efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Ha belekóstolsz; veszélyes! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 27] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Az elkövetkezendő két hétben egyszer sem kezdeményeztem társalgást Regulusszal, de minden kérdésére és kérésére udvariasan, mégis távolságtartóan válaszoltam. Keith nem csinált nagy ügyet a dologból, úgy volt vele, hogy apró gyermeki hülyeség, majd kinövi. Én ebben a szívem mélyén kételkedtem, de nem említettem senkinek sem. Reménykedtem benne, hogy mégsem igazak a baljós gondolataim és tévedek.
Az egyetlen ember, aki ugyanolyan sötét pillantásokkal kísérte Regulus lépését, mint én, a másik Black fiú volt. Szemem sarkából mindig láttam, mikor elment az öccse mellett, ahogyan ökölbe szorította a kezeit és mérgesen összepréselte férfiasan telt ajkait.
Egyre kevesebbet jártam az órákra Reggel és Keithszel, viszont egyre több időt töltöttem Perselus szótlan társaságában. Ő hang nélkül tűrte, hogy minden adandó alkalommal mellé csapódok, bár ha a feltételezéseim helyesek, nem is vette észre a jelenlétemet, ugyanis mindig egy hatalmas könyvet bújt.
Keith nem egyszer próbált rávenni, hogy beszéljek Regulusszal, de a történtek után nem hittem, hogy túl sok mondanivalóm lenne számára. Mikor utolért a folyosón az incidens után, megpróbálta elmagyarázni, hogy mit és miért tett, de nem győzött meg. Mondtam neki, hogy mennyire szeretem és kérleltem, hogy ne tegye, de hajthatatlan volt. Azt mondta, ezt meg kell tennie a családja érdekében. Hitetlenkedve néztem rá, de mikor megláttam a szemében azt az elszánt tüzet, halkan csak annyit mondtam, hogy nem akarom végignézni, ahogy megöli magát. Azóta nem beszéltünk.
Csendben figyeltem őt nap, mint nap és láttam, ahogyan egyre jobban összetörik és fárad. Szeme alatt egyre sötétebb karikák éktelenkedtek és pillanatok alatt kilókat fogyott. Rossz volt ránézni, de nem panaszkodott. Voltak napok, mikor órákra eltűnt és senki sem tudta, hol van. Az elején gyakran keresni kezdtük, de mikor észrevettük, hogy egyre rendszeresebb, abbahagytuk.
Gyakran elöntött a lelkiismeret-furdalás, hogy nem vagyunk elég jó barátok, főleg, ha ilyen hamar feladjuk, de végül mindig eltemettem magamban az érzéseimet és azzal áltattam magamat; mindent megpróbáltunk. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem így van, hiszen ezer más módon próbálkozhattam volna, mégsem tettem. Helyette végignéztem, ahogyan a nagy, erős Regulus árnyéka lesz önmagának. Szívszorító látvány volt.
De azt sosem gondoltam, hogy a hatalmas nagy hülyeségemre Sirius Black fog rávilágítani.
Perselus nyomában sétáltam a nagyterembe egy sötétebb folyosón, mikor a nagy semmiből feltűnt két Tekergő. Kaján mosollyal az arcukon szegeztek pálcát a mellettem haladó férfira, velem nem is törődve.
- Nocsaaak…; nocsak…; Pipogyi! – szólalt meg Potter gúnyosan és közben körbe sétálta Pitont. A háztársam se volt rest és előkapta a fegyverét, de a griffendéles férfi megelőzte egy Capitulatusszal.
- Potter – sziszegte Perselus és gyűlölködve meredt a másik kettőre.
- Levico…; - átkozta Black, de gyorsan előkaptam a pálcámat ás hárítottam a támadását.
- Kettő egy ellen, nem szép – morogtam, még mindig a férfire tartottam a fegyveremet és kivarázsoltam Potter kezéből Perselus pálcáját, majd átadtam azt a tulajdonosának.
- Vissza kéne menned, nehogy megsérülj – gagyogta Black, abban a reményben, hogy felidegesíthet. Hasztalan. – Add át üdvözletem az öcsémnek!
Nem feleltem, csak összehúztam a szemöldökömet.
- Azt hiszem, a szerencse jobban elkél neki – mondtam halkan, de meghallotta és a meglepettség apró szikrája suhant át az arcán, majd a szeme elsötétült.
- A hulláknak mindegy – vonta meg a vállát, de láttam, hogy bántja a dolog, mégsem foglalkoztam vele. Akaratlanul is cselekedtem és kimondtam az első átkot, ami az eszembe jutott.
Innen nem volt megállás. Lépésemre mind a három férfi fellelkesült és csak repkedtek a pálcáinkból az átkok. Nem egy lovagi páncélt taroltunk le, miközben azoknak estünk egy-egy ártástól. A falakon a festmények gyorsan eliszkoltak és fejcsóválva figyelték a párviadalt biztonságos rejtekhelyükből. Harcunknak az arra járó SVK tanár vetett véget, mikor a vérző orrú Black egy jól irányzott célzással a falnak repített. Az ütés a tarkómat érte, én pedig a falról lecsúszva összerogytam a földön. Szemem előtt fekete csillagok repkedtek, a fülem zúgott, az alakok pedig homályosan kergetőztek.
- Mr. Potter elmondaná, mi folyik itt? – dörrent meg a professzor hangja, akinek hajdan fekete hajszálait ősszé változtatta az idő. – És Mr. Piton! Felfoghatatlan! Azonnal velem jönnek! – mondta dühösen ellenkezést nem tűrő hangon, mikor a fal tövébe kapaszkodva megpróbáltam felállni a földről. –És maga Miss Rees? – kérdezte hitetlenkedve, mire elhúztam a számat és megpróbáltam magamat tartani. – Hiszen maga vérzik! Gyengélkedő!
- Majd elkísérem – lépett mellém Perselus.
- Maga velem jön! És önök ketten is! – mutatott a két griffendélesre, majd tekintete Black arcán ragadt le. – Maga is Mr. Black! Gyengélkedő! – rótta ki az ítéletet, majd mit sem törődve velünk elviharzott a két férfivel a nyomában.
Black dühösen fújtatott és elindult a gyengélkedő felé. Hirtelen megtorpant és zavarodottan rám nézett. Én csak a fal mellett álltam, félig támasztva magam, ködös tekintettel.
- A kurva életbe! – káromkodta el magát és engem nézett, de nem mozdult. – Gyerünk Rees, gyengélkedő!
Lassan ráemeltem a tekintetem és értetlenül néztem őt. Eljutottak az agyamig a szavak a jelentésüket viszont képtelen voltam felfogni. Kissé oldalra döntött fejjel figyeltem, ahogy tesz felém pár lépést, majd megragadja a csuklómat. Melegség áradt belőle. Le-lecsukódó pillákkal hagytam, had vezessen, miközben próbáltam tartani a lépést. Mindent távolinak és ködösnek érzékeltem. A lábam nem egyszer összegabalyodott és ha nem tartott volna meg, el is estem volna. Egyre nehezülő végtagokkal tűrtem, hogy húzzon maga után, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ébren maradjak.
Fogalmam sem volt, hogyan sétáltam le a gyengélkedőbe, de mikor a madame kötözte a fejemet és közben sápítozott („Iskolai párbaj!”), Black már az ágyon ült és átható szemeivel engem fürkészet.
Bágyadtan nyugtattam rajta a pillantásom és nem hozott zavarba az ő mustráló tekintete.
- Miss Rees! – térített ki magam elé meredésemből a javasasszony hangja. – Milyen átok találta el a karját? – laposakat pislogva ráemeltem a szememet, majd értetlenül a karomra néztem. Azon hosszú, mély seb futott és ömlött belőle a vér.
Elmerengve figyeltem a vérvörös vágást, miközben hallottam a fülemre nehezedő fátyol mögül, hogy Black válaszolt valamit. A gyógyító fejcsóválva kiment a gyengélkedőről, én pedig pillantásomat Blackken pihentettem, holott szemem előtt nem is az ő alakját láttam.
- Mondhatom, az öcsémnek szép kis barátai vannak – szólalt meg hirtelen, mire gyorsan pislogtam kettőt és kissé megráztam a fejem, de csak azt értem el vele, hogy még jobban megfájdult. – Igazi gyáva alakok járnak a Mardekárba.
- Mi? – suttogtam bágyadtan, mire elhúzta a száját.
- Azt hittem a barátja vagy, de most látom, hogy amikor a legnagyobb szüksége lenne rád, otthagyod – mondta, de csak másodpercekkel később értek el hozzám a szavai. Nem válaszoltam, lesütöttem a szememet, tudtam, hogy igaza van. – Félted a bőröd, igaz Rees? – dőlt hátra, kezével támasztva magát.
Ráemeltem a tekintetem.
- Mi? – suttogtam. Nem értettem, miről beszél.
- Undorító társaság vagytok – köpte megvetően, majd hanyatt vetette magát az egyik ágyra. Akkor vettem csak észre, hogy a fején egy fehér kötés volt.
Percekig meredtem magam elé és a szavai jártak a fejemben. Hirtelen felpattantam, de abban a pillanatban vissza is szédültem, ám nem foglalkoztam vele. Egyetlen dolog lüktetett a fejemben: szüksége van rám, szüksége van rám. Akadozó léptekkel elindultam kifelé a gyengélkedőről.
- Te meg mit csinálsz? – hallottam Black fáradt hangját mögülem, de nem foglalkoztam vele.
Kitántorogtam a folyosóra és a fal mentén elindultam a klubhelyiség felé. Hirtelen azt sem tudtam, merre kell menni, de előre haladtam. Fáradt voltam és égett mindenem, de nem foglalkoztam vele. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: meg kell találnom Regulust.
Lefelé haladtam, hiszen a pince felé volt a klubhelyiségünk. Ám az egyik sarkon fordulva belevágtam valami nagynak és keménynek, minek következtében hanyatt vágódtam a folyosón.
- Cherry? – hallottam meg egy jól ismert hangot, mire könnybe lábadtak a szemeim.
- Reg…; - suttogtam és éreztem, leguggolt elém, hogy jobban szemügyre vegyen.
- Mi történt veled? – kérdezte bátortalanul, miközben végigsimított az arcomon.
- Úgy sajnálom – mondtam elfojtott zokogással és a nyakába vetettem magamat. Barátom bizonytalanul viszonozta az ölelést, majd eltolt magától és keményen szemügyre vett.
- Ez nem megy ilyen könnyen – szólalt meg komoran, és végigfutatta tekintetét a karomon és a homlokomon lévő kötéseken. Hirtelen úgy éreztem, kettőnk közül én vagyok az éretlenebb, egy év korkülönbség ide vagy oda. – Fel kell menned a gyengélkedőre. Borzalmasan festesz!
- Nem akarok – tiltakoztam és éreztem, ahogyan a térdem alá nyúlt. – Reg! Kérlek, beszéljük meg!
- Majd ha magadhoz tértél – morogta és felemelt a földről.
- Rendben vagyok. Tegyél le!
Nagyot sóhajtott és óvatosan elengedett. Szürke tekintetével engem fürkészett. Nagyon hasonlított a bátyjára. Szótlanul néztem az arcát, majd lassan végigsimítottam annak élén, mire egy pillanatra lehunyta a szemét.
- Miért történik ez? – kérdeztem megtörten. Lassan kinyitotta a szemét és átható pillantásával engem fürkészett. Nem válaszolt. Nem is vártam.
Ujjai közé fogta kezemet, lassan felemelte és gyengéden végigsimított rajta. Ködös tekintettel figyeltem minden mozdulatát, de ő csak a kézfejemet simogatta hüvelykujjával. Éreztem, hogy pilláim kezdenek lecsukódni. Reg rám nézett és hirtelen késztetést éreztem, hogy a kósza ébenfekete tincseket kisimítsam a szeméből.
- Gyere! – suttogta halkan és felállított. – Visszakísérlek.

Regulus rá sem nézve bátyjára terelt be a gyengélkedőre a javasasszony hatalmas megkönnyebbülésére. Madam Pomfrey morgolódva bár, de lenyomott a torkomon mindenféle bájitalt, amitől lassan tisztulni kezdett a látásom. Immáron érdeklődve, kissé lüktető halántékkal vettem szemügyre Reget. Piszkos volt az arca. Vajon mitől?
A másik Blackre néztem, aki mogorva képpel ült törökülésben az ágyon és bokáin tenyerét nyugtatva meredt az öccsére. Ajkaimba haraptam és figyeltem a két testvérpárt, de azok nem szóltak csak nézték egymást. A levegő megfagyott körülöttük. Végül barátom szakította meg a szempárbajt, mikor a gyógyító besétált és egy nagy pohár, csillogó, zöldes folyadékot nyomott a kezembe. Elhúztam a számat és a háztársamra pillantottam, aki zsebre dugott kezekkel engem figyelt.
Végül felemeltem egy kicsit a poharat és biccentettem, majd pár kortyot lenyeltem, de máris éreztem, hogy a szemhéjam elnehezült, aztán mindent sötét, álmatlan álom vett körbe.

Sötét volt, mikor felébredtem. Az ablakon kinézve még láttam a Hold ragyogó fényét és a csillagok apró, fényes pontjait. Halkan nyögve felültem és tekintetemet az ablakra helyeztem, mikor egy morgás törte meg a csendet.
A hang irányába fordultam. A szembe lévő ágyon egy fekete hajú férfi ült pergamennel a felhúzott combjain, kiben Sirius Blackre ismertem. Felhúztam a szemöldököm. Mit keres itt? Oldalra döntött fejjel teljesen felé fordultam és kissé előrébb araszoltam. Nem úgy ismertem, mint aki éjnek idején a háziját írja. Éber, szürke szemei megcsillantak és rám meredt.
- Valami baj van? – nyeltem egyet és magam is meglepődtem mennyire rekedt a hangom. Elmerengve figyelt engem, de nem válaszolt.
- Tudod, hogy mit csinál – szólalt meg hirtelen, mire értetlenül ráhunyorítottam. – Hova megy?
Hirtelen megértettem, hogy Regulustól beszél, hiszen én is hetek óta ismételtem magamban ezt a kérdést. Megráztam a fejemet, de még mindig fürkészően engem nézett.
- Hogy hol van most?
- Honnan tudjam?! – csattantam fel suttogva. – Biztosan alszik.
- Akkor mit keres a Szükség Szobájában? – szegezte nekem indulatosan a kérdést, mire eltátottam a számat.
- A…; hol? – pislogtam rá bután, majd felemelkedtem és az ágytámlába megkapaszkodva az ágyához siettem. – Jól vagy? – hajoltam le a szintjére, de nem válaszolt, csak meredt maga elé. A combján tartott lapot figyelte. Érdeklődve követtem a szemét és meglepettségemben még a szám is úgy maradt. – De hiszen ez a Roxfort!
Elképedt hangomra felnézett rám, én pedig közelebb hajoltam, hogy jobban megnézzem a kis lapot. Hihetetlen volt. Apró, dőlt, elegáns betűk virítottak a kis fekete pöttyök mellett. Mindegyikhez nevek tartoztak. Ott volt az enyém is, rögtön Blacké mellett.
Érdeklődve néztem végig a lapon. Tele volt olyan folyosókkal, melyeket életemben nem láttam.
- Honnan szerezted? – kérdeztem végül, mikor biztos voltam, hogy nem rántja el előlem a térképet. Nem válaszolt, pedig vártam. Tekintetem elidőzött egy pöttyön, ami körbe-körbejárkált egy szobában.
- Ez…; - mutattam a névre.
- Dumbledore.
- Járkál…; - suttogtam, majd elvigyorodtam.
- Mindig ezt csinálja – magyarázta Black, de a tekintete egy másik pöttyön pihent. Odapillantottam.
- Regulus…; - leheltem megrökönyödve. Egy ismeretlen szobában volt a hetedik emeleten – a lehető legmesszebb a klubhelyiségünktől- és ide-oda járkált. – Mit keres ott?
- Nem tudom…; - felelte megtörten és hirtelen úgy éreztem, mintha ezzel a férfival évek óta barátok lennénk, nem pedig ellenségek.
Ő griffendéles volt, én pedig mardekáros. Nem volt a Roxfortban még két olyan ház, akik ennyire gyűlölték volna egymást és ott tettek volna keresztbe a másiknak, ahol csak tudtak. Ezt ő is tudta, és én is tudtam. Aztán ott volt a mardekáros felfogás a varázstársadalomról és Black, akik megtagadta a családját és annak elveit.
Abban a pillanatban mégis egy szövetségesnek éreztem. Ugyanaz volt a célunk, tudtuk, szavak nélkül is. Mind a ketten egy embert akartunk visszatéríteni egy rögös útról.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.