efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Ha belekóstolsz; veszélyes! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 27] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +


Még késő estig sem mertem kimerészkedni az üres teremből. Helyre kellett tennem a gondolataimat Reggel kapcsolatban, azonban akárhogyan is gondolkoztam a fiún, be kellett látnom, hogy Potternek igaza van. El kellett mondanom a bátyjának, amit megtudtam Regről.
De először vele kellett beszélnem…
Sóhajtva kászálódtam le az asztalról, miközben korgó gyomromra szorítottam a kezemet. Elhatároztam, hogy rögtön beszélni fogok a barátommal, amint találkozok vele.
Óvatosan sétáltam végig a kihalt folyosón, nehogy összetalálkozzak Hóborccal. Szerencsémre azonban egy lélek sem járt ilyenkor a kastély falai között, így könnyen le tudtam lopakodni a klubhelyiség felé. Ahol egyenesen Frics állt őrt.
Egy szempillantás alatt visszabújtam a fal mögé, de addigra késő volt. Az undok, bolhás Mrs. Norris észrevett, és egy halk morranással elindult felém. Rögtön elkezdtem visszafele futni nem törődve azzal, mekkora hangzavart csapnak a kövön koppanó cipőim. Egy másodperc sem telt el, és meghallottam a gondnok lépteinek a zaját is.
- Megállni! – kiáltott utánam, de eszem ágában sem volt eleget tenni a parancsának.
Egy kevésbé ismert folyosóra fordultam be abban a reményben, hogy itt sikerül majd leráznom, mikor egy nagy tenyér fonódott a felkaromra, majd egy határozott mozdulattal belökött egy falikárpit mögé. Halk nyikkanással estem a falnak, miközben a titkos átjáró bezárult mögöttem.
Aztán meghallottam Mrs. Norris panaszos nyávogását, pontosan a falikárpit előtt, amire egy halk állati morgás volt a válasz.
- Állj meg! – hallottam meg Remus hangját pontosan mellőlem a falszőnyeg túloldaláról – és elismeréssel adóztam az eszének, amiért úgy tett, mintha utánam kiabált volna-, öt másodperccel később pedig Frics lihegése törte meg a csendet.
- Te mit keresel itt? – recsegte két levegővétel között.
- Prefektus vagyok. Járőrözöm – felelte tiszteletteljesen a fiú, mire Frics csak egyet morrantott csalódottsága jeléül, hogy eggyel kevesebb embert tud megbüntetni tilosban járkálás miatt.
- Merre futott? - de Remus nem felelt. Feltételeztem azért, mert csak valamilyen irányba mutatott a rosszindulatú gondnoknak. Ezután már csak a halk morgását hallottam, ahogyan azt ecseteli magában, milyen módokon lehetne megbüntetni a fegyelmezetlen fiatalságot.
Mikor elhallt Frics hangja, a vörösesbarna hajú fiú elhúzta a faliszőnyeget, majd belépett alatta.
- Nem kellene ilyenkor kint járkálnod – szólalt meg halkan.
- Nem is ismertem ezt az átjárót – kotyogtam közbe, és a pálcám fényénél igyekeztem körbenézni. - Köszönöm, hogy segítettél – néztem végre a fiúra, aki elgondolkodva vizslatott engem. – Mi az?
- Nem láttalak ma – fonta össze a karjait maga előtt és a falnak dőlt.
- Nem tudtam, hogy így számon tartod – szemtelenkedtem, holott meglepett, hogy észrevette, hogy eltűntem egy napra.
- Történt valami? – hagyta figyelmen kívül a szavaimat, miközben borostyánbarna pillantását az enyémbe fúrta. Ismét úgy éreztem, hogy ettől a tekintettől bármit képes lennék neki meggyónni.
- Mi történt volna? – vontam meg unottan a vállam, de kerültem a tekintetét.
- Regulus visszajött – felelte, mintha ezzel megmagyarázott volna mindent.
- És?
- Te pedig eltűntél – mosolygott rám halványan.
Felsóhajtottam.
Isten mentsen meg Remus Lupintól! Büntetni kellene az olyan embereket, akik ennyire figyelmesen szemlélik maguk körül a világot.
- Rosszul voltam, úgyhogy a szobámban maradtam – találtam ki egy mentséget, mire Remus felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. De egyáltalán miért is magyarázkodok neki? Nem vagyunk barátok.
Zavartan néztem az előttem álló fiúra. Kitűnően értett hozzá, hogyan is kell egy pillanat alatt valakiből minél több információt kiszedni.
Nem, határozottan nem vagyunk barátok.
- Akkor remélem, hogy jobban vagy – mosolygott rám, de a hangjából hallottam, hogy egy szavamat sem hiszi el. Számat elhúzva bólintottam. – Menjünk! – intett a fejével a folyosó felé, és maga elé terelt engem.
- Egyedül is odatalálok – léptem ki a folyosóra, de a tekintetemmel a szemét kerestem.
- Igen, Lupin, egyedül is odatalál – hallottam meg Keith hangját magam mellől. Egy pillanat alatt megpördültem.
- Hát te meg…? – nyögtem meglepetten, de a két fiú csak állt egymással szemben, és ellenségesen méregették egymást.
- Ezt én is kérdezhetném – intett Remus felé a barátom, mire a griffendéles fiúra kaptam a pillantásomat, aki éppen a falikárpitot tolta el, hogy kiléphessen rajta. Halványan elpirultam.
- Ez kissé félreérthető – ismertem el, de a két fiú mintha észre sem vette volna a jelenlétem. Rezzenéstelenül álltak egymással szemben.
- Örülnék, ha békén hagynád – szólalt meg rövid szünet után Keith, mire felhúztam a szemöldökömet.
- Nem neked szeretnék örömet szerezni – felelte Remus, én pedig eltátottam a számat. Mióta utálják ezek ennyire ennyire egymást?
- Akkor mondom másképp, Lupin – ragadta meg egy mozdulattal Remus nyakánál az inget Keith, és a fal felé lökte a griffendéles prefektust, de az nem moccant. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. – Hagyd békén őt!
- Keith! Remus csak segített nekem meglépni Frics elől – léptem egyet a két fiú felé, és megragadtam a háztársam karját, hogy lefejtsem azt Remusról.
- Jobb lett volna, ha elkap – vetette oda nekem a barátom, majd nagyot taszítva a griffendéles fiún, elengedte annak az ingét, de a szemeit egy pillanatra sem vette le annak az arcáról.
- Fejezd már be! – löktem egyet Keithen, és közéjük álltam.
- Ne ólálkodj körülötte! – sziszegte Remus arcába Keith, mire annak szeme sötéten megvillant. Tátott szájjal meredtem rájuk.
- Neked meg mi bajod van? – meredtem a barátomra értetlenül. Sose voltunk jóban a Tekergőkkel, de azért Remusszal mindig úgy-ahogy kijöttünk. Sőt, velem kifejezetten kedves volt mindig.
- Ne barátkozz a fajtájával! – vette oda nekem Keith, mire Remus borostyánbarna szeme egy pillanatra sárgásan megvillant, majd fájdalom suhant át a tekintetén. Nagyot pislogtam, és meglepetten bámultam mind a két fiúra.
Mióta lett ilyen vérmániás Keith?
Keith azonban nem húzta tovább az időt, megragadta a karomat, és elkezdett húzni maga után.
- Állj már meg! – próbáltam meg kihúzni a karomat a szorításából, de nem eresztett egészen addig, míg a klubhelyiségbe nem értünk. Ott engedett csak el, én pedig kiperdültem a karjai közül. – Neked meg mi bajod van? Szegény Remus csak segíteni akart!
- Remus? Miért nem Lupin, Cherry? – hajolt le a szintemre Keith, én pedig meglepetten pislogtam rá. Nem is tudom, mióta nem gondolok Remusra csak Lupinként…
- Miért vagy ilyen vele? Ő csak segített – folytattam, oda sem figyelve a kérdésére.
- Ne barátkozz vele! Ő nem közénk való – nézett mélyen a szemembe, én pedig felvontam a szemöldökömet.
- Tisztában vagyok vele, hogy griffendéles – vontam vállat. – Amúgy sem barátkozunk – nyomtam meg az utolsó szót, mire Keith összepréselte az ajkát.
- Nem arról beszélek, hogy griffendéles-e – felelte, én pedig meredten néztem rá.
- Nem akarom ezt tőled is hallgatni, Keith – suttogtam csüggedten. – Épp elég aranyvérmániás van körülöttünk.
- Nem értesz – túrt bele a hajába, de én csak néztem rá.
- Remus sose ártott nekünk – vetettem ellen, aztán meggondoltam magam. – Miért foglalkozol vele?
- Mert veszélyes.
- Semmi veszélyest nem látok benne.
- Akkor se barátkozz vele! – zárta le a témát, én pedig nem feleltem. Teljesen felesleges lett volna érveket felhoznom Remusszal kapcsolatban, amikor Keith láthatóan nem mondta el az okát, hogy miért utálta meg hirtelen a fiút ennyire.
Aztán hirtelen megértettem.
Keith szerint az a veszélyes, hogy Remusszal „barátkozom”. Már így is sokak szerint váráruló vagyok, mert szóba álltam az idősebb Blackkel. Csak baj lehet abból, ha együtt látnak minket a félvér Remusszal, hiába csak kisegített a fiú, hogy ne kelljen Friccsel büntetőmunkára mennem. A háztársaim azonban ebből biztosan nem ezt látták volna meg.
Hirtelen elszégyelltem magam, amiért nem értettem meg előbb a barátomat.
- Sajnálom- sóhajtottam fel, és közelebb léptem Keithhez. – Megértem, hogy aggódsz értem. De Remus tényleg csak segített nekem, hogy ne kapjon el Frics.
- Tudom, Cherry – motyogta Keith, és láttam rajta, hogy nem teljesen elégedett a válaszommal. – De te egész napra eltűntél – nézett rám szomorúan. – Azóta nem jöttél vissza, mióta beszéltünk, és vele találtalak meg. Ezt bárki könnyen félreértheti.
- Nem tudtam Reg szemébe nézni – vallottam be leejtett vállal. – Nem tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy halá…
- Láttad? – szólalt meg mögöttem Regulus, én pedig megmerevedtem, majd lassan a fiú felé fordultam. – Szóval láttad – olvasta ki a szememből a választ. Csalódottnak tűnt. Mélyre szívta be a levegőt, miközben a hajába túrt, és idegesen járkálni kezdett. – Sose akartam, hogy megtudd – szólalt meg végül, de nem nézett a szemembe.
- Miért? – ennyit tudtam csak kipréselni magamból.
- Jobb, ha nem tudsz semmiről. Akkor nem kerülsz bajba – mondta meggyőződéssel a hangjában, és én hittem neki. Elhittem neki, hogy ezt a gyenge érvet bemesélte magának, csak azért, hogy ne kelljen nekem színt vallania.
- Kinek jobb ez, Regulus? – kérdeztem halkan, és a fiú sötétkék szemeibe néztem. Fél füllel hallottam, hogy Keith magunkra hagyott minket.
- Mindenkinek – motyogta, de még mindig nem nézett a szemembe.
- Keithnek elmondtad… - feleltem, de nem volt vád a hangomban.
- Keith már azelőtt tudta, hogy halálfalót csinálnak belőlem, mint én – vágta rá elkeseredetten, nekem pedig összefacsarodott a szívem.
Regulusnak igaza volt. Keithnek hihetetlen érzéke volt hozzá, hogy átlásson bizonyos helyzeteket, és szinte pontosan megjósoljon előre következményeket. Talán ez az előrelátása tette annyira felnőttessé és éretté őt. És ennyire veszélyesen jó emberismerővé.
Nem véletlenül került a Mardekárba.
- Nem te mondtad el neki? – kérdeztem meglepetten, mire Reg szomorúan megrázta a fejét.
- Elmondtad volna nekünk valaha is? – leheltem kissé mérgesen, mire a fiú felkapta rám a szemeit.
- Nem.
A szemei most határozottságról árulkodtak.
- Nem kell minket megvédened, Reg – léptem hozzá közelebb megenyhülve, de ő csak nézett rám.
- Nem akarom, hogy aggódjatok miattam…
- Akkor aggódunk, ha nem mondasz semmit! – vágtam a szavába, mire elhallgatott.
- Bár meg se tudtátok volna, Cherry!
- De megtudtuk.
- Meg… - hajtotta le a fejét, majd kinézett az ablakon. – Sose akartam halálfaló lenni, Cherry – suttogta elkeseredetten.
- Tudom.
- De Sirius elment, anyáék pedig kitagadták. Csak én maradtam nekik… A Nagyúr elvárja, hogy minden aranyvérű család csatlakozzon hozzá, vagy különben vérárulónak tekinti őket – folytatta tompa hangon, én pedig nagyot nyeltem. Az én családom sosem csatlakozna a halálfalókhoz… Nem akartam belegondolni, hogy ez ránk nézve mivel járna. – Valakinek meg kellett tennie…
- Reg – léptem mellé, és óvatosan a vállához értem-, a te családod téged tolt maga elé. Nem neked kellett volna ezt megtenned…
- De – nézett egyenesen a szemembe. Furcsa tűz égett a tekintetében. – De azt sose gondoltam volna, hogy most fognak beavatni – nézett el mellettem. – Eszembe se jutott, hogy máris megteszik… hogy ezért kell hazamennem…
Nem szóltam semmit. Reg valamit mondani akart.
Hirtelen rám kapta a pillantását.
- Cherry… Ne ártsd bele magad, kérlek! Csak maradj a barátom! – ragadta meg a vállamat, én pedig nagyot nyeltem.
- Mit láttál, Reg? – suttogtam, mire elkerekedett a szeme, és leejtette a kezét a vállamról. Újra kibámult az ablakon, miközben az ádámcsutkája fel-le mozgott.
- Ezek őrültek – suttogta, de én kihallottam a hangjából a félelmet. – Bárkit képesek megölni. Nem olyanok, akiknek mondják magukat…
Nem szóltam semmit, csak egy nagyot nyeltem.
Ha Reg félt, az azt jelentette, hogy nekem is kellene. Regulus családja úgy, ahogy biztonságban volt, most, hogy a barátom halálfaló lett. De ha ő is fél… Ráadásul csalódott bennük… Bele sem mertem gondolni, ez mit jelenthet.
- Cherry – fordult felém-, maradj mellettem, és ígérd meg, hogy sose keveredsz bele!
Nem értettem pontosan mire gondol.
- Nem értesz – rázta meg a fejét. – Ne állj le velük. Kerüld el az összes halálfalót!
- De te…
- Az lenne a legjobb, ha engem is elkerülnél! – mondta keserű mosollyal az arcán.
- Úgyse foglak.
- Tudom – mosolygott rám. A tekintetében őszinte szeretet villant. – De ne állj szóba olyanokkal, akik támogatják a Nagyurat! Ne add meg nekik az esélyt, hogy beszervezzenek!
- Jó – nyögtem megszeppenve. Reg túlságosan komolyan beszélt.
- Ha mellettem maradsz meg foglak tudni védeni, és nem fognak rád felfigyelni…
Hirtelen rettenetesen összezavarodtam. Regulus túlságosan aggódott. Mitől akarhatott ennyire megvédeni? Mit láthatott, ami ennyire felkavarta?
- Mit tudsz, Reg? – kérdeztem egyenesen a szemébe nézve, de a pillantásában nem láttam mást, csak színtiszta rettegést. És akkor tudtam…
Tudtam, hogy az idősebb Blacknek vallanom kell.
Akkor is, ha ez a Regulusszal való barátságomba kerül.
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.