efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Lys mindent megmutat Regulusnak, a finak pedig el kell dnteni, mit gondol mindenr?l. Radsul Lys olyasvalamit tud meg, ami teljesen felkavarja az lett.

Szavak szmban magasrl kerli a NAL3 eddigi sszes fejezett, de a tnyleges tartalom taln csak a fele, hiszen a tbbi "csak" visszaemlkezs.

A fejezet cme a NAL1 kt fejezetre is utal: a harmadikra (els?sorban a cm), s a tizennegyedikre, ahnyadik ez a fejezet a 3. rszb?l (ezt pedig a tartalom indokolja).


Lys óvatosan rúgta be a szobája ajtaját, mivel nem volt szabad keze, hogy lenyomja a kilincset. Regulus, aki eddig háttal állt az ajtónak, és az ablakon bámult kifelé, hátranézett a zajra, majd sebes léptekkel a lány mellett termett,a és átvette tőle a súlyos kőtálat. Lys, miután megtornásztatta elgémberedett kezeit – nem volt hozzászokva az ilyen nehéz kőedények cipeléséhez –, lesöpörte az éjjeliszekrényen tartott apró kacatokat – pergameneket, a Reggeli Próféta régi számait, pennákat és törés gátló bűbájjal ellátott tintatartókat –, Regulus pedig óvatosan letette a kezében tartott tárgyat. Néhány percig mindketten a kőbe vésett rúnákra meredtek. A lány összehúzta a szemét. Amikor legutoljára emlékeket osztott meg valakivel, a Nagyúron kívül, ő maga is a szemlélődővel tartott. Most azonban nem igazán érzett késztetést erre. – Tudod mi ez? – kérdezte Lys csendesen, a fiúra pillantva. – Aranyvérű vagyok – morogta Regulus, a kelleténél jóval sötétebben, és mintha némi sértődöttség is csengett volna a hangjában. – Képes vagyok felismerni egy merengőt. Lys arca megrándult. Azt akarta mondani, hogy ő nem úgy gondolta, de végül nem szólalt meg. Pálcáját kissé remegő kézzel érintette a halántékához, majd némi töprengés után elhúzta onnan – csakhogy ekkor már egy ezüst anyag kötötte össze a halántékát és a pálcát. A lány óvatosan helyezte emlékeit a merengőbe, aztán pálcájával megkavarta annak tartalmát. Keserű mosollyal nézte az ezüstösen kavargó anyagot. Néhány perccel később ellépett a kőtáltól, és zsebre dugta a pálcáját, majd a fiúra nézett. – Én nem megyek veled – mondta. – Jobb lesz, ha ezt egyedül csinálod végig. – Regulus gyors léptekkel a merengő mellett termett. Tudni akarta, mit titkolt el előle Cas egészen idáig, hiszen ő végig őszinte volt a lánnyal. – Várj! – Lys elkapta a fiú karját, aki erre megállt, és a lányra pillantott. – Kérlek, ne ítélkezz a látottakon azelőtt, hogy beszélnénk rólunk. Regulus bólintott, és arcát a kőtálba merítette.
Egy erdőben bukkant fel. Nyár vége vagy ősz eleje lehetett, mert némelyik fa már elkezdte hullatni a levelét. Ott, ahol ő állt, a fák koronájától nem lehetett látni az eget. Csodálkozva nézett körbe, nem értve, hogy került ide, sem azt, hogy miért, aztán két kislányt látott közeledni. Az egyiküknek hosszú, copfba kötött vörösesszőke haja volt, arca csupa szeplő, szemei kékek. Mugli ruhát viselt, ami meglepte a fiút. Nem értette, hogyan kerülhet mugli gyerek, sőt, mivel volt mögötte egy másik is, két mugli gyerek Cas emlékeibe. Talán megölte őket? Regulus eltátotta a száját, amikor a másik lány közelebb ért, és alaposabban szemügyre tudta venni; a kislány szinte tökéletes mása volt Dinek, csak az arcvonásaiban vélt felfedezni valami mást. Valami szörnyen ismerőset… A Di-hasonmás felmászott egy diófára. Fürgén mozgott, már-már emberfeletti ügyességgel. Regulus arra gondolt, varázslatot használt. Ez beleillett a képbe, hiszen Di boszorkány volt, miért ne lehetne a hasonmása is az? Vagy lehet, hogy tényleg Di az, és ezeket a furcsa vonásokat kinőtte, mire ő, Regulus megismerte? A másik, talán tényleg mugli lány azonban riadtan nézte őt, mintha attól félne, a kicsi Di bármelyik pillanatban leeshet. – Hé, Tricia, kapd el! – A lány ledobott egy diót. A Tricia nevű nem nyúlt érte időben, így a dió a lábai előtt puffant a talajon. Regulus észre sem vette, hogy a diódobáló kislány felült a fa egyik vastagabb ágára, annyira lekötötte a másik lány. A Di-más csibészes mosollyal nézett le, a fiúnak pedig az a benyomása támadt, hogy látta már ezt a mosolyt valahol. De hiába töprengett, nem emlékezett rá, hogy hol. Megjegyezte, hogy vöröset Triciának hívják, hátha később fontos lesz. Bár még mindig fogalma sem volt, hogy mi köze lehet Casnak a két kislányhoz. Egyáltalán neki miért kell látnia őket? – Gyere le, Vero, le fogsz esni! – Vero? Ő azt hitte, Di az. Biztos volt benne… Hiszen külsőre Di volt… csak egy kicsit más. Minden elsötétült körülötte.
A következő emlékben a Vero nevű lányt látta. Egy íróasztalnál ült, mugli könyvek fölé görnyedve. Mégis csak egy egyszerű mugli lenne? De akkor hogyan mászott fel olyan könnyedén és fürgén arra a fára? Közelebb lépett hozzá, aztán körbenézett a szörnyű mugli ízlésnek tökéletesen megfelelő szobában. Vajon ki lehet ez a lány? Honnan ismerte őt Cas? Némán nézte, ahogy egy furcsa pennával, amit nem kellett tintába mártani, és valamilyen fényes, kemény anyagból készült, a lány Regulus számára érthetetlen és bonyolult képleteket ír egy papírra. A fiú nézte őt egy darabig, és kezdte roppantul unni magát. Mégis mi célja van annak, hogy neki most itt kell lennie? Mit kell látnia? Di hasonmását? A lány buzgón lapozni kezdett a könyvében. A lapok finom nesze elhessegette Regulus negatív gondolatait. Lehet, hogy találni fog valamit a könyvben… talán ezért fontos ez az emlék… Közelebb lépett a lányhoz, aki éppen most hagyta nyitva a vaskos kötetet a háromszázhuszonhetedik oldalon. A lapozás zajának megszűnése miatt mély csend telepedett rájuk. Aztán hirtelen, minden előzmény nélkül olyan éles pukkanás hallatszott, amiről még ő, Regulus sem hitte el, hogy mugli eredetű lehet. A lány felkapta ugyan a fejét, de nem törődött a zajjal. Vagy tudta, mi az, vagy nem gondolt bele abba, mi lehet. Csak percekkel később állt fel, nyújtózott egyet, és elindult az ajtó felé. A fiú, mivel nem volt jobb dolga, követte. Lementek a lépcsőn – a fiú ezt a fából roppant igényesen megmunkált tárgyat tetszetősnek találta –, aztán a lány megtorpant valamiért. Regulus értetlenül kerülte meg, ugyanis ő semmit sem látott egy krémszínűre festett faltól, és rámeresztette szemét az ott álló alakra, aki megijesztette a kislányt, és aki minden kétséget kizáróan varázsló volt. Erre abból jött rá, hogy talárt viselt – feketét, amiben meglehetősem rémisztően festett –, és leeresztett kezében a padló felé mutató pálcát tartott. A vonásai furcsán ismerősnek tűntek, annak ellenére, hogy az alak kopasz volt, nem volt szemöldöke, és vörösek voltak a szemei. Mindemellett magas volt, magasabb a fiúnál, és vékonyabb is nála. Regulus nem jött rá, ki ez a férfi, és honnan olyan ismerős neki. Talán látta valahol? Nem, biztosan nem. Ha valaha látta volna, azt biztosan nem felejtette volna el. Furcsán ismerős, tompa súrlódásra emlékeztető hang hallatszott. Regulus körbenézett, és egy kígyót látott meg a két alak felé közeledni. Ezt a hüllőt is legalább annyira ismerősnek találta, mint a varázslót. Látva, hogy a hatalmas kígyó a varázsló felé kúszott, az a szörnyű balsejtelme támadt, hogy az ismeretlen férfi maga a Sötét Nagyúr. De vajon mitől változott meg ennyire? Ijesztő, mély, sziszegő hangot hallott, amit már jól ismert ugyan, mégsem értett. Párszaszó. Talán tényleg ő lenne az? Mit csinált a hajával, a szemével és a szemöldökével? – Ki maga? – kérdezte a kislány. Látszott rajta, mennyire fél. A muglik nincsenek hozzászokva az óriáskígyókhoz, jutott a fiú eszébe, és talán ő is megijedt volna ennyi idősen egy ekkora kígyó láttán. A férfiról nem is beszélve. A muglik a taláros, kezükben pálcát tartó alakokhoz sincsenek hozzászokva. A varázsló egy varázsigével válaszolt: – Assimulo a consanguine cisi? – Egy ezüst fénycsóva csapódott a lány mellkasába. – Mutasd a kezed! – A hang hidegen csengett, a kislány beleborzongott, és neki is végig futott a hátán a hideg. De legalább ezt már ő is értette. Regulus nem ismerte az átkot, így azt sem tudta, mire számíthat. A lány engedelmesen felhúzta pólója ujját; jobb kezén ezüstösen ragyogott a fiú számára ismeretlen semen-inis felirat. A varázsló közelebb lépett, és ujját végighúzta a feliraton. Töprengő, nem, ráncolta homlokát Regulus, inkább merengő arcot vágott. Valahol mélyen nem akarta elhinni, hogy ez a riasztó külsejű varázsló maga lenne a Sötét Nagyúr. Nem, csak valamiféle tévedés az egész. A lány újra elismételte a kérdést, de válasz most sem érkezett. – Inkább azt kérdezd, ki vagy te. Regulus és a lány egyszerre vonták fel a szemöldöküket. Ki ő? Hiszen a lánynak tudnia kell, nem? Egy mugli. Egy mugli, aki annyira hasonlít Dire. Egyáltalán nem értette, miért kellene megkérdeznie, ki ő. – Miért, ki vagyok én? – A kérdés mégis felhangzott, szinte már engedelmesen. Regulus kíváncsian várta a választ. – A lányom lánya. – Ha a varázsló tényleg a Nagyúr, akkor a kislány Di lánya lenne? Teljes sötétség.
A következő emlékben a lány, Vero szemlátomást aludni készült. Az ágyán feküdt, félig lehunyt szemekkel. Aztán furcsa tompasággal egy hang szólalt meg, mintha Regulus fejében szólt volna: – Miért, nem Teresa Smith az igazi anyám? – A lány hangja volt. – Nem. – Érkezett a válasz a varázsló hangján. – Diana Denem. – Néhány másodperc szünet. – Meghalt. – Az utolsó szó más hangnemben érkezett, mintha egy másik beszélgetés része lett volna. Regulusszal fordult egyet a világ. A kislány… tényleg Di lánya?! Di pedig… halott? Mi ez az egész? És honnan tud erről Cas? Hiszen Di él és virul, két napja beszélt vele! De… de ez emlék… Dinek nem lehet ennyi idős gyermeke. Nem az a Di halt meg, akit ő ismert. Viszont… a Denem nem túl gyakori név. Azonban a lány roppantul hasonlított Dire. Lehet, hogy tényleg a lánya. De… Hogyan? Ezek az emlékek a jövőről szólnának? Meredten nézte a kicsi immár csukott szemeit. Az arcát fürkészte, mintha ennyiből rájöhetett volna, tényleg Di lánya-e, vagy arra, hogy ki az apja, de nem volt sok ideje gondolkozni. Újabb pukkanás zavarta fel a csendet. A lány – Di lánya, ehhez immár kétség sem fért, arcán ugyanis pontosan az a riadt kifejezés ült, mint Dién szokott – kinyitotta a szemét, előkapta a pálcáját a párnája alól és a frissen érkezett boszorkányra szegezte. Aki pontosan úgy nézett ki, mint Bella, csak idősebb kiadásban. Talán tényleg a jövő lenne? – Ki maga? – szólalt meg Di lánya. – A Nagyúr nem szólt, hogy jövök? – A lány megrázta a fejét. – Bellatrix. Bellatrix Lestrange. – A Nagyúr pár hete említette, hogy egyszer majd jössz – mondta a fiatalabb. A beszélgetés közben néha sötét lett egy pillanatra, mintha Cassandra kihagyott volna pár fölöslegesnek ítélt részletet. Regulus lerogyott az ágyra Di lánya mellé. Hát tényleg igaz lenne? De mégis… hogy került Di lánya muglikhoz? Miért pont muglikhoz? Hiszen bárki felnevelte volna! – A Nagyúr nem… – kezdte Bella, de a kislány a szavába vágott: – Nem nagyon csinált semmit, amíg itt volt, leszámítva, hogy bevasalta rajtam a roxforti anyagot. Ja, meg mintha mesélt volna valamit rólatok, de elég felületes volt. Regulus arca mosolyra rándult a rólatok szónál. Tehát a Nagyúr tanított mágiát a kislánynak. De miért nem járt a Roxfortba? Di miatt? Azért, mert a lány a Griffendélbe került, és sárvérűekkel barátkozott? A lányát büntetnék Di… hibájáért? – Mondani akartál valamit – jegyezte meg Di lánya. Regulus várakozóan nézett unokanővérére. – Tudod, hogy hívnak? – Veronica… – mondta bizonytalanul a kicsi. Bellatrix megrázta a fejét. A fiú érdeklődve nézett rá. Hát a neve sem valódi? Mégis mi a csuda folyik itt? – Egyszer beszéltünk Divel arról, hogy melyikünk hogy nevezné el a gyermekét. – Megakadt egy pillanatra. A fiú elcsodálkozott, bár, ha belegondolt, logikusnak tűnt a dolog. Di és Bella nagyon jóban vannak. – Ha nem muszáj, nem kellene ezeknek a mugliknak a nevét viselned. – Regulus valahol mélyen egyetértett vele. – És mi az a név? – kérdezte kíváncsian a kislány, akit már nem sokáig hívtak Veronicának. – Lysandra. – Akkor Lys – döntött Di lánya. Regulust elnyelte a sötétség, de még hallotta, ahogy Bella azt mondja Lysnek, hogy ő a lány keresztanyja. Jellemző. Csak Di tud olyan személyt megkérni keresztanyaságra, akitől bárki más mérföldekre szeretné tudni féltett csemetéjét. Bár nem volt illendő, hogy így gondolkodjon az unokatestvéréről, jól ismerte, és tudta, hogy tökéletesen igaza van.
Di lánya – Lys, javította ki magát, gondolván ideje, hogy megjegyezze a nevét – egy fal tövében ült, felhúzott térdekkel. Szomorúnak tűnt. Regulus odalépett elé, és leguggolt. Az, ahogy most itt ült, furcsán ismerősnek tűnt a fiú számára. Látott már valakit így ülni, de nem emlékezett arra, ki volt az, és arra sem, mikor. – Te hogy kerülsz ide, Lys? – szólalt meg mögötte egy férfihang. Regulus felegyenesedett, megfordult, és szembe nézett felnőtt önmagával. Borzasztóan hasonlítottak, még a hajuk is egyforma hosszú volt, de idősebb énje majdnem tíz centivel magasabb volt nála. És talán izmosabb is egy kicsivel. – Bella – suttogta a lány válaszul. – A Nagyúr megbízta őt, meg Luciust, hogy tanítsanak nekem egy-egy főbenjáró átkot. – Az idősebb Regulus mélyet sóhajtott. Bellatrixot dühítette, hogy Lucius Di lányát tanítja? Részben érthető, hiszen ők ketten sosem jöttek ki egymással. Regulus pedig nem látott más, lehetséges megoldást. Ugyan nem értette, Bella miért tiltja el Lyst anyja egykori legjobb barátjától, annak viszont örült, hogy volt valami ebben az őrületben, ami nem változott. Minden sötétségbe burkolózott körülötte. Amint kitisztult a kép, Regulus egy parkban találta magát. Miután alaposabban körbenézett, rájött, hogy a Malfoy kúriához tartozik; a távolban megpillantotta az épület körvonalait a fák koronája fölött. Szeles, nyári nap volt. A fűben három gyerek heverészett; Regulus ebből egyet biztosan, egyet szinte biztosan, és egyet így első ránézésre egyáltalán nem ismert fel. – Én pár hét alatt megtanultam azt, amiért ti hét évet szenvedtek – mondta Lys csendesen. – Nem hátrány. – Ezt a lány balján heverő szőke fiú mondta. Annak ellenére, hogy a haja rövid volt, szinte pontosan úgy nézett ki, mint Lucius. Ha itt Dinek van egy lánya, akkor a fiú miért ne lehetne Lucius és Narcissa fia? – De gondolom, tanulsz valami komolyabbat is. Regulus leült eléjük a fűbe. Tekintetét az ismeretlen, fekete hajú fiúra szegezte. Most, hogy alaposan megnézte, volt egy halvány gondolata arról, ki lehet az. De hiszen… ő már nem… ő sosem… – Fekete mágiára célzol? – A szőke fiú rábólintott Lys kérdésére. – Tanulok, igen. Például apádtól, meg Bellától. – Apró mosollyal a fekete hajú fiú felé bökött. Regulus biztos volt benne, hogy a szőke Lucius fia. Ezek alapján azonban a másik… De hiszen az lehetetlen… – Anyáról jut eszembe: tuti ki lesz akadva, ha előtted talál haza – szólalt meg a fekete hajú. Ez a hang… ez a hanghordozás… Lehetetlen! Regulus szemei elkerekedtek. Talán mégis lehetséges volna… ő valóban Bella és Rod fia? Hiszen így, a majdnem kész tények ismeretében újra megnézve, nagyon hasonlít rájuk. Az arcvonásai javát az apjától örökölte, a szemeit és hajszínét viszont biztosan Bellától. Higgadt volt, amit egészen biztosan nem az anyjától örökölt. Hát ilyen lett volna… Regulus keserűen elmosolyodott. Változott a kép.
A következő emlékben egy hatalmas teremben állt Lys mellett. Körülöttük rengeteg halálfaló, Bella pedig Lysszel szemben. Nem messze tőlük az itteni, kopasz Voldemort álldogált. Regulus akaratlanul is eltátotta a száját, látva, hogy Lys pálcát szegezett az unokanővérére. – Imperio! Regulus csodálkozva meredt a párosra, aztán körbenézett. Sok halálfalót ismert fel; Luciust – aki kivált a körből, de nem volt túl közel a pároshoz –, Rodolphust, Rabastant, saját magát, Pitont, Averyt, Nottot, Dolohovot… – Védekezz ellene, Bellatrix! – érkezett az utasítás a Nagyúrtól. A fiú értetlenül nézte az eseményeket. Fogalma sem volt arról, mi folyhatott itt. A következő pillanatban Lys már Luciusra szegezte a pálcáját. – Crucio! Lys sokkal bizonytalanabbul tartotta fent az átkot, mint a Bellatrixra küldött imperiust. – Morsmorde! – A Nagyúr Lys alkarjához érintette a pálcáját, és abból a pontból indulva, ahol a bőr találkozott a fával, megjelent a Sötét Jegy. A fiú hirtelen mindent megértett: ez volt a lány beavatási próbája. A két átok, két baráton. Ravasz.
Lys sírt. Regulus tehetetlenül nézte a könnyező lányt, eljátszva a gondolattal, hogy valahogy segít neki, aztán felhangzott a jól ismert pukkanás. A fiú látta, ahogy Di lánya az érkező Lucius nyakába veti magát, aki erre rögtön magához öleli. Az arcán valamilyen furcsa érzelem suhant át. Regulus még percekig nézte, de az az érzelem nem tűnt fel újra. – Bocsáss meg – suttogta szipogva Lys. – Összekönnyeztem a talárod. – Nem számít – érkezett Lucius nyugodt válasza. Regulus csodálkozva nézte a párost. Volt valami ebben az ölelésben… Valami szikra? Egy elfojtott érzelem? Nem tudta megmondani, viszont kellőképpen nyugtalanította. Talán Bella nem ok nélkül próbálta távol tartani Luciust a lánytól. Lys ezúttal már az ágyában feküdt, Lucius mellette ült. Regulus úgy gondolta, eltelt vagy fél óra az előbbi események óta. Nyugtalanul nézte őket. Volt egy nagyon rossz sejtése kettejükkel kapcsolatban, és nagyon remélte, hogy csak rémeket lát. – Ha elmegyek, ismét sírni fogsz, ugye? – kérdezte Lucius. Regulus még sosem hallotta ilyen lágy hangon beszélni. A nyugtalanító gyanú tovább erősödött benne. Összepréselt ajkakkal ráncolta a homlokát. – Lehet – suttogta bizonytalanul Lys. Lucius közelebb hajolt hozzá. Regulus legszívesebben felkiáltott volna, hogy ne csinálja, hogy menjen Lys közeléből, de nem avatkozhatott közbe. A férfi lassan hajolt egyre közelebb Lyshez, mire Regulus szorosan összezárta a szemét. Tudta, mi történik. Nem kellett odanéznie, hogy pontosan tudja. És, vallotta be magának őszintén, gyűlölte a gondolatot, hogy Lucius Di lányával csókolózik, miközben felesége és fia van. Boldog volt, amikor minden sötétséggé vált körülötte. Egy félhomályba burkolózó utcán találta magát. Ahogy körbenézett, egy kisebb csapat halálfalót látott, köztük Bellát, Lyst és Luciust. Az utóbbi kettő egymás mellett sétált, és úgy tűnt, jól elvannak. A fiút ez a tény roppantul nyugtalanította. Unokanővére felé pislogott, de az csak nem akart hátranézni, és elzavarni egyetlen keresztlányát Lucius Malfoy komoly veszélyt jelentő közelségéből. – Ha most megfordulok és elrohanok, utánam jössz? – kérdezte Lys csendesen. Regulus úgy érezte, a lány egyáltalán nem akar itt lenni. Mégis, jó képet vágott az egészhez, mert… mert Lucius mellette volt? Megrázta a fejét a képtelen gondolatra. Inkább a Nagyúr iránti hűségből. Igen, azért van itt. Nem Lucius miatt. A Nagyúrért. – Ne is álmodj róla – érkezett a gúnyos mosollyal megspékelt válasz. A fiúnak azonban az a benyomása támadt, hogy Lucius nem mond igazat. Legalábbis a halvány mosoly, amit Lysnek szánt, a lány viszont nem látott, erre engedte következtetni. – És ha Bella utánam küld? – Talán mindhárman sejtették, hogy ez nem fog megtörténni. Bellatrix előbb átkozta volna hátba saját magát, minthogy Luciust küldje egyetlen keresztlánya után. Regulus az unokatestvérére nézett. Vajon tényleg csak egy keresztlánya van? – Fusson csak ő utánad – érkezett a válasz, mire a fiú visszanézett a szőke hajú férfira. Megint az a mosoly. Regulusnak nagyon rossz érzése támadt. – Élveznéd a látványt, mi? – Ha már kezd kifulladni, elkapnálak. – Regulus nem akarta elképzelni a jelenetet, agya azonban másként gondolkozott. Erőnek erejével, összepréselt ajkakkal és lehunyt szemmel küzdött a képek ellen. – Azt hiszed, megállnék a kedvedért? – Lys hangja visszarángatta őt a valóságba, és ráébresztette, hogy a beszélgetés még nem ért véget. Kinyitotta a szemét és ránézett a lányra. Di lányára. Az unokatestvére keresztlányára. Számára ez az egész roppant képtelenségnek tűnt. – Nem kell hinnem ahhoz, hogy tudjam – válaszolta vigyorogva Lucius. Regulus arca fájdalmasan megrándult. – Lucius, az egoista mindenedet! – kiáltott fel önkéntelenül, de persze senki sem hallotta. Hogyan is hallhatták volna őt egy ilyen szörnyű emlékben? Keserűen elfintorodott. Mégis miért kell neki végignéznie, ahogy Lucius, a legfiatalabb unokanővérének férje flörtöl Lysszel, Di lányával, aki egyben a másik unokanővérének a keresztlánya. Aztán boldogan elmosolyodott, mert új emlék következett. Ami, úgy tűnt rosszabb, sokkal rosszabb, mint az előző. Néhány órával később járhattak; az utcát a tűz jellegzetes, sárgás-vöröses fénye világította meg. Regulus körbenézett, és meglátta unokanővérét, ahogy pálcája apró mozdulataival a tüzet szította egy mugli házon. Ez olyasmi volt, amit nagyon is el tudott róla képzelni. Elfordult tőle, és tekintete megakadt Lys és Lucius kettősén. Visszafordult Bellához, de unokanővére semmit sem vett észre az egészből. Mélyet sóhajtott, és abban a biztos tudatban, hogy ezt még nagyon meg fogja bánni, lassú léptekkel elindult a páros felé. – Fáj? – kérdezte Lys, az apró vágást vizsgálva Lucius arcán. Regulus úgy gondolta, nem súlyos a sérülés, bár nem értett hozzájuk különösebben. – Nem – érkezett a határozott válasz. – Nekem igen… Regulus sejtette, mi következik, és kényszerítette magát, hogy ne forduljon el. Lys először csak hozzábújt a szőke hajú férfihoz, aztán, pár pillanattal később meg is csókolta. Regulus hátrasandított a válla fölött. Bella semmit sem vett észre. Lehet, hogy tényleg szereti őt? Különben miért kockáztatná, hogy Bella meglássa őket? A következő emlék előtt Regulus ismét egy beszélgetésfoszlányt hallott. – Hol voltál? – kérdezte egyszerre két hang. A fiú Bellát és Luciust ismerte fel bennük. – Megneveltem a fiaitokat. – Ez Lys hangja volt. A válasz pedig nem hagyott kétséget afelől, hogy a nemrég látott fekete hajú fiú tényleg az unokanővére fia. Aztán egy kép következett. Két kéz – az egyik, finom vonású, fiatal női, bár sokkal inkább hasonlított egy tizenéves lányéra, a másik pedig egy férfié volt – összefonódott. Regulus úgy sejtette, a női Lyshez, a férfikéz pedig Luciushoz tartozik. Azonban még most sem értett semmit. Bella fia és Lys térdeltek egymással szemben. Mindkettejük tenyerén vékony seb húzódott. Aztán egymás felé nyújtják vérző kezüket, és szorosan összekulcsolják őket. – Én, Cepheus Avior Lestrange ezennel testvéremmé fogadlak – szólalt meg, magabiztos hangon Bella fia. Ezek alapján biztos volt benne, hogy ő az. – Esküszöm, hogy kiállok melletted, ha szükséged lesz rá. Támaszod leszek, és társad a bajban. Ígérem, hogy sosem ártok neked, készakarva nem árullak el, és képességeim szerint védelmezni foglak, amíg csak élek. Vértestvéri eskü? Regulus meghökkent. Mégis mi a csudáért tesznek ezek ketten vértestvéri esküt? Meg vannak őrülve? Az egy életre szól, és megszegése örök fájdalommal jár! – Én, Lysandra Denem ezennel testvéremmé fogadlak. Esküszöm, hogy kiállok melletted, ha szükséged lesz rá. Támaszod leszek, és társad a bajban. Ígérem, hogy sosem ártok neked, készakarva nem árullak el, és képességeim szerint védelmezni foglak, amíg csak élek. A lány hangja remegett kissé. Nem volt annyira határozott, mint a fiú, Cepheus hangja. Csillagnév, jutott hirtelen Regulus eszébe. – Bátyus! – kiáltotta örömteli hangon Lys. Változott a kép. Regulus egy töprengő Lyst látott, és emlék-beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülét. Pont olyan volt, mint amikor nemrég megtudta, hogy Di volt Lys anyja. – Tulajdonképpen csak eszembe jutott valami – hallotta a lány hangját. – Szóval, tudod… elég sokat gondolkozom azon, hogy ki lehet az apám… – Vajon kivel beszélhet? – Én is szoktam töprengeni rajta. – Ez a hang… a Nagyúr hangja volt. – Tudom, hogy ismerem őt. Lys remegett. Regulus úgy gondolta, az itteni időrend szerint már túl vannak ezen a beszélgetésen. – Szóval, eszembe jutott, hogy volt az a varázslat, amit az első találkozásunkkor használtál. Amivel bizonyítottad, hogy rokonok vagyunk, tudod… Megpróbálhatnánk itt, a halálfalók között? Nekik van a legnagyobb esélyük, nem? – Tehetünk egy próbát. Holnap összehívok egy kisebb csapatot. A legvalószínűbb jelölteket. Talán most van az a holnap, amiről a Nagyúr beszélt? Ettől remeg annyira Lys? Fél, hogy megtalálják az apját? Fél, hogy Lucius lesz az? A következő emlékben egy kisebb szobában voltak, a helyiség méretéhez képest meglehetősen sokan. Regulus meglátta önmagát Rabastan és Piton között. Piton másik oldalán Lucius ült, de ő, az eddig látottak alapján nem igazán értette, mit keres itt a férfi. Ha a lány apja lett volna, nem csókolta volna meg, nem igaz? Bella felemelte a pálcáját, Lysre szegezte, és ugyanazt a varázsigét mondta, amit a Nagyúr is használt korábban. Lys felhúzta a talárja ujját… és karján ismét ott volt az ezüst felirat: semen-inis. – Nagyúr, Bellatrix nem lehet Lys apja… – szólalt meg Rabastan. Ezzel Regulus is tökéletesen egyetértett, és nem értette, miért kellett, hogy ő is használja a bűbájt. – Ez roppant ésszerű megállapítás – érkezett a csípős válasz. Csend állt be. Rabastan lesütötte a szemét, de a fiú nem értette, miért. Hiszen igaza volt. Vagy… nem? – A bűbáj a két személy között fennálló vérségi köteléket hivatott megmutatni – folytatta a Nagyúr –, nem pedig az apa-gyermek kapcsolatot. Feltételeztem, ez magától értetődik. Regulus felsóhajtott, és idősebb önmagára nézett, aki homlokráncolva meredt Lysre. Aztán elsápadt, éppen abban a pillanatban, mikor a Sötét Nagyúr rábólintott Lucius kérdésére, hogy Bella Lys rokona-e. De ha Lys az ő unokanővérének rokona, akkor az övé is, nem? Regulus tanácstalanul támaszkodott a falnak. Idősebb önmaga a kijelentés hallatán még sápadtabb lett. Az ezüst felirat nem jelent meg Rodolphusnál, az öccsénél, de még a harmadikként ékező Dolohovnál sem. Rabastan hátba veregette, amikor a férfi elhaladt előtte. Lucius gúnyosan mosolygott, mintha sejtette volna, hogy az első három próbálkozóból egyik jelölt sem felelhetett meg Dinek. Rookwood azonban szerencsével járt. Regulus a fal mellől ugyan nem látta tisztán a halvány ezüst szöveget, de amikor Lys mellé lépett, már el tudta olvasni. Nagyon rossz sejtése támadt; Rookwood rokonságban állt a Black családdal. A hatodikként érkező Piton átka nyomán sem jelent meg semmilyen felirat. Regulus idősebb énje és Lucius között jártatta a tekintetét, és várta, melyikük lesz a következő. Lucius emelkedett fel. A fiú némi kárörömmel nézte, ahogy a férfi megállt Lysszel szemben. Ha kiderül, hogy az ő lánya, biztosan szörnyen fogja érezni magát, mert megcsókolta őt. Azonban Lucius átka nyomán sem jelent meg az ezüst felirat Lys kezén. Regulus újra idősebb, remegő önmagára nézett. Látszott rajta, hogy ő nem akar itt lenni, nagyjából azóta, hogy a bűbáj Rookwoodnál is jelezte a rokonságot. – Regulus még hátravan – hallotta Rookwood hangját. Felkapta a fejét; úgy érezte, lemaradt egy kisebb beszélgetésről. – Neki pedig elég jó esélyei vannak. – Ezt ő maga is így gondolta. Az idősebb Regulus felállt. Minden tagja, még pálcát tartó keze is remegett egy kicsit. Kimondta az átkot, ő, a fiatalabb azonban már csak Lys kezét nézte. És megjelent a felirat… Élesebben, mint Bellánál. – Mit tudsz felhozni mentségedre, Regulus? – kérdezte Rabastan, egyszerre komoly és vicceskedő hangon. – Apa? – kérdezte Lys. Mindkét Regulus elsápadt. – Biztos csak valami tévedés – mondta az idősebb Regulus. Segélykérően nézett körbe. – Igen. Annak kell lennie. Annak kell lennie! – Ismételte kétségbeesett arccal. – Én nem vagyok az apád. Nem vagyok felkészülve rá… Nem is hasonlítunk! – Elhallgatott egy pillanatra. A fiatalabb, aki a monológ közben Lys arcát fürkészte, megállapította, hogy idősebb énje téved. Most, hogy tudta, ő Lys apja, fel tudta fedezni a kettejük közti hasonlóságokat. Ezt a riadt arcot is sokszor látta már a tükörben. – Nem vagyok az apád. – Jelentette ki eltökélt arccal az idősebb. A fiatalabb csodálkozva nézett rá. Ha igaza van, ha tényleg igaza van, akkor… Akkor az a csibészes mosoly… aminek mását annyiszor látta gyerekként a bátyja arcán… Hiszen a Nagyúr is megmondta, a bűbáj a rokonságot mutatja. Lys lehet a bátyja lánya. Riadtan nézett önmagára majd a lányra. Sirius Black és Diana Denem lányára. Változott a kép. Lys egy folyosón állt, merengve. Beszélgetést hallott, ezért a falhoz lapult. – Persze sejthettük volna, hogy te ehhez is túl jó fiú vagy. – Rabastan volt az. – Teljesen nyilvánvaló volt, hogy te nem lehetsz Lys apja. – Regulus Pitonra ismert a hangban. Hát igaza lett. Lys, Di lánya… a bátyjától van. – Ne felejtsd el, úgy kell tenned, mintha te lennél az. Ez nagyon fontos, megértetted? – Bella hangja volt. Regulus arca megrándult, ahogy elképzelte, unokanővére arckifejezését ehhez a mondathoz. Elsötétült minden. – Black az apám – Hallotta Lys hangját a sötétben. – Sirius Black. Némán állt a sötétben. A következő emlékhez, minden bizonnyal szándékosan, nem tartozott kép. – A medál egy horcrux. – A Nagyúr hangja volt. Regulus nem tudta, miféle medálról van szó, és a horcrux szót sem ismerte. Most először sajnálta, hogy nem lát semmit. – Egészségedre – érkezett Lys válasza. A hangjába kíváncsiság és dac keveredett. A fiú arca megrándult; mintha csak Siriust hallotta volna. – A horcrux olyan tárgy, amibe egy varázsló vagy boszorkány a lelke egy darabját zárta. – És ez kinek a horcruxa? – kérdezte Lys lassan. – Az enyém. – A Nagyúr bezárta a lelke egyik darabját egy medálba? Mégis miért? Mi célja lehetett vele? – A lélekdarabnak önálló akarata van. A következő emlék csak képekből állt. Regulus Lyst látta, ahogy Lucius mellett ülve, sokszor a férfi vállának dőlve olvasott vagy jegyzetelt valamit egy mugli könyvből. Úgy tűnt, beszélgettek, de a szavakat Cas nem tartotta fontosnak, így Regulusnak volt lehetősége alaposan megvizsgálni a párost. Lys arcát enyhe pír színezte, és gyanúsan sokszor pillantott Lucius felé. Gyanúsan sokat lapozott a könyvben, a fiú pedig élt a gyanúperrel, hogy azért teszi, mert így teljesen észrevétlenül érhet hozzá a férfihoz. Regulus Luciusra nézett, és döbbenten hőkölt hátra – el is botlott a saját lábában, és nyekkenve huppant a padlóra. Lucius olyan pillantással nézte Lyst, amit Regulus még sosem látott tőle. A féltés és a szeretet csak két könnyen megfejthető volt közülük. Talán… talán tényleg szereti őt… De mégis… hogyan és miért? Annyi kérdése volt, amit nem tudta, kinek tehet fel. A következő emlékben Lys fekete-fehér csíkos rabruhát viselt. Körülötte olyan emberek álltak, akiket Regulus, bár jól ismert, nem szívesen látott újra. Bátyja s egyben Lys apja, Sirius Black, és egykori roxfortos barátai, a kövérkés Pettigrew kivételével, valamint egy sötét bőrű, kopasz férfi, aki halványan emlékeztette Regulust egy hollóhátas prefektusra. Az ötödik egy nő volt; szív alakú arcát rágógumi rózsaszín haj keretezte. Regulus szerint elég idétlenül nézett ki. Lys előrelendült, és teljes erejéből behúzott egyet Siriusnak, éppen olyan mozdulattal, ahogy Cas tette Lucius és Narcissa esküvőjén. Közben Lys hangját hallotta, de a lánynak nem mozgott a szája. – Maga nem az apám. Sohasem keresett engem, nem érdeklődött irántam és nem törődött velem. Néhány perces ugrás következett. – Ezt meg hagyjátok itt a dementoroknak – szólalt meg a bátyja, nem kis megvetéssel a hangjában. A mellette álló James Potter szorosan tartotta Sirius csuklóit. Regulus úgy gondolta, lemaradt némi közjátékról az eltelt percekben. – Ha egyszer az általa annyira imádott halálfalók nem jönnek érte. – Regulus látta, hogy Lys keze ökölbe szorult. Apa és lánya között szikrázott a levegő, és mégis, a fiú kénytelen volt megállapítani, hogy ebben is mennyire hasonlítanak. – Biztosan nagyon elfoglaltak, hogy mentsék Malfoy bőrét – adta meg a kegyelemdöfést Sirius. Regulus arca elkomorodott. Történt valami Luciusszal? – Luciusnak a kisujja is többet ér magánál! – ordította Lys, mire Sirius arca csak megrándult. Regulus valahol mélyen egyetértett a lánnyal.
A következő emlék Lys szobájában játszódott. A lány egyedül volt, aztán Lucius fia rontott be dühösen, miután a lány kitárta az ajtót. Regulus nem értette, mi ez az egész. Amikor a szőke fiú legutóbb feltűnt az egyik emlékben, még jóban voltak. – Igaz, hogy lefeküdtél az apámmal?! – ordított Lysre. Regulus arca megrándult. Már értette az indulatok okát. Jóval később járhattak, bár Lys nem tűnt sokkal idősebbnek. – Igaz. – HOGY TEHETTED?! – ordított fel a szőke fiú. Regulust valamiért zavarta, hogy nem tudja Lucius fiának a nevét. – Draco, légy szíves, higgadj le. – Csak kérnie kellett. – Miért csináltad? – kérdezte Draco, jóval halkabban. – Szeretem őt. – Regulus bólintott. Ő erre már rájött. Nem is tudta pontosan, mikor. Talán már akkor sejtette, amikor látta őket csókolózni Bellától nem messze, az égő mugliház közelében. – Szereted?! – üvöltötte Lucius fia ellenségesen. – Na és?! – Nem értesz semmit, Draco… – Lys nem ordított, nem kiabált, és végig igyekezett nyugodt hangon beszélni. Regulus majdhogynem csodálta ezért. Ő vagy Sirius már régen felkapták volna a vizet. Látta viszont, hogy a lány keze remeg, és a tekintete alapján majdnem elsírta magát. – Többet értek, mint hinnéd! Csak arra vártál, hogy anyám meghaljon! Direkt örültél neki, mi?! – Regulus és Lys is döbbenten meredtek a fiúra. Narcissa meghalt? Hát itt mindenki halott? Miután ezen is túllépett, Regulus arra gondolt, egyáltalán nem érti, hogy merészel Draco ilyen kemény, komoly szavakkal dobálózni. Abban pedig biztos volt, hogy a lány nem várta Narcissa halálát. Lucius anélkül is az övé volt; Regulus még sosem látta őt úgy nézni Narcissára, mint Lysre, amikor azokat a mugli könyveket olvasgatta. – Draco… hogy mondhatsz ilyet? Regulus könnyeket látott a szőke hajú fiú szemében. Talán neki is fájt, amit mondott? Nem, inkább… az anyja halála fájt neki. – Te ölted meg? – kérdezte, mire Lys eltátotta a száját. Regulus rosszallóan ráncolta a szemöldökét. Hogy mer ilyesmit feltételezni? – Te ölted meg az anyámat?! – Hogy juthat ilyesmi az eszedbe! Egyáltalán… – Örültél, hogy meghalt, nem?! – vágott közbe a fiú. – Végre nyíltan rámozdulhattál apámra, már nem volt felesége… Regulus értetlenül meredt Lucius fiára. Vajon mit szólna ő, ha látná, mit művel Draco Lysszel? – Nekem teljesen mindegy, hogy szerelemből lettél-e a szajhája, vagy… – Regulus teste megfeszült a szajha szónál. Ha beleavatkozhatott volna az eseményekbe, biztosan arcul vágta volna Lucius fiát. Mindennek van határa. Az ajtó kinyílt, de olyan lendülettel, hogy a besiető fiúnak épp csak egy másodpercnyi ideje volt, mielőtt visszacsapódott volna, hogy hangos dörrenéssel ismét elfoglalja helyét a keretében. A belépő Cepheus volt, Bella fia. Egyetlen ütéssel a falhoz lökte Dracót, ő, Regulus pedig büszke volt arra, hogy ez a fiú a rokona. Dracót most legszívesebben letagadta volna. Regulus úgy gondolta, ismét kimaradt valami, mert a következő pillanatban mindhárom fiatal máshogy állt. Cepheus falhoz préselte Dracót, Lys pedig megrökönyödve állt, mintha idő közben gyökeret eresztett volna. Valaki megköszörülte a torkát, Regulus pedig farkasszemet nézett az ajtóban álló Luciusszal – igaz, a férfi nem láthatta őt. Újra elsötétült minden. – Lucius… – hallotta Lys halk hangját. – Ha megnyerjük a csatát… gyere hozzám. Regulus eltátotta a száját. Tényleg ennyire komoly lett volna a dolog?
A következő emléket képek gyors váltakozása alkotta. Egy csata, a Roxfort területén. Lys Lucius mozdulatlan teste fölé hajolt sírva. Piton, aki felrántotta a lányt a földről. – Szeretem őt – suttogta Lys, nyilván Pitonnak címezve szavait. Bella, hagyta, hogy Lys az ő vállán sírjon. Lehet, hogy nem tudta, hogy keresztlánya Luciust siratja. De az is lehet, hogy igen, tudta, de most Lys volt a fontosabb számára. Mindenesetre ő, Regulus most nem azért volt itt, hogy ezt eldöntse. Bella mondott valamit a lánynak, mire az futásnak eredt. Regulus hangokat hallott a sötétben. – Meg kell tenned. Csak te vagy képes rá. – Nem ismerte a hangot. – Megteszem… Luciusért. – Lys válasza volt. Aztán Regulus a Nagyúr dolgozószobájában találta magát, Lys mellett. A Nagyúr – az, akit ő, Regulus is ismert – háttal állt nekik, aztán hirtelen megfordult, és homlokráncolva nézett Lysre. – Te nem Diana vagy. – Nem – vágta rá büszkén Lys. – De sokan kevertek már össze vele – tette hozzá, és önkéntelenül elmosolyodott. Újabb vágás következett. A két szereplő még most is Lys és a Nagyúr volt, de most mindketten ültek. – Valamit kezdenünk kell ezzel, ha itt akarsz maradni. – Voldemort Lys arcára bökött. – Túlságosan is hasonlítasz Dire. Regulus végignézte, ahogy Lysből, a barna hajú, barna szemű, Di-hasonmásból, aki néhány vonásában apját, Sirius Blacket idézte Cassandra Blanc lett néhány perc leforgása alatt. A világ újra megfordult a fiúval. Végre összeállt a kép. Innen tud mindent Cas… hiszen ő valójában Lys. A következő pillanatban Regulus Cassandra szobájában találta magát, szemben Lysszel, Diana Denem és Sirius Black lányával.
Némán meredtek egymásra. Regulus feltápászkodott a földről, és lerogyott egy székre. Arcát a kezébe temette. Lys nem szólalt meg, időt akart hagyni nagybátyjának arra, hogy feldolgozza a látottakat. A fiú végül felnézett rá, majd arcát fürkészve így szólt: – Sok mindenben hasonlítasz a bátyámra. – Lys arca megrándult. Nem szerette, ha Dihez hasonlítgatták, azt pedig egyenesen gyűlölte, ha Blackkel tették ugyanezt. – Most is – tette hozzá vigyorogva a fiú. – Nem is értem, miért nem vettem észre eddig… – Elhallgatott, Lys viszont egyelőre nem akart megszólalni. – Az első emlékben… amikor fára másztál… számtalanszor láttam Siriust felmászni rájuk. Ismerős volt az a vigyor is… – A fiú megrázta a fejét. – A világ legpechesebb embere vagyok – dörmögte. – Többszázezer boszorkány él a földön, de nekem a saját unokahúgommal kellett lefeküdnöm. Lys bocsánatkérően sütötte le a szemét. – Azért én egy kicsivel több felelősséggel tartozom, mint te. A fiú keserűen bólintott. – Még mindig szereted őt? – kérdezte csendesen, a lány arcát fürkészve. Lys tudta, hogy a fiú Luciusra gondol. – Igen. – A válasz őszintén és gondolkodás nélkül érkezett. – Vissza akarsz majd térni? A lány elgondolkodott. – Nem hiszem, hogy tudnék csak úgy ugrálni az időben. Kénytelen vagyok megvárni, hogy beérjük az én jelenemet. – Volt valamilyen keserű él a lány hangjában. – Ha meg tudom akadályozni… – Elharapta a mondatot, és Regulusra nézett. – Anyám halálát. Ha nem szükségszerű, hogy meghaljon, máris tettem egy kis szívességet a jövőnek. – A fiúra nézett, a szürke szemekbe, melyeket most sem talált szebbnek Luciuséinál. – De tudod, Reg, igen. Ha lehetőségem lenne rá, azok után, amiket itt tettem, visszamennék. A fiú bólintott. – Te meg én… jóban voltunk egyébként? – kérdezte, végig a tenyerét vizsgálva. – Igen. – Lys elmosolyodott. – Azt az apa-dolgot leszámítva, nagyon jóban voltunk. Kicsit olyan voltál, mint egy báty… – Elharapta a mondatot. – Nem tudtam, hogy boszorkány vagyok – kezdte csendesen Lys. – Boldog és gondtalan voltam azokkal a mugli szülőkkel, akikről tizenkét évig azt hittem, a vér szerinti szüleim. Amikor a Nagyúr elmondta, hogy az anyám az ő lánya, eleinte sokszor ábrándoztam arról, hogy hozzáköltözhetek. Meg akartam ismerni, tudni akartam, miért hagyott magamra. Tudni akartam, ki az apám, és miért nem volt velem ő sem. Aztán megtudtam, hogy meghalt. Kétszeresen is árva lettem. – A Nagyúr törődött velem – folytatta pár perc csend után. – Sokszor jött el. Beszélgettünk, tanított, vizsgáztatott… Aztán egyszer csak elküldte Bellát. Láthattad, tőle tudtam meg az igazi nevem. Egyszer rávettem, hogy szegje meg a Nagyúr utasítását, és vigyen… hozzon el ide. Akkor láttam először hogyan kell kínozni, akkor láttam először egy ember halálát. Sokáig kísértett a rémálmaimban. – Könnyen befogadtak maguk közé – vette halkabbra a hangját. – Mindenki szemében én voltam az édes kicsi Di édes kicsi lánya, akire folyton vigyázni kell, akit mindentől meg kell védeni, még akkor is, ha nincs veszélyben. – Elhallgatott, és megköszörülte a torkát. – Luciusszal az első pillanattól kezdve nagyon jól kijöttünk. Eleinte olyan volt nekem, mint egy báty, aztán… nem is tudom. Valami megváltozott, már nem is emlékszem, mikor. Próbáltam elkerülni őt, próbáltam figyelmen kívül hagyni a változást. De… Lucius magával rántott abba a heves érzésbe, amit egyesek képesek szerelemnek titulálni, mintha egyetlen szóval le lehetne írni. De ez aljasság... Arra, ami köztünk volt, nincsenek szavak. Nem csak szerelem volt, valami egészen más… – Imádtam a közelében lenni. Nem voltam teljesen önmagam, ha nem volt velem. Ostobaságokra voltam képes érte. Veszekedtem miatta Bellával – ez bárki más esetében már felér egy öngyilkossággal, nem? Képtelen voltam letagadni, mennyire fontos lett nekem. – De mégsem ő volt az, aki megváltoztatta az életemet. Ő… ő csak ott állt mellettem életem legfontosabb perceiben, némán, csak azért, hogy elkapjon, ha lerogynék a földre. Emlékszel arra a vörösesszőke hajú, kék szemű kislányra az első emlékből? Tricia. A legjobb barátnőm volt. Tudod, mi volt az a két bűn, amit elkövetett? Az első, hogy muglinak született, a második, hogy ismert engem. Ezért kellett megölnöm őt. És Lucius ott volt velem, és velem volt utána is. Lelket öntött belém. – De tudod, mi a legszörnyűbb az egészben, Reg? – A fiú egy pillanatra felnézett, és megrázta a fejét. – Az, hogy megmenthettem volna. Lucius elrejtette volna. Megvolt a lehetőségem, hogy életben hagyjam Triciát, de nem éltem vele. – Sok mindenen mentünk keresztül mi ketten Luciusszal. Pár évig voltunk együtt, mégis végig olyan volt, mintha évtizedek lettek volna. Csak egy dolog hiányzott. Olyasvalami, amihez nem volt bátorságom. Nem mondtam el neki, mennyire szeretem. Féltem, hogy akkor véget ér a varázs, és elveszítem. – Azt akartam, hogy boldog legyen, de hagytam, hogy elvegye Narcissát, Reg. Tudom, lelkileg mennyit fog szenvedni mellette. Mégsem tehettem mást. Csak miatta vagyok itt. Nekem ő a legfontosabb a világon. – A lányból szinte ömlöttek a szavak, de Regulus már nem hallotta őket. Regulus még mindig nem nézett a lányra. Alaposan átgondolt mindent, amit látott és hallott. Cas… vagyis Lys Di lánya volt, mégsem jött ki túl jól vele. Legalábbis Di folyton panaszkodott Casra, és ott volt a párbaj, amit ő is végignézett, ami csak azért történt, mert Cas vette a bátorságot, hogy beleszóljon Di életébe. Talán Lys dühös az anyjára, amiért meghalt? Vagy azért, mert hagyta, hogy muglik között nőjön fel? Az eltelt időszakban végig úgy érezte, Cas, vagyis Lys – nem volt könnyű a valódi nevén gondolnia rá – nagyon kedveli őket. Csak most értette meg az okát, ahogy annak is, miért beszélt olyan mély tisztelettel, már-már szeretettel a Nagyúrról, amikor nagy ritkán szóba került. Még Di sem beszélt így róla. Habár Di inkább tartott az apjától, mint ragaszkodott hozzá. Az elmúlt hónapok egy mesének tűntek az után, hogy most arcul csapta őt a valóság. Olyan nehéz volt elfogadnia a tényeket, mert minden olyan tökéletesnek tűnt ebben a mesében: tökéletes színjáték – a tehetséges, hűvös, ugyanakkor mégis szelíd külföldi lány –, tökéletes szereplők – a Nagyúr és Lys –, tökéletes színpad – a kúria –, tökéletes balekok, akik mindent bevettek – ők maguk. És mégis… nem haragudott érte. Még akkor sem, ha a színjátéknak ő is részesévé vált egy vérfertőzéssel. Még akkor sem, ha sejtette, hogy minden, ami közte és Lys között történt, valahol mélyen nem neki, hanem Luciusnak szólt. Így belegondolva nem tudta, ő maga milyen kapcsolatban állt pontosan Casszal – így gondolt arra a lányra, akit ő itt megismert, még akkor is, ha tudta, Cassandra Blanc sosem létezett –: nem voltak szeretők, nem kötötte őket össze semmilyen érzelem, és semmi más sem. Csak… voltak egymásnak. Felnézett, és látta, hogy a lány még mindig őt nézi. – Volt valami medál – mondta az egyetlen eszébe jutó dolgot, mert azt hitte, Lys kérdéseket vár tőle. A lány válasz előtt felsóhajtott. – A horcrux – mondta, és zavartan a hajába túrt. – A Nagyúr nekem adta a beavatás után, de nem mondta el, mi az. Azt hittem, egy ártatlan nyaklánc. – Vállat vont. – Igazából nem bánom, hogy annyi ideig hordtam, mert sokat segített nekem. – Mi is volt pontosan ez a… horcrux? – Regulus még mindig nem volt benne biztos, hogy ki tudja ejteni a szót. – Egy lélekdarab – érkezett a csendes válasz. – A Nagyúr lelkének egy darabja. Regulus értetlenül nézett rá. – Hogyan…? – kérdezte, de nem tudta, mi lenne a jó befejezés. Mit is akart tudni? Hogyan készült? Mire jó? Mi értelme van? – Nem tudom, azt sosem mondta el – mondta Lys, mielőtt Regulus befejezhette volna a kérdést, majd megvonta a vállát. – Gondolom, hallottál már arról, hogy a Nagyúr halhatatlan akart lenni. – A fiú megrázta a fejét, mire a lány tanácstalanul nézett az ajtó felé. Végül így folytatta: – A horcrux megőrzi a tulajdonosa lelkének egy részét annak halála után is – mivel a horcrux készítés kettészakítja a testben lévő lelket –, és így újra életre lehet hívni őt. A fiú elsápadt. Ezt nem gondolta volna még a Sötét Nagyúrról sem. – A Nagyúr képes volt… ilyet csinálni? – Lys bólintott. – És odaadta neked? De hát miért? – Hogy őrizzem, gondolom. – A lány megköszörülte a torkát. – Miután visszajöttem, azt tanácsoltam neki, rejtse el őket. Azért mentünk Bellával a barlangba. Hogy előkészítsük a horcrux rejtekhelyét. – Lys szigorú pillantást vetett a nagybátyjára. – De te erről semmit sem tudsz, rendben? A Nagyúr nem engedte meg, hogy bárkinek eláruljam. A fiú bólintott. – Hallgatni fogok – ígérte. Vajon mennyi minden van még, amivel a Nagyúr Lyst terhelte? Vajon mi van még, aminek a súlyát a lány vállára helyezte, kissé talán felelőtlenül? Meg akarta kérdezni tőle, de eszébe jutott, mennyire rajong Lys a Nagyúrért. Nem lenne célszerű ilyen kérdéseket feltennie. A fiú kinézett az ablakon. Mivel érhette el a Sötét Nagyúr, hogy Lys, egy ilyen kedves, életvidám teremtés vakon kövesse őt minden őrültségben? Tekintetét újra a lányra fordította. Csak most tudatosult benne igazán, hogy az unokahúgával ül szemben. Márpedig neki, mint nagybácsinak, kötelessége megóvni őt. Bármitől. Akár önmagától is. Lys némán nézte, ahogy Regulus magában töpreng. Azt hitte, a fiúnak sokkal több kérdése lesz, de jószerével semmi olyat nem kérdezett, amit az emlékekből ne tudhatott volna meg. Látta, ahogy a fiú kinézett az ablakon, majd újra rá, Lysre nézett. Valami megvillant a tekintetében, de a lány nem ismerte fel. Regulus felállt, és elindult az ajtó felé. Lys riadtan nézett utána. A fiú keze a kilincsre kulcsolódott, majd hirtelen eszébe jutott valami. – Az a fiú, Cepheus, vagy mi is volt a neve; Belláék fia, mennyivel volt idősebb nálad? – kérdezte. Lys homlokráncolva nézett rá. Hogy jön ez most ide? Mindenesetre némán számolt magában. Ő áprilisban született, Cal decemberben… az nagyjából öt hónap. – Alig kevesebbel, mint fél év – válaszolta. Regulus megrezzent erre. Lys meg akarta kérdezni, miért akarja tudni a nagybátyja, de hallgatott. Kivárt. – Túlélte a háborút? – érkezett a következő, ha lehet, még furcsább kérdés. – Tudtommal igen. Regulus lenyomta a kilincset, de még nem nyitotta ki az ajtót. Nehéz volt kimondania azt, ami a nyelve hegyén volt. – Nem lesz ott, ha mégis visszatérsz – mondta halkan. – Ezért dühös rád Rodolphus. – Kitárta az ajtót, és a küszöbről szólt vissza: – Bella elvetélt. – Távozott, meg sem várva a lány válaszát.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.