efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Ez sem volt egy könny? fejezet, de igyekeztem érzelmileg elzárkózni az eseményekt?l.
Afféle átvezet? fejezet, Luciusszal és Voldemorttal a középpontban. Jó olvasást!


Lucius jóval mogorvább lett, miután megtudta, ki volt az a Cassandra, akit oly kegyetlen hirtelenséggel elveszített. Újra meg újra megnézte a lány emlékeit – napi rutinná vált, hogy egyet-egyet megtekintsen belõlük, idõrendben haladva –, amik a rögzítõ bûbáj miatt nem vesztek el a lány…; halálával. Hetekkel késõbb is ez volt a legjobb szó, amivel utalni tudott a történtekre. Arra is sokszor gondolt, hogy korábban kellett volna elindulnia, nem kellett volna rögtön Rabastan ostoba humorára fognia a dolgot, hanem azonnal menni, és megnézni, hogy igaz-e bármi abból, amit látott. Akkor talán beszélhetett volna még a lánnyal. Csak pár szót…;

Álmaiban folyton Lys barna szemeit látta.

Nem volt pontosan tisztában azzal, mit érez a lány iránt, és teljesen abban sem volt biztos, hogy mit gondol róla. Mert az addig rendben volt, hogy felnõtt önmaga szerette a lányt, ahogy a lány is õt – mindkét életkorú énjét –, de ezt az egészet kész tényként kapta meg, egyik pillanatról a másikra. Õ azonban még mindig Dit szerette igazán. Még akkor is, ha tudta, hogy a lány meg fog halni, de elõtte még életet ad annak a Lysnek, aki ennyire szerette õt. Talán jobban, mint Di, talán jobban, mint amennyire azt õ megérdemelte…;

Ráadásul Lys felvállalta a kapcsolatukat a Nagyúr elõtt, amire az anyja nem volt képes, mert féltette õt, Luciust a saját apjától. Lys is féltette, mégis odaállt elé, és egyszerûen közölte a férfival, éppen olyan szenvtelenséggel, mint ahogy neki adta az emlékeit. Bátrabb volt, mint az anyja. Bár, ha jobban belegondolt, a külsejüket leszámítva nem sok mindenben hasonlítottak õk ketten. De abban igen, hogy mindketten szerették õt, Luciust.

A fiú mély levegõt vett. Ha választania kellene a két lány között, lehetséges, hogy már nem Dit választaná. Még akkor sem, ha Lyst nem ismeri annyira.

De ez egyáltalán nem igaz. Ismeri õt. Ismeri a gondolatait, az emlékeit, a legtitkosabb vágyait és félelmeit, hallotta Hangot, akit a lányon kívül senki más…; Ismeri õt. Nem csak a nevét tudja, és nemcsak azt az arcot látja, amit másoknak mutatott.

De vajon tudná is szeretni? Annyira, amennyire a lány megérdemli?

Hosszú töprengés után egy bizonytalan igennel válaszolt magának. Igen, talán tudná szeretni. Hiszen a jövõben is szerette. De akkor idõsebb volt, felnõtt fejjel tisztábban látta át a helyzetet. Tudta, mit kockáztat, mégis kezdeményezett. Szinte biztos volt benne, hogy elõbb szerette a lányt, mint Lys õt.

De ennek a gondolatmenetnek még nincs semmi értelme. Egyelõre semmi, most más dolga van. Fontos dolga. Rajta kell tartania a szemét Din, de ennek már nem sok köze nem volt ahhoz, amit érzett – és érez még most is – iránta. Érdeklõdött afelõl, beszélt-e mostanában Sirius Blackkel – nem szívesen ismerte be, de ennyi év után volt valami, pontosabban valaki, aki miatt köszönettel tartozott annak a…; kölyöknek –, de mindig nemleges választ kapott. Ráadásul Di kerülte is õt Narcissa miatt, azonban Lucius úgy gondolta, Lysért nagyobb áldozatokat is képes hozni, mint a Di után való szaladgálás. Fõleg azok után, amit Lys tett érte. Amit senki más nem tett meg érte…;

Feljegyezte a számára fontos dátumokat a lány emlékeibõl. Megtudta azt is, hogy szeptember végén vagy október elején kell Narcissával töltenie az éjszakát, hogy megszülethessen a fia, Draco, aki olyan mélyen megbántotta Lyst. Ez ugyan nem gyõzte meg teljesen arról, hogy meg kell adnia az élet lehetõségét a fiának, azonban Lys kézzel írott szavai igen. Draco és õ barátok voltak egészen addig, amíg a fiú meg nem tudta a kapcsolatukat. Amíg a fia nem ismeri meg a lányt, majd megtanítja, hogy…; Mire is? Ilyesmire nem lehet megtanítani…;

De megpróbálhatja. Lys megérdemel ennyit.

Kezdett nyugtalan lenni, ugyanis Di még szeptember elsején sem mondta, hogy beszélt volna Blackkel. Mi lesz, ha Lys…; nem születik meg? Most, hogy megismerte õt, nem akarta elveszíteni. Mivel nem jutott elõbbre, úgy döntött, továbbra is Din tartja a szemét. Talán…; talán megtudja, mi lehet a baj…;


***



Voldemort ideges volt. Ez Lys halála óta igencsak megszokott jelenséggé vált nála, pedig a lány jelenlétében még nyugtalannak sem sûrûn érezte magát. Nem tudott megbarátkozni Lys ostoba döntésével. Okosabban, kitartóbbnak és ravaszabbnak ismerte annál, hogy ilyen könnyedén feladja. Mégis, csak úgy eldobta az életét…; Egyszerûen nem értette az okot. Ráadásul nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ilyen komoly helyzetben kész tények elé állítják, ahol hiába keresi a miérteket, nem jut elõbbre.

Tudta, hogy Lys nem fogant meg. Azért tûnt el úgy, mintha soha nem is létezett volna. A lány emlékeibõl megsejtette, hogy ez valamiféle terv lehetett, ezen kívül csak néhány dologra tudott rájönni. Furcsa volt, és lényegében sajnálta, hogy Lys nincs többé. Ezentúl egyedül kell boldogulnia, a lány nélkül, márpedig õ volt az egyedüli halálfaló, akiben feltétel nélkül, vakon megbízott. Ezt pedig Lys is tudta. Mégis elment…; Miért?

Mindent ott kellett folytatnia, ahol abbahagyta, mielõtt megismerte volna a lányt. Ráadásul egy másik, viszonylag hûséges halálfalót is elveszített: Regulus Blacket ugyanis hetek óta nem látta senki. Talán megijedt? Talán a fiú észrevett valami furcsát Lys viselkedésében, amit az õ bosszújának tudott be, és inkább elmenekült? Majd késõbb gondja lesz a kölyökre is, de most nincs ideje ilyesmire. Fontosabb dolgai vannak.

Lys egyik levélnek nem nevezhetõ búcsúiratában azt kérte tõle, ne bántsa a mugli lányt. Már nem is emlékezett a nevére, de úgy döntött, amíg nem talál okot arra, hogy végezzen vele, békén hagyja õt. Különben is, ráér még ilyesmiken gondolkozni, hiszen a mugli még meg sem született.

Bár nehezen, de ellenállt a kísértésnek, hogy Lysrõl és Dirõl beszéljen Luciusszal. Kedvelte a fiút, és úgy gondolta, Di – vagy Lys, egyelõre nem tudta eldönteni, melyik lány a fontosabb neki – miatt semmiképp sem árulná el senkinek ezeket a beszélgetéseket. Emiatt úgy gondolta, a fiú nem állna át a másik oldalra. Ez késõbb még jól jöhet. A Malfoy fiún kívül csak néhány hasonlóan megbízható és hûséges fiatalt tudott megnevezni, elsõsorban Lys emlékei alapján.

A Lys által hátrahagyott üzenetek között egy pergamennyi kérés is helyet kapott. Néhányat javaslatnak vagy ötletnek tüntetett fel, másokat kifejezetten parancsba adott a maga stílusában. A neki szóló levél végén azonban volt egy olyan mondat, amit a lány kapkodva körmölt a levél végére. Ez egy kifejezett utasítás volt, amit még ettõl a lánytól is nehezen fogadott volna, azonban be kellett látnia, nem olyan kérés, amit nem tud teljesíteni. Ráadásul a lány emlékei alapján Bellatrix igazán megérdemelte, hogy vigyázzon rá.


Amikor december huszonötödikén egyedül volt a dolgozószobájában, és az ablak mellett állva nézte a hóesést, olyasmit érzett, amirõl azt hitte, évekkel korábban megfeledkezett már: hiányt. Hiányzott neki, hogy Lys nem tölti vele az ünnepet, nem próbálja családias beszélgetésre bírni, és nem fecseg mindenféle sületlenségrõl, amit a muglik az ünnepkor tenni szoktak. Hiányzott neki a lány hangja, ahogy rendreutasítja – amit senki mástól nem tûrt el –, mert szerinte karácsonykor szinte bûn ilyen komornak lenni. Hiányzott, hogy Lys nem veregeti vállon, nem öleli át, és nem nevet a fülébe, hogy jobb kedvre derítse. Már el is felejtette, milyen, amikor Lys átöleli. Valahogy másképp csinálta, mint Di, és sokkal elviselhetõbben.

Kopogtak.

Reménykedve nézett az ajtó felé, mintha az hitte volna, Lys lép majd be, hogy bepótoljon mindent, ami hiányzott neki. A remény az ajtó kinyílása után még élt benne egy tizedmásodpercig, aztán felismerte, hogy az érkezõ nem Lys, hanem Di.

– Minden rendben, apa? – kérdezte. A férfi megállapította, hogy Di és a lánya nemcsak a hanghordozásukban, de még a hangjukban is különböztek. Ezt eddig észre sem vette. – Csak szólni akartam, hogy Belláéknál töltöm a karácsonyt. A szüleik is ott lesznek, és…;

– Menj – fojtotta belé a szót Voldemort. Õ nem Lys volt, tehát nem igazán érdekelte, mirõl beszél.

A lány nyugtalanul állt a küszöbön. Még nem mozdult meg, csupán az ajkába harapott, mintha valami kellemetlen dolgot készülne mondani.

– Regulusról semmi hír? – kérdezte félénken.

– Semmi.

– Tudod…; lehet, hogy semmit sem ér az információ, de…; állítólag Regulusnak barátnõje volt. – Rövid csend. – Blanckel látták az esküvõn…; És tudod, apa, Blancet sem látták már hetek óta. Lehet, hogy együtt szöktek el…; – Az óvatosság azt sugallta Voldemortnak, hogy elsõsorban nem lánya gondolatait, hanem a Black szülõk aggályait hallja, a lányán keresztül.

– Kétlem – válaszolta mérgesen. Di bólintott, és kihátrált a dolgozószobából.

Barátnõ?! Lys? Még hogy õ volt a barátnõje…;! Lys és Regulus között nem volt semmiféle érzelmi kötõdés, ezt jól tudta. Hiába hitték mindketten, hogy õ semmit sem vett észre a kis viszonyukból, nem volt ostoba, és nem lehetett olyan könnyen becsapni, mint ahogy azt azok ketten hitték. Regulus Black nem szökött el a barátnõjével, mert Lys, az állítólagos barátnõ már rég halott volt.

Pálcája zöld szikrákat szórt, olyan erõvel szorította. Még õt is értette ez az ostoba feltételezés. Még hogy Lys Regulus barátnõje, aki elszökött a fiúval! Ugyan már, Lys sosem hagyná el õt!

Mégis meghalt, suttogta a fejében egy kaján, vékonyka hang. Meghalt, tehát elhagyta õt. Elsõsorban mégsem dühös volt, hanem csalódott. Mélységesen csalódott.


***



Korábban sem sokan merték zavarni a szabadidejében, de a bátor jelentkezõk száma Cassandra Blanc eltûnése – tehát Lys halála – óta még jobban megcsappant. Ha egy halálfaló fontos jelentést akart tenni neki, inkább a gyûlések elõtt vagy után, ritkábban alatt kerített rá sort, minthogy bemerészkedjen a második emelet baloldali folyosójának végén található dolgozószobába. Még akkor is tartottak a belépéstõl, ha õ maga hívatta õket. Gyáva népség…; Bár való igaz, Lys halála óta szeszélyesebb volt, mint korábban bármikor, öt halálfalót veszített azért, mert rosszkor zavarták meg õt.

S most, hetek óta elõször kopogtak az ajtón.

Voldemort felnézett, és az ajtóra függesztette a tekintetét. Az elõtte heverõ pergamen, amit már órák óta bámult, de már régóta nem is látott a Lys emlékeibõl nyert információkat tartalmazta. Az odakint várakozó türelmetlen személy újra kopogott. Di lehet az? Nem, õ nem elég bátor ehhez…;

Intett a pálcájával, mire az ajtó kitárult.

Nem Di volt az, ahogy azt õ elõre megjósolta. A folyosón egy koszos, gyûrött utazóköpenyt viselõ fiatalember állt. A ruha vállán fehér hópelyhek csillantak meg, ékes jeléül annak, hogy odakint havazott. Maga sem értette, miért lepõdik meg; tél volt. A fiú nyugtalanul ácsorgott, olyan arckifejezéssel, mint aki valami igazán fontos dolgot akar mondani, azonban a Nagyúr hívásáig nem mert mozdulni. Megvakarta kampós orrát, és bal lábára állt.

– Gyere be, Piton – érkezett az utasítás, mire a fiú gyors, bár kissé bizonytalan léptekkel besietett a szobába, és óvatosan becsukta maga után az ajtót.

– Híreket hoztam, Nagyúr – mondta. Hangja remegett egy kicsit. Voldemort összeráncolta a homlokát, majd intett a fiúnak, hogy beszéljen. – Délután betértem a…; a Szárnyas Vadkanba. – Õ maga is jól ismerte a kocsmát, és tudta, hogy nem éppen arról híresült el, hogy tiszta üzleteket lehetne ott kötni. A legfurább alakok jártak abba a meglehetõsen koszos kis kocsmába, Roxmorts eldugott mellékutcáján. – Dumbledore-t követtem, az utasításodra, Nagyúr…; õ maga is ott volt, hogy…;

– A lényeget, Piton! – mordult fel türelmetlenül Voldemort. Nem volt ínyére a társaság, azt pedig fõleg nem bírta elviselni, ha értelmetlen zagyvaságokkal zavarták.

– Ott volt vele egy nõ…; jóslástan-tanárnak jelentkezett – motyogta a fiú. – Hallottam egy jóslatot, és…;

– Nincs idõm holmi ostoba jósokkal és még ostobább jóslataikkal foglalkozni, Piton. – A férfi hangja veszélyesen nyugodt volt. A fiú nyelt egyet.

– De ez a jóslat más, Nagyúr – suttogta tiszta, mégis halk hangon. – Nagyúr, eszerint a jóslat szerint születni fog egy fiú, aki legyõzhet téged…; – Piton lehajtotta a fejét, és várta Voldemort véleményét.

– Egy fiú? – kérdezte vészjósló hangon. – Egy gyerek fog legyõzni engem?

– A jóslat szerint, Nagyúr – mondta Piton, de nem mert rábólintani, ahhoz túlságosan is tartott az újabban igencsak szeszélyes férfitól. – A fiú lesz az egyetlen, aki legyõzhet. Július végén születik majd, ellenségeink gyermekeként.

Voldemort összeráncolta a homlokát, és az elõtte heverõ pergamenre pillantott. Lys emlékei még csak sejtetni sem engednek semmiféle jóslatot. Talán az õ idejében nem létezett? Esetleg Lys sosem szerzett róla tudomást? Ebben az esetben viszont õ volt az, aki nem beszélt a lánynak a jóslatról, nyilván azért, mert nem volt fontos, azért, mert már régen megölte a fiút. A probléma tehát megszûnt, mielõtt igazán problémát okozhatott volna. Egyedül kell kitalálnia, kié lesz a gyermek, és hogyan végezget vele. Ez némi munkát igényelt, de nem riasztotta a kutatás gondolata, sõt, inkább örült, hogy valamivel eltöltheti az idejét.

– Azonnal szólj nekem, Perselus – tért át a fiú keresztnevére, mintha így akarna bizalmasabb formát adni a beszélgetésnek –, ha bármi mást megtudsz errõl a jóslatról.

– Értettem, Nagyúr. – Bólintott, s mivel Voldemort nem foglalkozott vele tovább, némán távozott a helyiségbõl.

Egy jóslat egy fiúról, aki képes lesz legyõzni õt. Egy gyerek…; Nevetséges. Nem lesz annyi ideje, hogy diadalmaskodjon fölötte. Meg fogja ölni, amint megsejti, ki az. De júliusig még rengeteg ideje van.


***



Lys ügyesen elrejtett utalásaival nem volt nehéz leszûkítenie a július végén születendõ gyermekek körét. Lehet, hogy közvetlenül nem értesült a jóslatról, de nyilván tudott valami fontosat, máskülönben nem szerepelt volna a tanácsok listáján tizenkettes pontként, hogy ölje meg Lilyt. Persze lehet, hogy Di miatt kérte…; Rémlett neki, hogy lánya egyik iskolai barátját is így hívták, Lily Evansnek. Sárvérû volt, erre kristálytisztán emlékezett. Talán mégis Di az oka, nem a jóslat?

Mindenesetre szólt Pitonnak, hogy tartsa nyitva a szemét, hátha hall valamit Potterékrõl – azt is tudta ugyanis, hogy tavaly nyáron a sárvérû hozzáment James Potterhez. Piton bizonyára készséggel segít majd neki, Potter meg õ régi ellenségek voltak.

Ráadásul nemcsak Pitontól szerezhetett híreket, hiszen õt szolgálta egy fiú, aki iskoláséveiben Potterék nagy barátja volt. Peter Pettigrew, aki, bár gyávának és elsõ látásra ügyetlen, esendõ mágusnak tûnt, mutatott némi tehetséget a mágia bonyolultabb irányai felé. A fiúban megérezte a gonoszság szikráját, ez volt az egyetlen oka, amiért elfogadta a szolgálatát. Lys nem ismerte, így nem tudta, mi lesz vele a jövõben. Arra gyanakodott, meghalt, mielõtt a lány megismerhette volna.

Sóhajtott, és terveket szõtt arra, mi lesz, amikor beigazolódik a gyanúja, megszületik a fiú, és õ ott lesz majd, hogy megölje. Elképzelte, milyen érzés lesz látni, ahogy elmúlik a számára érhetetlen veszélyforrás.

De elõbb még el kell jutnia addig…;

Õ maga is kutatott, s gyanította, Dumbledore maga vesz részt a család védelmezésében. Hiszen ott volt, hallotta a jóslatot, nyilvánvalónak érezte, hogy az öreg meg akarja védeni õket, hogy a fiú felnõve majd legyõzhesse õt. De nem sejti, nem sejtheti, hogy õ is tud már a jóslatról, hogy õ is keresi a családot…;


***



Mi lehetne szebb dolog, mint elhinteni a remény magját az ellenfeleiben, majd gyökerestül kitépni az így növekedõ, gyengécske növényt?

Jókedvû volt. Már másfél hónap is eltelt, mióta a Reggeli Prófétában szûkszavú hirdetés jelent meg a legifjabb Potterrõl. Harrynek nevezték…; Õ maga nevetségesnek tartotta ezt a nevet, s úgy gondolta, tökéletesen illik egy olyan gyermekre, akirõl ostoba módon feltételezik, hogy legyõzi majd õt, minden idõk legnagyobb mágusát. Biztos volt benne, hogy õ az a fiú, és nem tett lépéseket annak érdekében, hogy eljusson a családhoz.

Pár nappal korábban Potter régi barátja, Pettigrew kereste fel õt. Egész testében remegett – ami nála igen gyakori jelenségnek számított –, kezeit tördelve, izgatott hangon suttogta:

– Megtörtént, Nagyuram…; Potterék rám bízták a titkukat.

És õ nevetett. Hideg, vad és éles nevetéssel, nem törõdve azzal, hogy a fiú összerezzen, és továbbra is kezeit tördelve, riadtan elhátrál tõle.

Már egy ideje várták ezt a lépést. Bár Potterék eredetileg úgy tervezték, hogy a családfõ egy másik régi barátja, az általa túlságosan is jól ismert Sirius Black legyen a titokgazda a Fidelius-bûbájhoz, mégis amellett a fiú mellett döntöttek, akit neki oly könnyû volt elérnie. És a kis Peter rohant hozzá, hogy tájékoztassa, hogy aláírja egykori barátai halálos ítéletét…;

Eljátszotta a tudatlant, s azon kevés halálfalót, aki tudott a jóslatról, és a tervérõl, úgy tájékoztatta, hogy Sirius Blacket kell keresniük. Emlékezett a diadalmas fényre, ami Bellatrix szemében csillant fel a gondolatra, hogy bármilyen eszközzel információkat csikarhat ki kitagadott unokatestvérébõl, és látta, hogy Lucius arca megmerevedett egy pillanatra, amikor elhangzott Black neve. Talán õ is Lysre gondolt…;?


Hosszú ideje várta már ezt a napot. Maga sem értette pontosan, miért éppen Halloween estéjét választotta a cselekvésre. Amíg a hoppanálási pont felé közeledett a kavicsos ösvényen, több variáció is felmerült benne. Elsõként azért, mert ez egy régi mágusünnep volt, melynek alkalmából nemes cselekedetnek tartotta egy sárvérû, egy véráruló és egy hatalmára veszélyes gyermek életének kioltását. Másodszorra pedig Lys emlékének kívánt adózni; a lány emlékeiben többször is szerepelt, hogy remek viccnek tartotta volna épp ezen a napon felölteni a halálfaló talárt. És be kellett vallania magának, erre a gondolatra az õ arca is megrándult…;

Mielõtt dehoppanált volna, még vetett egy pillantást az éppen üres kúriára. Úgy gondolta, minden a legnagyobb rendben lesz majd.


Egy tágas, szeles térre érkezett, melyet különféle színû fények világítottak meg. Ki akarta élvezni a diadal minden percét, amíg végigsétál a Potter család házához vezetõ utcán, közben nézi, ahogy a Fidelius-bûbáj lassan és fokozatosan megtörik. A muglik már javában Halloweent ünnepelték körülötte, a boltok kirakatait olyan világból származó díszek tarkították, amikben a muglik valójában nem is hittek. Mindenfelé töklámpások világítottak, papírpókok és seprûn lovagló boszorkányfigurák lengedeztek a szélben. Körülötte jelmezbe bújt mugli gyerekek szaladgáltak. Néhány felnõttet is látott, messze, az egyik kocsmának tûnõ épület elõtt.

– Jó a jelmeze, uram! – szólt rá egy kisfiú a varázslójelmezbe bújt csapatból. Szó nélkül sétált el mellettük, és megérintette a pálcát a talárzsebében. Ma sokkal fontosabb gyilkosság vár rá…;

A díszes lámpák fénye lassan elhalványult, ugyanakkor lassan kezdett kibontakozni a cél, Potterék háza. A Fidelius-bûbáj megtörni látszott. Még nem tudják, nem is sejtik, hogy õ, a legnagyobb ellenségük közben megérkezett a házuk elé, átnézett a sövényen, be egyenesen a nappaliba, ahol a fekete hajú James Potter fiát szórakoztatta valamilyen varázslattal, amit õ maga teljesen feleslegesnek tartott.

A pálca aztán kikerült a férfi kezébõl; egy hanyag mozdulattal a kanapé irányába hajította. Nevetni akart, de azzal odalett volna a meglepetés ereje. A kapu finoman megnyikordult, amikor kinyitotta, s apró kavicsok ropogtak a talpa alatt, ahogy a bejárati ajtó felé közeledett.

Már az elõszobában járt, amikor felfedezték õt.

– Lily, fogd Harryt és menekülj! Itt van, õ az! Meneküljetek! Majd én feltartom!

Még hogy feltartja õt? Hiszen nincs is nála pálca. Nevetett, mielõtt kimondta volna az utolsó szavakat, amiket James Potter életében hallott:

– Avada Kedavra!

A pálcából kitört zöld fénycsóva zöldre festette az elõszoba falait. James Potter a földre roskadt, groteszk rongybaba módjára. Átlépett a holttest fölött, és elindult a nõ után.

Meg kellene kímélnie az életét, igen…; Piton ezt kérte tõle. De Lys tanácsa szerint a nõnek meg kellett halnia. Õ pedig inkább követte Lys tanácsát, mint Piton ostoba kéréseit. A lány sokkal, de sokkal fontosabb volt…;

Az ajtó dörrenve csapódott ki, feltárva a gyerekszobát. Az elé szórt bútorokat a varázslata szerteszét szórta a szobában. A pálcája Lily mellkasára szegezõdött.

– Harryt ne, Harryt ne, könyörgök csak õt ne!

– Avada Kedavra!

A nõ összeroskadt. Élettelen teste keresztben feküdt Voldemort és a fia között, mintha halála után még védeni akarná õt. A férfi most elõször nevetett fel, hideg, éles hangon. A kisfiú, aki eddig csendesen és érdeklõdve szemlélte az eseményeket, most felsírt. Voldemort megvetõ pillantást vetett rá. Sosem szerette, ha a kicsik sírtak.

Pálcáját a fiú arcára irányította. Mindjárt vége hát. Eljött a diadal pillanata, amikor leszámol ezzel az ismeretlen, nevetséges veszélyforrással.

– Avada Kedavra!

Az átok nem a fiút pusztította el, hanem õt magát. Olyan mélységes fájdalmat érzett, amit még soha. A teste semmivé vált. Tudta, mi az egyetlen dolog, amit ebben a helyzetben tehet: el kell rejtõznie. Igen, az lesz a legjobb…; elmegy valahová, erõt gyûjt és vár.

És nincs már többé Lys, hogy segítsen neki…;
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.