efiction efiction
efiction efiction
efiction efiction efiction efiction
Cím: Ha belekóstolsz; veszélyes! Szerző: Bettiiyy
[Vélemények - 27] Nyomtató Fejezet vagy Történet
- Szöveg mérete +
A szerző megjegyzései a fejezethez:
t v telt el az utols fejezet ta. :D , te j g!
Van mg valaki itt, aki olvassa? O.o


Remus szavai erőt öntöttek belém, és mire felocsúdhattam volna, Reg vissza is érkezett az iskolánkba.
Éjfél fele járt az idő, mikor egyszer csak kinyílt a titkos ajtaja a klubhelyiségnek, és a fáradt fiú besétált rajta. Annyira meglepődtem a felbukkanásán, hogy tizenöt másodpercig csak megdöbbenve meredtem rá, de Regnek bőven elég volt ennyi idő, hogy átszelje a közünk levő távolságot, és a karjaiba zárjon engem.
Lassan emeltem fel a kezeimet, hogy én is magamhoz szorítsam őt.
Nem hittem el, hogy itt van mellettem. Velem.
Jólesően fúrtam az arcomat a nyaka és a válla hajlatába, ő pedig még szorosabban ölelt magához. Arra se vette a fáradságot, hogy egy másodpercre elengedjen, és rendesen leüljön. Úgy szorított magához, mintha az élete múlna rajta, felettem állva, egyik lábával a kanapéra térdelve hajolt le hozzám.
- Reg? – suttogtam, de nem felelt.
Aztán megéreztem. Reg teste rázkódott a visszafojtott zokogástól.
Nagyot nyeltem, és még szorosabban öleltem magamhoz, miközben a karjaimmal megpróbáltam lehúzni őt a szintemre, hogy még jobban magamhoz szoríthassam őt, de ő nem mozdult, csak elkeseredetten sírt.
Nem tudom, mennyi idő telt el, míg végre kissé lenyugodott, és elengedett, de akkor sem akart nagyon eltávolodni tőlem. Karjaiba zárva húzott a mellkasára, miközben leült mellém a kanapéra, így esélyem sem volt jobban szemügyre venni őt.
Nem szóltam semmit, nem kérdezgettem, hagytam inkább, hogy ő nyíljon meg nekem, ha akar. Nem akartam letámadni, most, hogy végre itt volt mellettem, és tudtam, hogy él.
Hirtelen eszembe jutott Keith és a másik Black fiú, hogy ők is szeretnének találkozni Reggel, de eszem ágában sem volt elereszteni a barátomat, mikor végre itt volt mellettem viszonylag épségben.
Nem tudtam, mi történt vele, amiért ennyire megtörten omlott össze a karjaim között, de egyenlőre elég volt nekem annyi, hogy itt volt mellettem, és élt.
Nem tudom, mennyi idő telt el, míg végre engedett egy kicsit a szorítása, és a keze ernyedten lecsúszott a hátamról. Nagyon lassan mozdultam, hogy a fiú arcába nézzek, de Reg a kanapé háttámlájára döntött fejjel aludt.
Óvatosan feljebb tornáztam magam, és kisimítottam egy kósza tincset a szeméből, de ő meg sem moccant. Egyenletesen szuszogott tovább.
Az ajkamba haraptam, ahogyan végigpillantottam az arcán. A bőre színe kissé megfakult, a szeme alatt a bőr pedig vöröseslilára színeződött, de úgy tűnt fizikailag jól van. Nem volt lefogyva, és nem voltak rajta sérülések. Fürkészve vizslattam végig az előttem alvó fiú, mint bőrfelületét, mikor hirtelen eszembe jutott…
Hallottam a halálfalók beavatási szertartásáról.
Nehezen véve a levegőt pillantottam le Reg bal karjára, miközben remegő kézzel nyúltam a pulóvere felé, ám az ujjam nem mozdultak, mikor feljebb akartam húzni a fiú felsőjének az ujját. Nem mertem. Mi van, ha olyat látok, amit nem akarok?
De mégsem bírtam megállni. Tudnom kellett…
Óvatosan feljebb húztam a fiú karján az anyagot, és megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt az első öt centi után. Nincs rajta…
De aztán a levegő bennem rekedt. Ott volt.
Ott volt Reg karján a sötét jegy.
Megbabonázva meredtem a fekete tetoválásra, melyen a kígyó nyugodtan szunyókált a koponya tetején.
Aztán egy kéz nyúlt Reg pulcsija felé, és egy határozott mozdulattal lehúzta az anyagot a fiú karján, az én szememre pedig egy másik tenyér borult.
- Sss- hallottam meg a fülemnél Keith hangját -, nem kell nézned!
A kezét még mindig a szemem előtt tartva húzott fel a könyökömnél fogva a kanapéról, majd a klubhelyiség kijárata felé tolt engem.
- Hogy érted azt, hogy nem kell látnom?! – perdültem meg rögtön, mikor kiléptünk a folyosóra, és bezáródott mögöttünk a titkos bejárat.
- Úgy, hogy ne aggódj ilyenek miatt – nézett mélyen a szemembe, de láttam rajta, hogy bántja a dolog.
- Ezt meg hogy érted? – támadtam neki, mert kezdtem sejteni, mire akart kilyukadni.
- Úgy, hogy ne áss nagyon mélyre Regulus dolgaiba, csak legyél mellette – felelte halkan -, és akkor nem fogsz annyira sérülni.
Elképedve meredtem Keithre.
- Ezt nem mondod komolyan… - suttogtam elhűlve. Keith szájából bármit vártam volna, de ezt a mondatot nem.
- Komolyan mondom, Cherry! Reguluson nem lehet már segíteni – hajolt le kissé a szintemre, és a szemembe fúrta a tekintetét, miközben megragadta a karomat. – Csak úgy tudod neki könnyebbé tenni ezt az időt, ha mellette maradsz, és törődsz vele, de soha nem ártod bele magad a dolgaiba! Akkor túlélheted – folytatta szomorúan, de elég határozottan ahhoz, hogy elhiggyem, sokat törte a fejét, míg erre a következtetésre jutott.
Ledermedve meredtem rá, de nem feleltem semmit sem, így egy lemondó sóhajjal elengedte a karomat, és visszafordult a klubhelyiségbe.
- Gondolkozz el ezen! – tette még hozzá, majd becsukta maga mögött az átjárót.
Egyedül maradtam a hideg folyosón.
Fél óra is eltelhetett, mire végre abbahagytam a fal meredt bámulását, és a sötét folyosóra meredtem. Teljesen üresnek éreztem magamat, és az összes gondolatom tovaszállt. Egyetlen dolgot érzékeltem, az pedig a mérhetetlen félelem és szomorúság volt.
Fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda, de mire észbe kaptam, már a kastély lépcsőfokait róttam, és a Kövér Dáma képe előtt álltam meg.
- Jelszó? – kérdezte a rózsaszín ruhás nő, de én csak meredtem rá. – Jelszó? – vont kérdőre ismét magas hangon.
- Nem tudom- suttogtam alig hallhatóan, mire rosszallóan végigmért, de végül mégsem szólt semmit.
Mit keresek itt?
Fogalmam sem volt, hogyan kerültem pont ide, és miért, de valami okból kifolyólag mégsem mozdultam meg, hogy elmenjek. Ugyanolyan mérhetetlen ürességgel a szívemben meredtem a Kövér Dáma portréjára. Elképzelni sem tudtam, hogy miért sétáltam pont a Griffendél klubhelyisége felé, és hogyan emlékezhettem ennyi év után egyáltalán az útvonalra, mikor másodikos voltam, amikor utoljára, oda sem figyelve követtem a húgomat ide, hogy tudjak vele beszélni.
De most mégis itt álltam.
Hirtelen kivágódott a portréajtó, és a nevetgélő Tekergők léptek ki rajta, azonban ahogy megpillantottak engem egy pillanat alatt elkomorodtak, de valamiért nem rántottak pálcát. Fürkészve figyeltek engem, de nem szóltak semmit, csak álltak előttem.
Nem tudom, mi lehetett az arcomra írva, de Black egyszer csak előttem termett, és erősen megragadta a vállamat.
- Hol van?! – kérdezte szinte nekem esve, de én csak meredtem rá. Annyira egyformák voltak Reggel, mint két tojás. – Mi van vele?! – rázott meg kissé, mire a szemébe pillantottam.
- Lent – nyögtem ki, mire egy kicsit engedett a szorításán, de nem tágított. – Jól van – mondtam gépiesen a szavakat, miközben pislogás nélkül meredtem Black arcába, de a vonásaiban csak Regulust láttam magam előtt. – Alszik.
Észre sem vettem, mennyire erősen szorított, csak mikor fellélegezve elengedte a karomat, és majdnem elnevette magát a könnyebbüléstől. Én azonban ettől a reakciótól teljesen szétestem. Úgy éreztem, a világ darabokra hullott körülöttem.
- Miért nevetsz? – suttogtam magam elé meredve, majd hirtelen megfordultam, és elindultam lefelé a lépcsőn. Nem akartam látni Blacket, ahogy örül Reg visszatérésének.
Tudtam, hogy szörnyű barát vagyok, de én csak a fiú tetovált alkarját láttam magam előtt. Hiába örültem, hogy él és egészséges, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy a legjobb barátomból halálfaló lett.
Elkeseredetten sétáltam végig a folyosókon, de nem mertem lemenni a Mardekár klubhelyiségébe, hogy felmenjek a szobámba aludni. Reg ott aludt a kanapén, és most nem tudtam volna ránézni.
Szerencsére azonban senkivel sem futottam össze hajnalig, mire pedig a kastély kezdett benépesedni, addigra már rég elbújtam az egyik használaton kívüli teremben, és magamra zártam egy egyszerű varázzsal az ajtót.
Teljesen magamba zuhantam, és alig fogtam fel valamit az időből. Csak hátra dőltem a poros tanári asztalon, és a plafont bámultam egész nap. Nem tudtam gondolkodni, csak a fehérséget láttam magam előtt.
Néha megpróbáltam az agyamat cselekvésre bírni, de nem engedelmeskedett. Amikor megpróbáltam Regre gondolni, egyszerűen megszűnt működni, én pedig nem erőltettem. Kényelmes volt, hogy nem mertem szembe nézni Reggel és a problémákkal, így észre sem vettem, hogy eltelt egy egész nap, és én meg sem jelentem az órákon, és semmit sem ettem.
Azonban azt sose gondoltam volna, hogy egy Tekergő fog a keresésemre indulni.
James Potter hatalmas lendülettel lökte be az ajtót a teremben, én azonban rá sem nézve, küldtem a bejárat felé a varázst. Az ajtó újból becsapódott.
- Mit csinálsz itt egész nap? – tette fel a kérdést, de én nem vettem a fáradságot, hogy ránézzek vagy akár válaszoljak neki.
- Hagyjál békén.
- Mi bajod van? – kérdezte, de tudtam, hogy nem miattam aggódik. – Regulus furán viselkedik, a prefektus barátod pedig nem mondd nekünk semmit. Sirius aggódik.
- Nem érdekel.
- De őt igen! – lépett felém, de én nem néztem rá. – Te vagy az egyetlen, aki tudja, mi történt Regulsszal, és hajlandó szóba állni Tapival.
- Nem tudom – suttogtam továbbra is a plafonra meredve.
- Valamennyit biztosan tudsz, különben nem itt bujdostál volna egész nap…
- Hagyj békén, kérlek – leheltem, de Potter nem mozdult. Kitartóan várta a folytatást, mire felsóhajtottam. – Ha annyira érdekli Blacket, menjen oda Reghez, és beszéljen vele.
- Nem áll vele szóba…
- Akkor erőltesse meg magát, és tegye félre a büszkeségét!
- Regulus nem áll vele szóba…
Oldalra fordítottam a fejemet, és a mélybarna pillantásba meredtem. Reg neve hallatán egy másodperc alatt lefelé görbült az ajkam, és könnyek gyűltek a szemembe.
Potter meglepetten nézett rám, én pedig hangosan felszipogtam.
- Miért Reg? – csuklottam fel, és a szememre szorítottam a kézfejemet, hogy Potter ne láthassa a könnyeimet. Tudtam, hogy rögtön vissza fog vele élni. Azonban nem így történt.
Legnagyobb megrökönyödésemre egy kéz ragadta meg a két könyökömet, és húzott fel ülő helyzetbe a padon, majd szorított magához.
Ezt nem akartam.
Nem akartam, hogy valaki kedves legyen velem.
Zokogva temetettem a fejemet Potter vállára, miközben az arcomat a tenyeremmel takartam el. Ő azonban nem szólt semmit, és nem lökött el, csak megnyugtatóan simogatta a hajamat, én pedig végre kezdtem felfogni a valóságot.
Hogy Reg miért is zokogott tegnap a karjaim között…
Hogy mennyire szenvedett, és mennyire nem akarta ezt, amit tettek vele. Hogy nem akart halálfaló lenni. És hogy mégis azzá változtatták…
Csukladozva, hangosan sírva szorítottam meg Potter felsőjét kapaszkodót keresve, ami egyben tart. Azonban a griffendéles fiú nem eresztett. Az ölelésével egyben tartott, míg akkora súllyal nehezedett rám, hogy a legjobb barátom halálfaló lett, hogy azt hittem, darabokra szakadok. Ő azonban nem szólt semmit, és nem is kérdezett.
Én pedig végül a sírástól elgyengülve Potter vállára ejtettem a fejemet, miközben csak meredtem a falra. A fiú azonban még ekkor sem hagyta abba a hajam simogatását csak hogy lecsitítson.
Nem tudom, mennyi idő telt el, míg Potter barátként kölcsönözte nekem a vállát, és állt előttem, míg én az asztalon ülve próbáltam összekaparni magam, de lassan eltoltam magamtól.
- Jól vagy? – kérdezte kedvesen, mire lesütött szemmel egyet bólintottam. – Regulusszal kapcsolatos?
- Igen – suttogtam rekedten, de neki ennyi elég volt.
- Elmondanád Tapinak? – kérdezte, én pedig tartózkodóan néztem rá. Feltételeztem, hogy a Tapi megnevezés a másik Blackre vonatkozott, de én nem voltam biztos benne, hogy a testvérek kapcsolata kibírná ezt az információt.
- Ne kérd tőlem ezt! – néztem fel Potter szemébe, aki elbizonytalanodva ejtett vissza a zsebébe egy kis tükröt.
- Miért ne? – bukott ki belőle, de aztán fáradtan felsóhajtott.
- Mert nem tudom, mi a helyes döntés – feleltem kedveszegetten, mégis meglepően tiszta fejjel. – Őszintén kérlek…- de hirtelen elhallgattam, mert fogalmam sem volt, mire kérhetném őt.
- Mire? – kapta rám a tekintetét, én azonban csak meredtem rá, aztán elkeseredetten megráztam a fejemet.
- Fogalmam sincs.
- Nem hiszem, hogy Regulus bármi olyat tudna tenni azon kívül, hogy beáll halálfalónak, amit Tapi nem tudna neki megbocsájtani... – kezdett bele Potter, de én olyan szánalmasan nézhettem fel rá, hogy rögtön abbahagyta a mondatot, és csak tátogva meredt rám. – Nem – nyögte alig hallhatóan, én pedig elfordítottam a fejemet, és beharaptam a számat, hogy nehogy újra elsírjam magam. Potter beletrafált a közepébe… - Ó, hogy az a…!
Csak a csattanást hallottam, hogy a fiú teljes erőből rávágott a padra. Egy szempillantás alatt felé fordultam.
- Most mégis mit csináljunk?!
Nem válaszoltam neki. Pontosan tudtam, mire gondol. Ő is a szíve mélyén drukkolt a Black testvéreknek, hogy végül kibéküljenek és lépni merjenek egymás felé. Sajnos azonban az élet, és a Black szülők elvei közbeszóltak. Az idősebb Black megtudott lépni azzal, hogy kitagadtatta magát a családjából, de Regulus ott ragadt a szülei aranyvérű halójában.
- Úgyis meg fogja tudni – suttogta maga elé Potter, én pedig a szívem mélyén tudtam, hogy igaza van. Mégis… úgy éreztem, ha Black megtudja, hogy Reg halálfaló lett, akkor össze fog dőlni a világ.
Nem akartam az az ember lenni, aki ezt előidézi.
És ahogy láttam, Potter is óckodott ettől a szereptől.
- Ugye tudod, hogy el kell mondanunk neki? – nézett rám Potter, én pedig meglepetten kaptam a pillantásomat rá.
- Én nem tartozom semmivel sem Blacknek – böktem ki az első gondolatomat, mire a fiú tekintete megkeményedett.
- Azt lehet – mondta végül a falra bámulva, miközben leült mellém -, azonban mégis Tapihoz szaladtál tegnap este? Miért? – nézett rám, de nem válaszoltam, hiszen magam sem tudtam a választ. – Annyi barátod van. Miért nem hozzájuk futottál, ha úgy érzed nem tartozol semmivel sem Tapinak?
- Nem tartozom neki semmivel – feleltem makacsul.
- Az lehet, hogy neki nem – bólintott egyet Potter, mint aki megért engem-, de Regulusnak tartozol ennyivel.
- Mennyivel?! – kaptam a fiúra a fejemet, és magam is meglepődtem a hevességemen.
- Hogy elmondod a bátyának.
- Ez nem segítség – zártam le a témát.
- Te örülnél, ha eltitkolnánk előled, hogy Summer halálfaló lett?
- A húgom soha nem lenne az! – néztem dühösen a fiúra, de őt nem hatotta meg.
- Hát Tapi is a szíve mélyén mindig ezt mondogatja magának… - állt fel mellőlem Potter, és az ajtó felé indult.
- Most már te is tudod Reg titkát, miért nem te beszélsz Blacknek róla? – kérdeztem ellenségesen, de nem néztem rá.
Potter keze már a kilincsen volt, mikor válaszolt.
- Azért, mert megkértél rá – azzal kinyitotta az ajtót és kilépett rajta.
Csak akkor fogtam fel, hogy a fiú pontosan megértette azt a kérésemet, melyet magam sem tudtam megfogalmazni neki.
Hogy ne mondja el Blacknek, hogy az öccse halálfalóvá vált...
Be kell jelentkezned bejelentkezés (regisztrálás) a vélemény írásához.