efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Lys nem bízik Diben, Di egyre jobban gy?löli ?t, Voldemort nem érti, miért kell ? bírónak a két lányhoz, és még Regulus is aggodalmaskodik egy kicsit.


Lys az első emeleti társalgó ablakának párkányán ült. Jól emlékezett a múltjából erre a helyiségre: ez volt az a társalgó, ahol a jövőben is annyi időt töltenek majd, csupán azt nem értette, hogyan kerülhetett addigra a második emeletre. Régi jó szokásához híven most is azt nézte, ahogy a fiúk kártyajátékot játszottak, ugyanazt, amit az ő idtejében is szoktak. A szerencse ugyanúgy Rabastannak kedvezett legtöbbször, mint majdnem húsz év múlva, és mivel innen is belelátott a fiú lapjaiba, úgy nézte, ezt a játszmát is ő nyeri majd. Végignézett az asztal körül ülőkön, tekintete először tovább időzött Luciuson, majd néhány perccel később ott is maradt rajta. Ezt látva Avery oldalba bökte a fiút, és Lysre bökött. Nyilván azt hitte, a lány mondani akar valamit, ő azonban elég rafinált volt ahhoz, hogy eloszlassa a gyanúját: úgy tett, mintha nem is Luciust nézné, csak a nagy gondolkozásban rajta felejtette volna a tekintetét.

Bellával, legnagyobb sajnálatára, még mindig nem sikerült beszélnie, pedig nagyon meg akarta már köszönni, hogy akkor régen, az Adriannel való párbaj végén megmentette őt. De még egy fehér főnixet is könnyebb lett volna elkapnia, akár ebben a házban is, mint jövőbeni keresztanyját egy pár szavas beszélgetésre. Úgy érezte, mintha direkt kerülné őt. Amikor ezt megemlítette Rodnak, a fiatal férfi váltig állította, hogy Bella egyáltalán nem menekül előle.

Felnézett a faliórára. Lassan fél tizenegy, ideje indulnia, ha nem akarja lekésni a Roxfortból induló vonatot. Nem engedheti, hogy Di azzal jöjjön haza, még a végén valami ostobaságot csinál. A Nagyúr elengedte őt egy kis utazgatásra, de ő, Lys ezt nem tartotta célszerűnek. A terve napok óta készen állt. Megvárja, hogy Di kijöjjön az iskolából, és még mielőtt felszállna Roxmortsban a vonatra, egyszerűen dehoppanál vele.

Fürgén leugrott a párkányról. Néhány fiú ránézett egy pillanatra, aztán újra a lapok felé fordították tekintetüket. Mélyet sóhajtott, újra Luciusra nézett, majd az ajtó felé indult. Még visszaintett, mielőtt kilépett volna, és a szeme sarkából látta, hogy négyen is visszaintenek. Ez boldogsággal töltötte el.

Roxmorts egyik eldugott mellékutcáján bukkant fel, tíz perccel tizenegy előtt. A jövőben járt egyszer-kétszer ebben az utcában, ismerte az utat a főutca felé, és emlékezett arra is, hogy onnan merre vezet az út a vasútállomáshoz. Elindult tehát a főutca felé. Léptei csendesek, de meglehetősen sietősek voltak. Hallotta a Roxfortból érkező diákok vidám zsibongását. Tudta, hogy az anyja is köztük van.

És Black is… De rá jobb még csak nem is gondolni.

Mielőtt elérte volna a főutcát, csodálkozva vette észre, hogy az a személy, akiért most idejött, éppen szembe jön vele. De nem sokáig; hogy eltűnjön a vasútállomás felé igyekvő diákok szeme elől, Di lefordult az első mellékutcába. Lys körbenézett, majd sietve követte. Elcsodálkozott, mennyire amatőr is az anyja: egyszer sem nézett hátra, követi-e valaki. Léptei hol lassúak és bizonytalanok, hol sietősek voltak, de még csak a szándék sem volt meg benne arra, hogy hátraforduljon.

Hirtelen megállt; Lys óvatosabban lépett közelebb hozzá. Di előhúzta a pálcáját, mire Lys is így tett. Anyja mély levegőt vett, de mielőtt bármi mást tehetett volna, Lys egy hirtelen mozdulattal megragadta a vállát, és dehoppanált vele.


A kúriát védő bűbájok mellett bukkantak fel. Di hátranézett, riadt tekintete dühössé vált, ahogy felismerte Lyst.

– Apa elengedett! – csattant fel dühösen, és karba fonta a kezét. – Nem volt jogod ezt csinálni! Nem volt jogod elhozni onnan!

Leendő lánya felvonta a szemöldökét. Nem volt joga…? Hogy meri éppen az anyja ezt mondani neki azok után, hogy horcruxot csinált belőle? Neki, Lysnek nem volt joga, nem lett volna joga arra, hogy egész életében a saját, és csakis a saját lelkét birtokolja? Di lelke csak felhasználta őt! Egy eszköz volt… Megfeszítette az arcizmait.

– Lehet, hogy a Nagyúr megbízott benned, azért engedett el, de engem nem tudsz megvezetni. Gyerünk! – mondta határozottan, és egy gyors mozdulattal belökte Dit a védőbűbájok hatókörébe.

– El akarok menni! – Di pálcája Lys arcára szegeződött.

– Csak nyugodtan – tárta szét karját. – De előbb szépen elmeséled a Nagyúrnak, hova készültél. Gyerünk!

– Már mondtam neki! – Di ingerülten megtorpant. – Világot akarok látni!

– Láss – bólintott Lys, és a vállánál fogva terelgetni kezdte anyját az épület felé. – Csak aztán ne csodálkozz, ha valaki hátba támad, mert körültekintésből lazán megbuktál az előbb.

– Honnan kellett volna tudnom, hogy valaki követni fog? – kérdezte ingerülten a leendő anyja.

– Ja, hogy így állunk – morogta csalódottan Lys. Nem gondolta, hogy az anyja ennyire felelőtlen. Habár igazán sejthette volna, elég csak a horcruxos incidensre gondolnia. – Ez a hozzáállás már régen rossz. Ilyen könnyen elfelejted, ki vagy?

Di minden erejét felhasználta, hogy fékezze a tempót, de még ez is kevés volt a másik lány ellen. Lys fizikailag sokkal erősebb volt nála.

– Nem. – A válasz rövid habozás után, meglehetősen bizonytalanul érkezett.

– Akkor meg? – kérdezte élesen. – Kapásból öt szervezetet tudok mondani, amelynek tagjai csak az alkalomra várnak, hogy betartsanak a Nagyúrnak. Tégy egy szívességet, és ne könnyítsd meg a dolgukat. – Di nem tudta hova tenni ezt az egészet. Miről beszél ez a lány? Miért lenne az apja veszélyben attól hogy ő elmegy világot látni? Teljesen elment az esze? Vagy csak arról van szó, hogy… – Az egy dolog, hogy most segítettem, de mindig nem foglak kihúzni a csávából, az nem az én dolgom – Hangja elkergette Di tomboló gondolatait, és csak azokat hagyta a fejében, amelyeket éppen kimondani készült.

– Te belezúgtál az apámba, vagy mi? – kérdezte cinikusan.

– Nem – vágta rá Lys, és kitárta a Nagyúr dolgozószobájának ajtaját. – Értékeld, hogy jót akarok neked, mert ha ezt elszúrod, akkor több ilyen alkalmad nem lesz.

Voldemort remekül titkolt, mély csodálkozással nézte, ahogy először Di, majd Lys lép be a dolgozószobájába. A lánya jobbra indult, Lys balra, a lehetőségek szerint minél távolabb akartak kerülni egymástól. A levegő szinte izzott közöttük, és lerítt róluk, hogy nem azért vannak itt, mert keblükre akarják ölelni a másikat. De arra nem volt ötlete, hogy mit akarhatnak tőle.

– Elrabolt a vasútállomásról – kezdte a panaszkodást Di. Arca elszántságot tükrözött, szemeiben olyan vad érzelmek váltogatták egymást, amiket apja még elképzelni sem tudott volna. Azt azonban nem értette, miért kell éppen neki igazságot tennie a két lány között. Felnőttként megoldhatnák egyedül.

Mindenesetre Voldemort meg volt győződve arról, hogy egy roppantul izgalmas beszélgetés következik.

– Azért ez nem teljesen igaz – vágta rá Lys, mielőtt a Nagyúr közbeszólhatott volna. – Nem voltál a vasútállomáson. Roxmorts egyik elhagyatott mellékutcájába mentél. És ha el akarnálak rabolni, akkor nem ide hozlak.

– Igaz? – Úgy tűnt, Voldemort Lysnek készül igazat adni.

– De… – próbálkozott felháborodva Di.

– Igaz? – A kérdés szárazabb volt az előzőnél, és az elfojtott indulatok miatt fenyegetőbbnek hatott annál.

– Igen, de…

A férfi biccentett Lys felé.

– Meglátott valaki? – kérdezte tőle. A lány megrázta a fejét.

– Te magad engedtél el, apa! – csattant fel Di. – Ő hogy jön ahhoz, hogy vitába szálljon a szavaddal? – Lys ingerült pillantást vetett az anyjára. Hogyan jött ő ahhoz, hogy horcruxot csináljon a lányából? Minden erejére szüksége volt, hogy lenyelje csípős válaszát.

– Észrevetted, hogy követ? – kérdezte a férfi a lányától.

– Nem – mondta Di homlokráncolva. Szemlátomást ő ezt cseppet sem tartotta problémának – Nem gondoltam, hogy bárki is utánam jönne.

– Hiba – vágta rá a másik kettő, teljesen egyszerre.

Di gyűlölködve nézett a fekete hajú lányra. Nagini siklott be az ajtón, mely résnyire nyílt számára. Lyst vette észre előbb, csak utána Dit, ezért egyiküknek sem köszönt. Voldemorthoz kúszott, és beszámolt neki néhány, a lányok számára jelentéktelen dologról. Diana mivel nem tudta, hogy a másik is érti, amit a kígyó mond, olyan pillantást vetett rá, mintha biztos lenne benne, hogy ezt a vitát ő fogja megnyerni, annak ellenére, hogy apja eddig még nem adott neki igazat.

– Miért mentél Diana után? – fordult Lyshez a férfi.

A lány összevonta a szemöldökét. A válasz a jövővel volt kapcsolatos, amit Di előtt nem mondhatott ki. Le tudta olvasni Voldemort arcáról, hogy ezt ő is megértette a pillanatnyi habozásból, és tekintetével engedélyt adott arra, hogy Lys hazudjon neki.

– Úgy gondoltam, nem elég erős, hogy megvédje magát egy esetleges támadással szemben. Ráadásul észre sem vett; ez aggasztó, úgy vélem.

Voldemort alig észrevehető elismerő pillantással jutalmazta a hazugságot. Lys igazán ügyes kislány. Rögtön az első mondatával előbbre lendíti a tervét.

– Szóval szerinted a lányom nem elég felkészült? – kérdezte a Nagyúr homlokráncolva. Az asztalra könyökölt, és ujjbegyeit egymásnak támasztotta. – Azt gondolod, nem tanítottam meg arra, hogyan védje meg magát?

Lys szeme a férfira villant, jelezve, ha ezt tovább folytatja, akkor ő is mindent belead a játékba. A válasz egy kihívó pillantás volt. Rendben, gondolta Lys, ha játszani akarsz, hát játsszunk! Csak aztán ne csodálkozz az eredményen…

– Nem gondolom, hogy nem tanítottad meg neki, Nagyúr – pillantásával Di számára észrevétlenül fogadta el a kihívást. – Én abban kételkedem, hogy tudja használni a tanultakat. – Lys az anyjára nézett felvont szemöldökkel, kihívóan. Di megfeszült arccal állta a pillantását, egészen addig, amíg Voldemort meg nem szólalt.

– Hova akartál menni, Diana?

A lány elfelejtett levegőt venni. Ez megint nagy hiba, gondolta Lys.

– Még nem tudom – hazudta, elég ügyetlenül. Lys elcsodálkozott. Még ezt sem tudja rendesen csinálni? – Erre-arra…

– Akarod tudni, mit gondolok, Di? – szólalt meg Lys, mire minden szem rászegeződött, még Naginié is. – Szerintem hazudsz.

Diana elsápadt. Apjára nézett, aki hagyta, hogy lánya lássa az elgondolkozott arcát. Di dühös volt Lysre és egy kicsit az apjára is. Nem értette, hogyan adhat igazat egy halálfalónak, akit csak pár hónapja ismer a saját lányával szemben.

– Hova akartál menni? – ismételte el a kérdést Voldemort, mire immár egyetlen lánya összerezzent.

Di habozott. Mérlegelt. Kétszer egymás után nem hazudhat az apjának. De mi van, ha elmondja az igazat, és Blanc megint azt mondja, hogy hazudik? Mindenesetre kénytelen volt beismerni, másodszor már akkor sem hazudhat, ha rájuk szakad a plafon. Fel kell vállalnia, hogy apja esetleg dühös lesz. Sőt, nemcsak esetleg… De talán szépíthet egy kicsit… Egy próbát megér, lesz, ami lesz.

– Én… – kezdte habozva. – Arra gondoltam, hogy elmegyek… – Gyorsan, találj ki egy jó helyet, bíztatta magát. – Párizsba, mondjuk… – Igen, ez hihetőnek tűnt. Párizs ismert hely, rengeteg a látnivaló. – Sokat hallottam az Eiffel-toronyról. Meg szeretném nézni.

Di büszke volt magára, azonban Lys és Voldemort kihallották Franciaországot és a Lacarte családot Di szavaiból. És ennek egyikük sem örült.

Néhány percig mély csend honolt közöttük.

– Azt hiszem, ez patthelyzet – szólalt meg óvatosan Lys. – Sarokba lettünk szorítva – mosolygott Dire, aki megrezzent ettől. – Mi legyen, Nagyúr?

A férfi eljátszotta, hogy végig kell gondolnia a dolgokat, de Lys már akkor tudta az ítéletet, amikor feltette a kérdést. Csupán lehetőséget akart adni, hogy Voldemort kimondja. Tovább vezette a beszélgetést a megfelelő helyre. A Nagyúr meg ő remek párost alkottak, erre Di sosem lenne képes. Roppant büszke volt magára.

– Nem volt jogod, hogy felülbíráld a döntésemet – kezdte a férfi. Di diadalmas pillantást vetett leendő lányára. – Ugyanakkor tökéletesen igazad van, Cassandra. – Lys egyszerűen gyűlölte ezt a nevet, de az anyja miatt el kellett viselnie. – Diana nem tudja megvédeni magát.

– De igen! – csattant fel Di, várakozásaiknak megfelelően. Lys és Voldemort észrevétlenül összenéztek.

– Bizonyítsd be! – tárta szét karját a férfi.

És a Diana arcán megjelent riadalmat rövid idő után elszántság váltotta fel. Be akarta bizonyítani ennek a sehonnani lánynak, hogy ő igenis meg tudja védeni magát. Le akarta győzni. Hitt benne, hogy képes rá, mert fogalma sem volt arról, mennyire erős ellenféllel lesz dolga.

Mindenki őket bámulta, ahogy Voldemort nyomában végigvonultak a folyosókon. A férfi elégedett volt a maga részéről, Di elszánt, Lys pedig biztos abban, hogy ő fog nyerni. Di gyenge, legalábbis hozzá képest. Nem lesz ellenfél.

Lys rávigyorgott Bellára, mikor elment mellette, de Di észre sem vette őt. Talán jobb is volt, ugyanis Lys, miután maga elé engedte anyját, úgy látta, mintha leendő keresztanyja éppen leért volna a lépcsőn. Valószínűnek tartotta, hogy utánuk jön majd. Megvonta a vállát; még őt sem tartotta elég jó oknak arra, hogy hagyja nyerni az anyját.

Rövid parkbeli séta után Voldemort megtorpant, mire Lys szó nélkül kikerülte, és megállt tőle néhány méterrel balra. Di még utoljára elmondta magában, hogy nyerni fog, felnézett az égre, és elfoglalta a helyét ellenfelével szemben. Voldemort utasítására a párbajnak csupán egyetlen szabálya volt: nem használhattak főbenjáró átkokat.

Néhány röpke másodpercig csak álltak egymással szemben. Lys felsóhajtott, és fejcsóválva anyja felé küldött egy kábító átkot. Di kivédte, és egy hátráltató ártással válaszolt.

Lys nagyjából tíz perc után jött rá, hogy ő tulajdonképpen nem is akar párbajozni. Di gyengébb volt, mint gondolta. Vissza kellett fognia magát, hogy legalább nagyjából kiegyenlített legyen a küzdelem. De ha be akarja fejezni, győznie kell.

Egymás után küldte a kábító átkokat, így a küzdelem néhány másodperc alatt drasztikusan megváltozott: csupán pillanatok kérdése volt, hogy Diana alulmaradjon. Voldemort tökéletesen értetlenül nézte őket; nem értette, miért kellett perceknek eltelnie, hogy Lys fölénybe kerüljön. Egyáltalán nem úgy párbajozott, ahogy Adrian ellen. Esélyt adott az anyjának. Ennek pedig ő egyáltalán nem örült. Ha újra sutba dobhatja a tervét, még ennél is idegesebb lett.

Di gyengécske pajzsa már akkor sem nyújtott védelmet, ha nagy nehézségek árán sikerült felhúznia, ugyanis Lys következő átka mindig darabokra szakította. Látszott, hogy nem kapott rendes kiképzést, és még a józan esze sincs meg a párbajhoz: Lys ilyen helyzetben már régen nem törekedett volna arra, hogy újabb és újabb pajzsot húzzon, inkább egy kábító átokra használta volna azt a tizedmásodpercnyi időt. Ahhoz, hogy valaki nyerjen, nem védekezni kell, hanem támadni.

Egy újabb átka súrolta Dit; és nem azért, mert anyja olyan remek párbajozó volt. Nem is fáradt, csupán még nem akarta legyőzni. A szeme sarkából látta, hogy idő közben közönséget is kaptak Bella, Rodolphus, Rabastan, Lucius, Regulus, Rookwood és Avery személyében. Di mellett volt ideje nézelődni; látta, hogy keresztanyja ráncolja a homlokát. Nyilván értett annyira a párbajokhoz, hogy tudja, neki, Lysnek már régen nyernie kellett volna.

Belefáradt az anyja tehetetlenségébe. A párbajt egy sóbálvány-átokkal akarta lezárni, azonban mielőtt a fénycsóva elérte volna a fáradtan térdre rogyó Dit, egy másik átok eltérítette. Oldalra kapta a fejét; Voldemort kivont pálcája anyja felé mutatott. Megmentette az átoktól és a vereségtől – ugyanakkor teljesen megalázta azzal, hogy beleavatkozott a párbajba.

Eltette a pálcáját, és követte a Nagyúr példáját azzal, hogy odalépett Dihez. Anyja tekintete egyszerre volt dühös és csalódott. Ő is tudta, hogy mit jelent az, ha egy harmadik személy beleavatkozik a párbajba. Di biztosan gyűlöli őt. Gondolatban vállat vont; nem érdekli, mit érez, hiszen az anyját sem érdekelte, milyen érzés lehet neki horcruxként élni.

– Azt hiszem, alulmaradtál, Diana. – Lys mindig is kész tényként kezelte, hogy Voldemort mennyire elegánsan tud fogalmazni. Anyja azonban bólintott, és nagyon dühös pillantást vetett rá. A Nagyúr most rá, Lysre nézett, mire ő kihúzta magát. – Ez esetben eltekintek attól, hogy felelősségre vonjalak azért, mert nem tartottad tiszteletben a döntésem.

Lys bólintott, és kérdő pillantást vetett a férfira, mire ő egy szemvillanással engedélyezte, hogy távozzon. A közönség felé indult, úgy, hogy Bella mellett haladhasson el.

– Köszönöm a múltkorit – mondta, mielőtt odaért volna mellé. A mondandóját azonban csak azután fejezte be, hogy sétált mellette: – Tanítsd meg párbajozni!

Rámosolygott Regulusra, és visszatért a szobájába.


***



Legyőzte Dit. Könnyedén nyert, és roppantul büszke volt magára, elsősorban azért, mert bebizonyította, hogy a Bella alakját öltött mumus tévedett: jobb az anyjánál. De legalábbis erősebb nála. Ez a tény vidámabbá tette az elkövetkező egy-két óráját.

Néhány rövidnek tűnő órával később valaki óvatosan kopogott Lys szobájának ajtaján. Biztosan nem a Nagyúr, ő nem szokott kopogni. Intett a pálcájával, mire az ajtó kitárult, de ő továbbra is kifelé bámult az ablakon. A Di fölött aratott diadal öröme már régen alábbhagyott. Az érkező lassú és óvatos léptei alig hallatszottak, igaz, nem is figyelt rájuk annyira. Azt azonban rögtön megérezte, hogy vendége hátulról átölelte.

– Nem gondoltam, hogy ennyire jól párbajozol – mondta Regulus. Lys elmosolyodott.

– Én meg azt nem gondoltam, hogy Di ennyire gyenge.

– Pedig egész jól párbajozik – ingatta meg fejét a fiú. – Láttam már a Roxfortban…

– Ha jól párbajozna, nem tudtam volna ennyire könnyen legyőzni – vágott közbe Lys.

Regulus bólintott, de nem mozdult meg.

– Arra gondoltam, beszélgethetnénk egy kicsit – mondta, és elengedte a lányt. Lys csodálkozva vont vállat, és leült a fiú mellé az ágyára. Igaz, hogy nagyon sokat szoktak beszélgetni, de annak előbb-utóbb mindig vérfertőzés lett a vége.

Regulus azonban szemmel láthatóan most tényleg csak beszélgetni jött. Nézte a fiút; úgy tűnt, mintha nyugtalan lenne. Bal keze remegett, hiába próbálta észrevehetetlenné tenni azzal, hogy teste mögé rejtette. Tekintete komor volt, arcán meg-megrándult egy izom, jobb kezének ujjai a lány ágyának takaróján köröztek. Néha összerándult; behunyta a szemét, és lopva körbenézett, mintha egy ismeretlen zaj forrását keresné. Lys homlokráncolva nézte. Talán fél valamitől?

– Minden rendben? – kérdezte tőle óvatosan. A fiú bólintott.

– Igen, persze – elmosolyodott, de csupán egy pillanatra. – Csak megleptél. Nem gondoltam, hogy ennyire ügyes vagy. – A lány nem értette, miért akar Regulus a párbajról beszélni. – Persze, sejthettem volna, hiszen Jeremyvel is elbántál, de… – Elhallgatott, mintha rosszat mondott volna. Tekintete gyorsan körbejárt a szobában.

– Di hogy viseli? – kérdezte Lys hirtelen ötlettől vezérelve.

– Nem akarja elhinni, hogy ilyen könnyen nyertél. – Mosolygott. – Pedig még Bellát is legyőzted, és ő erősebb Dinél.

Lys elmosolyodott. Emlékezett a párbajra, hogyne emlékezett volna. Az ilyesmit nem könnyen felejti el az ember.

– Az már nagyon régen volt – mondta, mintegy mentegetőzve. – Azóta sokat változtam.

A fiú bólintott. Mély csend telepedett rájuk, és úgy tűnt, mintha ez zavarná Regulust. Nyugtalanul fészkelődött Lys ágyán, cipője orrával finoman kopogott a padlón. Lys készen állt rá, hogy megkérdezze, mi a baj.

– Esetleg… segíthetnél nekem – szólalt meg a fiú hirtelen, mielőtt a lány szólásra nyithatta volna a száját. – Párbajozni… – Elhallgatott, mintha félne az elutasítástól.

– Erősebb akarsz lenni? – kérdezte mosolyogva Lys. – Hogyhogy?

Regulus habozott egy pillanatig. Az ajtóra pillantott, mintha attól tartana, valaki éppen akkor lép majd be, amikor ő megszólal. A lány ezt látva felpattant, és az általa ismert legerősebb záró és hangszigetelő bűbájjal védte le a szobát.

– A Nagyúr felkeresett ma délelőtt – mondta halkan a fiú. Tekintetét nyugtalanul kapkodta az ajtó és Lys között. – Fel fog avatni az esküvő előtt.

– Milyen esküvő? – Lyst különösebben nem figyelt fel arra a tényre, hogy Regulusból is halálfaló lesz. A jövőjében is az, ráadásul akkorra már elég erős. De ha a fiú segítséget kér tőle – ahogy arra utalt az imént –, ő bizony nem fog nemet mondani.

– Tudod, Narcissa meg Lucius esküvője. Biztos hallottál róla… – Nemcsak hallott, ott, ahonnan ő jött, Narcissa az ő Luciusának felesége volt. Az ő Luciusa… milyen fájdalmas erre még csak gondolnia is.

– Le vagyok maradva – jegyezte meg élesen a lány. Úgy gondolta, ügyes hazugság volt, noha titkon még mindig reménykedett abban, hogy Di összeszedi azt a híres-neves griffendéles bátorságát, és odaáll Voldemort elé. Úgy tűnt, ez a hajó el fog úszni…

– Nem most azonnal, még majdnem egy teljes hónap van az esküvőig. – Regulus előbb elmosolyodott, aztán elkomorodott. – Elég nagy felhajtás lesz, Narcissa teljesen odáig van, meghívta még… – A fiú zavartan elhallgatott. – De most nem ez a lényeg.

– Igen, persze – bólogatott Lys. Csak neki volt fontos, hogy ne legyen esküvő, úgy tűnt, Regulust teljesen hidegen hagyná, hogy az unokatestvére férjhez megy-e vagy sem. Biztosan mások is így vannak ezzel, de Lys tudta, hogy rajta kívül legalább két ember van, aki nem akar esküvőt. Márpedig a három szép szám.

– Az a helyzet, hogy nekem nincs időm az esküvőig – folytatta halkabban a fiú. – Mire Narcissa férjhez megy, én már halálfaló leszek. – Tulajdonképpen csak most jutott el a tudatáig, miről beszél percek óta Regulus. Voldemort be akarja avatni őt, és nem szólt neki, Lysnek? Éppen neki, amikor minden tervét, minden apró lépését mindig elmondja? Valami nem stimmelt ebben az egészben. A Nagyúr nem szokott ok nélkül titkolózni, ismerte nagyon jól. De vajon mi lehet az az ok, ami miatt nem szólt?

Lehetséges volna, hogy úgy gondolja, ő, Lys már nem elég megbízható?

Hogy elrejtse érzéseit, és folytassa a beszélgetést, feltette az első kérdést, ami eszébe jutott.

– Mi ezzel a gond? – Ha őszinte akart lenni magához, tényleg nem értette a fiút.

– Én nem tudok úgy párbajozni, mint ti – mondta halk, remegő hangon. Aggódik, fordította le magának Lys, nem bízik a saját képességeiben, és talán attól is tart, mit fognak szólni mások, ha gyengébbnek bizonyul Bellánál.

Lys roppant hízelgőnek találta önmagára nézve, hogy Regulus éppen őt kérte fel, és nem mondjuk Bellát. Bellát, aki őt is tanította. Akinek – Voldemorton kívül – a legtöbbet köszönheti, ha a párbajtudásról van szó.

– Csak a tudatosítás kedvéért: amikor azt mondod, ti, kikre is gondolsz pontosan?

– Rád… Bellára, Rodolphusékra… – Regulus hirtelen elnémult. Arca halványpiros színt öltött, ujjai idegesen babráltak talárja egyik gombjával. – Mindenki másra…

És még önbizalomhiánya is van. Lys úgy döntött, ideje, hogy némi lelket öntsön belé.

– Ne beszélj butaságokat! – mondta szigorúan, és óvatosan megrázta a fiú vállait. – Te is erős vagy, hogy ne lennél az, ha a Nagyúr személyesen jelezte, hogy be akar avatni! – Regulus arca megrándult. – Gyere, lemegyünk, és mutatok pár trükköt! – Megragadta a fiú csuklóját, felhúzta az ágyról, és az ajtó felé indult vele.

Egyetlen pálcaintéssel eltűntette a hangszigetelő bűbájokat, kitárta az ajtót, és a fiút maga után húzva elindult a park felé. Voldemort csupán megszokásból pillantott fel a nyíló ajtó zajára. Amikor meglátta a meglepett arcú Regulust maga után húzó Lyst, elégedetten dőlt hátra a székén. Úgy tűnt, a terve remekül halad.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.