efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Jelentem, megrtem! Ennek rmre itt az j fejezet. :)

Lys nmi msnappal piheni ki az eskv? megrzkdtatsait. Sokig hzza-halasztja az j kldetst, s nem biztos, hogy ez jt jelent. Nmi fltkenysg, egy kis rosszullt, s j adagnyi izgalom.

NAL a Facebookon


Mielőtt Lys visszatért volna a szobájába, magához vett egy egész üveg Lángnyelv-whiskyt az egyik földszinti tárolószekrényből. Tudta, hogy amire készül, az egyáltalán nem old meg semmit sem, de úgy érezte, életében először valamit nem megoldani akar. Egyszerűen csak elfogadni, elhinni, hogy ártatlan, hogy nem tehetett semmit, hogy nem az ő hibája az, ami történt. Felsóhajtott, és bevágta maga után a szobája ajtaját. Lerúgta az elegáns cipőt, és úgy, ahogy a fél napját töltötte, dísztalárban az ágyára kuporodott, majd meghúzta a Lángnyelv-whiskyt. Az ital végigperzselte a torkát. A jövőben egyszer ivott ilyet, de csak egy kortyot, és azt is Rabastantól kapta, titokban, és soha senkinek sem mondta el. Bár nem volt teljesen biztos abban, hogy, senki más nem tudta meg… Igen, egészen biztos volt benne, hogy ostobaságot csinál, de ez mostanában egyáltalán nem volt kirívó alkalom. Újabban túl sokszor vétett komoly hibákat. Úgy gondolta, ez csak egy lesz azok közül. Hónapok óta először érezte úgy, hogy nem kellett volna visszajönnie. Hiszen mit is tett Luciusért, amióta itt van? Nem sok mindent, jóból még kevesebbet. A fiú majdnem meghalt miatta, még Divel is veszekedett, és ő, Lys még azt sem tudta megakadályozni, hogy ismét elvegye Narcissát. Teljesen fölöslegesen van itt… Ezek a dolgok az ő segítsége nélkül is megtörténtek volna. Újabbat húzott az alkoholból. Erős köhögő roham tört rá, de szerencsére a kupakot már visszacsavarta az üvegre. Meg kellett volna védenie Luciust. Hiszen ezért jött vissza, nem? Régen… - mintha ezer év telt volna el azóta! - bármit képes volt megtenni, anélkül, hogy elszúrta volna. Itt azonban hibát hibára halmozott. Jelenlétével nem hogy javított volna a múlton, inkább csak tovább rontott mindent. Az ötödik korty Lángnyelv-whisky után jutott eszébe, hogy az, ami Regulus és közte történt, nemcsak vérfertőzés, de megcsalás is. Hiszen… Nagyot húzott az üvegből, mielőtt befejezte volna a gondolatot. Hiszen ő tulajdonképpen Lucius menyasszonya volt. Legalábbis a távoli jövőben. Ebbe eddig bele sem gondolt. Újabb két korty után már nem is érdekelte különösebben. Lassan de biztosan közeledett afelé a pont felé, ahol már semmi sem érdekelte, és semmivel sem foglalkozott. Felhajtotta az utolsó kortyot; az üres üveg messzire gurult a padlón, nyaka nekiütközött a szekrény lábának, majd lassan begurult a bútordarab alá. Lys ezzel már egyáltalán nem törődött. Sőt, mással sem nagyon: oldalára fordulva feküdt az ágyán, és sírva ölelte magához a párnáját. Elszúrta…
***

Másnap reggel iszonyatos fejfájásra ébredt. Először azt sem tudta, hol van. Már éppen Bella vagy Lucius után kiáltott volna, amikor ráébredt, hogy itt, a múltban egyikük sem fog rohanni, hogy segítsen neki. Csalódott sóhajjal fordult a hasára, fejét a párnába fúrta, abban a reményben, hogy ez megszűnteti a folyamatos dobogást odabent. Már régen meg kellett volna tanulnia egy bűbájt, ami elűzi a másnaposságot. Nagyjából egy óra heverészés után volt csak képes kikászálódni az ágyból, és lassan átöltözni. Nem tudta, kitől kérhet segítséget; ennyire senkivel sem volt jóban. A Nagyúr az asztalánál ült, amikor ő a tarkóját masszírozva kilépett a szobájából. Motyogott valamit, ami akár köszönés is lehetett, ezzel felhívta magára a férfi figyelmét. Mielőtt a lányra nézett volna, lehajolt, és az asztal egyik alsó fiókjából előhúzott egy üres Lángnyelv-whiskys üveget. Megmutatta Lysnek, aki halványan emlékezett rá, hogy tegnap valahol elhagyta azt, amiből ivott. – Az egészet? – kérdezte közömbösen a férfi. Lys gyanakodott arra, hogy bárki más úgy tette volna fel a kérdést, hogy: „Te ittad meg az egészet?”, ezért igenlően mordult egyet. Voldemort megcsóválta a fejét, és ugyanabból a fiókból egy aprócska fiolát vett elő, majd lendületesen az íróasztal szélére helyezte, úgy, hogy a lány minden apró mozdulatát jól lássa. Lys egyetlen szó nélkül kapta fel a fiolát, egy rántással tépte ki a dugót, és egy kortyra megitta az egész bájitalt. Elmormolt valamit, ami akár köszönöm is lehetett, és elindult az általa korábban varázsolt kényelmes fotel felé. Úgy ült le, hogy lábait a bal oldali karfáról lógatta le, hátát pedig a jobboldalinak támasztotta. Tudta, hogy a bájitalnak kell néhány perc, mielőtt hatott volna. Nem tudta, honnan szerezte a férfi az üveget, hiszen nem emlékezett arra, hogy kivitte volna a szobájából? De ha tényleg onnan hozta el, vajon mit keresett ott? Lehet, hogy… lehet, hogy beszélni akart vele? Hiszen bárki bármit mond, a Nagyúr igenis törődött vele… Talán tudni akarta, hogy érzi magát a „nagy nap” után. Szörnyen érezte magát. A Lángnyelv-whisky sokkal erősebb ital volt, mint az a rengeteg mugli alkohol összesen, amit Triciával azon a szilveszter éjjelen ittak. A bájital is sokkal lassabban hatott most, mint akkor. – Tudom, hogy ostobaságot csináltam – mondta alig hallhatóan. Voldemort felnézett, mintha minden szót tökéletesen értett volna. – De nem bírtam volna ki józanul… – A lány elhallgatott egy pillanatra. – Borzalmasan fáj… itt belül. – A lány két ujja óvatosan ért a bőréhez ott, ahol a szíve dobogott. A férfi pontosan értette, miről beszél Lys. Még emlékezett arra, amikor majdnem tizenkét éve ő maga is egy üveg Lángnyelv-whiskyvel búcsúzott valakitől. Ölhetett volna, hiszen az sokkal könnyebb. Kínozhatott volna, hiszen sokkal jobb nézni, ahogy más szenved, mint tudomást venni arról a szörnyetegről, ami belülről marcangolta minden porcikáját. De ő nem ölt és nem kínzott meg senkit, mert az nem segített. Lys lassan felült, felhúzta a lábait, és átölelte a térdét, homlokát pedig a kezének támasztotta. Néha megrázkódott a válla; Voldemort úgy gondolta, sír. Csakhogy fogalma sem volt, mit kezdhetne egy síró lánnyal. Megvárta hát, amíg Lys megnyugodott, és mozdulatlanul ült a fotelban. Ekkor megszólalt; nem hangosan, éppen csak olyan hangerővel, hogy a lány hallhassa őt. – Feladatom van a számodra. Beletelt pár másodpercbe, mire Lys felemelte a fejét. Arcán még mindig látható volt néhány keskeny könnycsík, és a szemei is vörösek voltak egy kicsit. Nem akarta próbára tenni gyenge hangját, ezért csak bólintott. Voldemort felmutatott egy fiolát, melyben egy ezüstös, semmivel össze nem téveszthető anyag kavargott. – Ez minden információ, amire szükséged lesz. Azzal felállt, és az ajtó felé indult. Lys meg mert volna esküdni rá, hogy látta, amint valamit a talárzsebébe csúsztat, mielőtt átlépte volna a küszöböt.
***

Esős, kora tavaszi este volt. Lys összehúzta magán a talárját, és türelmetlen pillantást vetett a kúria felé. Már itt kellene lennie. Miért késik? Nem eshetett baja… Felsóhajtott, és felnézett a viharos égre. Egy villám cikázott a távolban, mire ő akaratlanul is összerezzent. Nem kellett volna eddig húznia ezt az egészet. Tavaly nyáron kellett volna elmennie, amikor megkapta a feladatot, de nem, neki akkor nem volt ereje ehhez az egészhez. Meg egyébként is, Dire kellett felügyelnie. Vagy Lucius panaszait hallgatta, Narcissáról. Vagy Pitonon tartotta a két szép kék szemét, ugyanis jövőbeni árulójuk tél elején csatlakozott hozzájuk. Lys egyetlen rossz szót sem szólt róla a Nagyúrnál, elvégre Piton jövőbeni tevékenységét hasznosnak ítélte. Ha pedig eljön az idő, majd ő cselekszik… Eltöprengett, vajon valami változott-e mostanra, hogy éppen ma akart elindulni. Úgy gondolta, nem, semmi… Az égvilágon semmi. Csupán eltelt bő fél év. És ő még mindig képtelen volt belenyugodni abba, hogy Lucius ismét Narcissa férje lett. Ezzel az úttal, ami némi veszéllyel és jó adag kihívással kecsegtetett, csupán a felgyülemlett feszültséget akarta levezetni. Finoman hátrabillentette a fejét, hogy az eső végigmossa arcát, és letörölje az imént kicsordult könnyeit. Az egyetlen szép emléke az volt az esküvővel kapcsolatban, amikor a fiúk megdicsérték, hogy behúzott Blacknek. Keserűen elmosolyodott, és visszarángatta a csuklyát leszegett fejére. Útitársa ekkor tűnt fel az ösvényen. Lassú, ingatag léptekkel közeledett, és amikor Lys elé ért, úgy tűnt, mintha sápadtabb lenne a szokásosnál. A lány felé nyújtotta a kezét, tudva, hogy Bellának fogalma sincs arról, hová kell hoppanálniuk. Sós illatot érzett, egy erős széllökés pedig kis híján a földre taszította őt, de még idejében sikerült megtalálnia az egyensúlyát. Az ingatag lábakon álló Bella azonban nem volt ilyen szerencsés, ha Lys nem kapta volna el, egészen biztosan eldőlt volna, akár egy zsák. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Lys. Bella válaszát elnyelte a sziklafalnak csapódó hullámok és a mennydörgés riasztó robaja. – Keressünk valami fedezéket! – javasolta, és átkarolta keresztanyja vállát. Bella betegnek tűnt, Lys egyre jobban bánta, hogy nem indultak el sokkal korábban. Úgy negyedórányi bolyongás után találtak egy elhagyatott, rozoga viskót. Lys gyorsan ellenőrizte, hogy biztonságos-e – szerencsére a tető nem akart összedőlni, és a nyikorgó padlódeszkák sem akartak beszakadni alatta –, majd kitárta az ajtót, és beterelte Bellát. Az egyre erősödő vihar zaját a csukott ajtó és apró ablak alig tudta tompítani. A helyiség akkora lehetett, mint Lys szobája, de egyszerre igyekezett betölteni a konyha és a nappali szerepét. Az ajtó melletti konyhapultot vastagon belepte a por, a három szék közül kettő emberi használatra tökéletesen alkalmatlannak tűnt, a kicsiny asztal pedig a székektől jó másfél méternyire, az ablak mellé tolva állt. Különféle, porral belepett tárgyak hevertek rajta, de Lys egyáltalán nem törődött velük. Bella kezébe temetett arccal ült le az egyik rozoga székbe. Lys aggódva guggolt le elé, abban a reményben, hogy jövőbeli keresztanyja elárulja majd, mi a baj, ez azonban hosszú percek után sem történt meg. Lys végül aggodalmas arccal felállt, odalépett az ablakhoz – közben arrébb kellett tolnia a kicsiny asztalt –, és kibámult rajta. A vihar nemhogy csillapodott volna, úgy tűnt, még vadabbul tombol, mint korábban. – Azt hiszem, jobb lesz, ha itt maradunk éjszakára. Hullámsírban végezzük, ha most megpróbálunk leereszkedni a szikláról. Hátranézett a válla fölött; még éppen látta, hogy Bella aprót bólint. Mélyet sóhajtott, és elindult a kis helyiség hátsó feléből nyíló ajtó felé. Az egy aprócska szobába vezetett, melyben mindössze két, egyszemélyes ágy foglalt helyet, az bal oldali ágy mögött egy keskeny ajtó, a jobb oldali mögött egy egészen vékony, fiókos szekrény árválkodott. Lys óvatosan kihúzott egy-két fiókot: port, pókhálót és pókokat, valamint néhány poros ruhaféleséget talált bennük. Az ajtó egy aprócska fürdőszobába vezetett, egy szűk zuhanyzóval, WC-vel és mosdókagylóval. Sem a zuhanyzóból, sem pedig a csapból nem folyt víz, igaz, a WC-tartályból sikerült néhány rozsdás cseppet előcsalogatnia. Visszasétált a nappaliként funkcionáló helyiségbe, mely a legnagyobb és legvilágosabb volt a kis kunyhóban. – Van itt hátul egy szoba – tájékoztatta halkan Bellát –, és egy hasznavehetetlen fürdő. – Félig visszafordult, és egy apró pálcamozdulattal tisztává varázsolta az ágyakat, majd egy másikkal ágyneműt bűvölt rájuk. – Gyere – lépett oda keresztanyjához. – Rád fér a pihenés. Bella felállt, és anélkül, hogy Lysre nézett volna, elindult a kicsiny szoba felé. A jobb oldali ágyat választotta, és rögtön a fal felé fordult. Lys, mielőtt elaludt volna, sokáig nézte keresztanyja hátát.
***
Reggel kissé kialvatlanul ébredt. Álmaiban nem tudott szabadulni a sápadt Bella arcától, az pedig különösen nyugtalanította, hogyan fog így leereszkedni azon a sziklán. A Nagyúrtól tudta ugyan, hogy varázslattal nem túl nagy ördöngösség a dolog, azonban tartott attól, hogy keresztanyjának nem lesz hozzá elég ereje. A mellette lévő ágy üres volt, erre csak most figyelt fel. Riadtan ugrott ki saját ágyából, alaposan be is verte a térdét, és még az ajtót sem tudta rögtön kinyitni. Miután sikeresen kijutott, a nappaliként funkcionáló helyiségben meglátta Bellát; sokkal jobb színben volt, mint tegnap, igaz, egy kicsit még mindig sápadtnak tűnt. Lys kibámult az ablakon, mielőtt leült volna reggelizni. A vihar elállt ugyan, hatalmas pocsolyákat és kicsavart fákat hagyva maga után. A harmadik falatnál tartott, amikor Bella előhúzott valamit a talárja zsebéből. Óvatosan tette le az asztalra, a lánc finoman megcsörrent, a medál tompán koppant, ő, Lys pedig megbabonázva meredt a nyakláncra. Bella lassan felemelte a medált, hogy tüzetesen megvizsgálhassa. Lys, aki közben még rágni is elfelejtett, most gyorsan lenyelte a falatot, amitől köhögő roham tört rá. Miután egy néma bűbájjal sikerült megakadályoznia saját megfulladását, Bellához fordult. – Honnan van? A lány felnézett rá. Ujjai megfeszültek a láncszemeken. – A Nagyúrtól. Ezt Lys magától is kitalálta. Felsóhajtott, kezét a medál felé nyújtotta, de Bella elrántotta előle. – A Nagyúr megtiltotta, hogy bárki megérintse rajtam kívül – mondta, válaszul Lys megdöbbent tekintetére. Lys csalódottan sóhajtott. A Nagyúr nem bízott benne. Vagy csak… lehet, hogy csak nem akarta, hogy ismét közel kerüljön a horcruxhoz, és baja essen. Igen, ez könnyen előfordulhat. Csak őt akarja védeni, de neki mindenképpen valamiféle árulást kell feltételeznie. Undorodott magától a gondolatra, hogy éppen ő nem bízik a Nagyúrban, pedig annyi mindent tud róla, amennyit rajta kívül talán senki más. Mégsem képes… nem tudja elhinni, hogy Voldemort döntéseinek oka van? De mi az az ok, ami miatt inkább Bellára bíz egy ilyen kényes tárgyat, és nem rá?
***
Kisétáltak a szikla pereméhez. Hajukba játékos komolysággal kapott bele a szél, talárjuk zavaró hanggal lobogott mögöttük. Lys előre lépett, cipőjének orra éppen csak nem lógott le a szikláról, mikor lenézett a mélybe. A magas szirtet hatalmas hullámok nyaldosták, a szél sós illatot hozott. A mögöttük húzódó kicsiny erdőből madárcsicsergés hallatszott. Hátrapislogott a válla fölött. Bella pár méterre állt a szikla szélétől, olyan arccal, mint aki szívesen lemondana a lemászás lehetőségéről. – Készen állsz? – kérdezte tőle aggódva. Bella éles pillantást vetett rá, és bólintott. Varázslattal egyszerű volt a mászás, és a víztől is meg tudták magukat védeni. Azonban a hullámok erejétől semmilyen bűbáj nem menthette meg őket: a hullámok úgy csapták őket a sziklának, mintha apró porszemek lennének. Ő maga legszívesebben köteleket is használt volna, de a Nagyúr azt állította, még pálca nélkül is le lehet oda mászni, ha az ember tud varázsolni. Márpedig ő olyasvalakinek tartotta magát, aki tud varázsolni. Igaz, nem a legegyszerűbb varázslatot használták, hiszen folyamatos koncentrációt igényelt, ami, ha véletlenül megszakadt volna, bármelyikük könnyen a tengerben találta volna magát. Már nem mintha anélkül nem kellett volna úszniuk egy kicsit, de azért egészen más dolog harminc méterről a tengerbe zuhanni, mint ott úszkálni egy kicsit. Lys felnézett, hogy lássa, hogy halad Bella a mászással. Keresztanyja lassabban és bizonytalanabbul közeledett a tenger felé, mint ő, pedig mindketten először használták ezt a bűbájt. Aztán megállt egy pillanatra, majd hátradőlt, és zuhanni kezdett a tenger felé. – NE! – ordította teli torokból Lys. Egyetlen ugrással keresztanyja után vetette magát, és néhány másodperccel később ő is az ijesztően hideg vízben landolt, alig egy méterre attól a ponttól, ahol Bella lesüllyedt. Mély levegőt vett, és lebukott utána. Szerencsésnek érezte magát, amiért kiskorában megtanult úszni. Sebesen közeledett Bella felé, hogy minél hamarabb a felszínre húzza, mielőtt keresztanyja tüdeje telement volna vízzel. Ujjai rákulcsolódtak Bella hideg csuklójára, egy mozdulattal feljebb rántotta őt, fél kézzel átfonta a derekát, és egy erőteljes rúgással a felszín felé indult. Fogytán volt a levegője. Sokat megadott volna egy kopoltyúért, vagy legalább egy búvárkészülékért, de elsősorban nem magáért aggódott, hanem Belláért. A szél jeges tűkként szurkálta az arcát. Vadul kapálózott, hogy a víz fölött tartsa Bella fejét, ami többek között a folyamatosan érkező, magas hullámok miatt sem volt egyszerű feladat.. Körbenézett; látott egy sziklát a közelben, így minden erejét összeszedve úszni kezdett felé. Nem volt könnyű úgy manőverezni a háborgó tengeren, hogy a saját és Bella feje is a víz fölött maradjon, de végül, hosszú, kínkeserves munka árán elérte a sziklát. Bő negyedórás küzdelem árán sikerült feltornásznia Bella testét, és még ő maga is utána tudott mászni. Közel hajolt a keresztanyjához. Megállapította, hogy lélegzik, aminek annyira örült, hogy el is mosolyodott. Kisimította a vizes tincseket keresztanyja arcából, és meglazította a talárja nyakát, hogy rendesen kapjon levegőt. – Térj magadhoz – suttogta kedvesen. Mivel fogalma sem volt, mit kellene ilyenkor tennie, a legegyszerűbbnek tűnő megoldást választotta: finoman megrázta keresztanyja vállát, aki erre köhögve felült. Lys finoman megütögette a hátát. – Jól vagy? – kérdezte tőle. Bella bólintott. – Hogy kerültem ide? – kérdezte, és körbenézett. A nem túl otthonos sziklán hullámok törtek meg, vízzel meghintve a lányok bokáját. – Lezuhantál – monda aggodalmas arccal Lys, közben keresztanyja arcát fürkészte. – Én meg utánad ugrottam, és sikerült felúsznom veled a felszínre, aztán idáig is elevickéltünk valahogy. Bellatrix döbbenten pislogott rá, szemlátomást nehezére esett elhinni a lány meséjét. – Te… megmentettél? Lys elmosolyodott. – Miért kell ezen csodálkozni? – kérdezte halvány mosollyal. Mielőtt Bella elárulhatta volna, mi lepte meg annyira keresztlánya tettében, egy hatalmas hullám csapott a sziklára. Lys fél kézzel a sziklára rántotta Bellát, míg a másikkal megkapaszkodott egy kiálló darabjában, nehogy a víztömeg a tengerbe lökje őket. A hullám átzúgott a fejük fölött, sós ízt hagyva a szájukban. Lys elengedte Bellát. – Azt hittem, utálsz – jegyezte meg élesen keresztanyja, őt pedig mélyen sértette az alaptalan vád. Őt nem utálta, csak Dit. – Mi? – kérdezte meghökkenten Lys. – Dehogy! Bella keserűen elmosolyodott, majd a mosoly fintorrá torzult, elfordult Lystől. Néhány másodperc múlva a lány öklendezés hangját hallotta. Aggodalmasan vizsgálta keresztanyja vállát, de nem akart tolakodó lenni azzal, hogy közelebb ül hozzá. – Figyelj… – szólalt meg óvatosan. – Ha gondolod, várhatunk egy kicsit. Egy-két napon már igazán nem múlik. Visszamegyünk a faházba, és pihensz egy kicsit… – Ne… nem kell! – vágta rá a lány, és Lys felé fordult. – Nem várhatunk addig, amíg elmúlik. Lys, bár semmit sem értett, rábólintott. Bella egy, a vízből kiemelkedő, üregesnek tűnő sziklára mutatott. – Oda megyünk? – kérdezte. Ő pedig ismét csak bólintott. Varázslattal úsztak, hogy a hullámok ne dobálják őket. Lys Bella mögött úszott, hogy egy újabb balesetnél azonnal intézkedhessen, de szerencsére sikeresen elérték a sziklát. Az üregben sekélyebb volt a víz, néhány méterrel beljebb már a lábuk is leért. Lyst csak most kezdte zavarni, hogy a talárja a víz felszínén lebeg mögötte, ezt ugyanis eddig nem volt ideje alaposabban megfigyelni. A barlangot egy széles perem védte a víztől, amire csak nagy nehézségek árán sikerült felmászniuk. Ezután az út veszélyesen meredekké vált, a cipőjük csúszott, a csöpögő talárjuk pedig csak húzta őket, így Lys leült, és ellökte magát, mintha egy kitaposott sziklacsúszdán ült volna, végigsiklott a lejtőn. Bella követte a példáját. A barlang belsejében egy tavat láttak. Lys odalépett a partjára, leguggolt, és megszemlélte a vizet. Az ujját is belemártotta, és óvatosan lenyalt egy cseppet. – Ez nem sós víz – állapította meg. Bella azonban nem úgy nézett ki, mint aki bármit is meghallott az egészből. Lys minden további szó nélkül nekikezdett az előre kitervelt bűbájoknak, melyek egy esetleges illetéktelen behatolótól védik majd a barlangot – és a horcruxot. Bella nem ismerte a védővarázslatokat; csak azért jött ide vele, hogy elkísérje őt, és elhozza a horcruxot, amit neki nem volt szabad megérintenie. Keserűen elhúzta a száját, hátrapillantott Bellára a válla fölött. Egy addig ismeretlen érzés kerítette hatalmába: a féltékenység. Igen, halványan emlékezett rá, hogy érzett valami hasonlót az Adrian-ügy kapcsán is, amikor a Nagyúr Bellát vitte magával, nem pedig őt, Lyst. Az rosszul esett neki, de közel sem annyira, mint ez a horcruxos. Pedig tudta, ő, Bellával ellentétben tudta, mit fognak elrejteni a barlangban. Ő, vele ellentétben pontosan tudta, mekkora adomány a Nagyúr „kis” ajándéka. Ő, Bellával ellentétben ismerte Tomot és ismerte Voldemortot is. De akkor… akkor miért? Miért nem ő, Lys? A legutolsó varázslat is a helyére került. Lys intett egyet a pálcájával, mire a tó közepén kiemelkedett egy szikla, abból pedig egy oszlopszerűség, mely a tetejénél kiszélesedett, és felvette egy durván faragott kőtál formáját. A következő pálcaintésre kisebb kövek emelkedtek ki a tóból, ösvényt képezve a vízen. Lys Bella elé lépett. – Be kell vinni a medált a tó közepére – mondta. Aggodalmasan mérte végig a keresztanyját, akinek, úgy tűnt, jót tett a barlangi levegő; sokkal jobb színben volt, mint induláskor. Bella felnézett rá; szemeiben Lys végre rátalált arra a tűzre, amelyet egész nap annyira hiányolt; ami olyan hihetetlenül egyedien jellemezte a keresztanyját. Bólintott, és elindult a tó felé, de mielőtt elérte volna, megtorpant, és megrázta a fejét. Talárzsebébe nyúlt, és Lys felé nyújtotta a medált. Tekintete még mindig a régi volt, azonban arcán Lys valami olyasmit látott, amit egyáltalán nem ismert: – Csináld te – mondta. – Kétszer mentettél meg, amióta elindultunk, igazán megérdemled. Lys elmosolyodott, és elindult keresztanyja felé. Egymás szemébe néztek, mikor a hűvös aranylánc Lys csuklójára fonódott. Bella hátrébb lépett, Lys pedig előre, az első, víz tetején lebegő kőre. Furcsa érzés volt, minden lépésnél koncentrálnia kellett, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. A kövek folyamatosan inogtak a talpa alatt; olyan érzés volt, mintha egy csónakban egyensúlyozott volna. Nagyjából fél úton járt a part és a kis szikla között, amikor tudatosult benne, hogy percek óta Tomot tartja a kezében, de még nem szólt hozzá. Észrevétlenül megszorította a medált, és gondolatban megszólította. Nem történt semmi. Lys újra próbálkozott, és annyira nem figyelt oda a lépésre, hogy majdnem a tóban kötött ki. Újra és újra megszólította a medálban lakó lélekdarabot, a fiatal Tom Denemet, de egyszer sem kapott választ. Mikor kiért a tó közepén lévő sziklára, megtámaszkodott a kőtál peremén, és alaposan végigmérte a medált. Csak most vette észre, hogy az alakja hiába hasonlít megszólalásig az eredetire, a Mardekárra utaló díszes M betű hiányzott róla, és egyetlen finom mozdulattal ki tudta nyitni. Hamisítvány volt. Ezért nem neki adta a Nagyúr. Mert tudta, hogy ő, Lys azonnal rájönne a csalásra. Megcsóválta a fejét, képletesen elátkozta magát az ostobasága miatt, és óvatosan a kőtálba helyezte a medált. Megigazította, mintha tényleg a horcrux lenne, majd egy varázslat-gátló bűbájt helyezett a kőtál köré. Visszadugta a pálcáját a talárzsebébe, rendezte a vonásait – amióta rájött a csalásra, folyamatosan vigyorgott –, és elindult visszafelé. Bella ugyanott várt rá, ahol akkor állt, amikor elindult a szikla felé. Együtt indultak a barlang bejárata – ez esetben inkább kijárata – felé, felkapaszkodtak a meredek lejtőn, és fintorogva néztek össze a gondolatra, hogy megint úszniuk kell. Ezért nem szárították meg a talárjukat sem. Az erős szél egészen kezessé vált, a hullámok lágyan kísérték őket a magas szikla felé. Bella előbb érte el a partot, mint ő, és gyors ütemben mászott a varázslat segítségével. Lys lassan követte, alaposan eltöprengve az egész ügyön. A horcrux csak álca volt: tehát a Nagyúr vagy őt, vagy Bellát akarta becsapni. Hiszen neki azt mondta, ide fogják rejteni a medált; az, amit Bellának adott viszont csak egy nagyon megnyerő utánzat volt. Lys hajlott arra a változatra, miszerint a Nagyúr nem akarta, hogy keresztanyjának pontos tudomása legyen az elrejtendő tárgyról, ezért adott neki egy ügyesen lemásolt változatot, és ezért tiltotta meg neki, hogy bárkinek oda adja a medált. Hiszen tudta, hogy ő, Lys pár perc alatt rájönne a csalásra. Bella megvárta őt a szikla peremén, majd elindult sétálni egy kicsit. Lys mosolyogva bólintott, és leült, lábait a tenger fölé lógatva. Igazán gyönyörű volt a kilátás, és nem is hűlt le túlságosan. Láb lógatva kémlelte a horizontot, és azon töprengett, mennyire jó érzés, hogy ő meg Bella együtt töltötték a nap nagy részét, és egyszer sem veszekedtek. – Csodás napunk van – mondta halkan, és hunyorogva sandított az égre. Velőtrázó sikoly hasított a levegőbe. Lys olyan sebesen pattant fel, hogy szinte lecsúszott a szikláról. Előrántotta a pálcáját, de nem látott semmit. Elindult a hang irányába, pálcás keze remegett a félelemtől. Ne! Nem eshet baja…! NE!
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.