efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
A vrva vrt (vagy inkbb legkevsb vrt) esemny: Lucius s Narcissa eskv?je, s a bonyodalmak. Mert ahogy Lys s Di is ott van, ott semmi sem egyszer?...

A szbelik kzeledte miatt valszn?leg ez az utols frissts jnius 25-ig, addig kitartst mindenkinek! (s j keresglst Voldemort tervnek mikntjt illet?en, valamint j tallgatst a kvetkez? fejezetekre vonatkozan. ;) )


Lys minden napja kellemes monotonitásban telt el az esküvőig. Kora délelőttől késő délutánig – kisebb-nagyobb megszakításokkal – Regulusszal edzett, majd késő estig próbálta meggyőzni a Nagyurat arról, hogy nem engedheti az esküvő megtartását. Bármikor is beszélt róla, ő, Lys mindig csak az esküvőként hivatkozott az eseményre; mintha ezzel elfeledhetné, hogy kiké. Azonban Voldemort hajthatatlan volt, bármivel is próbálta Lys meggyőzni, mindig azt ismételgette, hogy csakis akkor hajlandó tenni valamit, ha Di maga áll elé. Erre azonban a lányok párbaja óta még kisebb volt az esély. Lys kénytelen volt belátni, hogy az esküvő ellen ő maga semmit sem tud tenni, ezért egy másik kérdésben próbálta elnyerni a férfi támogatását, mégpedig abban, hogy újra megkaphassa a horcruxot. Ez a rábeszélő akció is annyira volt sikeres, mint az előző. Lys minden este csalódottan feküdt le, és minden reggel elszántan ébredt, abban a hitben, hogy aznap végre sikerrel jár. Ott volt Regulus beavatásán. Meglepetten konstatálta, hogy a fiúnak – egyelőre – nem kellett semmilyen feladatot végeznie, mint amit Dracónak vagy Calnak a jövőjében. Úgy tűnt, ezt nem csak ő vette észre; többen néztek igen furcsán szegény Regulusra, miután megkapta a Jegyet, de nem esett szó az első feladatáról. Azonban a Nagyúr már régen megtanította őket arra, hogy ne tegyék szóvá az ilyesmit. Mindenkinek, még a Nagyúrnak is roppant fontos volt, hogy ő, Lys részt vegyen az esküvőn, holott ő erről legalább annyira szívesen lemondott volna erről a kegyről vagy lehetőségről, mint Lucius. Végül csak a fiú miatt egyezett bele, ha már szenvednek, szenvedjenek együtt alapon. Újabb közös vonás; ismét valami, aminek örülhet. Az esküvő napján korábban ébredt a szokottnál. Álmai nyugtalanok voltak, igaz, szinte egész éjjel fent volt, mert még a legkisebb nesz is felébresztette az esküvőről szóló rémképeiből. Már napokkal korábban találkozót beszélt meg Regulusszal a Malfoy kúrián. Mivel a fiú még nem múlt el tizenhét, nem varázsolhatott iskolán kívül, tehát a díszítésben sem segíthetett, ahogy tették azt a többiek, Luciust elnézve cseppet sem lelkesen. Ámbár a Lestrange-fivérek – elsősorban Rabastan – remek szórakozásnak tartották, hogy a lehető legváratlanabb pillanatokban egy doboz mágikus konfettit pottyantsanak a gyanútlan áldozat fejére. És ez a gyanútlan áldozat általában Lucius volt. Lys értetlenkedő, dühös és kíváncsi tekinteteket érzett a hátán, mikor Regulus oldalán kisétált a kúria parkjába, hogy távol legyenek a többiektől. Biztos volt benne, hogy Bella legszívesebben újra párbajra hívná, de minimum megátkozná hátulról, de egyetlen kósza fénycsóva sem kísérte útjukat. Csak ültek egymás mellett az egyik fa árnyékában. Regulus talárjának bal ujjával babrált, néha feljebb húzta egy kicsit, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy a Jegy még mindig megvan-e, majd ezután felpillantott, mintha valaki szólt volna hozzá. Olykor-olykor a mellette némán ülő lányra nézett, megvonta a vállát, és előröl kezdte az egészet. Lys tompa, elmosódott neszként érzékelte a fiúk bolondozását, és Lucius meg Narcissa anyjának instrukcióit a parkot díszítő ismeretlen varázslóknak. Nagyon nem akarta ezt az egészet. Tudta, hogy valamiből erőt kell merítenie, csak arról nem volt halvány fogalma sem, mi legyen az. – Nekem ez nem fog menni – motyogta a fiú alig hallhatóan. – Hm? – kérdezett vissza oda sem figyelve Lys. Regulus habozott a válasszal. – Ez az egész… annyira… – Lys ránézett, mire a fiú vállvonogatva csupán ennyit válaszolt: – Az esküvő. – Igen… igen. – Ő nem akar itt lenni, és úgy gondolta, Regulus sem. De neki muszáj, a szülei nem engednék, hogy kimaradjon egy ilyen fontos eseményből. Csak most tudatosult benne, hogy ma megismerheti a nagyszüleit; hiszen eddig nem igazán látta őket. Igaz, hogy járt már Reguluséknál, de akkor nem az volt a cél, hogy meglássák őt. Egészen addig ültek békésen egymás mellett, amíg a díszítés el nem készült. Ekkor Regulus Hop-porral hazatért, hogy a szüleivel együtt térjen vissza az esküvőre. Lys a Denem kúriát védő bűbájok mellé érkezett. Mozdulatlanná dermedt egy pillanatra; a hoppanálástól még ennyi idő után is felkavarodott néha a gyomra. De még mindig ezerszer jobban kedvelte, mint a Hop-port. Egy egyszerű szabású fekete dísztalárba öltözött. Csodálkozva nézett végig magán; igaz, hogy eddig is mindig feketében járt, de így belegondolva már az idejét sem tudta, mikor volt rajta utoljára színes ruha. Nem hiányzott, csupán furcsa volt, de olyan furcsaság, amit már kezdett megszokni. Az új Lys… mintha egy harmadik ember lenne. Érettebb, hidegebb és kegyetlenebb, mint korábban. Felsóhajtott, és kilépett a szobája ajtaján. Voldemort ezúttal az ablaknál állt. Úgy tűnt, ő egyáltalán nem készül elmenni az esküvőre, és Lys kimondhatatlanul irigyelte ezért. Némán állt, lehetőséget adva a férfinak, hogy megszólítsa, de erre két perccel később sem került sor, ezért távozott. Az elsők között érkezett; de Regulusék így is megelőzték. Nem akart rögtön a fiúhoz rohanni, ezért inkább Luciusék felé indult. Ő – aki legnagyobb sajnálatára még mindig nem az ő Luciusa volt – gyorsan észrevette őt, apja azonban csak akkor, mikor a lány megállt előttük. – Mr. Malfoy – köszönt udvariasan. – Lucius. – Egymásra mosolyogtak. Lys legszívesebben átölelte volna a fiút, annyira boldoggá tette ez az egyszerű gesztus. – Miss. Blanc – Abraxas kezet csókolt neki. – Még nem volt alkalmam megköszönni, hogy megmentette a fiam életét. – Ez tulajdonképpen igaz volt, pedig a lány az Adrian ügy után elég sok időt töltött a házában. – Igazán semmiség, uram. Ön is sokat tett értem a közelmúltban – mondta, és elmosolyodott, Lucius pedig elfordult, hogy mosolyát elrejtse apja elől. Ő is elég sokat tett a lányért… Lys ellépett tőlük, hogy üdvözölhessenek egy frissen érkezett családot. Várt egy kicsit, hátha Regulus észreveszi, de a fiú apja egy másik férfival beszélgetett, egyik kezét fia vállán nyugtatva. Megvárta, míg a másik varázsló távozik, és csak akkor indult el vér szerinti családja felé. Mire odaért, apai nagyapja mellett már egy másik férfi állt. Felsóhajtott, és elhatározta, hogy csak azért is elhívja Regulust. – Szia – bökte meg finoman a fiú vállát, mire az felé fordult. Ezt a mozdulatot az apja is észrevette, és a lányra nézett. – Jó napot, Mr. Black. Elrabolhatom Regulust néhány percre? – kérdezte angyalinak szánt mosollyal. Nem igazán sikerült. Azonban a férfival beszélgető varázsló – akiben Lys csak most ismerte fel Bartholomew Lestrange-t, Rodolphusék apját –, határozottan bólogatni kezdett, mire Orion mély sóhajjal beleegyezett. – Köszönöm – suttogta hálásan Regulus, mikor hallótávolságon kívülre kerültek a két férfitól. – Apám mindenkinek velem dicsekszik. Pontosabban ezzel dicsekszik… – Finoman megemelte bal karját. – Bezzeg ő maga sosem csatlakozott volna, pedig állítólag régről ismeri a Nagyurat! – Megrázta a fejét. – Mindegy, ne is foglalkozzunk vele. – Lysre mosolygott. Kiléptek az épületből, és a kikészített székeket megkerülve a park felé vették az irányt. – Képzeld, Bella megkérdezte tőlem, hogy van-e köztünk valami, mert látta, amikor kint ültünk a parkban. – Lys megcsóválta a fejét. – Nemet mondtam. – Vállat vont. – Semmi köze hozzá. – Így van – helyeselt a lány. – Meg azt is mondta, hogy vigyázzak veled – a fiú óvatosabb hangnemet ütött meg. – Harapok talán? – kérdezte Lys tettetett felháborodással. – Nos… – mondta zavartan Regulus, és körbenézett, hallja-e őket valaki. – Tulajdonképpen igen. De engem nem zavar. Elnevették magukat. Megálltak az egyik fa mellett, ahonnan tökéletesen láthatták az esküvőre érkező vendégeket. Regulus zsebre tett kézzel támaszkodott a fa törzsének, és halkan bemutatta Lysnek az érkezőket. A lány meg sem próbálta megjegyezni a neveiket. – Ne már… – nyögött fel hirtelen a fiú. – Narcissa meghívta őket? Merlinre… – Jobb tenyerébe temette az arcát egy pillanatra. Lys felnézett; Lucius előtt egy egérszürke hajú, magas fiatal fiú állt, sötétzöld dísztalárban, a mellette álló apjának szakasztott mása volt. A fiú anyja sötétvörös haját kontyba kötötte, dísztalárja bézs színben pompázott. Elég sokáig ácsorogtak ott, mintha a fiú apja és Abraxas jóban lennének. – Kik ezek? – Burke-ék – válaszolta fintorogva Regulus. – Sebastian Burke az évfolyamtársam. Nem jövünk ki túl jól. – Rövid szünetet tartott. – De a rokonaink. Lys elmosolyodott. – Máskülönben mit keresnének itt? – Lehetnének Lucius rokonai is – vont vállat a fiú. – De a Blackeknek több rokonuk van. – Hogyhogy? – Ez tényleg érdekelte Lyst; sokkal jobban, mint holmi közeljövőben megrendezésre kerülő esküvők. – Mert a Blackek, a Malfoyokkal ellentétben szeretnek legalább két gyereket csinálni. Mire Regulus rájött, mi csúszott ki a száján, Lys már kuncogott. Erre ő maga is nevetni kezdett. Újabb nevek röpködtek, a tömeg egyre gyűlt. Néhány fiatal odalépett Regulushoz beszélgetni, és voltak, akik el is hívták, de ő nemet mondott. Lys biztos volt benne, hogy a fiú barátai mind azt hiszik, hogy ők ketten minimum járnak. Lys nézte az összegyűlt tömeget, és arra gondolt, hogy ez az esküvő lehetne másképp is. Narcissa rokonai helyett állhatnának itt Diéi… Körbenézett, de anyját sem látta sehol. Pedig úgy tudta, ő is eljön. Talán azért nincs itt, mert fél. Fél, hogy nem bírná ki. Di nem olyan erős, mint ő, Lys… ő összeroppanna itt. De neki, lányával ellentétben, megvolt a lehetősége, hogy változtasson, csak nem élt vele. Ezt pedig Lys nem akarta a saját hibájaként elkönyvelni. Regulus hirtelen megfogta a kezét. – Nézd, Rodolphus nekünk integet! – Előre mutatott. Lys néhány másodpercnyi nézelődés után valóban meglátta leendő keresztapját, amint újabb hívó kézmozdulatot tesz feléjük. Egyszerre indultak el. Regulus céltudatosan haladt előre, Lys fél lépéssel lemaradva követte. Már majdnem átverekedték magukat a vidáman cseverésző tömegen, amikor egy kéz jelent meg a fiú előtt, mintegy sorompóként. Regulus felnézett, arra az egérszürke hajú fiúra, akiről olyan negatívan nyilatkozott. – Szervusz, Reggie – köszönt rá gúnyosan. – Sebastian – biccentett kimérten, és próbálta kikerülni a fiút, de az nem engedte. – Bocs, nem érek rá, sietek, mert… – Ejnye, Reggie… – Sebastian gúnyos mosolya mintha megrezzentette volna a fiút. Lys előre lépett, és egyetlen mozdulattal lenyomta a Burke kölyök karját. – Mint ahogy azt Regulus – erősen kihangsúlyozta a fiú nevét – is mondta, dolgunk van. Sebastian végigmérte őt, és elismerően füttyentett. Lys arca elkomorodott. – Burke, hagyd – szólalt meg Regulus abban a reményben, hogy sikerül lebeszélnie a fiút Lys idegeinek további feszegetéséről. – Nem tudod, kivel húzol ujjat. – Ő nem Diana – vágta rá Sebastian. Lys örült, hogy ezt sikerült tisztázniuk. – Ennek fényében nem hiszem, hogy lenne okom félni tőle. – Akkor nem lenne okod félni tőlem, ha Di lennék – mordult fel Lys, és pálcáját Burke állának szegezte. – Egy hónapja alaposan feltöröltem vele a padlót egy párbajban – mondta fenyegetően. – Kíméletes voltam vele, majdnem öt percig bírta. Neked kettőt sem adok. Burke vissza akart vágni, de mielőtt megszólalhatott volna, Lys minden erőlködés nélkül behatolt az elméjébe, és különféle rémképekkel riogatta a fiút, mintegy kilátásba helyezve, mit tesz vele, ha tovább feszíti a húrt. Vetett még egy utolsó, fenyegető pillantást Sebastianra, majd eltette a pálcáját. Burke hátrált egy lépést, és engedte, hogy kikerüljék őt. – Kösz – biccentett hálásan Regulus. – Elég szánalmas alak – jegyezte meg Lys. – Az – értett egyet a fiú rövid habozás után. A még mindig nekik integető Rodolphushoz további akadályok nélkül jutottak el. A fiú kajánul vigyorgott, majd lelkesen mesélni kezdte, hogy a szertartás hamarosan kezdődik, és Luciusnak éppen saját és Narcissa szüleinek esküvő előtti utolsó instrukcióit kell hallgatnia. – Pedig annyira nem hülye, hogy ne tudja meg jegyezni, melyik kérdésre kell nemet mondania igen helyett – lépett melléjük fülig érő vigyorral az arcán Rabastan is. – Eddig hallgatóztam – tette hozzá, és szólásra nyitotta a száját, hogy elmesélje, mit hallott, de a feltörő emlékektől kétrét görnyedt, és fájó rekeszizmait tapogatva nekidőlt a kúria falának. Lys felvonta a szemöldökét. – Rabastan csak viccelt – próbálta eltussolni a dolgot Rodolphus, félreértve a lányt. – Igent kell mondania, csak… – Értem – vágott szavába Lys legyintve, és arcizmai mosolyra rándultak. Mindhárman a még mindig összegömbölyödve röhögő Rabastanra néztek, és belőlük is kitört a nevetés. Mágikusan felerősített zeneszó hallatszott, mire mind a négyen abbahagyták a nevetést. Rabastan bizonytalanul felegyenesedett, és összenézett a bátyjával; ők már tudták, amit Lys még csak sejtett: a szertartás hamarosan kezdetét veszi. A testvérek elbúcsúztak tőle és Regulustól, és sietős léptekkel eltűntek a széksorok felé örvénylő tömegben. – Gyere – ragadta meg Regulus Lys karját. – Siessünk, mielőtt elfoglalják az összes jó helyet. A lány néhány lépésig követte a fiút, majd megszólalt, s hangja tétovább volt, mint ismeretségük során bármikor. – Én nem akarok elől ülni. Regulus hátrasandított a válla fölött, és elvigyorodott, de Lys kérését válasz nélkül hagyta. Sebesen vágtak át a tömegen, Lysnek az a gyanúja támadt, hogy a fél násznép neveletlen kölyköknek tartja őket. Igazából ez őt cseppet sem zavarta, de abban nem volt biztos, hogy nagyszüleinek is ugyanez a véleménye. Regulus végül a legutolsó széksor bal oldalánál állt meg, és illendően előre engedte Lyst. A lány elsőre meghökkent, a fiú arcán ugyanis egy addig sosem látott, csibészes vigyor terült el. Miután úrrá lett meglepetésén, nem kérdezett semmit a fiútól, csupán szó nélkül lehuppant a második székre. A fiú leült mellé. Egyikük sem vette észre, hogy a sor túloldalára is leült valaki. Nézték a tömeget, ahogy az első széksorok felé tömörülnek, mintha legszívesebben mindenki az első sorban ült volna. Regulus kiszúrta a szüleit Lucius anyja mellett. Rabastant a családi kötelék a harmadik sor közepére rendelte, és abból, hogy folyton izgett-mozgott arra következtettek, hogy ő is szívesen ülne itt hátul. Nagyjából fél órával később az utolsó vendég is leült, a hárommal előttük lévő sorba – a hátrábbiak üresek voltak –, majd Lucius apja, és Narcissa anyja tűntek fel, hogy elfoglalják helyüket az első sorban. Nagyjából tíz perc múlva a zene ritmust váltott. Regulus mocorgott egy kicsit, igyekezett féken tartani rakoncátlankodó arcizmait, de mivel nem járt sikerrel, inkább hátrafordult. Lys néhány perc után követte a mozdulatot, majd tátva maradt a szája. Narcissa érkezett ugyanis, apja oldalán. Hófehér, földig érő ruhája szinte egybeolvadt fehér bőrével. Igaz, hogy díszes volt, a szegélyeket szépen elrendezett, ezüstszínű hímzett virágok díszítették, a fűző pedig teljes egészében kacskaringós virágmintából állt. A ruha, bár hosszú ujjú volt, széles nyakkivágással rendelkezett; csupán pár centiméternyi lágy selyem fogta össze az ujjakat és magát a ruhát. Narcissa szőke haját elegáns kontyba csavarták, ebbe fűzték a hosszú menyasszonyi fátylat – Lys eddig azt hitte, ez csak mugli szokás –, mely most lágyan lobogott a lány mögött. Merengve nézte távolodó alakjukat, és arra gondolt, Narcissa helyén Dinek kellene állnia… vagy neki. Felsóhajtott, és az előtte lévő szék támlájára szegezte a tekintetét. Neki ez innentől csupán kötelesség volt, egy nem túl hálás feladat, egy béka, amit le kell nyelni, egy… – Azért érkeztünk ma ide… – A szertartást vezető varázsló mágikusan felerősített hangjára Lys összerezzent, és ingerült pillantást vetett az emelvény felé, melyen Lucius, Narcissa és a varázsló állt. Nagyon úgy tűnt, hogy mindent végig kell hallgatnia. Ezt pedig nagyon-nagyon nem akarta. – Sétálok egy kicsit, nem érzem jól magam – füllentette Regulusnak, felpattant, kikerülte a fiút, és sebes léptekkel a kúria felé iramodott. Remélte, hogy oda már nem hallatszik be semmi. Még a gondolatát is gyűlölte ennek az egész hercehurcának, de elviselte, mert megígérte Luciusnak. Belépett a kúriába, és elégedetten vette tudomásul, hogy itt semmit sem hallani. Aztán körbenézett, és éppen csak fellobbant öröme semmivé foszlott. Di állt a lépcsőknél, ezüst-fekete dísztalárban, és – már majdnem aranyos – csodálkozással nézett rá. Lys úgy sejtette, ő is azért van itt, mert nem akarja hallani, ami odakint folyik. Elindult Di felé, aki ekkor már csak a talárja szegélyét nézte. – Állhatnál ott – mondta halkan, hogy csak ők ketten hallják. Egészen közel álltak egymáshoz. Di értetlenül nézett fel, valahova Lys homloka tájékára. – Lucius mellett. – Nem állhatnék – vágta rá a lány. – De igen. – Lys aprót biccentett. – Tudom, hogy szereted őt, és ő is téged. Neked kellene mellette állnod. – Vagy nekem, tette hozzá gondolatban. Ha jobban belegondolt, ő maga sokkal inkább illett Luciushoz, mint Di. – El kellett volna mondanod a Nagyúrnak. – Megölte volna! – csattant fel a mindig csendes kislány. Lys felhorkant. – Nem bántotta volna. – Nem tette volna, hiszen ő ezzel csak nyer. És a Nagyúr általában mindig azt teszi, amivel nyer. De Di felvonta a szemöldökét, mintha azt akarná tudni, miből gondolja ezt, így neki ki kellett találnia valamit. Kimondta hát az első gondolatot, ami eszébe jutott. – Aranyvérű. – Éppen ezért kell mellé egy másik aranyvérű! Lys lemondóan sóhajtott. – A véred tisztább, mint bármelyik aranyvérűé odakint. Luciust amúgy sem zavarta, és biztos vagyok benne, hogy a szüleit sem. – Félvér vagyok, a fenébe is! Lucius mellé aranyvérű… – Lys egyszerűen pofon vágta Dit, és nem csak azért, hogy elhallgasson, hanem azért is, hátha sikerül abba a makacs fejébe verni, hogy ő sokkal inkább illik Luciushoz, mint Narcissa valaha is fog. – Ezt most azonnal fejezd be – sziszegte anyja arcába, aki döbbenten tapogatta az iménti pofon helyét. – Ha elmondtad volna apádnak, most te állnál Narcissa helyén! – Felemelte kezét, mert látta, hogy Di megszólalni készül. – Ne vágj közbe, tudom, miről beszélek, mert én, veled ellentétben szóltam neki! Di arca sápadtabb lett, mint egy három hetes hulláé. Mondandójának legalább ötször futott neki, addig ugyanis csak tátogott, mint egy partra vetett hal. – Te… elmondtad… apámnak? – nyögte ki végül alig hallhatóan. Lys bólintott. – Azt mondta, tehetne bármit, de csak akkor, ha te magad kéred. Azt akarta, hogy bízz benne annyira, hogy megossz vele ilyen fontos dolgokat. – Lys megvárta, hogy Di minden szavát felfogja. – Ha felemeled a hátsód, összeszeded azt a hírhedt bátorságot, ami a griffendéleseket jellemzi, és elé állsz, most a ti esküvőtökre gyűlt volna össze ennyi ember. Di erőtlenül a lépcsőre rogyott. Lys elégedett mosollyal nézte, ahogy anyja a kezébe temeti az arcát, majd kikerülte, és felsietett az emeletre abban a reményben, hogy eleget tud bolyongni ahhoz, hogy a szertartás véget érjen.
***
Az a másfél óra, amíg a szertartás befejeződött, napoknak tűnt Lys szemében. Mikor visszatért a bejárathoz, Di már nem ült a lépcsőn; úgy gondolta, hazament, hogy még véletlenül se kelljen látnia a friss házaspárt. Lánya ezzel tökéletesen egyetértett, igaz, ő nem volt elég gyáva ahhoz, hogy megfutamodjon. Kisétált a parkba, és a széksorok felé indult. Regulus még mindig a helyén ült, de a násznép nagyja már felkelt, és az emelvény körül gyülekezett, nyilván azért, hogy kifejezze gratulációját és néhány jókívánsággal bíztassa az ifjú párt. Lys a fiú mellé lépett, és óvatosan megütögette a vállát. Regulus felnézett rá, elmosolyodott, és ő maga is felállt. – Szörnyen unalmas volt, nem maradtál le semmiről. Jobban vagy? – Igen. A fiú bólintott. Majd fél óra múlva feloszlott a tömeg az emelvénynél, és a kúriában kialakított bálterem felé vette az irányt; a széksorok eltűntek, s ők ketten barátaikat kezdték el keresni a násznép között. Lys látta a nagyszüleit, amint Lucius és Narcissa szüleivel beszélgetnek; látta a feléjük tartó kis csapatot, tekintete Luciuson időzött egészen addig, amíg Regulus fel nem kiáltott: – Jóságos Merlin! Lys oldalra fordult. Regulus egy másik félhosszú fekete hajú fiút figyelt, nem messze tőlük, de félig háttal nekik. Megdermedt, és csak késve vette észre, hogy a fiú elindult a másik felé. Szeme sarkából látta, hogy Bella, Rodolphus és Rabastan azonnal követik Regulus példáját; hogy Lucius magyaráz valamit Narcissának, és követi őket. Mire visszanyerte uralmát megdermedt tagjai felett, mindenki odaért a fiúhoz. Ő maga is elindult, ökölbe szorított kézzel, sietős léptekkel. Már javában veszekedtek, mikor ő odaért. – … Narcissa meghívott, nem értitek? Itt van nálam a… Átfurakodott Regulus és Rabastan között, de mielőtt bárki, különösen a hívatlan vendég felfoghatta volna a jelenlétét, teljes erejéből behúzott neki. – Rohadt szemét! Sirius Black az orrához kapott, s az ütés erejétől megtántorodva a puha pázsiton kötött ki. Csodálkozva nézett az előtte álló fekete hajú és kék szemű lányra; egyáltalán nem tűnt ismerősnek. – Ezt meg miért kaptam?! – kérdezte felháborodottan. Fájós orrát masszírozva feltápászkodott, és egyetlen mozdulattal leporolta a talárját. – Tartoztam – vágta rá Lys. – És tudod Black, én is rohadtul utálok tartozni. – Azzal sarkon fordult, és Bella elégedett-csodálkozó pillantásától kísérve elhagyta a tett helyszínét. Nem foglalkozott vele, hogy mi lesz ebből az egészből. Nem érdekelte semmi azon kívül, hogy letudott egy tartozást.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.