátogatni készült, miért nem tudott várni még…; legalább egy évet. Vagy többet, mert Lys jelenleg nagyon úgy érezte, mintha az anyja előle menekülne, vagy legalábbis az ő tanítása elől menne el. Pedig bárkinek megesküdött volna, hogy ő jó kislány, de legalábbis tud viselkedni. Ráadásuk okos is, hiszen Perselus pár nappal korábban jegyezte meg, amikor azt hitte, a lány nem hallja őket, hogy végre egy olyan diákot is tanítani fog, aki ért is egy kicsit a bájitalokhoz.

Di kulit hozott, felpakolta rá a lánya ládáját, és nosztalgikus mosollyal nézte, ahogy a gyermek lassan tolni kezdik a kilences és tízes vágány felé. Lys megjegyezte, hogy erre a mutatványra – a kuli megszerzésére – ő is képes lett volna, de anyja csak legyintett. A kislány még akkor sem értette, miért kell a csomagjaival vacakolnia – „Miért nem viheted őket te, vagy Perselus előre a Roxfortba?” –, amikor kikerültek egy mugli családot, akik valamilyen repülővel való utazásról beszélgettek.

– Ezerszer elmondtam már, Lys – kezdte Di most is, mint minden alkalommal –, hogy minden diák a vonaton viszi el a holmiját.

A kislány erre mindig azzal érvelt, hogy nekik nem egy tanár az anyjuk, de a nő ezt eleresztette a füle mellett.

– Jól van – állt meg Di a kilences és a tízes vágány közötti fal előtt. – Csak nyugodtan. Tudod, hogy kell átmenni? Csak fuss neki egy kicsit…; Egy pillanat az egész.

Először Di nézett körbe, nem figyeli-e őket valaki. Lys is elfordította a fejét jobbra és balra, aztán anyjára nézett, miközben sértetten felhúzta az orrát. Nem szerette, ha az anyja óvodásnak nézte, akire folyton vigyázni kell valakinek.

– Nyugi, anya, menni fog.

Rátámaszkodott a kulira, gondosan becélozta a tízes és kilences vágány közötti fal közepét, és előbb lassú, majd egyre szaporodó léptekkel a fal felé indult. Mielőtt a kuli eleje elérte volna a téglákat, még reménykedett benne, hogy tényleg át tud menni rajta, mert kellemetlennek tartotta volna, szilárd falnak ütközik. A kuli azonban könnyedén átsiklott a szépen megmunkált téglafalon, s mire a lány feleszmélt, már a kilenc és háromnegyedik vágányon állt, és Di is mellette volt. Ámuldozva nézte a piros vonatot, melyen a Roxfort Expressz felirat állt.

– Ügyes voltál – dicsérte meg a nő. Lys nem értette, miért. Ez nem olyan dolog volt, amire rajta kívül senki sem lett volna képes. Gondolatban kupán vágta magát, aztán rögtön el is vigyorodott a gondolatra, mennyire átragadt rá Perselus stílusa.

– Jó napot, Williams professzor! – köszönt rájuk egy magas, piszkosszőke hajú fiú.

– Szervusz, Jervis!

Ahogy közeledtek a nagy, piros vonat felé, egyre többen köszöntek Dinek. Nagyon jó tanár lehetett, de legalábbis szeretnivaló, mert mindenki mosolyogva üdvözölte. Lys ezek után hálátlanságnak tartotta, hogy anyja képes elmenni. Egyetlen szó jutott az eszébe, amit Perselustól rengetegszer hallott: nevetséges.

– Felsegítem a ládádat, és megyek, rendben? – kérdezte Di, és zavartan körbenézett, mintha attól tartott volna, hogy egy tanítványa megállítja, és a következő évi tananyagról kezdi faggatni.

– Oké, persze. – Lys tulajdonképpen örült volna, ha végre megszabadulhatna anyja igazán remek tanácsaitól.

– Megleszel?

– Anya, nem vagyok már óvodás, tudok vigyázni magamra.

Di előhúzta a pálcáját, de mielőtt bármit is tehetett volna vele, két megszólalásig egyforma vörös hajú, szeplős fiú jelent meg mellettük.

– Jó napot, Williams professzor! – köszöntek teljesen egyszerre. A nő összerezzent.

– Fred, George, sziasztok. – Di elmosolyodott, és hirtelen nyugodtnak tűnt az arca, mintha megkönnyebbült volna, hogy csak ez a két fiú az. – Hogy telt a nyaratok?

– Remekül…;

– …; és gyorsan.– A vigyoruk is teljesen egyforma volt. Lys ezt már-már rémisztőnek tartotta.

– Edzettetek a nyáron? – társalgott tovább Di, mire lánya elfintorodott. Az előbb még annyira sietett…; – Sok játékos elment a többi kviddicscsapatból, és biztosan nagyon tehetségeseket vesznek be a helyükre.

A két fiú vigyorogva bólogatott, és ecsetelni kezdtek valami stratégiát, és emlegettek valami Woodot és az új edzéstervét, meg Harryt, a csodafogót. Lys gyanította, hogy ez ugyanaz a Harry lehet, akire Perselus annyit panaszkodott, és akit Di olyannyira védett tőle. Az egyikük hirtelen észrevette őt, elmosolyodott, aztán a mellette lévő ládára nézett.

– Első év? – kérdezte. – Segíthetünk?

– Ó, nagyon kedvesek vagytok, Fred, de…; – Lysnek az volt az első gondolta, hogy anyja tényleg meg tudja-e különböztetni őket, vagy csak mondott egy nevet, hátha sikerül ráhibáznia. Mielőtt azonban Di végigmondta volna, a két fiú együttes erővel felpakolta a ládát a vonatra. – Köszönjük.

– Köszi – mondta ő is, hogy végre mondjon valamit, ne nézzék ostobának, aki csak áll az anyja mellett, kukán. Még a végén elhiszik róla, hogy egy gyámoltalan kislány. Azt a szégyent pedig nem élné túl…;

– Nagyon szívesen.

Éles vonatfütty harsant. Ezúttal ő volt az, aki összerezzent.

– Szálljatok fel, mielőtt elindul előletek! – Az anyja gyors búcsú puszit nyomott a homlokára, és lelkesen terelgetni kezdte felfelé a két fiút, akik egyébként meg sem mozdultak. – Légy jó, és ne keresd a bajt.

– Még nem jegyezted meg, anyu, hogy én sosem keresem a bajt? – kérdezem vigyorogva. – Még csak bele sem keveredek soha! – Ez persze nem volt igaz. Lys a régi iskolájában sokszor keveredett kisebb-nagyobb összetűzésekbe, de a tanároknak soha semmit nem sikerült rábizonyítani.

Di türelmetlenül legyintett.

– Ne feledd, miket meséltem neked az iskoláról. – Di megigazította a pulóvert lánya nyakánál. – Fogadj szót a tanároknak és a prefektusoknak. – Különösen Perselusnak, tette hozzá gondolatban, de az ikrek előtt nem akarta felemlegetni, hogy a lánya már a Roxfort előtt is ismerte az iskola egyik legellenszenvesebb tanárát. Diana ugyanis nagyon jól tudta, mi a véleménye diákjainak az egyik legjobb barátjáról.

– Nyugi, anya, tizenegy éves vagyok, nem öt. – Sértettség bujkált a lány hangjában, de közben végig vigyorgott. Perselus majd úgyis rajta tartja a szemét, nem értette, miért idegeskedi annyira az anyja.

Lys egy utolsó intéssel felszállt a vonatra, a két vörös hajú fiú pedig utána ugrott.

– Viszlát a Roxfortban, Williams professzor!

Az ajtók maguktól csukódtak be, ahogy a vonat elindult. Lys kibámult az ablakon, és nézte a szülők és hozzátartozók színes foltokká fakuló alakját. Aztán elvigyorodott, és visszahúzta a fejét. Tekintete a ládájára vándorolt, aztán a két fiúra, akik még mindig őt nézték.

– Nagyon kösz a segítséget – mondta, és a csomagja mellé lépett, abban a reményben, hogy fel tudja majd emelni egyedül.

– Te Williams prof lánya vagy? – kérdezte az egyikük. A lány visszafordult feléjük, és elvigyorodott. – Nem tudom, mondták-e már, de nagyon hasonlítasz rá.

– Igen, az vagyok. A nevem Lysandra Williams – bólogatott hevesen. – De mindenkinek csak Lys. Utálom a hosszú neveket.

– Fred Weasley – hajolt meg előtte a baloldalon álló iker.

– George Weasley – mutatkozott be a másik.

– Keressünk neked egy fülkét? – kérdezi Fred. – A húgunk is most lesz elsős, összeismerkedhettek, mielőtt odaérünk.

Lys előbb homlokráncolva töprengett, majd hevesen bólogatni kezdett.

– Hát, megköszönném, ha bemutatnátok neki. – Szavaira Fred megemelte a ládáját, George pedig belé karolt. Megrezzent, ugyanis otthon nem szokott hozzá, hogy szinte vadidegen fiúk csak úgy karolgatják. Sőt, igazából a vadidegen fiúkhoz sem szokott hozzá különösebben, korábban ugyanis bentlakásos mugli iskolába járt, ahová csak lányokat vettek fel. Roppantul meglepte hát a tény, hogy mostantól nemcsak az iskolában, de még az osztályában is lesznek majd fiúk.

– Lehet, hogy az öcsénk is vele lesz – folytatta George, bár Lys csak azért volt biztos abban, hogy tényleg ő az, mert a fiú egyik keze még mindig az ő vállán nyugodott –, és a barátai is.

– Igen, ők elválaszthatatlanok. – Fred elnyújtotta az utolsó szót.

– Nem számít, ha megismerek még néhány idősebb diákot – mosolyodott el a lány, habár nem szeretett különösebben a társaság középpontjában lenni. – Hasznos lehet egy hatalmas kastélyban. – A két fiú halkan felnevetetett.

Rengeteg fülke előtt haladtak el. A lány számára mindegyikben ismeretlen arcok ültek, de Fredéket sokan felismerték, és integettek is nekik, ők meg visszaintettek. Végül egy szinte üres kupé előtt álltak meg. George kinyitotta az ajtaját, és ünnepélyesen köszöntötte a bent ülő vörös hajú kislányt, amíg testvére becipelte a ládát a kupéba.

– Helló, Ginny – köszönt Fred. – Ron és Harry hol vannak?

– Nem tudom – felelte a kislány, és körbenézett, mintha csak ő nem látná a két említett fiút. – A King’s Cross óta nem is láttam őket.

Lys tanácstalanul állt az ikrek mögött, akik időközben felpakolták a ládáját a poggyásztartóra. Végül úgy döntött, leül, a Ginny mellett lévő ülésre, kellő távolságra a lánytól. Alighogy elhelyezkedett, az ikrek leültek vele szemben.

– Nyár óta azon gondolkoztunk – szólalt meg az egyikük, s most már nem tudta megmondani, melyik –, hogy miért kellenek Lockhart könyvei, ha egyszer nincs üresedés. Viszont az A sötét erők. Önvédelmi kalauz újabb kötete, amit Williams professzor szokott kérni, nincs a listán.

Lys zavartan lesütötte a szemét, és igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Nem számított arra, hogy rögtön a vonaton ilyen dolgokkal kell foglalkoznia. Köhintett.

– Anya idén nem fog tanítani a Roxfortban– mondta halk, ugyanakkor határozott hangon. – El kellett utaznia.

Fred és George riadtan néztek össze.

– Mi? – kérdezte az egyikük.

– De hát ő volt az egyik legjobb tanár a suliban! – csattant fel a másik, és az előtte ülő lányra mutatott. – Képes volt elmenni, és átadni a helyét egy Lockhart-bolond nőszemélynek?

Lys vállat vont.

– Úgy tudom, csak egy, vagy két évre ment el.

A két fiú szemlátomást nem tudott napirendre térni a tény fölött, hogy egyik kedvenc tanáruk – ha csak ideiglenesen is – elhagyta az iskolát. Egymás szavába vágva dicsérték Lys anyját, aki amellett, hogy remek tanár, kedves és megértő is volt. Legalábbis minden második mondatuknak ez volt a lényege.

– Rengetegszer kaptunk haladékot a házi feladatokban egy kviddicsmeccs, vagy egy fontos edzés előtt.

– Ő mindenkivel egyformán rendes volt. Nem favorizált egy házat sem, mint mondjuk Piton. – A fiú rövid szünetet tartott, majd az ikertestvérére nézett. – De őt nem sajnálnánk, igaz, Fred?

– Nem bizony – értett egyet vigyorogva Fred. – Williams professzor átvehetné helyette a bájitaltant.

– Anya nem olyan jó belőle – szólt közbe Lys. Hosszú percek óta először beszélt, ezért hangja reszelős volt egy kissé. Szemei sértetten csillogtak, Perselust ugyanis nagyon kedvelte.

– Lehet – bólintott George – de ezerszer jobb tanár, mint Piton.

A négy gyerek egyszerre nevetett fel. Lys némi bűntudatot érzett, amiért nevetett Perselus tanítási stílusán, de aztán eszébe jutott, hogy őt sosem érdekelte, mi a véleménye róla másoknak, így a lány bűntudata néhány pillanat alatt elpárolgott.

A vonat ablakából látott táj kezdett egyre vadabb arcot ölteni. A fiúk azt javasolták, öltözzenek át, majd rögtön magára hagyták a két lányt a kupéban. Lys tanácstalanul Ginnyre nézett, aki vállat vont, mintha azt akarná mondani, a bátyjai már csak ilyenek. Lys mosolygott. Ő személy szerint kedvelte őket, még akkor is, ha alig néhány órája ismerték egymást.

Lys az út további részének minden percét élvezte. Nem sokkal az átöltözés után megjelent az ikrek egyik barátja, Lee Jordan, azután előkerült egy robbantós snapszli kártyapakli, és a leszállásig hátralévő idő szinte elrepült. Leszálláskor az ikrek egy Hagrid nevű – legalább két ember magasságú, és három átlagos ember szélességű – alak felé terelték őket. Lys sokat hallott a férfiról, jót és rosszat is egyaránt, ezért inkább csendesen állt előtte, és várta, hogy Hagrid maga köré gyűjtse az elsősöket.

A csónakok első pillantásra barátságtalannak tűntek, de talán csak azért, mert nem tudott úszni. Egy egérszürke hajú fiúval és egy szőke hajú kislánnyal osztoztak a csónakon. A fiú Colinként mutatkozott be, és Lys számára idegesítően izgága volt. Folyton beszélt, mindenféléről, de főleg Harry Potterről, mintha életcélja lenne, hogy autogramot kérjen a fiútól. A lány azonban nyugodt volt és csendes, Emilynek hívták. Egész úton egy szót sem szólt a nevén kívül, bár Lys sem sokat beszélt.

A kastélyba érve egyáltalán nem lepték meg őt a mozgó festmények, fénykép formájában ugyan, de már hozzászokott a látványhoz. A kísértetek láttán azonban először ő is összerezzent, akárcsak az elsősök többsége, de hamar sikerült úrrá lennie ijedtségén. Szeme megakadt egy sötétszürke hajú, komor tekintetű fiún, aki tüntetően elfordult a kísértetektől.

McGalagony professzorról Hagridhoz hasonlóan sokat hallott, bár a tanárnő esetében Di és Perselus véleménye sokkal közelebb állt egymáshoz volt. Nézte a szigorú arcú professzorasszonyt, ahogy röviden beszélt az iskolai házakról, és arra gondolt, mennyire ijesztő lehet griffendélesnek lenni. Elvigyorodott, amikor arra gondolt, mit szólja anyja vagy Perselus erre a megjegyzésre. Ginny mögé állt be, amikor a gólyáknak egyes oszlopba kellett fejlődniük.

A Nagyterem mennyezete a kinti, csillagos eget tükrözte. Bár erről a csodáról is rengeteget hallott már, társaihoz hasonlóan ámulva nézte. Az egyik kisfiú a csillagképekről csacsogott valamit a mögötte állónak, amit Lys csak azért tudott ennyire megállapítani, mert ő is mindenfelé forgatta a fejét, hogy minél több szögből megcsodálhassa a mennyezetet. Amikor már eleget bámészkodott, hátrasandított a tanári asztal felé. Perselus épp biccentett Dumbledore felé, majd felállt, és feltűnésmentesen kisietett a teremből a tanári asztal mögött nyíló ajtón át. Lys csalódottan nézett utána.

– Ha odakint vihar van, akkor itt is villámlik? – kérdezte egy megszeppent kislány, valahonnan Ginny elől. Szemlátomást nem tudott betelni a mennyezet látványával.

– Igen, de nem veszélyes – nyugtatta meg egy fiúcska. – Ez csak valamilyen varázslat

A gólyák felsorakoztak a felsőbb évesek előtt, háttal a tanári asztalnak. Lys tekintetével az ikreket kereste a vörös-arany asztalnál. Nem volt nehéz dolga, ilyen égővörös hajszínnel rajtuk kívül igen kevesen büszkélkedhettek. Rájuk vigyorgott, bár kételkedett abban, hogy a két fiú ezt láthatta volna.

McGalagony professzor egy háromlábú széket állított a gólyák elé, amin egy ősrégi süveg trónolt. A terem néhány percen belül elcsendesedett. A süveg karimája melletti szakadás kinyílt, és a fejfedő dalra fakadt:

Újkoromban eltelt már vagy ezer év azóta,
Élt e földön négy nagy mágus; róluk szól e nóta.
Hősi lelkű Griffendél, kit tágas sík nevelt;
Szép Hollóhát ifjúsága zord hegyek közt telt;
Szelíd szívű Hugrabug, kies völgyek lánya;
S ravasz Mardekár hazája erdők ingoványa.
Kell egy mágus-tanház vélte a hőskor négy bölcse.
A Roxfort lett közös álmuk s munkájuk gyümölcse.
Kezdetektől volt egy külön háza mind a négynek,
Hiszen ki-ki más-más virtust tartott fő erénynek.
Bátor szívű ifjak gyűltek Griffendél köré.
Hollóhát az észt helyezte mindenek fölé.
A szorgosokhoz húzott mindig jó Hugrabug szíve.
S a becsvágyók közül került ki Mardekár sok híve.
Egy kérdésre kereste még a négy bölcs a választ:
Holtuk után az ifjaknak házat vajh ki választ?
Griffendél fejéhez kapott, levett róla engem;
észt töltött belém a négy, s ím Teszlek Süveg lettem.
Húzzatok hát fületekre, ne tátsátok szátok!
Megtudjátok menten, melyik ház illik hozzátok!


A Teszlek Süveg dalára tapsvihar tört ki a teremben. Néhány gólya mintha megnyugodott volna azt hallva, hogy csak egy süveget kell a fejükre tenniük.

– Fredék régebben azzal ijesztgettek minket, hogy párbajoznunk kell egy trollal – szólalt meg Ginny, kaján vigyorral.

– Kedves tőlük – érkezett Lys csendes válasza.

– Allen, Emily! – csendült fel McGalagony hangja, mire a csónakból ismert szőke kislány kisietett a sorból, és lehuppant a háromlábú székre.

– HUGRABUG! – kiáltotta a Süveg néhány másodperc múlva. Emily elsietett a háza asztala felé, és leült.

A gólyák sora egyre foghíjasabbá vált. Lys nem aggódott különösebben, hiszen pontosan tudta, hogy az utolsók között fog majd beosztásra kerülni, így inkább a négy hosszú asztalt pásztázta, azon töprengve, melyik lesz majd az ő háza.

A Hugrabugot, mint lehetőséget hamar elvetette, mert híján volt a türelemnek, a Hollóháthoz nem tartotta magát elég okosnak, a Griffendélhez véleménye szerint túl gyáva volt, a Mardekárhoz pedig nem elég ravasz. Hirtelen kételyek törtek rá. Mi lesz, ha nem osztják be? Ha csak ül ott a széken, várva, hogy a Süveg válasszon, de nem történik semmi? Hátrasandított, de Perselus még nem tért vissza.

Már csak ő és Ginny voltak hátra.

– Weasley, Ginevra!

A lány rámosolygott, mielőtt elindult volna a háromlábú szék felé.

– GRIFFENDÉL!

Lys mérhetetlenül irigyelte Ginnyt, amiért a Süveg szinte azonnal beosztotta őt. Látta, ahogy az ikrek vigyorogva megtapsolják a húgukat.

– Williams, Lysandra!

A teremben halk zúgolódás támadt, amit a lány anyja tanári pozíciójának tudott be. Lámpalázasan lépkedett a szék felé, és miután leült, megmarkolta a talárja szegélyét. Csak osszanak be, gondolta kétségbeesetten. A Süveg mélyen a szemébe csúszott.

– Hm-hm…; – csendült fel egy vékonyka hang a fejében. Összerezzent, és szorosan lehunyta a szemét. – Érdekes…; Úgy gondolod, nem illesz egyik házba sem? – Lys kétségbeesetten rázta a fejét, és reménykedett abban, hogy ez kívülről nem látszik annyira. – Pedig rengeteg bátorságot látok, némi vakmerőséget, és azt is, mennyire szereted áthágni a szabályokat, ugyanakkor szereted azt is, ha valaki mindig teljesíti a kívánságaidat.

Lys összepréselte az ajkait. Ezek a tulajdonságok két házra voltak jellemzőek. Csak most döbbent rá, hogy ha neki kellene választania, szívesebben lépne az anyja nyomdokaiba, és lenne ő is griffendéles. Még akkor is, ha mardekárosként Perselus lenne a házvezetője.

– Griffendél? – kérdezte kétkedőn a Süveg. – Biztos vagy benne? A családod legtöbb tagját a Mardekárba osztottam. Meg vagyok győződve arról, hogy te is megállnád ott a helyed.

Anya nyomdokaiba akarok lépni, határozta el a kislány, kerül amibe kerül.

– Á, a griffendéles dac! – A Süveget mintha szórakoztatta volna Lys ellenállása. – Nos rendben, legyen a GRIFFENDÉL!

Lys elmosolyodott, és amikor a vörös-arany asztal felé tartott, még az sem szegte kedvét, hogy sem az anyja, sem Perselus nem látta a beosztást. Ginny mellett már nem volt hely, így a Nash ikerpár mellé ült.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.