efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Ha belekóstolsz; veszélyes! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 27] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Elnézést a hosszú szünetért és az újabb, ámde rövid fejezetért. Remélem, azért akik szerették, azoknak tetszeni fog :)


Három napon keresztül várakoztunk Regulusra, de mindhiába. Levelet nem mertünk neki küldeni, hiszen fennállt a veszélye, hogy egy aprócska számonkérõ sorból is baja származik. Senki nem ismerte a halálfalókat pontosan és az elveikhez tartozó természetüket, aki pedig mégis, az már vagy nem beszélhetett róla, vagy esze ágában sem volt kikotyogni akármit is, így nem tudhattuk, mit hozhat barátunkra egy levél, amelyben a kiborulás szélén lévõ hangsúlyt ütöm meg. Sajnos semmit sem hallottunk róla Keithszel.
Se a tanároktól, se a házvezetõnktõl, se az igazgatótól, se egyetlen háztársunktól nem tudtunk elcsípni egyetlen egy elejtett mondatot sem Reggel kapcsolatban. Mi pedig egyre kétségbeesettebbek lettünk. Perselus egyszer rákérdezett, hogy hol van Regulus, de nem foglalkozott vele különösebben. Néhány lány is odajött hozzám és Keithhez a Nagyteremben, hogy érdeklõdjenek, hol van már 'Regu-bubus' -ha szabad Caroline szavaival élnem -, ám szinte mindenki úgy tett, mintha a legjobb barátom soha nem is létezett volna. Ez elviselhetetlen volt.
Az egyetlen, aki Keithen kívül átérezte a félelmeimet az az idõsebb Black volt. Néha összeakadt a tekintetünk a Nagyterembe menet vagy jövet. Ilyenkor odabiccentettünk egymásnak, majd foglalkoztunk a saját dolgunkkal. Ez gyakran feltûnt a körülöttünk ülõknek. A lányok ilyenkor haragosan rám meredtek, akik a másik három házba tartoztak, míg a mardekárosok, dühödten rám fújtak. Gyakran megjegyezték nem túl kedvesen, hogy ne barátozzak sárvérûekkel és vérárulókkal, de én csak megvontam a vállam.
Én nem barátkoztam...
Sirius Black tekintete mégis vonzott maga felé. Láttam rajta, hogy rettenetesen aggódik és ez segített, hiszen ebbõl tudtam, Regnek nem lehet nagyon nagy baja, hiszen nem küldtek fekete borítékot a fiú halálhírével az idõsebb Blacknek. Persze, ez nem jelentett semmit. És ez volt a legrosszabb. Tudatlanul ülni és várni.
Ám mégis jobb volt, mintha kiderült volna a legrosszabb...
Black arca ebben a pár napban nagy változáson ment keresztül, de még így sem vesztette el a csodálóit. Sirius szeme alatt sötét karikák kéklettek, arca nyúzott volt és sápadt, míg haja ezer felé meredezett. Ha rám pillantott látni véltem a férfiúi sértettségen kívül -melyet az ártásom okozott - a színtiszta, hamisítatlan félelmet. Aggódott az öccséért, akármit veszekedtek azelõtt.
Õ is ugyanúgy rettegett, hogy egyik reggel leszáll a pirítósok közé egy bagoly Reg halálhírével vagy egy levéllel, hogy a fiút a Szent Mungóban ápolják. Hiszen a halálfalóknak nevezett banda nem csak szórakozásból fenyegetõzött. Aki az útjukban volt, azt jobbik esetben az istápolyba juttatták, míg az esetek többségében a hullájuk felett egy sötét koponya díszelgett az égen. Ugyanez történt azzal a személlyel is, aki hibázott...
Lehet, hogy embereket ölettek és kínoztattak vele. Lehet, hogy párbajra kényszerítették. Lehet megsebesült vagy mikor rátámadott valakire, azok védekeztek és bántották õt. Ha pedig az áldozatok nem, akkor Voldemort tüntette el láb alól.
Reg még csak gyerek volt. Kiskorú. Nem szadista gyilkos.
Nekem pedig szörnyû elõérzetem volt.
Az egyik délután, mikor szobatársaim sikeresen kiátkoztak a hálóból, a hófedte parkban sétáltam. A fák régen ledobták leveleiket, melyek helyére hófehér hósapkákat fújt a hideg, csípõs szél. A tó jege pedig napról-napra vastagodott. Magasra emelve lábaimat bandukoltam a bokáig érõ hóban, miközben fázósan fontam magam köré a karomat. Hiába volt rajtam a legmelegebb piros szövetkabátom, melynek kapucniját jól a fejemre húztam, majd megfagytam. De nem csak a testem fázott. Belülrõl vacogtam.
Lehajtottam a fejemet és egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd lassú mozdulattal kisöpörtem arcomból egy kósza, sötét tincset. Hiába nyisszantotta le pár hete Summer a hajamat, bosszúja céljából, az rohamosa növekedett. Napról-napra egyre hosszabb lett, így pillanatok alatt már a derekamat verdeste.
Furcsa dolog ez a mágia, ami bennünk lakozik...
Lassan bandukoltam a magas, csupasz fák között, miközben Reguluson törtem a fejem. Fogalmam sem volt, mi lett volna a helyes megoldás; ha fogom magam és érte utazok, vagy ha nem teszek semmit, nehogy bajba sodorjam.
Vajon mi lehet vele?
Ekkor egy havas bokor rezzent meg mellettem és kiugrott egy nevetgélõ negyedikes fiú és egy ötödikes lány mögüle. Vigyorogva hátrafordultak abba az irányba, amerrõl jöttek, majd összenéztek és egymásra mosolyogva elrohantak. Rosszallóan néztem utánuk.
Hogyan lehetnek ilyen boldogok, mikor Regulus lehet, hogy élete legnagyobb kihívása elõtt áll?
Mérgesen pillantottam hûlt helyükre, majd a húgom arca villant fel elõttem.
Kibékülünk valaha?
- Cherry? - ugrott ki a bokorból Remus Lupin dideregve, miközben bal lábát még mindig a magasban tartva, szedegette ki nadrágjából a letört faágak maradványait. Egy háromnegyedes ujjú póló volt rajta és egy fekete farmernadrág. Elmosolyodott, mikor észrevette, hogy az öltözékét mustálom.
- Nincs egy kicsit hûvös ehhez? - kérdeztem, mire vállat vonva rám nézett borostyán sárga szemeivel. Nagyon különleges pillantása volt.
- Prefektus vagyok - magyarázott meg ezzel mindent, én pedig bólintottam. Tudok róla. - Fél órája kergetem õket, hogy menjenek be a hálókörletükbe - hirtelen végigmért. - Hát te, mit csinálsz itt egyedül kint a hidegben, Piroska? - kérdezte és láttam rajta, hogy remekül szórakozik, akár egy viccen, amit csak õ ért.
- Viszem a nagymamának a süteményt - feleltem készségesen, mire halványan rám mosolygott, majd zsebre vágta a kezét és sétálni kezdett, vigyázva, hogy lépteimet igazítani tudjam az õ hosszú lábaihoz.
- Sirius is nagyon aggódik Regulus miatt - szólalt meg hirtelen, én pedig felsóhajtva lehunytam a szemem. - Úgy érzi, az õ hibája az egész. Azt hiszi, ha nem szökött volna el, mindez megelõzhetõ lett volna. Állandóan önzõ majomnak nevezi magát, és mit ne mondjak... ez idegesítõ - mosolyodott el. - Ága... James egyszer már meg is átkozta - rám nézett, de én nem reagáltam, mire nyugtatóan megfogta a könyökömet, megállásra késztetve maga felé fordított. - Regulus kiskorú. Nem fogja fel teljesen, hogy mibe keveredett...
- De, felfogja - suttogtam letörtem és menni akartam, de Remus még mindig a könyökömet fogta és kissé szorított a fogásán, mikor megérezte; távozni készülök.
- Persze, hiszen Regulus nem buta - mosolygott rám halványan és lazított a szorításon. - Tudom, hogy õ nem rossz, csak befolyásolható és fél. Õ is tudja biztosan, hogy... valami nincs rendben, de a Black szülõk... - rosszallóan megcsóválta a fejét, én pedig összeszorítottam az ajkaimat. - Borzasztó családba született - emelte fel az ég felé sajnálkozva a tekintetét.
- Õ csak meg akarja védeni a családját - követtem a pillantását és én is a fényes csillagokat kezdtem nézni.
- Tudom. Csak néha magával is törõdhetne - morogta rám sem nézve.
- Csak hallanék róla valamit... - suttogtam vágyakozva, mire rám emelte a tekintetét.
Magam is meglepõdtem az õszinteségemen, hiszen mégiscsak ellenséges házból valók voltunk. Igaz, én és Lupin soha nem szóltunk egy rossz szót sem egymásra -a magam részérõl gondolni se gondoltam -, de nem is voltunk barátok. Ha találkoztunk, köszöntünk egymásnak, néha elcsevegtünk a semmirõl, de soha nem társalogtunk érzelmekrõl és magánügyekrõl. Nem mondhatni, hogy bíztam Lupinban, de nem ez volt az oka, amiért nem beszéltünk. Õ rendes férfi volt. Csak mindig megtartottuk az 'ismerõs' távolságot, hiszen Remus mégiscsak Tekergõ volt. Vagyis nagy barátja volt Sirius Blacknek és James Potternek, akik sose untak belénk kötni, ám Lupin ritkán szólt rájuk, hogy ne tegyék. Persze, az én házamat sem kellett félteni, hiszen megvolt annak is a maga sötét oldala. Nem is kicsit.
Mégis... ettõl függetlenül ott álltunk a sötét, csillagos égbolt alatt és Regulusról beszélgettünk. Minden szavával, ha nem is tudatosan, de reményt adott, hogy talán nincs semmi komolyabb baja és jól van. Nagyon féltem a halálfalóktól, de fõképp attól, hogy valakiben kárt fognak tenni, akit én szeretek. Ezenkívül jól esett, hogy egy kívülálló így vélekedik Regrõl és a maga módján aggódik érte, holott Regulus, akár csak én, egy maredekáros volt.
A háztársaimmal ellentétben én soha nem éreztem dicsõségnek, hogy ebbe a házba osztott hét éve a Teszlek Süveg. Eleinte tetszett, de hamar rádöbbentem, hogyan mûködnek nálunk a dolgok. Ezt egyenesen szégyelltem. Magamat és õket is. Az elveiket. És az egész; gázoljunk keresztül egymáson gondolkozást. Valószínûleg ezért nem volt immár tizenöt éve a miénk a Kviddics Kupa.
Gondolataimból Remus arca zökkentett ki és a tény, hogy nagyon közel volt az orra az enyémhez. Zavartan hátratántorodtam.
- Elgondolkodtam - magyaráztam, de nem szólt semmit. Minden bizonnyal megértette. - Tudod... azt hittem, utálsz - vallottam be hirtelen. Meglepetten rám meredt, én pedig kikerekedett szemekkel rá.
- Hogyan?
- Mindegy. Bocsánat - õ erre felvonta a szemöldökét és borostyánszínû szemeit áthatóan az enyémbe mélyesztette.
- Nem utállak - felelte komolyan, nemes egyszerûséggel hosszú percek után. - Mibõl gondoltad?
Pirulva sütöttem le a szemeimet, majd oldalra lesve a földön lévõ havat kezdtem el bámulni. Az ajkamba haraptam.
- Azt hittem, undorodsz tõlem - vörösödtem el, mire összevonta a szemöldökét. Idegesen babrálni kezdtem a kesztyûmet. - Mikor Madam Pomfreyval sétáltatok egyik este, rád köszöntem, te pedig csak elfintorodtál - suttogtam egyre halkabban és felsandítottam a az arcára. Megnyúlt ábrázattal nézett el a fejem felett a távolba, majd felsóhajtott.
- Hát... - kezdte nagy levegõvel, majd elharapta a folytatást és fürkészõen rajtam felejtette a tekintetét, én pedig nem tudtam elszakadni a borostyán sárga pillantásától.
Jól döntött Dumbledore, mikor õt választotta prefektusnak. Ettõl a nézéstõl az ember azt a csínyt is bevallotta, melyet nem is õ követett el. Akkor miért nem volt képes megfékezni a barátait?
- Mibõl gondoltad, hogy utállak? - hallottam meg a hangját, én pedig vállat vontam.
- Mindegy. Felejtsd el! - vágtam rá gyorsan, de õ csak nézett, továbbra is mindentudóan. - Nem fontos...
- Cherry, soha nem találkoztam nálad jobb szívûbb és rendesebb - mondta kedvesen, majd bizonytalanul hozzátette - mardekárossal.
- Kösz, Remus - nevettem fel, miközben azon tanakodtam, sírjam el magam vagy csak nevessek. Hálásan megszorítottam a jéghideg karját, melyet semmi nem fedett, mire megmerevedett, fájdalmasan felszisszent és hátrébb ugrott tõlem. Rákaptam a tekintetem.
Egy másodperc töredékéig vádlóan meredt rám, de olyan gyorsan eltüntette az arcáról az érzelmeket, hogy úgy éreztem, csak képzeltem az egészet. Szemtelenül rám vigyorgott, majd megjegyezte:
- Megráztál.
Nem feleltem semmit.
- Akkor én most megyek... - azzal se szó, se beszéd, hátat fordított és elviharzott. Bután bámultam távolodó alakja után és még ilyen távolból is éreztem a feszültséget, melyet azóta sugárzott magából, hogy megérintettem.
Elszomorodva a jobb kezemre pillantottam, melyen csupán egy ezüst gyûrû ékeskedett.
Úgy ugrott el, mintha egyenesen tüzes vasat nyomtam volna hozzá. Hát mégiscsak undorodik tõlem... Csak azért, mert mardekáros vagyok?
Nem is sejtettem, mennyire igazam volt.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.