efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ez sem volt egy könny? fejezet, de igyekeztem érzelmileg elzárkózni az eseményekt?l.
Afféle átvezet? fejezet, Luciusszal és Voldemorttal a középpontban. Jó olvasást!


Lucius jóval mogorvább lett, miután megtudta, ki volt az a Cassandra, akit oly kegyetlen hirtelenséggel elveszített. Újra meg újra megnézte a lány emlékeit – napi rutinná vált, hogy egyet-egyet megtekintsen belőlük, időrendben haladva –, amik a rögzítő bűbáj miatt nem vesztek el a lány… halálával. Hetekkel később is ez volt a legjobb szó, amivel utalni tudott a történtekre. Arra is sokszor gondolt, hogy korábban kellett volna elindulnia, nem kellett volna rögtön Rabastan ostoba humorára fognia a dolgot, hanem azonnal menni, és megnézni, hogy igaz-e bármi abból, amit látott. Akkor talán beszélhetett volna még a lánnyal. Csak pár szót…

Álmaiban folyton Lys barna szemeit látta.

Nem volt pontosan tisztában azzal, mit érez a lány iránt, és teljesen abban sem volt biztos, hogy mit gondol róla. Mert az addig rendben volt, hogy felnőtt önmaga szerette a lányt, ahogy a lány is őt – mindkét életkorú énjét –, de ezt az egészet kész tényként kapta meg, egyik pillanatról a másikra. Ő azonban még mindig Dit szerette igazán. Még akkor is, ha tudta, hogy a lány meg fog halni, de előtte még életet ad annak a Lysnek, aki ennyire szerette őt. Talán jobban, mint Di, talán jobban, mint amennyire azt ő megérdemelte…

Ráadásul Lys felvállalta a kapcsolatukat a Nagyúr előtt, amire az anyja nem volt képes, mert féltette őt, Luciust a saját apjától. Lys is féltette, mégis odaállt elé, és egyszerűen közölte a férfival, éppen olyan szenvtelenséggel, mint ahogy neki adta az emlékeit. Bátrabb volt, mint az anyja. Bár, ha jobban belegondolt, a külsejüket leszámítva nem sok mindenben hasonlítottak ők ketten. De abban igen, hogy mindketten szerették őt, Luciust.

A fiú mély levegőt vett. Ha választania kellene a két lány között, lehetséges, hogy már nem Dit választaná. Még akkor sem, ha Lyst nem ismeri annyira.

De ez egyáltalán nem igaz. Ismeri őt. Ismeri a gondolatait, az emlékeit, a legtitkosabb vágyait és félelmeit, hallotta Hangot, akit a lányon kívül senki más… Ismeri őt. Nem csak a nevét tudja, és nemcsak azt az arcot látja, amit másoknak mutatott.

De vajon tudná is szeretni? Annyira, amennyire a lány megérdemli?

Hosszú töprengés után egy bizonytalan igennel válaszolt magának. Igen, talán tudná szeretni. Hiszen a jövőben is szerette. De akkor idősebb volt, felnőtt fejjel tisztábban látta át a helyzetet. Tudta, mit kockáztat, mégis kezdeményezett. Szinte biztos volt benne, hogy előbb szerette a lányt, mint Lys őt.

De ennek a gondolatmenetnek még nincs semmi értelme. Egyelőre semmi, most más dolga van. Fontos dolga. Rajta kell tartania a szemét Din, de ennek már nem sok köze nem volt ahhoz, amit érzett – és érez még most is – iránta. Érdeklődött afelől, beszélt-e mostanában Sirius Blackkel – nem szívesen ismerte be, de ennyi év után volt valami, pontosabban valaki, aki miatt köszönettel tartozott annak a… kölyöknek –, de mindig nemleges választ kapott. Ráadásul Di kerülte is őt Narcissa miatt, azonban Lucius úgy gondolta, Lysért nagyobb áldozatokat is képes hozni, mint a Di után való szaladgálás. Főleg azok után, amit Lys tett érte. Amit senki más nem tett meg érte…

Feljegyezte a számára fontos dátumokat a lány emlékeiből. Megtudta azt is, hogy szeptember végén vagy október elején kell Narcissával töltenie az éjszakát, hogy megszülethessen a fia, Draco, aki olyan mélyen megbántotta Lyst. Ez ugyan nem győzte meg teljesen arról, hogy meg kell adnia az élet lehetőségét a fiának, azonban Lys kézzel írott szavai igen. Draco és ő barátok voltak egészen addig, amíg a fiú meg nem tudta a kapcsolatukat. Amíg a fia nem ismeri meg a lányt, majd megtanítja, hogy… Mire is? Ilyesmire nem lehet megtanítani…

De megpróbálhatja. Lys megérdemel ennyit.

Kezdett nyugtalan lenni, ugyanis Di még szeptember elsején sem mondta, hogy beszélt volna Blackkel. Mi lesz, ha Lys… nem születik meg? Most, hogy megismerte őt, nem akarta elveszíteni. Mivel nem jutott előbbre, úgy döntött, továbbra is Din tartja a szemét. Talán… talán megtudja, mi lehet a baj…


***



Voldemort ideges volt. Ez Lys halála óta igencsak megszokott jelenséggé vált nála, pedig a lány jelenlétében még nyugtalannak sem sűrűn érezte magát. Nem tudott megbarátkozni Lys ostoba döntésével. Okosabban, kitartóbbnak és ravaszabbnak ismerte annál, hogy ilyen könnyedén feladja. Mégis, csak úgy eldobta az életét… Egyszerűen nem értette az okot. Ráadásul nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ilyen komoly helyzetben kész tények elé állítják, ahol hiába keresi a miérteket, nem jut előbbre.

Tudta, hogy Lys nem fogant meg. Azért tűnt el úgy, mintha soha nem is létezett volna. A lány emlékeiből megsejtette, hogy ez valamiféle terv lehetett, ezen kívül csak néhány dologra tudott rájönni. Furcsa volt, és lényegében sajnálta, hogy Lys nincs többé. Ezentúl egyedül kell boldogulnia, a lány nélkül, márpedig ő volt az egyedüli halálfaló, akiben feltétel nélkül, vakon megbízott. Ezt pedig Lys is tudta. Mégis elment… Miért?

Mindent ott kellett folytatnia, ahol abbahagyta, mielőtt megismerte volna a lányt. Ráadásul egy másik, viszonylag hűséges halálfalót is elveszített: Regulus Blacket ugyanis hetek óta nem látta senki. Talán megijedt? Talán a fiú észrevett valami furcsát Lys viselkedésében, amit az ő bosszújának tudott be, és inkább elmenekült? Majd később gondja lesz a kölyökre is, de most nincs ideje ilyesmire. Fontosabb dolgai vannak.

Lys egyik levélnek nem nevezhető búcsúiratában azt kérte tőle, ne bántsa a mugli lányt. Már nem is emlékezett a nevére, de úgy döntött, amíg nem talál okot arra, hogy végezzen vele, békén hagyja őt. Különben is, ráér még ilyesmiken gondolkozni, hiszen a mugli még meg sem született.

Bár nehezen, de ellenállt a kísértésnek, hogy Lysről és Diről beszéljen Luciusszal. Kedvelte a fiút, és úgy gondolta, Di – vagy Lys, egyelőre nem tudta eldönteni, melyik lány a fontosabb neki – miatt semmiképp sem árulná el senkinek ezeket a beszélgetéseket. Emiatt úgy gondolta, a fiú nem állna át a másik oldalra. Ez később még jól jöhet. A Malfoy fiún kívül csak néhány hasonlóan megbízható és hűséges fiatalt tudott megnevezni, elsősorban Lys emlékei alapján.

A Lys által hátrahagyott üzenetek között egy pergamennyi kérés is helyet kapott. Néhányat javaslatnak vagy ötletnek tüntetett fel, másokat kifejezetten parancsba adott a maga stílusában. A neki szóló levél végén azonban volt egy olyan mondat, amit a lány kapkodva körmölt a levél végére. Ez egy kifejezett utasítás volt, amit még ettől a lánytól is nehezen fogadott volna, azonban be kellett látnia, nem olyan kérés, amit nem tud teljesíteni. Ráadásul a lány emlékei alapján Bellatrix igazán megérdemelte, hogy vigyázzon rá.


Amikor december huszonötödikén egyedül volt a dolgozószobájában, és az ablak mellett állva nézte a hóesést, olyasmit érzett, amiről azt hitte, évekkel korábban megfeledkezett már: hiányt. Hiányzott neki, hogy Lys nem tölti vele az ünnepet, nem próbálja családias beszélgetésre bírni, és nem fecseg mindenféle sületlenségről, amit a muglik az ünnepkor tenni szoktak. Hiányzott neki a lány hangja, ahogy rendreutasítja – amit senki mástól nem tűrt el –, mert szerinte karácsonykor szinte bűn ilyen komornak lenni. Hiányzott, hogy Lys nem veregeti vállon, nem öleli át, és nem nevet a fülébe, hogy jobb kedvre derítse. Már el is felejtette, milyen, amikor Lys átöleli. Valahogy másképp csinálta, mint Di, és sokkal elviselhetőbben.

Kopogtak.

Reménykedve nézett az ajtó felé, mintha az hitte volna, Lys lép majd be, hogy bepótoljon mindent, ami hiányzott neki. A remény az ajtó kinyílása után még élt benne egy tizedmásodpercig, aztán felismerte, hogy az érkező nem Lys, hanem Di.

– Minden rendben, apa? – kérdezte. A férfi megállapította, hogy Di és a lánya nemcsak a hanghordozásukban, de még a hangjukban is különböztek. Ezt eddig észre sem vette. – Csak szólni akartam, hogy Belláéknál töltöm a karácsonyt. A szüleik is ott lesznek, és…

– Menj – fojtotta belé a szót Voldemort. Ő nem Lys volt, tehát nem igazán érdekelte, miről beszél.

A lány nyugtalanul állt a küszöbön. Még nem mozdult meg, csupán az ajkába harapott, mintha valami kellemetlen dolgot készülne mondani.

– Regulusról semmi hír? – kérdezte félénken.

– Semmi.

– Tudod… lehet, hogy semmit sem ér az információ, de… állítólag Regulusnak barátnője volt. – Rövid csend. – Blanckel látták az esküvőn… És tudod, apa, Blancet sem látták már hetek óta. Lehet, hogy együtt szöktek el… – Az óvatosság azt sugallta Voldemortnak, hogy elsősorban nem lánya gondolatait, hanem a Black szülők aggályait hallja, a lányán keresztül.

– Kétlem – válaszolta mérgesen. Di bólintott, és kihátrált a dolgozószobából.

Barátnő?! Lys? Még hogy ő volt a barátnője…! Lys és Regulus között nem volt semmiféle érzelmi kötődés, ezt jól tudta. Hiába hitték mindketten, hogy ő semmit sem vett észre a kis viszonyukból, nem volt ostoba, és nem lehetett olyan könnyen becsapni, mint ahogy azt azok ketten hitték. Regulus Black nem szökött el a barátnőjével, mert Lys, az állítólagos barátnő már rég halott volt.

Pálcája zöld szikrákat szórt, olyan erővel szorította. Még őt is értette ez az ostoba feltételezés. Még hogy Lys Regulus barátnője, aki elszökött a fiúval! Ugyan már, Lys sosem hagyná el őt!

Mégis meghalt, suttogta a fejében egy kaján, vékonyka hang. Meghalt, tehát elhagyta őt. Elsősorban mégsem dühös volt, hanem csalódott. Mélységesen csalódott.


***



Korábban sem sokan merték zavarni a szabadidejében, de a bátor jelentkezők száma Cassandra Blanc eltűnése – tehát Lys halála – óta még jobban megcsappant. Ha egy halálfaló fontos jelentést akart tenni neki, inkább a gyűlések előtt vagy után, ritkábban alatt kerített rá sort, minthogy bemerészkedjen a második emelet baloldali folyosójának végén található dolgozószobába. Még akkor is tartottak a belépéstől, ha ő maga hívatta őket. Gyáva népség… Bár való igaz, Lys halála óta szeszélyesebb volt, mint korábban bármikor, öt halálfalót veszített azért, mert rosszkor zavarták meg őt.

S most, hetek óta először kopogtak az ajtón.

Voldemort felnézett, és az ajtóra függesztette a tekintetét. Az előtte heverő pergamen, amit már órák óta bámult, de már régóta nem is látott a Lys emlékeiből nyert információkat tartalmazta. Az odakint várakozó türelmetlen személy újra kopogott. Di lehet az? Nem, ő nem elég bátor ehhez…

Intett a pálcájával, mire az ajtó kitárult.

Nem Di volt az, ahogy azt ő előre megjósolta. A folyosón egy koszos, gyűrött utazóköpenyt viselő fiatalember állt. A ruha vállán fehér hópelyhek csillantak meg, ékes jeléül annak, hogy odakint havazott. Maga sem értette, miért lepődik meg; tél volt. A fiú nyugtalanul ácsorgott, olyan arckifejezéssel, mint aki valami igazán fontos dolgot akar mondani, azonban a Nagyúr hívásáig nem mert mozdulni. Megvakarta kampós orrát, és bal lábára állt.

– Gyere be, Piton – érkezett az utasítás, mire a fiú gyors, bár kissé bizonytalan léptekkel besietett a szobába, és óvatosan becsukta maga után az ajtót.

– Híreket hoztam, Nagyúr – mondta. Hangja remegett egy kicsit. Voldemort összeráncolta a homlokát, majd intett a fiúnak, hogy beszéljen. – Délután betértem a… a Szárnyas Vadkanba. – Ő maga is jól ismerte a kocsmát, és tudta, hogy nem éppen arról híresült el, hogy tiszta üzleteket lehetne ott kötni. A legfurább alakok jártak abba a meglehetősen koszos kis kocsmába, Roxmorts eldugott mellékutcáján. – Dumbledore-t követtem, az utasításodra, Nagyúr… ő maga is ott volt, hogy…

– A lényeget, Piton! – mordult fel türelmetlenül Voldemort. Nem volt ínyére a társaság, azt pedig főleg nem bírta elviselni, ha értelmetlen zagyvaságokkal zavarták.

– Ott volt vele egy nő… jóslástan-tanárnak jelentkezett – motyogta a fiú. – Hallottam egy jóslatot, és…

– Nincs időm holmi ostoba jósokkal és még ostobább jóslataikkal foglalkozni, Piton. – A férfi hangja veszélyesen nyugodt volt. A fiú nyelt egyet.

– De ez a jóslat más, Nagyúr – suttogta tiszta, mégis halk hangon. – Nagyúr, eszerint a jóslat szerint születni fog egy fiú, aki legyőzhet téged… – Piton lehajtotta a fejét, és várta Voldemort véleményét.

– Egy fiú? – kérdezte vészjósló hangon. – Egy gyerek fog legyőzni engem?

– A jóslat szerint, Nagyúr – mondta Piton, de nem mert rábólintani, ahhoz túlságosan is tartott az újabban igencsak szeszélyes férfitól. – A fiú lesz az egyetlen, aki legyőzhet. Július végén születik majd, ellenségeink gyermekeként.

Voldemort összeráncolta a homlokát, és az előtte heverő pergamenre pillantott. Lys emlékei még csak sejtetni sem engednek semmiféle jóslatot. Talán az ő idejében nem létezett? Esetleg Lys sosem szerzett róla tudomást? Ebben az esetben viszont ő volt az, aki nem beszélt a lánynak a jóslatról, nyilván azért, mert nem volt fontos, azért, mert már régen megölte a fiút. A probléma tehát megszűnt, mielőtt igazán problémát okozhatott volna. Egyedül kell kitalálnia, kié lesz a gyermek, és hogyan végezget vele. Ez némi munkát igényelt, de nem riasztotta a kutatás gondolata, sőt, inkább örült, hogy valamivel eltöltheti az idejét.

– Azonnal szólj nekem, Perselus – tért át a fiú keresztnevére, mintha így akarna bizalmasabb formát adni a beszélgetésnek –, ha bármi mást megtudsz erről a jóslatról.

– Értettem, Nagyúr. – Bólintott, s mivel Voldemort nem foglalkozott vele tovább, némán távozott a helyiségből.

Egy jóslat egy fiúról, aki képes lesz legyőzni őt. Egy gyerek… Nevetséges. Nem lesz annyi ideje, hogy diadalmaskodjon fölötte. Meg fogja ölni, amint megsejti, ki az. De júliusig még rengeteg ideje van.


***



Lys ügyesen elrejtett utalásaival nem volt nehéz leszűkítenie a július végén születendő gyermekek körét. Lehet, hogy közvetlenül nem értesült a jóslatról, de nyilván tudott valami fontosat, máskülönben nem szerepelt volna a tanácsok listáján tizenkettes pontként, hogy ölje meg Lilyt. Persze lehet, hogy Di miatt kérte… Rémlett neki, hogy lánya egyik iskolai barátját is így hívták, Lily Evansnek. Sárvérű volt, erre kristálytisztán emlékezett. Talán mégis Di az oka, nem a jóslat?

Mindenesetre szólt Pitonnak, hogy tartsa nyitva a szemét, hátha hall valamit Potterékről – azt is tudta ugyanis, hogy tavaly nyáron a sárvérű hozzáment James Potterhez. Piton bizonyára készséggel segít majd neki, Potter meg ő régi ellenségek voltak.

Ráadásul nemcsak Pitontól szerezhetett híreket, hiszen őt szolgálta egy fiú, aki iskoláséveiben Potterék nagy barátja volt. Peter Pettigrew, aki, bár gyávának és első látásra ügyetlen, esendő mágusnak tűnt, mutatott némi tehetséget a mágia bonyolultabb irányai felé. A fiúban megérezte a gonoszság szikráját, ez volt az egyetlen oka, amiért elfogadta a szolgálatát. Lys nem ismerte, így nem tudta, mi lesz vele a jövőben. Arra gyanakodott, meghalt, mielőtt a lány megismerhette volna.

Sóhajtott, és terveket szőtt arra, mi lesz, amikor beigazolódik a gyanúja, megszületik a fiú, és ő ott lesz majd, hogy megölje. Elképzelte, milyen érzés lesz látni, ahogy elmúlik a számára érhetetlen veszélyforrás.

De előbb még el kell jutnia addig…

Ő maga is kutatott, s gyanította, Dumbledore maga vesz részt a család védelmezésében. Hiszen ott volt, hallotta a jóslatot, nyilvánvalónak érezte, hogy az öreg meg akarja védeni őket, hogy a fiú felnőve majd legyőzhesse őt. De nem sejti, nem sejtheti, hogy ő is tud már a jóslatról, hogy ő is keresi a családot…


***



Mi lehetne szebb dolog, mint elhinteni a remény magját az ellenfeleiben, majd gyökerestül kitépni az így növekedő, gyengécske növényt?

Jókedvű volt. Már másfél hónap is eltelt, mióta a Reggeli Prófétában szűkszavú hirdetés jelent meg a legifjabb Potterről. Harrynek nevezték… Ő maga nevetségesnek tartotta ezt a nevet, s úgy gondolta, tökéletesen illik egy olyan gyermekre, akiről ostoba módon feltételezik, hogy legyőzi majd őt, minden idők legnagyobb mágusát. Biztos volt benne, hogy ő az a fiú, és nem tett lépéseket annak érdekében, hogy eljusson a családhoz.

Pár nappal korábban Potter régi barátja, Pettigrew kereste fel őt. Egész testében remegett – ami nála igen gyakori jelenségnek számított –, kezeit tördelve, izgatott hangon suttogta:

– Megtörtént, Nagyuram… Potterék rám bízták a titkukat.

És ő nevetett. Hideg, vad és éles nevetéssel, nem törődve azzal, hogy a fiú összerezzen, és továbbra is kezeit tördelve, riadtan elhátrál tőle.

Már egy ideje várták ezt a lépést. Bár Potterék eredetileg úgy tervezték, hogy a családfő egy másik régi barátja, az általa túlságosan is jól ismert Sirius Black legyen a titokgazda a Fidelius-bűbájhoz, mégis amellett a fiú mellett döntöttek, akit neki oly könnyű volt elérnie. És a kis Peter rohant hozzá, hogy tájékoztassa, hogy aláírja egykori barátai halálos ítéletét…

Eljátszotta a tudatlant, s azon kevés halálfalót, aki tudott a jóslatról, és a tervéről, úgy tájékoztatta, hogy Sirius Blacket kell keresniük. Emlékezett a diadalmas fényre, ami Bellatrix szemében csillant fel a gondolatra, hogy bármilyen eszközzel információkat csikarhat ki kitagadott unokatestvéréből, és látta, hogy Lucius arca megmerevedett egy pillanatra, amikor elhangzott Black neve. Talán ő is Lysre gondolt…?


Hosszú ideje várta már ezt a napot. Maga sem értette pontosan, miért éppen Halloween estéjét választotta a cselekvésre. Amíg a hoppanálási pont felé közeledett a kavicsos ösvényen, több variáció is felmerült benne. Elsőként azért, mert ez egy régi mágusünnep volt, melynek alkalmából nemes cselekedetnek tartotta egy sárvérű, egy véráruló és egy hatalmára veszélyes gyermek életének kioltását. Másodszorra pedig Lys emlékének kívánt adózni; a lány emlékeiben többször is szerepelt, hogy remek viccnek tartotta volna épp ezen a napon felölteni a halálfaló talárt. És be kellett vallania magának, erre a gondolatra az ő arca is megrándult…

Mielőtt dehoppanált volna, még vetett egy pillantást az éppen üres kúriára. Úgy gondolta, minden a legnagyobb rendben lesz majd.


Egy tágas, szeles térre érkezett, melyet különféle színű fények világítottak meg. Ki akarta élvezni a diadal minden percét, amíg végigsétál a Potter család házához vezető utcán, közben nézi, ahogy a Fidelius-bűbáj lassan és fokozatosan megtörik. A muglik már javában Halloweent ünnepelték körülötte, a boltok kirakatait olyan világból származó díszek tarkították, amikben a muglik valójában nem is hittek. Mindenfelé töklámpások világítottak, papírpókok és seprűn lovagló boszorkányfigurák lengedeztek a szélben. Körülötte jelmezbe bújt mugli gyerekek szaladgáltak. Néhány felnőttet is látott, messze, az egyik kocsmának tűnő épület előtt.

– Jó a jelmeze, uram! – szólt rá egy kisfiú a varázslójelmezbe bújt csapatból. Szó nélkül sétált el mellettük, és megérintette a pálcát a talárzsebében. Ma sokkal fontosabb gyilkosság vár rá…

A díszes lámpák fénye lassan elhalványult, ugyanakkor lassan kezdett kibontakozni a cél, Potterék háza. A Fidelius-bűbáj megtörni látszott. Még nem tudják, nem is sejtik, hogy ő, a legnagyobb ellenségük közben megérkezett a házuk elé, átnézett a sövényen, be egyenesen a nappaliba, ahol a fekete hajú James Potter fiát szórakoztatta valamilyen varázslattal, amit ő maga teljesen feleslegesnek tartott.

A pálca aztán kikerült a férfi kezéből; egy hanyag mozdulattal a kanapé irányába hajította. Nevetni akart, de azzal odalett volna a meglepetés ereje. A kapu finoman megnyikordult, amikor kinyitotta, s apró kavicsok ropogtak a talpa alatt, ahogy a bejárati ajtó felé közeledett.

Már az előszobában járt, amikor felfedezték őt.

– Lily, fogd Harryt és menekülj! Itt van, ő az! Meneküljetek! Majd én feltartom!

Még hogy feltartja őt? Hiszen nincs is nála pálca. Nevetett, mielőtt kimondta volna az utolsó szavakat, amiket James Potter életében hallott:

– Avada Kedavra!

A pálcából kitört zöld fénycsóva zöldre festette az előszoba falait. James Potter a földre roskadt, groteszk rongybaba módjára. Átlépett a holttest fölött, és elindult a nő után.

Meg kellene kímélnie az életét, igen… Piton ezt kérte tőle. De Lys tanácsa szerint a nőnek meg kellett halnia. Ő pedig inkább követte Lys tanácsát, mint Piton ostoba kéréseit. A lány sokkal, de sokkal fontosabb volt…

Az ajtó dörrenve csapódott ki, feltárva a gyerekszobát. Az elé szórt bútorokat a varázslata szerteszét szórta a szobában. A pálcája Lily mellkasára szegeződött.

– Harryt ne, Harryt ne, könyörgök csak őt ne!

– Avada Kedavra!

A nő összeroskadt. Élettelen teste keresztben feküdt Voldemort és a fia között, mintha halála után még védeni akarná őt. A férfi most először nevetett fel, hideg, éles hangon. A kisfiú, aki eddig csendesen és érdeklődve szemlélte az eseményeket, most felsírt. Voldemort megvető pillantást vetett rá. Sosem szerette, ha a kicsik sírtak.

Pálcáját a fiú arcára irányította. Mindjárt vége hát. Eljött a diadal pillanata, amikor leszámol ezzel az ismeretlen, nevetséges veszélyforrással.

– Avada Kedavra!

Az átok nem a fiút pusztította el, hanem őt magát. Olyan mélységes fájdalmat érzett, amit még soha. A teste semmivé vált. Tudta, mi az egyetlen dolog, amit ebben a helyzetben tehet: el kell rejtőznie. Igen, az lesz a legjobb… elmegy valahová, erőt gyűjt és vár.

És nincs már többé Lys, hogy segítsen neki…
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.