efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Lys némán meredt az ajtóra, melyen Regulus távozott az elõbb. Nem akarta elhinni, amit a fiú mondott. Hosszú percekig próbálta meggyõzni magát, hogy az a gyermek, aki már soha nem fog megszületni, csak Cal bátyja volt, nem pedig az Cepheus, akit õ ismert, szeretett, bátyjává fogadott. Azonban akárhogy számolt, akármennyire kétségbeesetten próbálta bebizonyítani az ellenkezõjét, nem jött ki máshogy az a kilenc hónap. Megölte Calt…;

Megölte õt…; megölte Calt…; Az õ mûve, az õ hibája! Csakis õ tehet az egészrõl!

Megsemmisülten rogyott le az ágyára. Bella elvetélt, mert a sárkány megsebesítette. Az a sárkány pedig csak azért sebesíthette meg, mert õ arra a napra tette az indulást. Az õ hibája, az õ ostobasága! Mindenrõl csakis õ tehet! Nem Dit kellett volna õriznie folyton, hiszen õ nem érdemelte meg, hanem Bellát, aki annyit tett érte. Gondolnia kellett volna erre…; Fájdalmasan felkiáltott, és a hasára feküdve püfölni kezdett egy párnát. A könnyek patakokban csorogtak le az arcán.

Mindent tönkretett. Elvette a keresztszülei meg nem született fiának életét. Azét a fiúét, akit bátyjaként szeretett, és akire még mindig bátyként tekint. Ez lett volna a hála? Cal annyi mindent tett érte, õ pedig így hálálja meg? Keserûen vette tudomásul, hogy elárulta a fiút, elárulta a vértestvéri esküjét. Pedig annyira próbálkozott, hogy jó testvér legyen…; Durva mozdulattal törölte le a könnyeit.

Lecsúszott a padlóra, és tenyerébe bámult. Mintha vért látott volna megcsillanni az ujjain…; A furcsa látomás csak egy pillanatig tartott. Tüzetesen megvizsgálta mindkét kezét, majd megrázta a fejét, ugyanis semmit sem látott rajtuk. Lehet, hogy csak képzelõdött? Felsóhajtott, és olyasmire szánta el magát, amit eddig csak legmerészebb rémálmaiban képzelt el. Felszegte a fejét; szemeiben újabb könnycseppek csillantak meg.

– Calért…; – suttogta.

A terve rég készen volt.


***



A szünet hátralévõ részében nem beszélt, sõt nem is találkozott Regulusszal. A fiú nem jött el hozzá, õ pedig nem volt képes kitenni a lábát a Nagyúr dolgozószobájából. Nem olvasott semmit, nem tett úgy, mintha érdekelnék a világ gondjai, sõt, azok kívül, hogy egész nap szótlanul ült a foteljában, semmi mást nem csinált. Néha, amikor sikerült elszakítania zakatoló gondolatait Cal haláláról, terveket szövögetett. Terveket, amiket talán sosem fog megvalósítani.

Voldemort nem mutatta jelét, hogy érdekelné a lány életképtelensége. Úgy tett, mintha fogalma sem volna arról, mi baja Lysnek, de õ nagyon jól tudta, hogy a férfi már régen tisztában van a problémával. Emlékezett, hogy mondani akart valamit neki, de aztán meggondolta magát. Lys élt a gyanúval, hogy a férfi errõl akarta tájékoztatni õt. Végül mégsem mondott semmit, talán azért nem, mert úgy gondolta, a hír túlságosan felkavarná õt. Igen, ez lehetséges. Õt ismerve pedig nagyon is elképzelhetõ volt.

Felemelte a fejét, és körbenézett a helyiségben. Teljesen egyedül volt. Észre sem vette, hogy a Nagyúr távozott, és a férfi sem zavarta meg azzal, hogy tájékoztassa a távozásáról. Felállt. Bizonytalanul állt a lábán a hosszú ücsörgés miatt, de erõt vett magán, és az ajtóhoz lépett. Beszélnie kellett valakivel, de jelenleg csak egy személyt tudott, aki végighallgatná.

A lépcsõn lefelé majdnem beleütközött Greybackbe, aki mondott valamit arról, hogy lassan kezdi megszokni az ilyen különleges üdvözletet, de Lys egyetlen szót sem fogott fel belõle, csak ösztönösen rábólintott. A kúriából kilépve már nem találkozott senkivel.

A Malfoy kúriába érve rögtön a szalon felé vette az irányt. Az enyhén szólva is illetlenség lett volna, ha csak úgy bekopog Lucius szobájának ajtaján, arról nem is beszélve, hogy neki elvileg fogalma sem volt arról, merre található, és melyik az. A szalonba érve érkezett az elsõ –részben kellemes – meglepetés: Lucius ott tartózkodott, és nem volt egyedül. A fiú pont vele szemben ült, beszélgetõtársai azonban hátukat mutatták a lánynak. Lys megtorpant egy pillanatra. A fiú észrevette õt, felnézett rá, és arca önkéntelen mosolyra húzódott volna, ha az utolsó pillanatban nem kap észbe, és nem rendezi az arcvonásait. Balszerencséjükre azonban az egyik, Lysnek háttal ülõ alak észrevette Lucius arcának apró rezdülését, és hátrapillantott a válla fölött. A lány megrezzent, de próbált nyugodt maradni. Nem lesz baj, gondolta.

Rodolphus homlokráncolva állt fel a kanapéról, közben elõhúzta a pálcáját, és Lysre szegezte. A lány úgy állt a fiúval szemben, mint egy õz a vérszemet kapott vadász elõtt. Lucius villámgyorsan ugrott fel, és elkapta barátja pálcás kezét.

– Higgadj le! – mondta neki. Tekintetét Lysre szegezte, azzal az üzenettel, hogy menjen innen. A lány azonban nem mozdult.

Rabastan komótos lassúsággal emelkedett fel. Zsebre vágta a kezét, és csak azután fordult meg, hogy vigyorogva megcsóválta a fejét bátyja és Lucius kettõsét látva. Az õ tekintete nem sugallt sem ellenszenvet, sem bátorítást. A lány úgy gondolta, Rabastan pártatlan ebben a kérdésben.

– Mégis mit keresel itt? – mordult Lysre Rodolphus, miután kiszabadította pálcás kezét Lucius szorításából.

– Én…; – Lys koncentrált, hogy ne törjön elõ belõle a bocsánatkérés Cal miatt. Õ nem tud a meg nem született babáról. Ezt észben kell tartania.

– Boldog vagy? – érkezett a következõ, cseppet sem kedves hangnemû kérdés.

– Nem, nem vagyok. – Tulajdonképpen nem hazudott; sokféle érzés kavargott benne, de a boldogság nem volt köztük. Igazából a megkönnyebbülés, amit akkor érzett, mikor a szalonba lépve meglátta Luciust is rég tovatûnt már. Ebben a pillanatban egyetlen általa érzett pozitív dolgot sem tudott megnevezni.

– Hiszen ez volt a célod, nem? – kérdezte Rodolphus ingerülten.

Lys értetlenkedve ráncolta a homlokát. Célja? Rod Cal halálára gondol? Nem, egyáltalán nem akarta megölni a fiút. De ezt nem mondhatta el neki. Nem tudhatta meg, hogy az a fiú, akinek a halálát közvetve tényleg õ okozta, a bátyja volt a fiúk jövõjében.

– Miféle célom? – kérdezte ügyesen játszott értetlenséggel.

– Megölted a fiamat! – Rodolphus pálcájából egy jól ismert vörös fénycsóva tört elõ. Lys csak Lucius lélekjelenlétének köszönhette, hogy az átok elkerülte õt.

– Higgadj már le! – mordult barátjára a szõke hajú fiú. – Bella megmondta, hogy nem õ tehet róla, emlékszel? Cassandra nélkül a feleséged már régen halott lenne!

– Szóval csak Cassandra? – Rodolphus pálcája most Luciusra szegezõdött.

– A fenébe is, megmentette a feleséged életét! – csattant fel dühösen a fiú. Rod azonban meg sem rezdült. – Hányan lennének olyan ostobák, hogy a tengerbe vessék magukat utána?!

Rodolphus sértetten felvonta a szemöldökét, Lys lelkében azonban fellángolt a szeretet Lucius iránt. Hiszen ez a fiú nem is ismeri õt igazán, mégis kiáll érte! Boldog mosoly kúszott az arcára, amit csak hosszas, kemény küzdelem után tudott letörölni onnan.

– Én például megtettem volna – sziszegte barátja arcába Rod.

– Hát én meg nem! – vágott vissza dühösen Lucius.

– Én sem – szólt közbe csendesen Rabastan, mire mindeni ránézett. Rodolphus úgy fordult, hogy pálcájával sakkban tartsa Lyst. – Még nem felejtettem el, amikor pár éve lelökött a seprûmrõl. Nem volt ám kellemes zuhanás, alig maradt ép csontom.

Rodolphus ingerülten kapkodta tekintetét a két fiú és Lys között, mintha az járna a fejében, hogy ezek hárman összeesküdtek ellene. Vagy a lány kényszeríti õket valamilyen átokkal; igen, ez sokkal valóságosabbnak tûnt.

– Ráadásul, ha Cassandra nem segít neki, a sárkány akár meg is ette volna – jegyezte meg Lucius. – Akkor ennyit sem kaptál volna vissza belõle! – Rodolphus szikrázó szemekkel nézett barátjára. Úgy tûnt, lassan végleg kijön a béketûrésbõl. – Elhoznia sem lett volna muszáj. És azt se felejts el – tette hozzá, miután eltérítette barátja átkát –, hogy Cassandra igyekezett elállítani a vérzést, és ellátni a sebet. Én is ott voltam, amikor rájuk találtunk, Rod. Láttam.

A fiú bal keze ökölbe szorult, jobb kezének ujjai pedig elfehéredtek, olyan szorosan markolta a pálcáját. Lys sejtette, hogy olyasvalami készül kitörni belõle, amit semmiképpen sem mondana, ha tudná, ki õ valójában. Amikor azonban megszólalt, hangja elfojtott indulatoktól remegett, és valamiért túlságosan is finoman fogalmazta meg gondolatait:

– Az õ hibája, õ vitte magával.

Lys már éppen nyitotta a száját, hogy válaszoljon – még akkor is, ha õ maga nem tudott volna ennyire elegánsan megfogalmazott feleletet adni –, amikor valaki a vállára tette a kezét, és megszorította azt, mintha egy üzenetet, vagy inkább utasítást adott volna arra, hogy maradjon csendben, mert majd õ elintézi helyette. Összerezzent az ismerõs érintés hatására, és félve sandított a vállán pihenõ kézre. Nem igazán tudta volna megmondani, milyen válaszra számíthat tõle, mostanában annyira kiszámíthatatlannak tûnt…;

– Elfelejted, Rodolphus – szólalt meg a Nagyúr fél lépéssel Lys mögül. Sejtése tehát beigazolódott, tényleg õ akarta lerendezni a beszélgetést. De hogyan bukkanhatott fel éppen most, amikor a legnagyobb szüksége volt rá? Miért éppen most? Honnan tudta? Rengeteg kérdés cikázott Lys fejében, miközben nézte, ahogy a három fiú riadtan feléjük fordul, és Lucius gyorsan elteszi a pálcáját. A Nagyúr csak ekkor folytatta: –, hogy Bellatrix az én utasításomra kísérte el Cassandrát. – Lys egy pillanatig azt hitte, a Nagyúr a valódi nevén szólítja majd, és nem értette, miért nem örül, hogy nem így történt. Talán végleg ki akar bújni Cassandra Blanc bõrébõl? Azok után, hogy Regulusnak elárulta a teljes igazságot, rögtön világgá kürtölné azt? – Talán engem is hibásnak tartasz a fiad haláláért?

Rodolphus sietve leeresztette a pálcáját, mintha ez csak most jutott volna eszébe. Tekintete zavart volt, és nem mert Voldemortra nézni. Látszott rajta, hogy a dolog ezen része még eszébe sem jutott.

– Nem, Nagyúr – motyogta, és megrázta a fejét. Tulajdonképpen…;

– Luciusnak tökéletesen igaza van – folytatta zavartalanul Voldemort. – Cassandra hagyhatta volna meghalni õt. Az, hogy mégsem tette, tiszteletet érdemel, nem gyûlöletet, nem igaz? – A férfi finoman megkocogtatta Lys vállát, ami a lány szótárában azt jelentette, ideje indulniuk. – Tartsd ezt észben. – Már háttal voltak a három fiúnak. Lys nem mert hátranézni, és tudta, hogy a Nagyúr sem fordult meg.

Rodolphus alsó ajkába harapott. Cassandra megmentette Bellát, de megölte a fiukat. Ugyanakkor a lány segített neki, amikor el kellett játszania a Nagyúr szerepét. Akkor kedves és közvetlen lánynak ismerte meg, akinek esze ágában sincs ártani sem neki, sem Bellának, de együtt töltött napjaik rövid ideje alatt végig úgy érezte a lány, titkol elõle valamit. Most ugyanazt érezte, ahogy Cassandra és a Nagyúr távolodó alakját nézte. Azok ketten titkolnak valamit.

Voldemort keze még akkor is Lys vállán nyugodott, amikor kiléptek a kúriából. A lány felsóhajtott, és megnedvesítette az ajkait. Félve pillantott a férfi arcára, aki teljes higgadtsággal nézett mereven elõre.

– Megöltem Calt? – kérdezte. A Nagyúr olyasvalaki volt, akinek – talán – tényleg képes lett volna elhinni a nemleges választ.

– Nem ölted meg – érkezett a határozott, tömör felelet.


***



Lys mindent megtett, hogy elhitesse magával azt, amit a Nagyúr is mondott neki: nem õ tehet Cal haláláról, ez azonban korántsem volt annyira egyszerû feladat, mint amilyennek tûnt. Cal a bátyja volt, és képtelen volt megszabadulni a tudattól, hogy az õ hibájából nem fog soha megszületni. Ha elõbb indulnak el, nem találkoznak a sárkánnyal. De akár várhattak volna még pár napot; akkor is elkerülték volna a találkozást.

Borzalmasan fájtak ezek a gondolatok. Az õrület határán érezte magát.

– Küldj rám egy Cruciatust – szólalt meg hirtelen. A Nagyúr felnézett rá.

– Hogy mondod?

– Küldj rám egy Cruciatust – ismételte türelmesen. – Különben beleõrülök.

Voldemort felvonta a szemöldökét.

– Megmondtam, hogy nem te ölted meg a fiút. Ezt rajtad kívül csak egy ember nem hiszi el. – Lys tudta, hogy Rodolphusról van szó. A fiú helyében talán õ sem hitte volna el, ezért nem is haragudott rá. Egyetlen személyre haragudott, és az õ maga volt.

– És lehet, hogy annak az egy embernek van igaza – dörmögte sötéten, továbbra is a padlót bámulva. A férfi egy határozott mozdulattal becsapta a vastag könyvet, amit addig olvasott, kezeit összefonta a mellkasán.

– Ezt azonnal fejezd be! – Lys ártatlan arccal nézett fel rá. – Elegem van az önsajnálatodból. Felejtsd el végre a küldetésen történteket, mindenért nem okolhatod magad. Az önkínzás nem mardekáros tulajdonság.

Önkínzás, mi? Ha azok ketten nem találják ki ezt az idõutazós hülyeséget, Cal még élne!

– Sárkány mondja bagolynak – vágott vissza. Voldemort arca megfeszült, tudván, mire céloz a lány. A beszélgetés kezdett nagyon rossz irányba fordulni. – Nem én vagyok az egyedüli ebben a szobában, aki képtelen volt megbocsátani magának, mert hagyott meghalni valakit!

– A két eset között nincs semmilyen összefüggés – sziszegte fenyegetõen a férfi, mintha ezzel próbálná jelezni, hogy ideje véget vetni a vitának.

– De igen, van! – kiabált Lys. Nem értette, miért emelte fel a hangját, de úgy érezte, keserûsége csillapodott egy kicsit ezzel a…; az elejét még csak-csak nevezhette beszélgetésnek, de az utolsó mondata óta sokkal inkább vita volt. – Te is nagyon jól tudod, mennyire hasonlít a két eset!

Voldemort nem válaszolt azonnal. Végig kellett gondolnia, mennyiben segíthet ez a veszekedés abban, hogy Lys túllépjen a fiú halálán. Végül arra jutott, hogy igazán megér egy próbát; régen vitázott már olyasvalakivel, aki a szemébe merte mondani az övével teljesen ellentétben álló véleményét. Túlságosan is régen…;

– Amennyiben?

Lys keze ökölbe szorult. Amennyiben? Képes ilyeneket kérdezni a maga higgadt, minden érzelmet nélkülözõ hangján? Azt akarja elhitetni éppen vele, hogy Sophie halála semmit sem jelentett neki? Felhorkant. Nagyon csípõs választ szeretett volna adni, de nem akarta megbántani Voldemortot, ezért várt egy kicsit, majd néhány mély levegõvételt követõen válaszolt:

– Ha bele tudtál volna nyugodni a halálába, én nem lennék itt, és Cal sem halt volna meg! – Bármennyire is szerette volna higgadtan végigmondani, képtelen volt nem ordítani Cal halálát. Valahogy jobban fájt neki, mint amikor idekerülése elején alaptalanul pletykáltak a Voldemorttal való kapcsolatáról. Talán azért, mert azok csak pletykák voltak, nélkülöztek minden tényszerûséget, de Cal halála olyan hideg valósággal csapta arcul, amit ittléte óta most tapasztalt elõször.

A Sötét Nagyúr felvonta a szemöldökét. Úgy tûnt, kezdi szórakoztatni ez a kis mûsor. Már nem akarta annyira befejezni.

– Szóval engem hibáztatsz? – kérdezte élesen.

A lány néhány percig meredten nézte õt, nem értve, hogyan gondolhatta ezt, majd megrázta a fejét.

– Nem kellett volna visszajönnöm – mondta. – Bella is megmondta, úgy értem a mumus Bella – javította ki magát. – Ha otthon maradok, és mondjuk inkább öngyilkos leszek, sokkal egyszerûbben megoldottam volna minden problémát. – Voldemort egyet nem értése jeléül felhorkant. – Tiszta sor lett volna, ha…;

– Ugye tudsz róla, hogy nagyon közel állok az elõbbi kérésed megvalósításához?

Lys elvigyorodott.

– Tarts mazochistának, de most tényleg jót tenne. Legalább rájönnék, hogy van rosszabb fájdalom, mint az, amit idebent érzek. – Azzal a mellkasára bökött.

Néhány percig mély csend telepedett rájuk, aztán egyszerre nevettek fel, ugyanazzal a vad, örömtelen nevetéssel, amivel Lys valamikor régen Piton Cruciatus általi ordítását kísérte. Úgy érezte, legalább ezer év telt el azóta…;


***



Megtört a jég; Lys bátran merészkedett ki a Nagyúr dolgozószobájának és a férfi közelségének védelmébõl. Igaz, a birtokot még nem hagyta el, de rengeteget sétált a parkban és a kúria épületében. Remekül érezte magát, lassacskán kezdett beletörõdni Cal elvesztésébe is. Igaz, néha még mindig kesergett rajta, de már beletörõdött, hogy nem mentheti meg a fiút.

Szeles júniusi nap volt. Lassan véget ért a tanév, de Regulus még mindig nem jelentkezett. Igazából aggódott egy kicsit a fiú miatt, de nem akarta ráerõltetni magát sem levelek formájában, sem személyesen. Úgy gondolta, ha a fiú feldolgozza a legutolsó beszélgetésük során szerzett új információkat, majd jelentkezik, de addig nem akarta zavarni.

Balra fordult, a pince felé.

Tulajdonképpen mit is várt? Hogy Regulus majd elhalmozza baglyokkal, azok után, hogy átverte és belerángatta a vérfertõzésbe? De legalább egy rövid ideig volt egy igazi barátja, akivel mindent megoszthatott. És különben is, Reg…;

– Au! – A fájdalmas felkiáltás egyszerre két embertõl származott. Lys a homlokát masszírozva nézett az elõtte álló alakra, és tátva maradt a szája. Álmában sem gondolta volna, hogy éppen vele fog összefutni.

A fiú éppolyan magas volt, mint õ, pedig amikor legutoljára látta, majdnem egy fejjel magasabb volt nála. Félhosszú, zsíros fekete haja ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékezett. A mogorva arc sem változott, csupán fiatalabb volt, mint amilyennek õ ismerte meg Perselus Pitont. A fiú mindennemû érdeklõdés nélkül nézett rá.

– Piton? – kérdezte meghökkenten. Most, hogy így belegondolt, eszébe jutott, hogy a fiú ugyanúgy itt él, mint õ, de nem számított arra, hogy találkozhatnak.

– Nem tudtam, hogy híres vagyok – érkezett a hûvös válasz.

Lys arca megrándult. Most, hogy a fiú itt állt elõtte, nem érzett sem dühöt, sem gyûlöletet iránta. Csak egy fiút látott; egy fiút, akinek talán sosem jut eszébe, hogy elárulja a Nagyurat. Ebbe pedig õ maga is besegíthet. Miért ne tehetne valami jót is a sok rossz után?

Némán nézték egymást. Piton nem tûnt ellenségesnek, igaz, a tekintete nélkülözött mindenféle barátságosságot is. Lys felvonta a szemöldökét. Valaki finoman a vállára támaszkodott, és látott egy kezet a fiú vállán is.

– Elbûvölõek vagytok, amikor ilyen kihívóan méregetitek egymást – mondta Lucius, a vállaikon pihenõ kezek gazdája. – Csak vigyázz Cassandrával, Perselus, túl sokszor tûnik fel körülötte a Nagyúr, mindig a lehetõ legjobb idõzítéssel. Talán valamilyen varázslat lehet, ami folyton oda vonzza…; – A fiú megbökte Lys nyakát, mire a lány libabõrös lett. Aztán Lucius jobb kezével, ami addig Piton vállán nyugodott, talárzsebébe nyúlt, elõhúzott egy kis bõrzsákot, és Piton felé nyújtotta. – Amit ígértem.

– Késtél vele – érkezett a válasz. Lucius elegánsan vállat vont.

– Nem akarod tudni, milyen apám családbõvítési terveirõl csevegni órákon keresztül. Amúgy sem olyan ember õ, akitõl csak úgy le lehet lépni, mert más dolgom van. – Piton gúnyosan elhúzta a száját, majd biccentett Luciusnak, és távozott. – Viszlát! – kiáltott utána a fiú, de Piton még a kezét sem emelte fel. – Veled beszélnék, ha ráérsz – fordult Lyshez.

A lány bólintott, és elindult a Nagyúr dolgozószobája felé. Lucius bal keze továbbra is a vállán nyugodott, mire Lys ettõl újra meg újra megborzongott. Szinte már el is felejtette, milyen érzés Lucius mellett sétálni. Amint felértek a földszintre, a fiú már Lys vállát ölelte, mire a lány – eleinte kissé bátortalanul, folyamatosan ismételgetve magában, hogy ez az ember még nem az õ Luciusa – átölelte a fiú derekát. Lucius ajka valamilyen rejtélyes oknál fogva mosolyra húzódott.

Lys legnagyobb örömére Voldemort épp nem tartózkodott a dolgozószobájában, így nem kellett látnia a férfi arcát, ahogy beterelte a szobájába Luciust. A fiú pár lépést tett csupán, aztán megállt. Lys kissé szégyenkezve jött rá, miért. A szobája szinte üres volt, mentes mindentõl, ami otthonossá tehette volna.

Az egyszerû tölgyfa ágyat sötétszürke ágytakaró fedte, a kétajtós és az éjjeliszekrény is tölgybõl készült, a padló juharfából, a fal pedig riasztóan fehér volt. Ezeken a bútorokon kívül egy barátságtalanul festõ, sötét szék volt csupán a szobában. Lys csak most érezte, mennyire lakatlannak tûnik a szobája.

Lucius hátranézett a válla fölött. Tekintetében olyan kérdés ült, amit a lány nem mert – és nem is akart – megválaszolni.

– Ülj le – javasolta, hogy megtörje a kettejükre telepedett, egyre kínosabbá váló csendet.

A fiú pálcája egyetlen intésével az ággyal szembe húzta a széket, és leült rá. Hátrafordult, és várakozóan nézett Lysre, aki megcsóválta a fejét, és leült az ágyára. Újabb hosszú csend következett.

– Már régóta akartam beszélni veled – mondta Lucius. Ujjbegyeit egymásnak ütögette, és minden szót alaposan megfontolt, mielõtt kiejtette volna. – Nem tudom, mi ütött belénk, talán csak a feszültség vagy az alkohol volt az oka, de…;

– Abban biztos lehetsz, hogy sem a feszültségnek, sem az alkoholnak nem volt köze ahhoz a csókhoz – szólt közbe a lány. Meglepte a tény, hogy forróbbnak érezte az arcát. Csak nem pirult el?

Lucius a szemébe nézett, majd idegesen körbepillantott, mintha keresne valamit.

– Figyelj, én…; – kezdte, de fogalma sem volt, hogyan folytassa. Lys pedig hagyta õt gondolkozni. – Úgy érzem, ismerlek – bökte ki végül. – A csók is olyan volt, mintha nem az lett volna az elsõ. – Zavartan megvakarta a tarkóját. – Ez nagyon furán hangzott, ugye?

Lys szelíden elmosolyodott.

– Nem, egyáltalán nem. – A fiú arca megrándult. – Apropó, Lucius…; köszönöm, hogy kiálltál mellettem és megvédtél Rodtól.

Lucius felvonta a szemöldökét.

– Csak a barátai szólítják így – mondta. – Kellene tudnom valamirõl? – Na tessék, már õ is kezdi?

Nem mondhatta el neki a jövõben történteket. Még nem. Eszébe jutott, hogy volt itt egy közös titka leendõ keresztapjával, így megköszörülte a torkát.

– Még az Adrian-ügy idején történt, hogy…; Jeremy. Ti így ismertétek – mondta, látva a fiú értetlen tekintetét. – Rod szerepet cserélt a Nagyúrral, és segítettem neki megtanulni a szokásait. Egy kicsit összebarátkozunk, azt hiszem.

– Ó. – Lucius, hogy oldja a feszültséget, mutatóujjával finoman megérintette Lys térdét, aki erre összerezzent a hirtelen rátörõ érzésektõl, a fiú pedig tökéletesen félreértette a reakcióját, és elrántotta a kezét.

Nyugtalanul néztek egymásra. Lys aggodalmas arccal fürkészte a fiút, aki hirtelen felpattant, mintha eszébe jutott volna valami.

– Sajnálom, mennem kell – hadarta, és kisietett a szobából. Lys inkább remélte, mint sejtette, miért ment el.

Talán õ is érezte, hogy beláthatatlan következményei lesznek annak, ha itt marad.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.