efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Nagyon nem akartam megírni ezt a fejezet, ami az írás sebességén meg is látszott (az el?z? feltöltése el?tt kezdtem el), most mégis itt van, nehéz szívvel ugyan, de feltöltve.
Olvasás után bizonyára megértitek a fenti mondat értelmét, több szót a tartalomról emiatt nem ejtenék.


Lys még napokkal később is furcsán érezte magát. Nem tudta, hogy csak a képzelete játszott vele, vagy tényleg ugyanazt érezte, mint amit az ő idejében élő Lucius közelében, amíg azt a rövid időt az itteni Luciusszal töltötte. Eddig ilyet egyáltalán nem tapasztalt, talán azért, mert számtalanszor próbálta megértetni magával – kisebb-nagyobb sikerekkel, ami általában elég rövid ideig tartott –, hogy ez a fiú még mindig nem az ő Luciusa. Pedig annyira hasonlított rá…

Idejét újabban levelek, vagy legalábbis azok piszkozatainak írásával töltötte. Tulajdonképpen sosem írt még komoly hangvételű, hosszabb eszmefuttatásokat, ezért most úgy érezte, mintha ez lehetetlen feladat lenne. Pedig legalább ezzel meg kellett lennie, mielőtt kifutott volna az időből…

Megmártotta a pennáját, de nem tudta eldönteni, mit írjon le, így a tinta az ágyára cseppent, apró pacát képezve a takarón. Felsóhajtott, és a pálcája után nyúlt, hogy eltüntesse a foltot, amikor valaki kopogott a szobája ajtaján. Értetlenül ráncolta a homlokát, és megdermedt a mozdulat közben. Nagyon furán festhetett, de nem foglalkozott vele, ebben a pillanatban csak az érdekelte, ki érkezhetett hozzá. A Nagyúr nem szokott kopogni, sőt, általában ő maga hívja, ha beszélni akar vele, Regulus pedig mindig igyekszik minél hamarabb beosonni, más látogatót pedig elképzelni sem tudott. Feltápászkodott hát az ágyáról – ezzel újabb pacákat okozva, mert a pennából még mindig csöpögött a tinta –, és az ajtóhoz lépett. Nem kérdezte meg, ki az, csak kinyitotta.

Legnagyobb meglepetésére Bella állt az ajtó túloldalán. Lys igyekezett úrrá lenni meglepettségén – és arcizmain, valamint a rátörő bocsánatkérő rohamon –, és beinvitálta keresztanyját. Az utazás óta most látta először; sápadtabbnak és mintha soványabbnak is tűnt volna. Talán a kórházban töltött idő az oka… Nyelvére harapott, hogy elfojtsa a feltörni akaró szavakat. Először Bellának kell beszélnie, mégis csak ő jött hozzá.

Zavartan néztek egymásra, majd Lys dadogva hellyel kínálta őt – a Cal halála miatt rátörő sírás fojtogatta a torkát, pedig eddig egyáltalán nem érzett késztetést könnyek ejtésére –, amit keresztanyja készségesen elfogadott, ugyanazt a széket választva, amit nemrég Lucius is – Lys ajkai megrándultak a gondolatra –, ő maga pedig leült vele szemben az ágyra. Csak most tudatosult benne, hogy az ágytakaró tintafoltos, a pergamen, amire a félkész levelét írta széthajtogatva hevert az ágyon, így a lány könnyen beleolvashatott. Lys gyorsan lesöpörte a pergameneket az ágyról, mégpedig a keresztanyjával ellentétes oldalra, mielőtt ez megtörténhetett volna.

Elnéztek egymás válla fölött.

– Csak azért jöttem, hogy megköszönjem, amit… szóval, mindent – mondta Bella néhány perc kellemetlen csend után. – Valamint azért is, hogy megkérjelek, ne haragudj Rodolphusra.

– Nem haragszom rá – biztosította Lys azonnal. Tulajdonképpen nem is hazudott; sokféle érzelem kavargott benne az eset kapcsán, de haragot – egyebek mellett – csak is maga iránt érzett.

– Biztosan nem gondolja komolyan, hogy te vagy a hibás – folytatta Bella zavartalanul –, én sem gondolom, hogy te tehetnél bármiről, csak arról van szó, hogy…

– Tulajdonképpen tényleg az én hibám – rázta fejét Lys. – Számítanom kellett vo… Akarom mondani, észre kellett volna vennem – javította ki magát gyorsan –, hogy… hogy azért tűnsz betegnek, mert… babát vársz – fejezte be óvatosan. – Sajnálom, figyelmetlen voltam…

– Ugyan – legyintett. – Szólnom kellett volna, mi a helyzet. Talán elmehettünk volna egy kicsivel később… Miután elmúltak a rosszullétek.

– Igen… – bólintott rá, majd hirtelen eszébe jutott, mikor lehetett volna az a később, hogy ne veszélyeztesse Cal életét. Túl későn. – Akarom mondani, nem, inkább egyedül mentem volna. Nem vagyok annyira ügyetlen, mint amilyennek láttál, sajnálom.

– Ugyan már! Egyáltalán nem voltál ügyetlen. – Bella legyintett. – Különben is, már mindegy.

– Már az – értett egyet Lys. – Majd legközelebb – tette hozzá, pedig jól tudta, hogy vele már nem lesz legközelebb. Pedig nem voltak olyan rossz csapat ők ketten. Igaz, a jövőben sokkal jobb volt. Ott minden sokkal, de sokkal jobb volt.

– Nem, nem hiszem – rázta fejét keserűen Bella.

Én sem, tette hozzá gondolatban Lys, de ezt már nem merte kimondani. Keresztanyja ránézett, mintha mondani készült volna valamit, aztán megrázta a fejét, felállt, és az ajtó felé indult.

– Sajnálom! – szólt utána Lys. Bella hátranézett a válla fölött, megrázta a fejét, majd távozott.

Lys csalódottan nézett utána, majd visszahasalt az ágyára, hogy befejezze az első levelet. Megmártotta a pennáját, és hosszas megfontolás után leírt egyetlen szót, majd böködni kezdte az állát a penna végével, abban a reményben, hogy valami épeszű gondolatot is meg tud fogalmazni.


***



Tulajdonképpen írni sokkal nehezebb volt, mint azt valaha is gondolta. Megfogalmazni, szavakba önteni gondolatait és érzéseit olyan feladat volt, ami, úgy tűnt, kifogott rajta. Fintorogva húzott át egy újabb mondatot, majd elfordította a pergament, hátha így jobban hangzik, amit lejegyzett néhány perce. Mikor már végérvényesen belefáradt a gondolkodásba, kinézett az ablakon.

A tanév véget ért néhány napja. Ezt onnan tudta, hogy látta Regulust Divel beszélgetni. Ez aggasztotta ugyan egy kicsit, de igyekezett bízni a fiúban. Nem árulná el a titkát; különben is, Di úgysem nem hinne neki. Tudta, hogy nem kedvelte ennyire Sirius Blacket. Regulus pedig semmit sem tud bizonyítani, azt, amit a merengőben látott, nem mutathatja meg. Olyan apróságokra, mint a Veritaserum, gondolni sem akart. Különben is, azt nehéz beszerezni, még nehezebb elkészíteni; egyikük sem tudna szerezni belőle. Nincs kitől.

Tulajdonképpen ez nem igaz. Van kitől beszerezni… Hiszen már itt van Piton. Nála jobban pedig csak kevesen értenek a bájitalokhoz.

Lys megrázta a fejét, és gyorsan lefirkantott egy újabb mondatot a hosszabb levél vázlatát tartalmazó pergamenre.

Piton jóban volt Divel, jutott az eszébe. Ha Regulus bármit elárulna neki, Piton Di kérésére még meg is főzné azt a bájitalt. De vajon lehet-e akkora szerencséje, hogy Lucius, esetleg még Bella is mellé, és ne Di oldalára álljon egy ilyen esetben? Kétséges… Csak egy személyt tudott, aki mellette állna ebben a vitában: Voldemort.

Újabb szavakat körmölt le, nagy sietséggel, szinte teljesen olvashatatlanul.


***



Regulust a Nagyúrral látta újra. Beszélgettek valamiről, de Lys láttán mindketten elhallgattak. Regulus kerülte a lány tekintetét, Voldemort pillantása pedig azt jelentette a számára, hogy ez a beszélgetés nem az ő fülének van szánva. Értetlenül nézett rájuk, de engedelmeskedett a néma parancsnak, és magukra hagyta őket. Vajon mi lehet az, ami Regulusra és a Nagyúrra tartozik, de neki nem lehet tudomása róla?

Kezdett egyre jobban kifutni az időből. Néha nagyon gyengének érezte magát – bár ezt inkább a stressznek tudta be, semmint tervének –, de célját nem adta fel. Az éjjeliszekrényén heverő esküvői meghívóra sandított, ami díszes betűkkel hirdette a két nap múlva esedékes nagy eseményt, Lily Evans és James Potter esküvőjét. Di sosem fogja megtudni, mi lett a meghívójával. Sosem teszi be a lábát arra a helyre… Mindenkinek így lesz a legjobb. Mérgesen összegyűrt egy újabb, hasznavehetetlen levelet, és elhajította. A galacsin lesodorta a meghívót.

Mivel nem boldogult az írással, inkább felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és egy nemrég talált bűbájt mormogott az egyik csoportba gyűjtött, üres fiolára. Nézegette egy ideig, aztán azok közé tette, amiken már elvégezte a bűbájt. Ha jobban belegondolt, ehhez sem volt nagyobb kedve, mint a levelek írásához, de igyekeznie kellett. Már nem volt sok ideje.

Az ágyát pergamenek borították. Félig, vagy szinte teljesen áthúzott levélkezdemények, üres tekercsek, pennák és kiürült tintatartók. Kihalászott egy üres pergament a kötegből, és két szót kanyarintott rá. Nézegette egy ideig, majd odakörmölte a monogramját, aztán némi töprengés után egy sokkal kisebb B betűt is. B, mint Black. Csakis Bella miatt.

Felnézett az órára, amit pár hete hozott be a szobájába. Későre jár. Ideje lefeküdnie.


***



Éppen csak végzett a határidő előtt. A két levél – egy hosszabb és egy rövidebb – késznek nyilvánítottan hevert az ágyán, a két szavas kis üzenet mellettük. A fiolák is átadásra készen álltak. Gondosan bepakolta őket egy-egy dobozba, lezárta a fedelüket, és kisétált a szobájából. Voldemort nem volt a dolgozószobában, amit ő, Lys talán nem is bánt. Mostanában szinte beköltözött a szobájába, holott eddig szinte csak a kötelező alvásidőt töltötte odabent. Úgy gondolta, a férfi sejti, hogy készül valamire. De egyelőre nem akarta elárulni neki, mire. Nem akarta, hogy a Nagyúr megakadályozza őt, és azt sem, hogy hosszas beszélgetésbe bonyolódjanak a tervéről.

Sétálgatott az épületben. Újra meg újra felfedezte az összes helyiséget, bejárta a pincét, a gyűléstermet, és kóborolt a parkban is. Minden teremben felidézte, hogy nézett ki a jövőben az a helyiség.

Már éjfél is jócskán elmúlt, amikor visszatért a kúriába. Felment az emeletre, és megállt Di szobájában ajtaja előtt. Bár már későre járt, kedve lett volna felébreszteni őt, és ellátni néhány jó tanáccsal. Végül inkább megrázta a fejét, és visszasétált a szobájába. Elvégre, mégiscsak ez az utolsó éjszakája itt.


Reggel frissen ébredt. Nem érzett szomorúságot vagy fájdalmat, de még elégedettséget sem. Kicsit olyan volt, mintha valaki Imperius átkot szórt volna rá; csak azokra tudott gondolni, amiket erre a napra jó előre eltervezett. A terveken kívül még néhány, számára fontos személyre tudott csak gondolni.

Magához vette a két dobozt, összezsugorította őket, és a talárzsebébe rejtette. Ahogy kilépett a szobája ajtaján, magán érezte Voldemort kutakodó pillantását. Mosolyt bűvölt az arcára – rácsodálkozott, mennyire őszintére sikerült –, és az ajtó felé indult.

– Jó reggelt! – köszöntötte a férfit, de az nem válaszolt. Az a pillantás, amivel őt fürkészte, nyugtalansággal töltötte el a lányt; úgy érezte, mintha a Nagyúr sejtene valamit. De ez lehetetlen, hiszen minden apróságra odafigyelt, ami idő előtt elárulhatná.

Kilépett a folyosóra. Ideje, hogy tartsa magát a tervéhez. Az első lépéshez pedig el kellett hagynia a kúriát.



Első úti céljához észrevétlenül érkezett meg. Korán volt, elég korán ahhoz, hogy a szobájában találja őt, ráadásul alvás közben. Kiábrándító bűbájt szórt magára, mielőtt lassan lenyomta a kilincset. A szobában félhomály uralkodott, de szerencsére sikerült hangtalanul végigosonnia rajta. Eleinte nem tudta, hova tehetné a dobozt úgy, hogy a fiú megtalálja, de most úgy gondolta, az éjjeliszekrény tökéletes lesz. Az apró fadoboz hangtalanul foglalta el a helyét, Lys még egyszer rábökött a pálcájával, mire a doboz fedelén ezüstösen csillogó felirat jelent meg. Ha ezek után sem nyitná ki, az már tényleg nem rajta múlna. Állt a fiú ágya mellett, és nézte, ahogy alszik. Milyen békés és nyugodt… késztetést érzett, hogy megérintse az arcát, de erőnek erejével ellenállt, és inkább kiosont a szobából.

A második útja a baglyokhoz vezetett. A két szót tartalmazó kis pergament szándékozott feladni, mivel ő maga nem tudta, hogyan juthat el a címzettekhez. Feladás előtt még utoljára átolvasta a pergamenre írt szöveget, majd az egyik madár lábához kötözte, és elmondta neki azt a két nevet, akikhez vinnie kellett.

Tényleg hiányozni fogtok, gondolta, és sarkon fordult. A terve egyik legnehezebb lépése következett.


Visszatért a főhadiszállásra, és a Nagyúr dolgozószobája felé vette az irányt. Nem tudta, miben kellene reménykednie: abban, hogy a férfi nem lesz ott, és máris elhelyezheti a dobozt, vagy abban, hogy ott lesz, és beszélhetnek egy kicsit. Amikor benyitott a dolgozószobába, Voldemortot az asztalánál találta. Leült a szokásos foteljába, és mosolyogva nézte a férfit. Fogalma sincs róla, gondolta Lys, mennyire fog hiányozni. El akarta mondani, de inkább néma maradt. Nem kell érzelgősködnie. Nem akarta ezt a képet hagyni magáról.

Voldemort felállt, mire ő összerezzent. Egészen elbambult, azt sem tudta, mennyi idő telt el, amióta belépett a helyiségbe. Felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett a férfira.

– Ne csinálj ostobaságot, amíg távol vagyok – nézett rá a Nagyúr, és távozott. Lys arca megrándult. Az, amit tenni készült, még az ő szótárában is kimerítette az ostobaság fogalmát. Felpattant, és beosont a férfi szobájába, hogy elhelyezze a neki szánt dobozt. Az övére nem írta rá a címzett nevét; nem tartotta fontosnak. Dolga végeztével csendesen távozott.


***



Lucius fáradtan ébredt, nyugtalan álmok tömegéből. Az előző estét apja dolgozószobájában töltötte, igen kellemetlen beszélgetéssel. Abraxas ugyanis idejét érezte volna már egy jó hírnek; lehetőleg olyannak, amiben Lucius és Narcissa, mint leendő szülők szerepelnek. Ő maga azonban ezt cseppet sem tartotta volna jó hírnek. Különben is, Narcissa elég nehezen lehetett volna terhes – legalábbis tőle –, ugyanis ők ketten még nem kerültek elég közeli kapcsolatba az ilyesmihez. Lucius felsóhajtott; neki esze ágában sem volt Narcissához érni, amit eddig ügyes hazugságokkal tudott elkerülni, de az kérdéses volt, hogy meddig.

Kinyitotta a szemét, és felült az ágyban. Az apja azt sem tudja, hogy ők ketten még mindig külön szobában alszanak…

Ezüstös fényre lett figyelmes, közvetlenül az ágya mellől. Egy dobozt látott, a fény pedig annak a tetejéről érkezett. A doboz tetejét ugyanis az ő ezüstösen fénylő neve díszítette. Értetlenül pislogott, és pálcájával megböködte a tetőt. Ártalmatlannak tűnt. De hogy került ide?

Óvatosan leemelte a doboz tetejét, készen arra, hogy megátkozza az esetelegesen kiszabaduló bestiákat – Rabastan bizonyára remek tréfának tartotta volna, ha néhány tündérmanót csempész ily módon a szobájába –, de az ismeretlen varázslények rohama elmaradt, és az egyetlen dolog, amit jelenleg a dobozban látott, egy levél volt.

Értetlen homlokráncolással emelte ki a dobozból. A levél alatt fiolákat látott, alattuk pedig egy újabb pergamendarabot. A fiolák tartalma szintén ezüstös színű volt, hasonlóan a nevéhez a doboz tetején, és a fiú számára nagyon is ismerősnek tűntek. De mégis kitől…? Úgy döntött, elolvassa az első levet, hátha megtudja a választ.

A levél nem volt rövid, ugyanakkor egyetlen szót sem értett belőle. Sokszor olyan neveket olvasott, akiket nem is ismert, olyasmiről, amiről neki fogalma sem volt. Igaz, a levél olyan személyeket is említett, akikről pontosan tudta, kicsodák, de ez sem könnyítette meg a dolgát. A levél közepét számok alapján pontokba szedték, és állítólag a fiolákon is ezeket a számokat kellett találnia. Próbaképp felemelt egyet; a hetes számú volt, így gyorsan kikereste a hetes pontot, és újraolvasta. Ebből sem értett többet. A levél végén, az aláírás előtt – ami szintén semmit sem mondott a fiúnak – egy rövid mondat szerepelt, felszólításként: Nézd meg az emlékeket!

Így Lucius előkereste a merengőjét, és a tálba töltötte az első számmal ellátott fiola tartalmát, miután újra átolvasta az első pontot.


***



Voldemort napnyugtakor tért vissza. A dolgozószobája üres volt, ami – a dátumot ismerve – némi nyugtalansággal töltötte el. Benézett Lys szobájába, de ott sem talált senkit. Valamilyen belső késztetéstől vezérelve a saját hálójába is benézett, de ott sem talált egy árva lelket sem, főleg nem Lyst. Meglátott viszont egy dobozt, amit egészen biztosan nem ő tett az ágyára. Ahogy az ismeretlen tárgyhoz lépett, arra gondolt, hogy vajon milyen ostobaságot csinált már megint az a lány…

A dobozban pergamenek és fiolák sorakoztak katonás rendben. A férfi rögtön felismerte őket: emlékek voltak. Minden kétséget kizáróan Lys emlékei. De miért adná oda őket éppen így? Talán… Nem, ő nem ostoba. Ennyire nem az. Nem csinál semmi ostobaságot. Kiemelte a legfelső levelet, és olvasni kezdte. Ennek a döntésének néhány másodperc múlva már egyáltalán nem örült.

– Ostoba lány! – kiáltotta, miután elolvasta az összes írást. Rögzítő bűbájjal látta el őket – mert egyáltalán nem akarta elhinni, hogy Lys tényleg képes lesz erre, de inkább felkészült minden lehetséges végkimenetelre –, és kisietett a szobájából. Bár a lány nem írta, hol keresse, neki volt egy-két sejtése.


***



Lucius leroskadt az ágyára, és a tenyerébe temette az arcát. Ez nem lehet igaz, győzködte magát, ez csak valami ostoba tréfa. Rabastan műve az egész, neki van ilyen beteges humora. A lelke mélyén azonban tudta, hogy a fiúnak semmi köze ehhez az egészhez. Minden túl valósághű volt, minden túl igazi… Ráadásul Rabastan nem tudta, milyen kapcsolatban állt Divel. De akkor is… ez abszurd. Hazugság. Csapda…

Megakadt a szeme az ágyról lehullott levélen. Ez az lehetett, amit a doboz küldője – Talán tényleg ez a Lys, akit ő Cassandraként ismert? – az emlékeket rejtő fiolák alá helyezett. Óvatosan felemelte, és széthajtogatta. Reménykedett benne, hogy az árverésről fogják biztosítani őt. Tévedett.

Luciusnak

Minden, amit a merengőben láttál, valaha valóság volt. Mindezt átéltük, te meg én. Az én múltamban és a te jövődben. Minden kettőnkről szólt. Egy kicsit még most is rólunk szól.
Már tudod, ki vagyok. Talán idő közben arra is rájöttél, miért vagyok itt. Miattad… elsősorban miattad. Nem akartam, hogy meghalj. Ezúton kérlek, bocsáss meg nekem. Megmenthettelek volna Azért jöttem, hogy megtegyem, de kudarcot vallottam. Próbáltam elérni, hogy a Nagyúr Narcissa helyett anyámat, Dit adja hozzád, de ő ebbe csak akkor egyezett volna bele, ha ő maga kéri ezt tőle. Sajnálom. Próbáltam meggyőzni a Nagyurat, de hajthatatlan volt.
Kedves Lucius! Szeretném megköszönni, hogy voltál nekem, még ha olyan rövid ideig is. Szeretném megköszönni, hogy vigyáztál rám, hogy fontos voltam neked. Szeretnék megköszönni mindent.
Drága Lucius! Szeretlek. Sosem mondtam ki, amikor még megtehettem volna, és ezt abban a pillanatban megbántam, amikor elveszítettelek. Szeretlek. Igyekeztem megtenni mindent, hogy ezt te is érezd, legalább úgy, ahogy én is éreztem, te is szeretsz. Szeretlek. Most, amikor már késő, nem győzöm elismételni. Szeretlek. Szeretlek, bárki bármit is gondol. Ez adott nekem erőt ahhoz, hogy visszajöjjek ide. Szeretlek, ezért próbáltam megtenni mindent, hogy te boldog legyél – akár az anyámmal is, aki talán meg sem érdemelt téged. Szeretlek, és azt akartam, hogy boldog legyél.
Lucius! Minden közös emlékünket rád hagyom. Kérlek, ne felejts el. Ne felejtsd el, hogy valahol, valamikor élt egy lány, aki képes volt visszajönni a múltba, képes lett volna elveszíteni téged azért, hogy boldog legyél, de kénytelen volt hagyni, hogy boldogtalanságra ítéljenek. Bocsáss meg nekem.
Az emlékeim ma éjfélkor örökké megsemmisülnek. Ebben a jelenben én már nem fogok létezni, itt nincs jövő megírva számomra. De az emlékek nem válnak semmivé; te, ha akarsz, emlékezhetsz. Emlékezhetsz rám. Emlékezhetsz rám, mikor már nem marad belőlem semmi más, csak ez a levél, egy olyan lánytól, aki bármire képes lett volna érted.
Rajtad múlik, mit kezdesz vele.
Szeretnélek még egyszer, utoljára újra látni. Megszűnő életem utolsó perceit odakint töltöm, a szabad ég alatt. Annál a padnál, amire mindig odasüt a hold.
Örökké szeretni foglak.

Lys Denem, akiből sosem lett Mrs. Malfoy



Hát mégis igaz lenne? Ezt csak egy módon derítheti ki. Gyorsan felöltözött, és ezzel a levéllel a kezében indult kedvenc parkbeli helye felé. Lys vajon tudta? Azért választotta éppen ezt a helyet?

A szalonban álló hatalmas falióra szerint éjfélig csak pár perc volt hátra.


***



Lys eldőlt a puha pázsiton, és nézte a csillagokat. Már nem viselte Cassandra állarcát. Önmaga akart lenni élete utolsó perceiben. Szerencsének érezte, hogy felhőmentes volt az ég; különben kevésbé lett volna szép az utolsó éjszakája. Sűrűn pislogott a homályba burkolózó épület felé, mintha várt volna valakit, aki, úgy tűnt, nem jön el. Felemelte a kezét, és a szeme elé tartotta. Néha, egy-egy pillanat erejéig a csillagokat látta a bőre helyett. Lassan vége mindennek…

Felült, mert azt hitte, lépéseket hall, de ahogy körbenézett, nem látott senkit és semmit. Sétált egy kicsit, bármennyire nehezére esett is a járás. Mélyeket lélegzett a friss, nyári levegőből. Sok olyan érzésnek adta át magát, amit utoljára még érezni akart. Felsóhajtott, ahogy karjai és lábai végleg eltűntek a semmiben, s ez a semmi most törzsét ostromolta kíméletlenül. Hát nem jött el…

Egyik végtagját sem volt öröm elveszíteni, de a mellkasa fájt a legjobban. Lys gyanította, hogy hamarosan éjfél, mert egyre kevésbé tudott küzdeni a megsemmisülés ellen. Csak azért küzdött, mert el akarta odázni a semmivé válás folyamatát. Remélte, hogy Lucius elolvasta az utolsó levelét, és idejön, hogy utoljára még láthassák egymást.

Másodpercek voltak hátra éjfélig.

Lys lehunyta a szemét, mély levegőt vett, aztán felnézett a csillagokra. Sajnálta, hogy sosem járhatott asztronómia órára, akkor talán tudta volna, melyik csillagkép van éppen fölötte. Mindjárt vége, gondolta, amikor testének megmaradt részét fájdalom járta át egy levegővételnél.

Hát nem jött el…

Az utolsó könnycsepp, amit a lány ezen a világon ejtett végigcsordult az arcán, és lecseppent a fűre. Nem láthatja őt többé… A világ szörnyen kegyetlen. Éppen úgy, ahogy ő. Eszébe jutott, hány embert ölt meg. Vajon ők is a szeretteikre gondoltak az utolsó pillanataikban? Arra, aki a legfontosabb volt nekik, ahogy ő is Luciusra gondolt ezekben a percekben?

– Lys! – A lány először azt hitte, rosszul hall. – Lys! – Elfordította a fejét. Lucius rohant felé, zihálva, kezében egy pergament szorongatva. A lány elmosolyodott. Hát mégis eljött…

– Szeretlek – tátogta, mert már nem volt torka, amin a hangok kijöhettek volna.

– Ne! – A fiú már csak pár méterre volt tőle. Szabad kezét a lány felé nyújtotta.

Lys arra gondolt, mennyire igaza volt a Nagyúrnak. A szeretet semmire sem jó. Nem tud életeket menteni, csak tönkre teszi azokat. Ha a szeretet olyan hatalmas erő lenne, mint ahogy azt Dumbledore meg a neki hívők terjesztik, Lucius most megmenthette volna. De nem, meg fog halni, anélkül, hogy őszintén beszélt volna a fiúval. Ha a szeretet tényleg egy hatalmas erő lenne, legalább néhány percet nyert volna nekik. Egy igazi búcsúra.

A Malfoy-kúria szalonjában lévő hatalmas falióra elütötte az éjfélt.

Lucius térdre rogyott. Lys egy másodperccel azelőtt foszlott semmivé, hogy ő odaért volna hozzá. Csak most tudatosult benne igazán, hogy mégsem hazugság volt. Nem Rabastan ostoba vicce, hanem egy olyan valóság, amit hosszú évekre elveszített. Ha tudta volna, hogy Cassandra valójában Lys, ha korábban tudta volna meg, ki is volt az a lány, akit most hosszú évekre elveszített…

– Én a helyedben rögzítő bűbájt szórnék Lys utolsó ajándékaira, mielőtt vele együtt semmivé válnak – szólalt meg mögötte egy hang. Riadtan fordult meg, és elkerekedtek a szemei.

– Na-Nagyúr? – makogta. Valami elszorította a torkát.

Voldemort előlépett a sötétből. Lucius elgondolkozott azon, vajon mióta állhatott ott a férfi, Lys haláltusáját nézve. De legalább eljött, gondolta, nem úgy, mint én, aki a halála percében érkeztem hozzá, hogy elbúcsúzzam.

Lucius feltápászkodott, de nem porolta le a talárját.

– Nem ismerek olyan bűbájt, Nagyúr – mondta. Remegő kezéből majdnem kiesett Lys hozzá írt levele.

– Tőle van? – kérdezte Voldemort. A fiú bólintott, mire a férfi kinyújtotta a kezét. Lucius habozott egy pillanatig – nem volt benne biztos, hogy Lysen és rajta kívül bárki másra is tartozna a levél tartalma –, majd szó nélkül odalépett a Nagyúrhoz, és óvatosan a kezébe adta a pergament. A férfi, anélkül, hogy elolvasta volna, rászegezte a pálcáját, és megpöccintette, mire a pergamen vöröses fénnyel megvillant, aztán ismét változatlanná vált. Amikor Voldemort visszaadta a pergament a fiúnak, egy másik, kisebb cetlit csúsztatott bele. Egy varázsige állt rajta.

Lucius szólásra nyitotta a száját, de már nem látta Voldemortot. Felsóhajtott, és visszaindult a szobájába. Egész éjjel Lysen járt az agya, alig aludt valamit, ha mégis elbóbiskolt, a lány emlékeiben találta magát, ahol az egész napját töltötte.

Amikor másnap Rodolphus megemlítette neki, hogy ő és Bella valakitől kapott egy furcsa levelet, amiben csak két szó – „Hiányozni fogtok” – és egy általuk ismeretlen aláírás szerepelt, pontosan tudta, ki volt a feladó. Lysandra Denem létezését azonban egyelőre titokban tartotta előttük. Adott magának néhány napot a gyászra, aztán felszegte fejét, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Számára elkezdődött a hosszú évekig tartó várakozás ideje.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.