efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Mivel a NAL 3. születésnapja július 3-ra esik, és szokásommá vált az évek során hozni ilyenkor egy extra frisst. Nos, íme.


Mit is tartogat nektek ez a fejezet?

Lássuk csak... Egy dühös férjet; egy fiút, aki maga sem tudja, miért, de kiáll egy lányért; egy fiút, aki féltékeny lesz; egy lányt, aki szerint mindenr?l ? tehet; és valakit, akire ez a lány bármikor támaszkodhat.


Akik pedig mesterei a számok világának, nyugodt lélekkel számolgathatnak vissza, és rájönnek, mi az, amit Voldemort jobbnak látott elhallgatni Lys el?l.


Lys kezdett kétségbe esni. Bella hangját már nem hallotta, ami akár nyugtató is lehetett volna, ha nem hallott volna helyette egy roppant nyugtalanító, vadállatias morgást. Be kellett vallania magának, ez így sokkal jobban megijesztette, mint az, amikor keresztanyja mászás közben a tengerbe esett. Akkor legalább azonnal utána tudott ugrani, kide most…; most csak futni tud. Mégsem rohanhatott hozzá lélekszakadva, ugyanis a szikla peremét körülvevõ erdõ aljnövényzete csúszott az elõzõ napi esõ által hátrahagyott sártól. Rettenetesen félt attól, mi lesz, ha elcsúszik, és nem ér oda idõben…; Ráadásul az sem segítette különösebben célja eléréséhez, hogy folyamatosan szlalomoznia kellett, ha nem akart közelebbi ismeretségbe kerülni a durva fatörzsekkel.

Tarts ki, Bella, gondolta, és megkapaszkodott egy nyírfa törzsében, mielõtt elvágódott volna a csúszós talajon. Nem vette észre, hogy akaratlanul is felgyorsított egy hátborzongató, reccsenõ hangra. Tarts ki, mindjárt odaérek!

A fák ritkultak kissé, így õ, remélve, hogy hamarosan kiér, felgyorsított. Ennek az lett az eredménye, hogy alig öt perc múlva hassal elõre kivágódott a fák közül, elbotlott ugyanis egy kiálló gyökérben, amit nem vett észre. Sárosan tápászkodott fel, és körbenézett. Hamar megtalálta Bellát, s vele szemben egy majdnem tíz méter hosszú, durván faragott, fekete sziklát látott, melynek tetején valamilyen éles nyúlványok sorakoztak, az oldala pedig furcsán bõrszerû volt. Aztán keresztanyja lekuporodott; a szikla ugyanis megmozdult, és a Bellához közelebbi felébõl lángcsóva tört elõ. A másik oldalon egy elkeskenyedõ, hosszú, tüskés valami lengedezett ellenségesen.

Majdnem egy percbe telt, mire Lys felfogta, hogy egy sárkány áll vele szemben.

Azok az éles nyúlványok, amiket õ sziklának gondolt, tüskék, és ezzel a tudattal még élesebbnek tûntek. Az állat kitárta a szárnyát, és fenyegetõen Bella felé rúgta magát. Lys a számára legkézenfekvõbbnek tûnõ dolgot tette: felkapott egy nagyobb kavicsot, és teljes erejébõl a sárkányhoz vágta. Egyetlen tizedmásodperce volt, hogy büszke legyen, amiért sikerült pont a lény fejét eltalálni, mielõtt a bestia felé fordult volna. Ahelyett, hogy megszemlélte volna a vele szemben álló lányt, kitátotta hatalmas száját – Lys még sosem látott akkora fogakat – és lángoszlopot fújt felé.

Lys szemei elkerekedtek, és az utolsó pillanatban sikerült vízburkot vonnia maga köré. Néhány perc múlva a sárkány, abban a hitben, hogy ennyi idõ alatt már régen szénné égette áldozatát, abbahagyta a tûzfújást, és érdeklõdve szemlélte azt a helyet, ahol Lys állt. A tûz és víz találkozása vastag gõzfelhõt eredményezett, amit a lány egyetlen pálcaintéssel eltüntetett, majd puszta hálából vízsugarat küldött a sárkány felé.

Varázstani ismeretei bizonyos pontokon meglehetõsen hiányosak voltak, és legnagyobb sajnálatára a sárkányokkal való küzdelem sem képezett kivételt. Például azt sem tudta, hogy a vízzel sikerült felhergelnie ellenfelét. A sárkány fenyegetõen indult felé, megrázta hatalmas, pikkelyes fejét, vízcseppeket permetezve mindenfelé. Lysben felmerült a kérdés: mi a fenét csináljon ezzel a döggel?

– Menj onnan! – kiáltott rá Bella, idõközben magához véve pálcáját. Kábító átkot lõtt a sárkányra, de a vastag és erõs pikkelyek teljesen elnyelték azt. – Nem tudod elkábítani, nem tudod megölni, és sikerült rohadtul felbosszantanod!

Lys minden eszébe jutó sötét átkot a bestiára szórt, de úgy tûnt, Bellának tökéletesen igaza van, egyik sem fog rajta. A sárkány újra tüzet fújt, ideiglenesen harcképtelenné téve a lányt, azonban Bella, talán azért, mert Lys nemrég ismét megmentette õt, folyamatosan támadta a szörnyet. A sárkány összezárta a száját, hátrafordította a fejét, fenyegetõen Bellára mordult, aztán Lys felé kapott. Õ fürgén félreugrott, Bella következõ átka a sárkány szárnyának csapódott, mire a bestia meglendítette tüskés farkát, és elsodorta a lányt. Bella a földre rogyott, Lys pedig hangos ordítással átrohant a sárkány lábai között, félreugrott a veszélyes farok újabb csapása elõl, és térdre rogyott keresztanyja mellett.

A tüskék mély vágás ejtettek Bella hasán. A lány talárja, karja, és a körülötte lévõ fû tiszta vér volt. Lys próbálta begyógyítani a sebeket, de nem járt különösebb sikerrel. Bella arca eltorzult a fájdalomtól, és egyik, vértõl csöpögõ kezével Lys válla fölé mutatott. A lány hátrafordult. A sárkány feje egy méterre lehetett Lys hátától, és vörös szemeivel érdeklõdve nézte a két lányt. Lyst vad düh öntötte el. Ez a dög súlyosan megsebesítette Bellát, õ pedig elhatározta, hogy valamilyen módon bosszút áll ezért.

A sárkány megérezhette, hogy valami megváltozott az elõtte gubbasztó lányban, mert fenyegetõen felmordult, és kitátotta hatalmas száját. Lysnek ebben a pillanatban csupán három átok jutott eszébe, amibõl kettõ egészen biztosan nem hatott a bestiára.

Bella meg fog gyógyulni, és barátok lesznek. Lucius boldog és büszke lesz, mert õ, Lys túlélt egy találkozást egy ekkora sárkánnyal…;

– Expecto patronum!

A pálcájából nem egy szárnyas, sasfejû és lótestû ezüstösen csillogó bestia indult a sárkány felé, hanem egy hosszú, henger alakú valami. Szorosan a sárkány fejére tekeredett, ami erre dühös morgással próbálta lerázni ismeretlen, ezüstszínû ellenfelét. Lys, tudván, hogy csak néhány másodpercet sikerült nyerniük, egy gyors bûbájjal átkötözte Bella sebeit, majd szorosan átölelte keresztanyját, és dehoppanált vele.

***


A Denem kúria elé kellett volna érkezniük, de jelen helyzetben Lys képtelen volt arra a helyre gondolni. Õ maga nem vihette kórházba a keresztanyját; egyrészt azért, mert itt õ nem is létezett, másrészt pedig azért nem, mert fogalma sincs arról, hol van a varázslók kórháza. Remegve szorította a pálcáját. A Malfoy kúria kapuja fenyegetõen magasodott föléjük, mintha teljesen hidegen hagynák a Lysben dúló érzelmek. Nem tudott mozdulni, hiszen baljával a hevenyészett kötést szorította keresztanyja sérülésére, pálcás jobbjának pedig igazán nem vette hasznát.

– Tarts ki – motyogta Bellának. – Itt vagyok. Hívok segítséget. Tarts ki!

Megpróbálta varázslattal kitárni a kaput, de az a sokadik próbálkozására sem nyílt ki. A gondolat, hogy elveszítheti a keresztanyját, minden épeszû ötletet kitörölt a fejébõl. A legnyilvánvalóbb és legegyszerûbb megoldás is csak hosszú percekkel késõbb jutott az eszébe: a Sötét Jegy. Maga mellé dobta a pálcáját, és mutatóujját szorosan a Jegyre nyomta. Koncentrált.

– Rodolphus…; – motyogta, mintha azt remélné, a fiú jobban fog sietni ettõl. – Rodolphus, gyere…; – Aztán, valamilyen belsõ késztetés hatására hozzátette: – Lucius…;

A két fiú szinte egyszerre tûnt fel, alig egy perc múlva. Rodolphus, amint meglátta a két lányt, rögtön odasietett hozzájuk, és Lyst félrelökve felesége mellé térdelt.

– Mit csináltál vele? Ha meghal, esküszöm, megöllek! – kérdezte dühösen, és választ sem várva karjába vette Bellát, aztán dehoppanált vele.

Lys megütközve ült, abban a meglehetõsen kényelmetlen pozícióban, ahogy keresztapja hagyta. Szemei kerekre tágultak a döbbenettõl. Rod…; megfenyegette? Õt? Alig tért magához a sokkból. Elsõként a térde kezdett sajogni a kitekeredett pozíció miatt, aztán a könyöke, amivel a lökés erejét tompította. Próbálta meggyõzni magát, hogy nem tehet arról, hogy Bella megsérült.

Azonban nem tudott hazudni magának. Az, hogy a Nagyúr ne tartsa magánál a horcruxot, az õ ötlete volt. Az, hogy most menjenek, szintén az õ zsenialitását dicsérte. Õ engedte el sétálni Bellát, egyedül. Ha meghal, arról tényleg õ tehet…;

Két erõs kar kulcsolódott a derekára, és kezdte húzni felfelé. Oldalra fordította a fejét, hogy rászóljon arra, aki ilyen pofátlan módon az intim szférájába tolakodott – és azért is, hogy levezesse kissé a feszültséget, amit a Bella sérülése miatti bûntudat okozott számára –, de minden dühös szó a torkára forrt, amikor felismerte Luciust. A fiú óvatosan talpra állította, majd, egyik kezét továbbra is a vállán tartva megszólalt:

– Jobb lesz, ha nem ácsorgunk a kapuban. – Lys, bár nem értette, mit mond a fiú, ahhoz túlságosan is zsongott a feje, bólintott. – Gyere! – Lucius kitárta a kaput, és beterelte õt. – Talán jobb lesz, ha iszol egy kicsit.

Lys nem ellenkezett, amikor a fiú végigvezette a bejárati ajtó felé vezetõ úton, egyetlen szót sem szólt, amikor beterelte õt a kúriába, hallgatott, amikor a szalon felé vezette, és némán tûrte, hogy leültesse a kanapéra.

– Mézbor? Lángnyelv-whisky? – kérdezte a fiú.

Lys megrántotta a vállát. Lucius megállt az italos vitrin elõtt, és hátranézett a válla fölött.

– Nem választhatok helyetted – jegyezte meg élesen.

Lys felnézett, de olyan arccal, mint akibõl bármelyik pillanatban kitörhet a sírás.

– Nem akarok alkoholt – mondta a szokásosnál vékonyabb hangon.

A fiú felvonta a szemöldökét.

– Van ennek valamilyen különleges oka?

A lány arca megrándult, majd így válaszolt:

– Könnyen megárt.

Luciust nem elégítette ki a válasz, de nem faggatózott tovább. Leemelt egy mézszínû folyadékkal teli palackot, óvatosan kinyitotta, és töltött belõle két, hamarjában elõkapott pohárba. A palackot visszazárta és a helyére tette. A két pohárral visszasétált a kanapén ülõ lányhoz, leült vele szemben, majd felé nyújtotta az egyik poharat. Lys gondolkodás nélkül vette el, és rögtön belekortyolt. Luciusban vakon megbízott.

– Mi történt? – kérdezte a fiú.

A lány körbe forgatta a poharat.

– Volt egy küldetés…; nem beszélhetek róla. – Mély levegõt vett. – Lemásztunk a sziklán, beleesett a tengerbe…; utána ugrottam. Kihúztam egy tengerben lévõ sziklára…; késõbb…; elment sétálni…; sikoltott…; utána mentem…; volt ott egy…; egy sárkány…;

– Milyen sárkány? – kapta fel a fejét Lucius.

Lys vállat vont.

– Nem tudom. – Elgondolkozott. – Fekete – mondta némi töprengés után. – Vörös szemekkel. Tüskés hát, bõrszerû szárny…; – tette hozzá kicsivel késõbb. – Minden sárkány egyforma!

Lucius sejtelmesen mosolygott.

– Ezek alapján az egy hebridai feketesárkány volt. – Lys vállat vonva kortyolt a mézborba. – Majdnem háromszáz négyzetkilométeres vadászterülete van, szóval elég nagy pech, hogy épp ott bukkant fel, ahol ti voltatok. – A lány erre csak bólintani tudott.

– Azt hiszem, nem volt nála pálca…; – motyogta, és hátradõlt. – Az a dög meg rátámadt…; nem volt más választásom…; mázli, hogy egyáltalán eltaláltam…;

– Mivel? – kérdezte a fiú.

– Kõvel – érkezett a válasz. – Hozzávágtam egy követ. Fejbe találtam. Tíz pontos dobás.

– Az – mondta finom mosollyal Lucius. – Hajtó voltál az iskolai kviddicscsapatban?

– Nem…; – motyogta, és finoman megrázta a fejét. Már majdnem megitta az egész pohár italt. – Féltem a repüléstõl, és amikor egyszer mégis sikerült seprûre csalni, neked az sem tetszett…;

Lucius megállapította magában, hogy a lánynak tényleg hamar megárt az alkohol, ha már összetéveszti egy régi…; barátjával? Szerelmével? Ezt nem tudta eldönteni.

– Felém indult, és tüzet fújt…; – folytatta a lány elmélázva. – Bella rátámadt hátulról, aztán a dög meglendítette a farkát, és elsodorta. Odarohantam hozzá, de már mindegy volt…;

A fiú bólintott, és átült a kanapéra, hogy ne kelljen egymásra nézniük. Emlékezett rá, hogy a Roxfortban, Legendás Lényeg Gondozása órán tanultak egyet s mást a sárkányokról, hebridai fekete faroktüskéi például nagyon csúnya sérüléseket tudtak okozni. Ráadásul úgy tûnt, Bella sérülése teljesen sokkolta a lányt. Lucius most némán nézte õt, ahogy réveteg tekintettel beszélt a plafonnak. Éppen azt próbálta megmagyarázni, hogy az egész az õ hibája, õ akarta, hogy épp aznap menjenek, az egész az õ ötlete volt, aztán elhallgatott, és egyenesen rá, Luciusra nézett. Az addigi fátyolos tekintet kitisztult egy pillanatra, és motyogott valamit, ami leginkább a saját nevére emlékeztette a fiút.

Aztán hirtelen megszûnt a kettejük közti távolság, és a lány puha ajkait a sajátján érezte. Megdöbbent a lány merészségén, aztán azon, hogy Lys karjai a nyaka köré fonódtak. Be kellett ismernie, hogy a lány egyáltalán nem csókolt rosszul, így – ha kicsit megkésve is – közelebb húzta magához Lyst, és visszacsókolt.

Néhány perccel késõbb a lány hirtelen elhúzódott tõle, õ pedig némi értetlenséggel bámult rá. Õ maga minden kétséget kizáróan remekül csókolt, és a lány is egészen ügyes volt, mégsem értette, mi volt ez a hirtelen mozdulat. Aztán meghallotta a lépteket.

Lys egész testében megfeszült. Õ nem lépteket hallott, hanem dühös csörtetést, vad dobogást, ami minden egyes lépéssel egyre közelebb hozta azt a pillanatot, amikor be kell majd számolnia a történtekrõl. Lucius szemébe nézett, mintha valamiféle kapaszkodót keresne, aztán az ajkába harapott, amikor kivágódott a szalon ajtaja.

Egy pálca nyomódott szorosan a tarkójának.

– Mit mûveltél Bellával? – kérdezte Rodolphus olyan mértékû dühvel, amit Lys még sosem tapasztalt nála. Még akkor sem, amikor megtudta, hogy õ, a keresztlánya lefeküdt Luciusszal.

– Rod, figyelj…; – szólalt meg békítõen Lucius, mire a pálca eltávolodott a lány tarkójáról, és az arca mellett a szõke hajú fiúra szegezõdött.

– Te ebbe ne szólj bele! – mordult rá, szemlátomást nem törõdve azzal, hogy a Lys iránt érzett dühét zúdítja a barátjára. – Te talán nem így viselkednél, ha ez Narcissával történt volna?

Lucius szólásra nyitotta száját, és Lyst valahonnan mélyrõl fakadó kárörömmel töltötte el a gondolat, hogy a fiú nemleges választ készül adni. Lucius azonban úgy döntött, hallgat, és megvárja, hogy barátja lehiggadjon.

– Nem én voltam…; – mondta a lány, és lassan keresztapja felé fordult. A fiú erre egy hihetetlenkedõ morgással válaszolt, de pálcáját újra a lány arcának szegezte. – Megtámadta egy sárkány…;

A fiú felmordult.

– Egy sárkány…; – ismételte gúnyosan. Nem hitte el.

Minden a lány hibája volt. Õ tehetett arról, hogy Bella megsérült. Talán õ maga támadta meg. Rodolphus még ezt is el tudta képzelni róla.

– Milyen sárkány? – kérdezte végül.

– Fekete – válaszolta Lys. – Honnan tudjam? Mind egyforma!

– Hebridai – szólt közbe Lucius. – Már mindent elmondott nekem, fölösleges strapálnod magad. Kétlem, hogy tudnál olyat kérdezni, ami korábban nem hangzott el.

Rodolphus tekintetében vad düh villant.

– Fölösleges? – ismételte gúnyos és egyszerre fenyegetõ hangon. A két fiú farkasszemet nézett egymással.

– Hogy van Bella? – kérdezte Lys remegõ hangon.

– Ne csinálj úgy, mintha érdekelne!

Lys már éppen válaszolni akart, amikor éles fájdalom hasított a bal alkarjába. A Nagyúr hívta õt…; talán már tudja, mi történt Bellával? Lehet, hogy õ is dühös rá? Bizonytalanul állt lábra, Rod pálcája pedig rögtön a mellkasára szegezõdött.

– Nem mész sehová, amíg nem válaszolsz a kérdésemre!

Lys felsóhajtott.

– Milyen kérdés?

– Mit mûveltél Bellával?

A lány egyenesen keresztapja szemébe nézett. Bosszantotta egy kicsit, hogy még mindig nem hisz neki.

– Semmit. A sárkány csinálta.

– A te sárkányod? – kérdezte élesen Rod.

Lys megrázta a fejét. Ez a feltételezés egyenesen sértette, de lenyelte a csípõs választ. Semmit nem mondhat, amivel befolyásolná ezt a jelent. Karjába erõsebben nyilallt a fájdalom. A Nagyúr türelmetlen…;

– Ha nem haragszol, én mennék. A Nagyúr hív. – Ellépett volna a fiú mellett, de Rodolphus kinyújtott keze megakadályozta ebben.

– Igenis haragszom – dörmögte, és hangja minden olyan érzelmet nélkülözött, amelybõl Lys arra következtethet, hogy az állítás nem igaz. Ugyanakkor a fiú leeresztette a kezét, és tüntetõen nem nézett rá. – Na mi van? Nem mész?

Lys arca megrándult.

– De igen. Megyek.

Sebes léptekkel átvágott a szalonon, majd futva távozott a kúriából. Arcát vékony könnycsík díszítette.


***



Olyan sebesen vágott át a parkon, mintha hosszútávfutónak készült volna. Az ajtót nem csukta be maga után, a lépcsõre érve pedig rögtön belerohant valakibe. Az illetõ elkapta õt, kérdezett valamit arról, hogy miért siet, aztán Lys kitépte magát a férfi karjából, és felrohant a Nagyúr szobájába.

Szinte beesett az ajtón. Elfeledkezett a küszöbrõl, és csak a kitárt ajtó kilincsében tudott megkapaszkodni. Fel sem fogta az egészet, pedig a Nagyúr érdeklõdve nézett rá, az ajtót viszont olyan természetességgel csukta be, mintha semmi rendkívüli nem lenne abban, hogy az imént kis híján beesett a szobába.

Megfordult, és megállt a férfi elõtt. Arca két oldalán keskeny könnycsík fénylett, tekintete mélységes fájdalmat tükrözött, és egész testében remegett.

– Ülj le! – szólt rá a Nagyúr. Lys engedelmeskedett. Néhány perc csend állt be közöttük. – Túl fogja élni – mondta, mire a lány, aki eddig a padlót vizsgálta a cipõje elõtt, felnézett rá. – Talán még emlékszel Jugsonra. – Lys bólintott. – A nagybátyja a Szent Mungóban dolgozik, az utasításomra pedig folyamatosan érdeklõdik tõle Bellatrix állapotáról. – Úgy tûnt, van még valami, amit el akar mondani, de a lányra nézett, és homlokráncolva hallgatott.

– Az én hibám – motyogta Lys, a férfi számára tökéletesen hallhatóan.

– Igazán? – érkezett a cinikus kérdés. – Talán te küldted Bellatrixot arra a helyre, ahol a sárkány felbukkant? – A lány megrázta a fejét. – Talán te küldted oda a sárkányt? – Újabb fejrázás. – Talán nem tettél meg mindent, hogy segíts neki? – Lys ezúttal vállat vont.

– Nem tudtam, hogyan lehet elbánni a sárkánnyal – mondta halkan. – Hiába támadtam bármivel, nem tudtam megállítani…;

– Ez nem a te hibád – vágta rá Voldemort. – Egy sárkány elkábításához majdnem tucatnyi jól képzett varázsló kell. Ti ketten voltatok.

Lys keserûen bólintott.

– De én találtam ki, hogy el kell rejteni a horcruxot. Én találtam ki, hogy tegnap induljuk…;

– Valóban – jegyezte meg a férfi. – Csakhogy megfeledkezel két apróságról.

Lys felnézett rá. Most valahogy másnak látta Voldemortot. Olyan volt, mint…; Olyan, mint…;

– Mirõl? – kérdezte, továbbra is a Nagyúr arcát fürkészve.

– Én választottam ki a helyet, és én adtam mellét õt útitársnak.

A lány megrántotta a vállát. Olyan fura érzése volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Még sosem látta ilyennek Voldemortot. Azt már többször is tapasztalta ugyan, hogy a férfi mindig a saját igazát hajtogatja, vagy legalább azt, amit annak vél, de furcsának tûnt, még Lys számára is, hogy a Nagyúr menteni akarja õt, még úgy is, ha belecsúszik abba, hogy magára vállalja a történteket. Hiszen ez volt a lényege annak, amit mondott, nem? Hogy õ, Lys csak annyira hibás, mint a Nagyúr.

Felnézett a férfira, majd odalépett hozzá, és átölelte. Motyogott valamit, amit Voldemort nem hallott, õ pedig nem értett. Mégis, a szavak ott égtek kettejük között, a férfi talárján.

Lys aznap este nem a saját szobájában aludt.


***



Lys képtelen volt néhány percnél hosszabb idõt egyedül tölteni, ilyenkor ugyanis elõtört belõle az önvád, miszerint Bella az õ hibájából sérült meg, de a Nagyúr megtiltotta neki, hogy ilyesmire egyáltalán gondoljon. Ennek örömére egész délelõtt a férfi közelében maradt, és egy kicsit remélte, hogy közben további jó híreket kaphat Belláról.

Egy óra körül aztán a férfi gondosan visszapakolta az íróasztal fiókjaiba az addig elõl lévõ pergamentekercseket – ez nála azt jelentette, hogy gyorsan behajigálta õket abba a fiókba, amiben volt egy kis hely –, majd az ajtó felé indult. Lys felpattant, hogy kövesse, de a Nagyúr visszaintette. A lány értetlenül huppant vissza a foteljába, és várakozóan nézett Voldemortra. Általában meg szokta indokolni a döntéseit…;

A férfi kitárta az ajtót, aztán egy pillanatnyi meghökkenést követõen félreállt. Regulus zavart mosollyal az arcán lépte át a küszöböt, aztán becsukódott az ajtó Voldemort mögött.

Lys értetlenül nézett a fiúra.

– Te…;?

– Szünet van. – A lány morgott egy sort magában. Erre neki is gondolnia kellett volna. – A Nagyúr üzent, hogy jöjjek át hozzád. Állítólag nagyon magad alatt vagy.

Lys keserûen elhúzta a száját.

– Nem vagyok magam alatt, csak tilos önsajnálkoznom.

Regulus kuncogott.

– Bella miatt nem kell aggódnod, épp ma beszéltem Rodolphusszal, a gyógyítók azt mondták, jövõ héten akár haza is jöhet. – A fiú arca azonban elsötétült.

Lys hálásan fújta ki a levegõt. Hát mégsem lett komoly baja. Megkönnyebbült egy kicsit.

– Csúnyán összevesztünk tegnap Rodolphusszal – mondta, mint egy mellékesen Lys, a padlót tanulmányozva.

Regulus elmosolyodott.

– Akkor nem te vagy az egyetlen.

– Hm? – nézett rá a lány.

– Luciusszal is összekülönböztek, Rod mondta, mikor beszéltünk. – Lys csodálkozva nézett nagybátyjára. Lucius összeveszett Rodolphusszal? Ez valamiért nem fért össze. Õ, Lys csak akkor látta veszekedni õket, amikor kiderült, hogy lefeküdt Luciusszal, de akkor alig egy nap alatt békét is kötöttek.

Rá akart kérdezni, mi volt a vita tárgya, de úgy gondolta, nem tartozik rá. Aztán gondolatban megrázta a fejét. Nem tartozik Cassandra Blancra. Rá, Lysre azonban nagyon is tartozna. De õ most nem Lys, csakis és kizárólag a Nagyúr tekint rá így.

Regulus odahúzott egy széket Lys elé, és leült. Néhány percig csendesen fürkészte a lány arcát, majd halkan megszólalt.

– Miattad vesztek össze – mondta. – Rodolphus szerint Luciusnak nem kellene megvédenie téged egy rokonával szemben.

Kellett öt perc, mire Lys felfogta és tudomásul vette a hallottakat. A két fiú ismét rajta veszekedett…;

– De hát én…; – is a rokona vagyok, akarta mondani, de még idejében észbe kapott, és elharapta a mondatot. – Én nem kértem, hogy védjen meg – mondta végül. – Persze, örülök neki, meg minden, de…;

Regulus olyan furcsa pillantással nézett rá, amitõl Lysnek elállt a szava. Néhány percig némán fürkészték egymás arcát, a fiú olyasvalamit ejtett ki a száján, ami túlságosan is súlyos volt egy ilyen kényes szituációban.

– Van vagy volt köztetek valami?

Lys nem tudta, mit feleljen. Volt köztük, igen. Élénken emlékezett minden egyes Luciusszal töltött percére. Igen, határozottan volt köztük valami. Azon ritka pillanatokat leszámítva, amikor csak a puszta bõrük érintkezett. Felsóhajtott, és tanácstalanul meredt Regulus szürke szemeibe. Most is az jutott eszébe, ami az elsõ találkozásukkor: a fiú szemei nem olyan szépek, mint Luciuséi. Rácsodálkozott, hogy még ennyi idõ, és ekkora lélekbeli távolság után is mennyire szereti õt.

Úgy tûnt, nagybátyja a legrosszabbat olvasta ki a hallgatásából. Kezei ökölbe szorultak, hátrarúgta a széket, ahogy felállt, és a kelleténél vadabbul indult az ajtó felé.

Lys tudta, hogy csak egy dolgot tehet, ha nem akarja elveszíteni nagybátyja barátságát.

– Regulus, várj! – szólt utána. Felugrott, és elkapta a fiú karját. – Félreérted!

– Igen? – kérdezte csípõsen a fiú.

Lys mélyet sóhajtott. Nincs más út…;

– Kérlek hallgass végig. Adj egy lehetõséget, és ígérem, mindent elmagyarázok.

Regulus mélyet sóhajtott, és elengedte a kilincset.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.