efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Ha belekóstolsz; veszélyes! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 27] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
Írtam már jobbat is, hosszabbat is, de egy kis fejfájásos napszúrással ennyi tellett t?lem. Remélem, azért tetszeni fog^^"


- Mondd csak édesem, szabad egy ilyen kislánynak egy ilyen sötét helyen sétálnia? – suttogta a fülembe, mire megdermedtem. A meleg leheletét éreztem a nyakamon, miközben szabad kezével a hasamat cirógatta.
Lassan végigsimította a ruhámon, majd feljebb túrva azt, benyúlt az alá és végigsimította a csupasz bõrömet. Meleg kezei elidõztek a bordáimnál és a melltartóm merevítõjénél, miközben én ledermedve meredtem magam elé. Mi folyik itt?
Hirtelen megfordított, a mellkasához rántott és ajkait az enyémre szorította. Puha nyelve utat tört magának a fogaim között, miközben én nyitott szemekkel meredtem az arcra és az azt szegélyezõ fekete hajtömegre. Még így, a sötétben is felismertem…; Mit akar tõlem?
Egy szempillantás alatt magamhoz tértem és megpróbáltam ellökni magamtól, de erõsen tartott, ezért püfölni kezdtem a mellkasát, de egy egyszerû mozdulattal leszorította a kezeimet, én pedig remegve próbáltam elhúzódni, de nem engedett. Egy határozott mozdulattal beleharaptam a nyelvébe, mire hátrakapta a fejét és ellökött magától.
A lendülettõl a padnak estem és jól bevertem a hátamat, majd a földre zuhantam. Könnyes szemekkel meredtem magam elé, majd gyorsan felpattantam és kikaptam a zsebembõl a pálcámat.
- Jézusom, Élet! Ezzel akarsz távol tartani? – nevetett, majd egy gyors mozdulattal megragadta a pálcát tartó kezem, kicsavarta belõle fegyveremet és magához rántott. – Akarlak! – suttogta rekedten és fenekemet megmarkolva közelebb húzott magához. Meglepetten felsikkantottam, mikor megéreztem a meredezõ vágyát az ölemnél.
Zavaromban elpirultam az ismeretlen érzéstõl és testemet átjárta a félelemmel vegyes düh.
Újból lehajolt, hogy csókot lophasson tõlem, de elfordítottam az arcomat, így csak a fülemnél éreztem meg a leheletét. Kezeimet a mellkasára tettem és megpróbáltam eltolni magamtól. Habár ezzel a kísérlettel semmit nem értem el, mégis megállt egy pillanatra és ujjaival felemelte az államat, miközben tekintetével az enyémet kereste.
Mérgesen szúrtam pillantásomat az övébe, mire elkerekedett a szeme és levegõt sem véve távolodott tõlem pár lépést, majd az egyik székre rogyott. Nagyokat pislogva bámultam rá, majd fogtam magam és sietõs léptekkel elindultam az ajtó felé, de a megtört hangja megállított.
- Miért nem szóltál?
Kezem megállt a kilincsen, majd tanácstalanul fordultam vissza a férfi felé, de az már velem szemben állt, lehajolva a szintemre. Félhosszú, fekete haja belelógott a szemébe, de abban a pillanatban õt ez a legkevésbé sem zavarta.
- Hogy nem szóltam?! – csattantam fel, mikor úgy éreztem, hogy elmúlt a veszély, bár egy lépést hátráltam a kijárat felé. – Amikor beléd haraptam, amikor neked szegeztem a pálcám, amikor ellök…;
Hirtelen felemelte a karját és hatalmas tenyerével befogta a számat. Megszeppenve meredtem rá, mire felsóhajtott és eltûrte a kósza tincseit a szemébõl.
- Sajnálom – suttogta fáradtan az egyetlen szót és lehajtotta a fejét. – Nem tudtam, hogy te vagy az…;
Felszisszentem.
- Jézusom, Perselus! – fejtettem le ujjait a számról. – Hét éve élünk ugyanabban a klubhelyiségben!
- Tudom – motyogta, de nem mert a szemembe nézni. – Sajnálom. Csak a hajad…;
Értetlenül meredtem rá, mire felemelt egy tincset és elmorzsolta az ujjai között. Tátott szájjal pislogtam rá, majd hirtelen megvilágosodtam.
- A barátnõd szõke? – kérdeztem halványan mosolyogva, mire megütközve meredt rám, majd szinte védekezõen rázta meg a fejét.
- Nem a barátnõm!
Megráztam a fejem, hogy tudassam vele, nem értem, mire felsóhajtott és felült az egyik asztalra. Én pedig összeszedtem a pálcámat.
- Õ nem akar velem járni – köpte keserûen, mire közelebb merészkedtem pár lépéssel és együttérzéssel figyeltem, ahogyan könyökét a térdére támasztja és arcát a kezébe temeti. – Egyszerûen nem akar. Neki van jobb nálam.
- Ezért úgy döntöttél berángatod ide és megerõszakolod? – szúrtam közbe fagyosan, mire elkapta tenyerét az arcától és hihetetlenkedve meredt rám.
- Mi van? …; Jézusom, nem! Mi…; - összeráncolt homlokkal kereste a szavakat – hogy is mondjam…; amolyan összejövünk-esténként kapcsolatban vagyunk…; Most akart találkozni velem.
- Szóval veled csalja meg a barátját? – kérdeztem álmélkodva, mire szomorúan bólintott és ismét tenyerébe temette az arcát. - Miért engeded? – kérdeztem hidegen, de nem felelt. – Csak azt lehet megtenni mindenkivel, amit hagy – morogtam a bölcsességet az orrom alatt, majd kiléptem a terembõl.
A folyosón még mindig nem volt egy lélek sem, így elmerengve sétálhattam tovább, mikor hirtelen valakinek nekiütköztem. Kissé hátratántorodtam és a velem szemben lévõ személy felé fordultam, hogy elnézést kérjek, mikor a húgom elkeseredett arcával találtam szembe magamat.
Megbabonázva figyeltem õt, ahogyan a gyönyörû szõke haja loknikban omlott a vállára. Barna szeme ellenségesen villant, miközben kissé zavartam nézett engem, majd gunyorosan elmosolyodott.
- Csak nem utánoz az én édes, drága nõvérkém? – kérdezte gonoszan, majd megcsavargatta a haját az ujjaival. – Hidd el, sose leszel olyan, mint én! – susogta, majd hirtelen elõrántotta a pálcáját és rám szegezte azt. – Mondd, mit akarsz még tõlem elvenni? – kérdezte félelmetesen magas hanggal, mire kerekre nyílt szemmel meredtem rá és a pálcájára.
- Tessék? – suttogtam, mire közelebb lépett.
- Eddig mindent elvettél tõlem, ami nekem fontos volt. Most azt hiszed, ha befesteted olyan színûre a hajadat, amilyen anyáé, megszerezheted tõlem Siriust? A barátaimat? – sziszegte rémisztõen, én pedig kezdtem megijedni. – Nem kapod meg õket! – kiáltotta, majd legyintett egyet a pálcájával, mire a hosszú hajam egy egyenes csíkban elvállt a hajszálaim épp felétõl és lassan a földre hullott.
Megkövülten meredtem a húgomra, de õ csak mosolygott, miközben a szemében valami eddig ismeretlen fény gyúlt.
- Summer…; - suttogtam és felé léptem, mire rám üvöltött és könnyek patakzottak végig az arcán. Lassan felemeltem a kezemet, hogy végigsimítsak vele a haján és magamhoz öleljem, meggyõzzem, nincs semmi baj, senki sem akarja bántani, de ellökte a kezemet és hátrébb csusszant és ismét rám emelte a pálcáját.
- Hagyj…; békén! – tagolta a szavakat.
- Summer! Segíteni szeretnék! – próbáltam közelebb lépni, de nem engedett. – Nem akar senki sem bántani. Mondd el, mi a baj!
- Hogy mi a baj? – suttogta könnyáztatta arccal és undorodva köpte felém a szavakat. – Te! Te vagy a baj! Egész életemben! Apa…; az én apám! Felvett a nevére! Rees lettél, vele együtt az összes elõjoggal! Elszeretted tõlem! A Roxfortba mentél és otthagytál egyedül! Te nem tudod, milyen rossz volt! Aztán, mikor idejöttem, láttam, hogy kikkel barátkozol. Undorodom tõled! Olyan vagy, mint õk! Az az aranyvérû csürhe!
- Summer…; - suttogtam és megpróbáltam megölelni, de a mellkasomnak szegezte a pálcáját.
- Aztán ott volt Tobias…; gondolom, nem emlékszel rá – mosolyodott el keserûen. – Mikor szerelmet vallottam neki, azt mondta, hogy õ nem szeret engem, mert te jobban tetszel neki!
- Summer…; Tobias három éve elment az iskolából – mondtam tárgyilagosan, mire felnevetett.
- Attól még téged akart és nem engem! Ha te nem lennél, õ nem dobott volna! – ordította a képembe és a pálcája végébõl szikrák kezdtek el hullani.
- Summer…; - suttogtam megkövülten, miközben csak a szavai jártak a fejemben. Tényleg ennyire jó lenne, ha nem lennék?
- Minden a te hibád! – ordította, én pedig megsemmisülten bámultam magam elé. – Sirius is biztos miattad dobott! Fogadni merek, hogy már behálóztad, csak azért, hogy elvehesd õt is tõlem!
Hogy mi?
A szavai belevésõdtek az agyamba és egymást követve cikáztak a gondolataimban. A hangja a fülemben csengett.
- Pedig már le is feküdtem vele! – zokogta hisztérikusan, de nem mozdultam. – Odaadtam magam neki! Te pedig elvetted tõlem! – hirtelen kék csóva repült ki a pálcájából és az átok telibe talált. A falnak csapódtam az erejétõl, majd a földre csuklottam.
Zavartan pillantottam fel a fölém magasodó húgomra és a rám szegezett fegyverére, mikor hirtelen kicsapódott az egyik terem ajtaja és Piton sietett ki azon. Hirtelen megtorpant és megütközve meredt ránk, majd összevonta a szemöldökét. Egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, ahogy tekintete végigszaladt a testvéremen, a földön megcsillanó hajamon és rajtam. Egy gyors mozdulattal elõkapta a pálcáját és Summerre szegezte azt.
- Úgyis beszélni akartam veled…; - nézett húgomra, miközben fejével intett nekem, hogy keljek fel a fölrõl. A néma kérésnek, eleget tettem. Sosem érzett izomláz kerített hirtelen hatalmába, és ha nem kapaszkodtam volna meg a falban, összecsuklottam volna. – Nem akarlak többé – mondta Summernek, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Mégis mirõl beszél?
- Dönts! – mondta Perselus és kinyújtotta szabad kezét a húgom felé. – Vagy elfogadsz engem és felvállalsz, dobod Blacket, vagy örökre elfelejtesz…;
- Hogy micsoda?! – kérdezte felbõszülten a testvérem és szempillantás alatt Piton elõtt termett és egy hatalmas pofont kevert le neki. A háztársam feje oldalra esett az ütés következtében, de nem mozdult. Nem kapta a kezét az arcához. Ki sem egyenesedett. Perzselõ tekintettel meredt a húgomra, majd egyenesedett fel és tette a talárja zsebébe a pálcáját.
- Tudod mit Élet? Ezentúl fütyülök rád – suttogta alig hallhatóan, mire Summer szeme kerekre nyílt a csodálkozástól, Perselus pedig karon ragadva engem elsétált a húgom közelébõl.
- Látod! Én megmondtam! – kiáltott utánunk sírós hangon. – Mindent elveszel tõlem! Apát, Anyát, Tobiast, Siriust, Perselust! Utállak!
Az utolsó szóra megtorpantam, de Piton rántott egyet a kezemen és maga után vonszolt. Még messzirõl is hallottam, ahogyan a húgom a földre vetette magát, majd szívszaggatóan zokogni kezdett.
Hol rontottam el?
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.