efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Nem apja lánya 3 Szerző: iuwan
[Vélemények - 50] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Íme, itt vagyunk, a NAL3 els? fejezeténél.
A leírásban lév? fehér sakktáblát az els? könyvb?l merítettem, a jogok természetesen ezúttal is Rowling nénit illetik. Nektek pedig jó olvasást!


Tudod, Cal, néha nem számít, kinek születünk, csak az, hogy kik akarunk lenni. Én például mindig is akartam egy testvért, és nézd csak, megkaptalak téged. Különben sem lettem volna jó nővér, de azt hiszem, húgnak nem voltam olyan rossz…

Furcsa, de valamiért úgy érzem, mintha te és Draco is a testvéreim lettetek volna. Te voltál a legidősebb, ez kétségtelen, te rendezted el a kettőnk konfliktusait. Nem volt könnyű dolgod, mindig csak veszekedtünk, de azt hiszem, valahol mélyen tényleg úgy éreztük, mintha testvérek lennénk, még akkor is, amikor… Te voltál az igazi nagy testvér, de talán mégsem voltam elég jó húgod…

Gyűlöltem magam, mert miattam vesztetek össze. Az az ütés, amit Dracónak adtál azon a meleg, nyári estén örökre elválasztott engem tőle. De te, Cal, te sosem hagytál magamra… én mégis eljöttem, egyetlen szó nélkül ott hagytalak, pedig megesküdtem, én is megesküdtem, hogy melletted fogok állni. Nem ezt érdemelted, Cal.

Nem ez egy húg dolga.


nem apja lánya 3


Mi történik, ha mindent elveszítesz?
Újrakezded.
Mindig újrakezded.
(Maximo Park)

nem apja lánya 3


Emlékek kavarogtak a fejében. Álmában – aludt egyáltalán, vagy ébren volt? – egy olyan helyen járt, ahol még éltek azok, akik fontosak voltak a számára. Tisztán emlékezett Lucius utolsó ölelésére.

Felidézte a csatát, próbált rájönni, hol hibáztak, mi volt az oka, hogy veszítettek, mert veszítettek, efelől kétsége sem volt. Csak arra tudott gondolni, hogy valaki elárulta őket. Valaki, aki tudott a pontos tervről, és a „másik oldal” bízott benne annyira, hogy meghallgassa őt. Bármennyire csűrte-csavarta a gondolatait, csak egy ilyen személyt tudott megnevezni, pedig soha életében nem feltételezte volna róla, hogy elárulná őket. Meg kell tudnia az okát… de valóban tudni akarja, vagy csak a bosszú érdekli?

Miért lettél áruló, Perselus?


***



Csak most jött rá, hogy lélegzik, és zúg a feje. Nem látott semmit, nyilván csukva volt a szeme. Nem bánta, talán eljátszhatja egy darabig, hogy alszik. Az orrába a friss levegő helyett tömény fertőtlenítő és gyógyszerszag kúszott, mire akaratlanul is felköhögött; nem játszhatta már tovább az alvót. Felült, s közben kinyitotta a szemét, hátha talál valakit, aki csak arra várt, hogy magához térjen. Csalódnia kellett, de a csalódást nem az okozta, hogy nem volt ott senki. A csalódást az ott tébláboló alak személye jelentette. Lys ingerülten rámordult.

– Te mit keresel itt, áruló? – Gyűlölte. Immár őt, csakis és egyedül őt tartotta felelősnek Lucius, Bella, a Nagyúr és a többiek haláláért. Pedig egy nagyon-nagyon távolinak tűnő napon azt kívánta, bár ő lenne az apja…

– Kimondhatatlan öröm számomra, hogy életben vagy – válaszolta Perselus Piton.

– Szűnj meg! – morrant fel a fiatalabb. – Gyűlöllek!

Ha tudott volna pálca nélkül varázsolni, a férfi ordítva rogyott volna a padlóra.

– Ugyan miért is? – kérdezte tettetett értetlenséggel beszélgetőtársa, aki szemmel láthatóan nem talált semmi vonzót abban, hogy a földre rogyva ordítson a fájdalomtól, amit tulajdonképpen nem is érez.

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – Lys ezúttal gyilkos pillantást lövellt egykori halálfalótársa felé. – Az egész családom halott, és ez a te műved! Még akkor is, ha csak közvetve, de a tiéd! A te hibád, a te…

– Elég – suttogta fenyegetően a férfi, de Lys, aki Voldemort Nagyúr mellett edződött, nem ijedt meg tőle. – Ne merj így beszélni olyan dolgokról, amikről fogalmad sincs.

– És mondd, ó Nagy Perselus, mikről nincs nekem halovány fogalmam sem? – kérdezte cinikusan a lány. Tele volt feszültséggel, amit nem tudott levezetni, gyilkos indulattal, amit legszívesebben az előtte ácsorgó férfira zúdított volna. De nem tette – és nem csak azért, mert nem volt pálcája. Egyszerűen be akarta bizonyítani, hogy ő még kínozni – vagy épp ölni – is csak stílusosan tud.

– Nem tudod, miért tettem. – A válasz semmitmondó volt, még nyugtatásnak is gyenge.

– Épp azért kérdeztem, mert tudni óhajtottam. Ne játszadozz, Perselus. Egykor feltétlen engedelmességgel tartoztál nekem. – Célzóan megemelte bal alkarját, mire Piton, nyilván ösztönösen, ugyanígy tett. – Egykor barátok voltunk. Tudni akarom, miért árultál el minket.

Hosszú csönd telepedett rájuk, Perselus egyáltalán nem siette el a választ. Talán nem tudta, mit mondjon. Lys kezdett egyre türelmetlenebbé válni. Dolga volt, és még bosszút is akart állni. Legfeljebb puszta kézzel fojtja meg Pitont; információkat nem kapna tőle, de kimondhatatlan örömmel töltené el.

– Szerelmes voltam – bukott ki végül Perselusból a válasz. Talán azt reméli, ezzel meg tudja nyugtatni őt?

Lys gúnyosan felnevetett.

– Képzeld, nem csak te! Talán azt hitted, ez olyasmi, ami a több milliárd ember közül csakis veled történhet meg? És még rám mondták, hogy naiv gyerek vagyok!

– Lilybe – folytatta szemrebbenés nélkül a férfi.

Lys felvonta a szemöldökét, eltűnődött, hogy Piton komolyan gondolta-e, amit mondott. Nézte a másik arcát, de nem látta nyomát a hazugságnak.

– Hú, micsoda nagy románc lehetett – kacagott fel a lány hirtelen. Nevetése hűvös és örömtelen volt. – Lily Potter és Perselus Piton! Az év sztorija!

– Ne gúnyolódj! – Piton dühösnek tűnt.

– Ugyan miért ne, Perselus? A te szerelmed legalább életben van, nem? – Halk és roppant keserű nevetést hallatott. – Lucius meghalt a csatában.

– Tisztában vagyok vele. – Mintha megrándult volna. Talán a hozzá fűződő barátságát nem csak színlelte…

A fiatalabb keserűen emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor Lucius halála után összefutott Pitonnal.

– Szerettem őt – sziszegte Lys. –Bella tudta, a Nagyúr is, és neked is elmondtam, miután meghalt, csak ő nem tudta. Hallod, Perselus? Lucius úgy halt meg, hogy fogalma sem volt arról, mennyire szeretem őt! És még van pofád itt ülni, és kioktatni engem?! Én nem árultam el senkit! – Az indulat vad tűzként lobbant fel benne. Meg kell büntetnie Pitont!

– Ez nem számít árulásnak – sosem tartoztam közétek.

– Hát persze! Nyilván azért kaptad meg a Sötét Jegyet is, mert sosem voltál halálfaló!

Lys nevetett. A kacaj a szívéből jött ugyan, mégis emberfeletti fájdalmat okozott számára. Nem búcsúzott el Luciustól. Odaát megtehette volna; elmondhatta volna neki, hogy szereti. Mégsem tette. Megint ostoba volt, és felelőtlen.

– Miattad haltak meg – tette hozzá halkan.

– Nem én öltem meg őket. – A válasz lényegében helyes volt. Nem Piton pálcájából indult a halálos fénycsóva Lucius felé, és igen valószínűnek tartotta, hogy a férfi sem Bellával, sem a Nagyúrral nem tudott volna végezni.

– Te adtál információkat a halálfalókról, a Nagyúrról, és rólam a Rend meg Dumbledore számára! Végig nekik kémkedtél?!

– Így volt. – Piton tényszerű közlése még jobban felkorbácsolta Lys indulatait. Gyűlölte a férfit, legszívesebben addig kínozta volna a Cruciatusszal, amíg össze nem esik. De nem volt pálcája.

– Elvetted tőlem a családomat, Piton! – sziszegte fenyegető indulattal, és ledobta magáról a takarót.

– Ugyan már, Lys! Ne légy ennyire gyerek, hiszen ők csak…

CSATT!

Lys felpattant és teljes erejéből pofon vágta a férfit, aki az ütés erejétől megtántorodott kissé. Egyik kezével megkapaszkodott a mellette lévő asztalban, a másikkal pedig előhúzta a pálcáját.

– Mit művelsz, bolond lány?!

– Meg foglak ölni, Piton, azt művelem!

Egyelten rántással kitépte a pálcát ellenfele kezéből, és diadalittas mosollyal szegezte rá. Látta a riadt fényt Perselus szemében, és ez elégedettséggel töltötte el. Még nem varázsolt. Élvezni akarta, hogy Piton anélkül fél, sőt retteg tőle, hogy bármit is tenne.

– Emlékszel még, Perselus, amikor okklumenciára tanítottál? Akkor kaptál egy kis kóstolót ebből. – Elmosolyodott, ahogy a férfi szemében erősebb félelem csillant, ez pedig már az arcára is kiült. – Íme a folytatást. Vártad már, ugye? – Felnevetett saját, beteges viccén, ami valójában nem is volt szórakoztató. – Crucio!

Piton összegörnyedt a fájdalomtól, ő pedig együtt nevetett az ordító férfival. Mámorító érzés volt – már értette, mit szeretett Bella mások megkínzásában. Úgy érezte, mintha hirtelen szárnyai nőttek volna, amikkel felrepül a magasban, fel Luciushoz… Szinte látta maga előtt a férfit, aki őrá mosolygott. Aztán Lucius Bellatrixszá változott; keresztanyja elégedett mosollyal szemlélte őt és a szenvedő Pitont. Keresztanyja után a Nagyúr következett. Ő nem mosolygott rá, de Lys látta, ahogy tekintete büszkén és elégedetten rávillan, majd meglátta a gyilkos indulatot is, amit Voldemort már Pitonnak szánt.

Ellenfele még mindig ordított, ő maga pedig még most is nevetett. Aztán a bűbáj hirtelen megszűnt, és ő abbahagyta a nevetést. Piton levegőt kapkodva, jobb kezét bal bordáihoz szorítva tápászkodott fel ülő helyzetbe.

– Jó volt, Piton? Élvezted? – Ismét felnevetett. – Ha csak feleannyira volt jó neked, mint nekem, akkor már büszke is vagyok magamra.

– Pont olyan szadista őrült lettél, mint Bellatrix volt – susogta Piton, és erőtlenül felköhögött.

Lys tekintete hirtelen elsötétült.

– Ne merd a szádra venni a nevét! Crucio! – Most nem nevetett, de ezúttal is kéjes öröm töltötte el. Szíve vad örömmel dobolt bordáin, mintha valamilyen másik helyen lenne, valahol, ahol Lucius még él…

Ezúttal jóval hamarabb megszakította az átkot.

– Tanultál a leckéből, Perselus? – A férfi nem válaszolt. – Halljam, mit tanultál!

De Piton konokul hallgatott.

– Csendkirályt játszol, Pers? Majd én megtöröm az ellenállásodat. Crucio!

És már ordított is. Lys elcsodálkozott azon, hogy a kastélyból senkinek sem tűnt fel a zaj, de nem érdekelte különösebben. Ölt már embert, nem okozna gondot neki, hogy ismét megtegye. Értük bármit.

Felnevetett, de a nevetés nem volt sem hosszú, sem örömteli.

– Nos, Perselus? Még mindig hallgatsz?

– Higgadj le, te őrült! – sziszegte a férfi. – Voldemort teljesen…

Crucio!

Ezúttal nem volt kedve nevetni, és az imént tapasztalt felemelő érzést sem érezte Piton kínzása közben. A düh elvette az eszét.

– Soha többé ne merd a szádra venni a nevüket, Piton!

– Nem hozol… szégyent apádra – susogta a férfi, és keserűen felnevetett. – Ő is imádott kínozni engem. Persze akkor még más módszerek voltak divatosak – például a nyilvános megszégyenítés.

– Ha ennyire szeretnéd, abban is részed lehet – sziszegte a lány. – Mit szeretnél, Piton? Szeretnél nyíltan szerelmet vallani szíved hölgyének? Az özvegy Mrs. Potter biztos örülne neki. – Felkacagott. – De nem áll szándékomban ártani Harrynek – nem engedném, hogy te legyél az apja. Nem kell, hogy egy áruló tanítsa meg az életre. Ő még nem romlott, veled ellentétben.

– Akkor te mi vagy, Lys? A jó kislányok nem kínoznak meg másokat.

Lys keserűen elhúzta a száját.

– A jó barátok és igaz társak pedig nem árulják el egymást, Pers. Megérdemelnéd a halált. De kegyes leszek – elvégre a Nagyúr tanított. Meghagyom az életed, de magammal viszem a pálcád.

Piton megpróbált feltápászkodni, hogy megállítsa, de Lys egy nonverbális átokkal mély vágást ejtett a férfi oldalán, mire az felordított és visszahanyatlott a padlóra.

– A soha viszont nem látásra, Perselus!

A kelleténél hangosabban csapta be az ajtót maga után, aztán elrobogott egyenesen előre, a lépcsők irányába. Hirtelen megtorpant. Az óratoronyból csupán háromfelé lehetett menni, ebből az egyik az az irány, ahonnan ő jött. Egy lépcső felfelé, egy másik lefelé vezetett. Bánta, hogy annak idején sosem járt erre Dracóékkal, és azt is, hogy eszébe sem jutott megkérdezni a fiúkat a kastély folyosóinak útvesztőjéről.

Tájolj! – morogta Piton pálcájának, miközben a kiútra koncentrált.

A pálca hegye a lefelé vezető lépcső felé irányította. Aprót bólintott, és elindult a mutatott irányba. A falépcső ingatag volt, recsegett a talpa alatt, de úgy érezte, ez a kis riadalom igazán semmiség, ennyit még kibír értük.

Agya lázasan járt, igyekezett feldolgozni a kapott információkat. Haza kellett mennie, Voldemort szobájába, kinyitni a titkos fiókot, és felhasználni a jegyzeteket. Igen, ezt kell tennie. Csak előbb még kiszökik innen.

A lépcsők aljában egy méretes, romos helyiség várta. Pár méterre tőle egy emelvény magasodott, ahonnan egy üres festmény vezetett valamerre. Tőle balra pedig egy hatalmas, nyitva felejtett kapu; a kijárat az udvar felé.

Természetesen balra indult el. Egy kikövezett udvarba került, ahol szintén alaposan meglátszottak az iménti csata nyomai: az udvar közepén álló szökőkút romokban hevert, a kőből készült boltívek többségének csak a talpa maradt meg. A szökőkút körüli kis emelvényen egy fekete taláros, kócos alak ült, tenyerébe temetett arccal. Harry Potter.

Lys lassú, és ingatag léptekkel indult el a fiú felé, ugyanis útját több, kisebb-nagyobb kődarab állta el. Mikor végre odaért egykori barátjához, így szólt hozzá:

– Részvétem apád miatt. – Hangjában azonban csupán a családja iránti fájdalom csendült fel. – Jól harcolt. Láttam.

Harry felpillantott. Szemei vörösek voltak a sírástól.

– Kösz. – Lesütötte a szemét. – Bár nem lenne szabad, de én is sajnálom, hogy elvesztettél mindenkit. Igazából… – Elharapta a mondatot, aztán a lányra nézett. – Hogyhogy kiengedtek a gyengélkedőről?

– Megszöktem – vont vállat szerényen Lys.

– Azt hittem, őrködik ott valaki.

– Piton ott is volt – bólintott a lány keserűen, és felmutatta a férfitól zsákmányolt pálcát. – De jól helyben hagytam. Elárult.

– Igen – bólintott Harry. Lassú mozdulattal a zsebébe csúsztatta a kezét, és előhúzott egy másik pálcát. – Ez a tiéd, azt hiszem. Melletted találtam.

Lys átvette a felé nyújtott fegyvert. Anyja és nagyanyja egykori pálcája szikraesővel köszöntötte őt.

– Köszönöm, Harry.

Apró puszit adott a fiú arcára, és leült mellé.

Hosszú percekig csend honolt köztük, majd Harry szólalt meg.

– Mihez kezdesz most?

Lys alaposan végiggondolta a választ.

– Követem a családomat. – Végül is nem hazudott, csupán nem mondta el a teljes igazságot.

A fiú megborzongott. Átérezte Lys fájdalmát, de nem gondolta, hogy az képes ilyen drasztikus mértékeket ölteni.

– És te? – Harryt váratlanul érte a kérdés.

– Még nem tudom – válaszolta elmerengve. – Azt hittem, hogy a háború miatt szükség lesz majd rám, mint auror, de most hogy vége… nem tudom. Talán valami más szakmát kellene keresnem. Vagy megmaradni a kviddicsnél. Bár lehet, hogy inkább mégis rápróbálok erre az aurorosdira.

– Nagyszerű auror lesz belőled, Harry – bólintott keserűen Lys.

– Köszönöm.

Ismét hallgattak.

– Azt hiszem, jobb, ha én most elmegyek innen – sóhajtott fel a lány. – Igaz, hogy követni akarom őket, de nem itt, nem a Roxfortban akarok... – Az utolsó szót csupán suttogta.

– Hová mész?

Lys eltöprengett a válaszon.

– Egy olyan helyre, ami sokkal méltóbb arra, hogy végső nyughelyem legyen. – Rövid szünetet tartott. – Köszönöm a pálcámat, Harry. – Előhúzta a Pitontól szerzett pálcát, és a fiú kezébe nyomta. – Add ezt vissza kérlek az eredeti tulajdonosnak. Mondd meg neki, hogy nem sajnálom, ami ma történt, sőt, büszke vagyok rá. És kérnék még valamit tőled, Harry.

– Mit? – pattant fel a fiú, hogy egy magasságba kerüljön a lánnyal.

– Ne engedd, hogy Piton átvegye apád helyét.

Harry arcán apró, gunyoros mosoly suhant át.

– Ezt sosem hagynám.

– Annál jobb. – Lys felnevetett. – Te jó ember vagy, Harry. A legjobb, akivel valaha találkoztam. Örültem, hogy ismerhettelek.

– Én is – biccentett a fiú.

Lys búcsúzóul rámosolygott, aztán elindult a híd felé. Már maga mögött hagyta a kövezett udvart, amikor utolérte Harry hangja.

– Ha valaha találkoznál Lestrange-dzsel, mondd meg neki, hogy köszönöm!

Lys felemelte kezét, jelezve, hogy megteszi, aztán rálépett a hídra. Nem nézett vissza a Roxfortra. Nem akarta látni azt a helyet, ahol elveszített mindenkit, aki fontos volt számára.

Végre átért a túloldalra. Keserű mosollyal sétált át a kőkörön, de ez a múltnak szóló gesztus is lehervadt az arcáról, ahogy megtette első lépéseit a kitaposott ösvényen. Nem sietett. Komótos léptei alatt meg-megrezzent az a kevéske fű, ami még nőtt az ösvényen, tüdeje pedig élvezettel szívta be a Tiltott Rengeteg felől érkező friss, üde levegőt.

Már értette, miért szerette ezt a helyet annyira Voldemort. A táj nyugtatóan hatott rá, elűzte komor, önmarcangoló gondolatainak többségét. Egyetlen dolog volt csupán, amit nem tudott kiverni a fejéből. Lucius halálát.

Tény, hogy Piton keze is benne volt, de Lucius haláláról csakis ő tehetett. Ha a pálcáját használja a szája helyett, a férfi még élne. Bár, ha elveszítik a háborút, akkor Luciust úgyis az Azkabanba zárták volna – csakhogy ő is mehetett volna vele. Mélyet szippantott a friss levegőből, és egy pillanatra elveszett a frissen érkezett madárcsapat csicsergésében. Lehunyta a szemét.

A levegő illata megváltozott számára. Egyelten mozdulattal ellökte magát a földtől, és szárnyra kapott. Diadalittas huhogással tudatta a környező madárpopuláció minden tagjával, hogy győzelmet aratott. Győzelmet aratott a halál fölött.


***



Harry nem mozdult el a romoktól. Gondolkodni próbált, de egyre csak apja utolsó, hozzá intézett szavai jártak a fejében.

– Bármi is történjék, büszke leszek rád, Harry.

Legszívesebben felordított volna, aztán eszébe jutott, hogy Lys sem sírt, nem is ordított, pedig ő mindenkit elveszített. Mindenkit, aki fontos volt számára, leszámítva őt, Harryt – de mit tehet egy barát, egy nagyon távoli, de annál jobb barát egy ilyen helyzetben? Keserűen elmosolyodott, hiszen tudta a választ. Semmit.

Ha ő lenne Lys, valószínűleg ő is az öngyilkosságot választotta volna – és akkor is így tenne, ha nemcsak Jamest és Siriust, de anyját, Lilyt is elveszítette volna. Önző módon még önmagát is elvette volna a testvéreitől. Csupán egy dolgot nem tudott mire vélni. Amikor Cepheus Lestrange-dzsel párbajozott, a fiú egy egyszerű sóbálvány átokkal sújtotta, az előzőleg elvett pálcáját a feje mellé dobta, és gúnyosan ezt mondta neki:

– Megérdemelnéd a halált, Potter – de nem akarná, hogy bántsalak. Márpedig a húgom szava szent. Agyő, fiú!

Már tudta, most, hogy találkozott vele, tudta, hogy Cepheus Lysre célzott, hogy róla beszélt, de akkor volt ideje ezen gondolkodni. Vagyis… ideje az lett volna, annyi, mint a tenger, csakhogy agya gőzmozdonyként zakatolt, és minden porcikája azt kívánta, hogy valaki szabadítsa már ki a sóbálványátok béklyójából. Mindazonáltal hálával tartozott mindkettejüknek.

Léptek hangja rángatta vissza a valóságba, aztán Lily kellemes, sírástól fojtogatott hangja csendült fel.

– Hát itt vagy, Harry?

Felpillantott, és több másik alakot pillantott meg anyja mögött. Remus Lupint, aki fél kézzel Tonksot ölelte magához, másik kezét pedig Lily vállán nyugtatta. Mögöttük Dumbledore állt, jobbján McGalagonnyal, balján az igencsak megviselt Pitonnal. Elmosolyodott, ahogy egykori tanárára nézett.

– Nem bánt meg semmit – mondta szépen csengő, éles hangon. – Sőt, büszke rá.

Felállt, kihúzta magát és kihívóan meredt Pitonra. A férfi tekintete elsötétült, a többiek értetlenül váltogatták tekintetüket a fiú és a férfi között, mintha valami bizarr teniszmeccset néznének.

– Ostoba kölyök! – csattant fel dühösen Piton. – Elengedted?!

Harry ajkai széles mosolyra húzódtak.

– Elment ő magától is. – Elővette a zsebéből Piton pálcáját, és a tulajdonosa lába elé hajította. – Magának küldi. Hagyott még üzenetet, de az már csak rám és magára tartozik.

– Ostoba! – sziszegte Piton, és fájdalmas grimasszal lehajolt a pálcájáért.

– Hova ment Lysandra, Harry? – kérdezte Dumbledore.

A fiú vállat vont.

– Nem mondta, de ha mondta volna, akkor sem árulnám el – újra megrántotta a vállát. – Az életemet köszönhetem neki, nem fogom elárulni, ahogy tette azt valaki más a köreinkből.

Harry kaján vigyorral honorálta a Piton arcára kiülő tömény utálatot.

– Fogd be, Potter, különben…

– Perselus! – csattant az igazgató figyelmeztető hangja. A férfi meghunyászkodva pillantott Dumbledore-ra, aztán vetett még egy utolsó, gyilkos pillantást Harryre. Az ősz mágus figyelmét elkerülte ez az apró közjáték, tekintete ismét az előttük ácsorgó fiún állapodott meg. – Nem utalt rá, hova megy, vagy arra, hogy mihez fog kezdeni?

– Azt mondta, követi a családját – vont vállat ismét Harry. – Egy olyan helyen, ami méltó arra, hogy örök nyughelye lehessen.

McGalagony halk sikkantást hallatott, és szája elé kapta a kezét. Tonks tágra nyílt szemekkel bújt Remushoz, a férfi keze pedig megfeszült mind felesége derekán, mind Lily vállán.

– Meg akarja ölni magát? – Lily hangja olyan távolian csengett, mintha legalábbis a Griffendél toronyból szólt volna.

Harry – a változatosság kedvéért – vállat vont.

– Felteszem, nem lehet másképp értelmezni.

– Meg kell őt állítanunk, Albus! – mondta kétségbeesett hangon McGalagony. – Nem hagyhatunk meghalni egy ártatlan gyer…

– Hogy Black idősebb lánya mennyire ártatlan, arról vitatkozhatnánk – szakította félbe kollégája védőbeszédét Piton.

– Minerva, kérem, küldjön egy baglyot Lisa Warren-Blacknek, és kérdezze meg tőle, hajlandó lenne-e magához venni Sirius másik gyermekét – szólalt meg Dumbledore. – Perselus, legyen szíves, vezessen el minket a régi Denem kúriába. Lily, Remus, Nymphadora, szeretném, ha velünk jönnének.

– Ez csak természetes, Albus – bólintott Lupin. A kis társaság elindult a híd felé, McGalagony pedig a tőle telhető legsietősebb léptekkel a bagolyház felé vette az irányt.

– Én is menni akarok! – szólalt meg hirtelen Harry. Úgy érezte, tartozik a lánynak. Életet az életért.

Hangjára mind az öt felnőtt megtorpant.

– Magukkal akarok menni – ismételte a fiú.

– Hogyne, Potter, hogy aztán másodszor is futni hagyd a lányt? – kérdezte gúnyosan Piton.

– Nem – vágta rá Harry, és legnagyobb meglepetésére cseppet sem esett nehezére belevigyorognia Piton arcába. – Csupán azért, mert én vagyok az egyetlen, aki ismeri is őt valamennyire, az egyetlen, akire talán még hallgat is.

– Rendben, gyere velünk, Harry – mondta Dumbledore.

A fiú kaján örömmel indult a felnőttek után. Persze, hogy el fogja engedni Lyst!


***



Lysnek nosztalgikus hangulata támadt, ahogy újra végigsietett az ódon kúria folyosóin. Egyenesen Voldemort szobája felé tartott, ami idegesítő távolságra volt a bejárattól. Úgy érezte, minden emelet, minden más ajtó hosszú perceket vesz el életéből és jócskán lecsökkenti a siker esélyét. Mikor végre odaért a megfelelő nyílászáróhoz, megragadta a kilincset, hogy feltépje az ajtót, de az nem engedett.

– Franc! – sziszegte idegesen. – Alohomora!

Újra próbálkozott, ismét sikertelenül.

– Cseszd meg! – morogta az ajtónak. – Engedj be, meg kell mentenem őt! Hallod, te hülye ajtó, nyílj már ki!

Vadul ütötte a fát, még bele is rúgott, de semmi nem történt azon kívül, hogy lába megfájdult, ökle felrepedt, és vérezni kezdett.

– Pazar – sziszegte dühösen. – Mégis hogy a fenébe jutok be, mi?!

Megpróbálta felidézni, mit súgott neki Sophie Voldemort védőbűbájairól. Lázasan gondolkozott, de csak nem sikerült felidéznie a szavakat. Szíve vadul dörömbölt a bordáin, amikor ismét meghallotta elméjében Sophie hangját.

Csak figyelj oda. Mindent jelszóval védett le, a jelszó pedig olyan valami, amit csak az tud róla, aki igazán ismerte őt.

Márpedig ő, Lys igazán ismerte Voldemortot. Szája ösztönösen kinyílt, lehetséges jelszavak garmadáját árasztva az ajtó felé.

– Voldemort. Világuralom. Muglikínzás. Aranyvér. Halálfaló. Sötét Jegy. Nagini. Lys. Tom Denem. Sophie. Diana Denem. Hata… – Az ajtó halk nyikorgással kitárult. – … lom. Hűha!

Széles vigyorral lépett be, úgy érezte, megállíthatatlanná vált. A baloldali íróasztalhoz lépett, és kirángatta a fiókokat – mind engedett, egyet, a legalsót kivéve. Itt van tehát az újabb rejtvény. Újra elsorolta a lehetséges jelszavakat, még párszaszóul is, ám be kellett látnia, hogy ezt a fiókot valahogy másképp kell kinyitnia.

– Mi a franc van?! Minek védett le ennyire, még a szobájába sem volt egyszerű bejutni! Basszus, Nagyúr, mi a fenéért…?! – Felordított, hogy levezesse a feszültséget. – Mégis hogy nyissam ki, ha még a jelszót sem vagyok képes kitalálni, mi?! Annyira beleéltem magam, hogy ismét velük lehetek! Francba a hülye tanácsaiddal, Sophie Denem!

A fiók pedig – mintegy varázsütésre – magától kilökődött. Lys meghökkenve nézte.

– Ez volt a jelszó? Sophie Denem? Rém kreatív, mondhatom.

Idegesen kirántotta a fiókot, lesöpörte a fölösleges pergamendarabokat az íróasztalról, és a fiók teljes tartalmát kiborította. Teleírt és átfirkált pergamenek, rongyos szélű füzetek, kitépett lapok kerültek elő. Lys felvette az egyik füzetet, és megnézte, mi áll a borítóján, aztán belelapozott.

Felsóhajtott. A varázslat nem tűnt egyszerűnek, és igényelt néhány olyan hozzávalót, amit fogalma sem volt, honnan keríthet elő ilyen rövid idő alatt. Tudta, hogy Dumbledore már keresi őt, és Piton elvezetheti ide, most, hogy a Nagyúr már nem él.

Körbenézett a szobában. Kinyitotta és feltúrta a szekrényeket, kihúzta, majd átkutatta a fiókokat. Minden lehetséges helyre benézett, még a fapadlót is megpróbálta felszedni, igaz, nem járt sikerrel. A fiókokban és a szekrényekben annál inkább; minden szükséges eszközt összeszedett, és nekikezdhetett a varázslatnak.


***


Hallotta a hangokat, hogy többen a nevét kiáltják, őt szólítják, és hallani vélte a lábdobogást. Akaratlanul is káromkodott egyet, amikor rájött, hogy Piton segítségével gyorsabban találhatják meg őt, minthogy elkészülne a kapuval. Lerogyott az asztal mellé, felhúzta a térdeit, lehajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Elbukott.

Hangos recsegés-ropogás hallatszott, majd úgy érezte, mintha megmozdulna alatta a padló. Fürgén felpattant, hogy szükség esetén megkapaszkodhasson az íróasztalban, de ez csupán egy fölösleges mozdulat volt. Úgy érezte, mintha a padló, s vele együtt az egész szoba emelkedni kezdene, mint egy hatalmas lift. Egyetlen ugrással szelte át a közte és az ablak közötti távolság felét, a többit futva tette meg. Kibámult az udvarra. A föld egyre távolodott; nem tévedett. Emelkedik, s vele együtt emelkedik a Nagyúr egykori szobája is.

A ház a védelmére kelt.

Jól mondta Bella: itt csak annak van félnivalója, aki ártani akar Voldemortnak – vagy jelen esetben neki, Lysnek.

Ujjongva szaladt vissza az íróasztalhoz, és újult erővel folytatta a varázslatot. Már régen elvesztette az időérzékét. Nem tudta, mióta van itt a házban, ahogy azt sem, mennyi idő telt el, amióta elkezdte a bűbájt. Fél óra? Egy? Kettő? Egy egész nap? Egy hét?

Monoton módon kántálta a varázsigéket, rajzolt, írt, égetett, s ha kellett, a vérét adta a varázslat-folyam egy-egy szakaszához.

Újra meghallotta a hangokat. Közelebbről szóltak, sürgetőbbek és jóval hangosabbak voltak. Talán oda a védelem…? Először egy halk reccsenést hallott, aztán egy újabbat, majd egy másikat, aztán még egyet és még egyet. A recsegés sűrűbbé és hangosabbá vált, aztán egy hangos puffanás hallatszott. A falak megremegnek. Áttörték az ajtót. Itt a vége…

Csakhogy nem volt mit áttörni. A falról eltűnt az ajtó, és minden ablak, csupán az ő emlékei és a padlón heverő törött üveg és repedt fadarabok emlékeztették rá, hogy a négy falon valaha ajtó és ablakok voltak. Elmosolyodott, aztán azonnal fel is szisszent, ahogy a kés a tenyerébe vágott; nem ez volt az első aznap, mégis fájt.

Nem adta fel. Nem adhatta fel. Elégtételt kellett vennie mindenkiért, akit elveszített: Belláért, Luciusért, Rodért, Regulusért, Voldemortért – és önmagáért is. Már volt terve. Kész, tökéletes, fölöttébb egyszerű terve.

Múltak a percek – vagy az órák? – s ő rengeteg vért veszített. Már alig állt a lábán. Nyilván ezért használt állatokat vagy muglikat a kísérletekhez Voldemort… S ő, az ostoba erre nem is gondolt. Szép hála lesz, ha követi őket a halálba, és belebukik a rá bízott feladatba. Lucius is biztos büszke lesz rá…

Elfogytak a szavak. Megállt, kábán kapaszkodva az íróasztalba. Várt. Nem történt semmi.

Eget rengető robaj. A fal azon része, ahol egykor az ajtó volt, beomlott. Az emberméretű lyuk mögött Dumbledore és Piton állt, kivont pálcákkal. Lys felnyögött. Nem tudta, merre hagyta anyja és nagyanyja egykori pálcáját, pedig most aztán tényleg szüksége volna rá. Mindig a vége előtt bukik el…

Egy hatalmas széllökés hatására megingott, és akarata ellenére eleresztette az íróasztalt. Próbált megkapaszkodni, de hanyatt esett a frissen támadt viharban. A szél felkapta a régi jegyzeteket, és a kőtálban lobogó tűzbe hajította őket. Dumbledore felemelte a pálcáját. Valami keskeny tárgy Lys vállának csapódott, a szél tornádószerű tölcsérré formálódott a szobában. Semmit sem látott a homokká morzsolódott üveg és fadaraboktól.

A szél olyan hirtelen ült el, mint ahogy feltámadt, ő pedig feltápászkodott. A tárgy leesett a válláról, lebucskázott a karján, és földet ért a tenyere mellett. A pálcája volt az. Felkapta, készen arra, hogy megvédhesse magát. Felemelte a fejét, de nem Dumbledore-ékat látta maga előtt. Egy homokszínű ajtót, mely most kitárult. A belsejében feneketlen üresség tátongott. Lys felállt, leporolta magát, és kilépett oldalra, hogy megnézze, hívatlan vendégei itt vannak-e még.

Dumbledore öreg, jóságos, de meggyötört arca volt az első, amit meglátott, őt Piton követte. Harry, a két felnőttet megkerülve fürgén átugrott a törmelékeken, aztán elkiáltotta magát.

– Menekülj!

Meredten nézte a fiút. A szeme sarkából látta, hogy Piton már emeli a pálcáját. Fölényesen elvigyorodott, előre lépett, meghajolt, majd bedőlt az ajtón, egyenest a semmibe.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.